Kitabı oku: «Szirmay Ilona: Történeti regény», sayfa 13

HARMINCZHATODIK SZAKASZ

Pintye Gregor. – A nagybányai tanács bölcs végzése a haramia elvesztésére.

Pintye Gregor, apja holttetemétől és gyűlölt testvérétől elválván, Máramaros vadonaiba húzta magát vissza, és a zavaros időkben bandája számra hamar oly félelmes lett ismét, mint valaha csak volt a huszti veszedelem előtt. Nagybánya vidéke, melyet a tatárok nem pusztíthattak el, lett fészke s nézhelye rablásainak, s ha útonállása kevés keresettel látá el őt, a tehetősebb polgárokat zsarolta, kik neki élelmet, sőt gyakran pénzt is kényteleníttettek adni, s e mellett nyilván és bátran bejárt a haramia Nagybányára, főleg Piócza Kristóf műhelyébe, hol magát rendszerint egy héten kétszer-háromszor borotváltatá. A vármegyék nagyobb bajok elhárításával lévén elfoglalva, nem fejthetének elegendő erőt ki a rabló vakmerősége ellen, a város pedig gyenge volt és félénk az irtózatos haramiát megsérteni; mert ha őt falaik közepén megölnék is, előre ijesztve valának, hogy bandája az egész várost hamuvá égeti; ismeré Pintye polgár uraimék félelmét, s azért járt oly bátran Nagybánya utczáin. Mindazonáltal a város is érzé, hogy méltósága föltartására köteles valamit tenni a haramia elvesztésére; s ezért a bölcs tanács, hogy magát veszedelemnek ki ne tegye, egy jámbor és engedelmes alattvalóját választá a nagy műre, ez pedig nem vala más, mint Piócza Kristóf régi barátunk, kit is most a városházán látunk ezen merény felett tanácsbeli uraimékkal alkudozni.

– Lássa kend borbély uram! – kezdé Stiffelbauer Tóbiász, a városbíró, kiemelve fejét mentéje magos préméből, melynek melegében ő bölcs beszédein előbb kotlani szokott, – lássa kend, mily nagy dicsőség fog hárulni kendre, ha a világszerte híres haramiát egy borotva vonással lenyakazza.

– Ha lenyakazza, – zúgá utána az egész tanács, csak Hundeshagen Jónás, az ifjú jegyző, ki oly merész volt oppositiót képezni városbíró és polgármester uraimék ellen, hallgatott és gúnymosolyra vonultak ajkai.

– Severissime inhibeálok a bölcs magistratus nevében minden efféle calumniosus injuriákat, melyek a competens respectust megsértik. – Mondá városbíró uram, a merész fiatal embert keményen vizsgálva, s a szavak syllabákként pattogtak szájából alkalmasint, hogy minden betű mennykő gyanánt csapjon az ellenkező lelkébe. – Gondolja meg notárius uram, hogy midőn kegyelmed még in incunabulis csecset szopott, mi akkor már itt ezen asztalnál tollat rágtunk, s azért ne legyen a tojás okosabb a tyuknál.

– Soha nem is fogom kétségbe hozni, hogy főbíró uram régen rágja a

tollat. De úgy vélem, inkább becsületünkre válnék, ha mi Pintye

Gregort megfogatván, fölakasztatnók, mintsem orozva gyilkoltassuk meg.

– Felele mindig gúnyoló arczczal Hundeshagen Jónás, a főnotarius.

– A bölcs magistrátus nem óhajt hiú dicsőséget, ebben bölcs rendelései által mindig kimutatta és ki is mutatja magát.

– Ki is mutatja magát. – Vala a visszhang.

– Mint nem régiben a tatárok ellen. – Jegyzé meg a gonosz szívű notarius.

– De kérem alázatosan, ott ki is mutattuk magunkat, saját kalpagomat is keresztül lőtték a pogányok, – mondá egy tanácsbeli.

– Majd eljövök senator uramhoz csizmát méretni, akkor megnézem. – Viszonzá Hundeshagen, s Kordován János elpirult; mert alkalmasint reá ismertek olvasóink a lyukas kalpag hősére, ki azóta nem tudni vitézségéért-e senator uram lett Nagybányán.

– Notarius uram, vége legyen a calumniának, mondtam, elég dicsőséget aratott már a bölcs magistrátus, és egyes civisek is participálhatnak abban; így tehát annál maradunk, hogy Piócza Kristóf borbély és chirurgus Pintye Gregort borotválás közben lenyakazza. – Mondá Stiffelbauer félig fölállva és mentéje prémét egészen hátra vetve.

– Lenyakazza. – Zúgá ismét a visszhang, s végre a főszemély Piócza Kristóf is szóhoz juthatott, ki itt talán épen oly szorult állapotban érzé magát, mint Pintye Gregor első borotválásakor a nagybányai hegyekben; teste már nem vala oly árnyékvilági, mint a tatár fogságban, ámbár többé nem táplálák felesége túróshaluskái, de nem is emészté a sok perlekedés és így talán kényelmesebben hízhatott. Most tehát rebegő hanggal intézé beszédét a nagybányai tanácshoz.

– Tekintetes Magistratus! én valóban átlátom, mily nagy dicsőségben akar részesíteni, de egy esztendeig herczegeket, grófokat borotváltam Bécsben, mégis soha sem vágtam le csak egy csirke nyakát is, efelett a halhatatlan hírű Pare Ferencz, a chirurgiáról és borbélymesterségről irt bölcs munkájában semmi útmutatást sem ad lenyakazásra, tehát megvallom, hogy igen gyenge vagyok ezen munka teljesítésére, s könyörgöm alázatosan, méltóztassék azt valamely erősebb emberre bízni.

– Hát Bécsben tanult kend szófogadatlan lenni a bölcs tanács végzése ellen? Tudjuk mi jól: barátságban áll mesteruram a haramiával, s ha parancsunkat pontosan végre nem fogja hajtani, mint egy tolvaj czinkost fogjuk megbüntetni, de ha kend Pintye Gregor fejét a városházára hozza, privilegiumot kap tőlünk, mely szerint csak kend egyedül lehet borbély Nagybánya egész vidékében, s efelett még a város chirurgusának is nevezzük. Ezt akarja a Magistratus. Deliberatum est.

– Deliberatum est. – Mormogá a visszhang.

– Tehát determinálja el kend magát szabadon, mert innen csak úgy megy el, ha fölfogadja, hogy első megjelenésekor Pintye Gregort lenyakazza, különben a tömlöczbe vele, mint orgazdával. – S a tanács-szolgára tekinte Stiffelbauer Tóbiás uram.

A szegény sanyargatott borbély összehúzta lábait, mintha már is béklyó terhelné, s Jutkáját kiváná maga mellé, ki őt e szorongásból bizonyosan kimentené. Azonban összeszedé minden erejét, s beszélni kezde:

– De megigéri-e a bölcs tanács, hogy védelmezni fog, ha Pintye Gregor társai merész tettemet megboszúlni akarnák?

– Védelmezni fogunk, mint saját szemünk fényét, s két város-hajdút adunk őrül házadhoz. – Felelé a városbiró.

– Ugy tehát föláldozom magamat a város boldogságáért. Holnap borotválkozó napja van Pintye Gregornak, majd eltéveszti borotvám az utat s szakálla helyett gégéjébe fog vágni; bár Pare Ferencz ebben, mint mondám, utasítást nem adott, de reménylem, elég ügyesen fogom azt véghez vinni, mert Bécsben egész esztendeig borotváltam herczegeket és grófokat. De még csak egyre kérem a bölcs tanácsot, ha finom borotvám a haramia kemény nyakában megcsorbulna, meg fogja-e azt nekem a város fizetni?

– Kétségkívül, – felelé a városbiró, – tehát most menjen kend, s készüljön a nagy munkára. Uraim, finis sessionis.

– Vivát! – kiálták a senatorok s fölkelének, csak Hundeshagen főnotarius mosolyga ismét gúnyolódva, s a rossz szappanszínű borbélyra tekintvén, így biztatá őt:

– Kristóf mester jőjjön hozzám, egy pohár bátorító nem fog ártani, a bölcs magistratus által kendre árasztott dicsőség megszerzésére.

Piócza köszönettel fogadta el az ajánlást, s ment a távozók után. Csak a tanács-szolga maradt meg a teremben, egy nagyot nevete, mormogván magában:

– Senator uraimék megint az én javamra dolgoztak, ezt még ma tudtára adom Pintye Gregornak, már szinte peng a jutalom kezemben.

HARMINCZHETEDIK SZAKASZ

Miképen felelt meg Piócza Kristóf a reá bizott halálos dolognak.

A leírt tanácsülésre következő nap délutánján készen állott már nagy munkájához Piócza Kristóf; de ha valaki tudja, hogy halála előtt áll, nem remeghet annyira, mint Piócza remegett, tudván, hogy neki ölnie kell; legjobb borotváját vette elő, köszörülte és fente, csakhogy vághasson reszkető keze. De mindazonáltal sohajtva tekinte a ragyogó eszközre, s lelkének háborgó érzelmeit tragikus hősként egy monologba önté, mely borotvái legjobbikához volt intézve:

– Egy egész esztendeig voltam Bécsben; de mégis, édes borotvám! téged csak akkor vettelek elő, ha egy herczeget kelle borotválnom, még csak egy gróf szakállát sem nyírtad le, s most egy haramia gégéjét kell fölmetszened. Oh be el fognak rútítani a vérfoltok, csak csorba ne esnék éleden, mert az lelkembe fog gázolni és örökre megszomorít. Oh Pare Ferencz lelke, légy velem!

S leült az asztalhoz, melyen Pare Ferencz folio munkája, és Hundeshagen főnotarius bátorító bora állottak, s hol egyikből, hol a másikból erősíté csüggedő lelki tehetségeit. Végre kopogás hallék az ajtón s Pintye Gregor közönséges öltözetében lépett be.

– Jó egészséget, borbély! – kiáltá a haramia borzasztó vígsággal, míg baltája és pillanata egyiránt élesen látszottak a nyomorú borbélyon függeni. – Adjon Isten! – felelé Piócza, de a két szó több fáradtságba került neki, mint egy egész borotválás.

– Hát hogy fogod ma szakállomat elpusztítani? – Kérdé a haramia.

– Csak úgy, mint mindig. – Viszonzá Kristóf mester.

– Szappanlelkű gazember, hogy válnék minden szó borotvává, s hasogatná össze áruló gégédet. Jól tudom, hogy a tanács kivánatjára meg akarsz ma ölni, de nem félek, te nyomorú habkavaró, – ez a hála jótettemért? – Riada a haramia Pióczára, ki elbálványult a hallottakra.

– Uram irgalmazz, ennek az embernek spiritusa van, mint Teophrastus

Paracelsusnak. – Kényszerítettek rá.

– Hallgass! – dörgé tovább a haramia, és leült a borotváló-székre. – Szappanyozzál be és borotválj meg szokás szerint, de itt ezen felhúzott pisztoly, s csak egyszer rántsd félre kezedet, a lelkedet úgy félrelövöm, hogy a sátán szedi fel. – S övéből kivont pisztolyát lövésre készen tartá jobbjában. Még gondolatodat is látom, nyomorú teremtés.

Piócza reszketve késett, de a haramia új intésére a munkához kezdett, s ha valaha, most éltében először kárhoztatá mesterségét, mert az átkozott pisztoly minden mozdulatát követé, s egyenesen szívének volt irányozva, félelmében az egész tanács, minden privilegium s városi chirurgusság kiesett a fejéből, s a borotválás közben nem is tudta már szegény, hogy neki Pintye Gregort meg kellett volna ölnie. Végre kész lett, a haramia letörlé arczát, övébe dugta a pisztolyt, fölveté gubáját, s baltáját megragadván, nagy kaczajjal hagyta el a műhelyt.

Künn már Stiffelbauer Tóbiás uram, a városbiró. Kordován János és még egy senator várták a dolog kimenetelét, mert tudósítva valának Pintye Gregor megjelenéséről. Képzelhetni tehát elhülésüket, midőn ezt fejestül láták a boltból kilépni. A haramia röhögve fordult feléjök, de uraimék egy melléksikátorba vonultak, s csak futtokban hallották Pintye Gregor kiáltását:

– Majd megborotválom én ezért városbiró uramat, de úgy, hogy bőre is szakállával megyen.

HARMINCZNYOLCZADIK SZAKASZ

Új fordulat a rabok sorsán. Ilka új búja, Judith új boszankodása; ki jelent meg nálok és mit cselekedett.

Mingyer egy takaros tatár falu volt a Fekete-tenger kis öblénél, a Krimi félsziget déli csúcsán; a hullámok által hűsített nyári szellő kellemesen lengett illatos bokrai között, s csak itt-ott vereslett ki egy fedél a terebély magas fák között. Ezen faluban lakott Jeffi murza, nőkereskedő, ki midőn az öreg Abdul fiának háremét, a mint feljebb említettük, oly erőszakosan szétűzé, a fösvény uralkodótól Szirmay Ilonát megvette, s már rég Konstantinápolyba szándékozék őt vinni, ott a szép leányt valamely török nagynak roppant nyereséggel vélvén eladni, s erre ösztönöztetett az uralkodó khán által is, ki fia közeléből minden előbbi vonzalmait el akará távoztatni, s csak apja szoros vigyázata gátolá az ifjút kedvese meglátogatásában. Egyidomún folytak Ilona napjai Mingyerben, lakának kerte a tengerig ért, s egy sűrű myrthus-bokor koszorúzá annak sziklás partját, s a rostély- kerítés szabad kilátást engede a határtalan vízlapra.

Ilkát leginkább ijeszté Jeffi fenyegetése, hogy őt túl a tengeren Konstantinápolyba viendi, alig bírá a leányka őt tartóztatni, rokonaitól szabadítást és gazdag váltságdíjt igérvén. Hetekig reménylett és tűrt a fukar öreg; de midőn Ilka feljebb említett levelének elküldése óta hosszú idő elfolyt és Magyarországból semmi tudósítás sem érkezék, eluná tovább is várakozni s elhatározottan csak kevés napokat engede még a leánykának, őt azok elfolyta után minden bizonynyal a szomorú vásárra hurczolandó, mely minden emberibb érzet daczára, oly rég divatozik a keleten, s most sem irtaték még egészen el, művelt századunk szégyenére.

Ilona egész idejét a kertben tölté, itt szívdobogása jelenté minden nap elmulását, s mindenik elmultával egy reménysugára látszott a tenger hullámiba veszni, és esti harmatként öntözék könyei a körüle ragyogó virágokat, kik mintegy megindulva búsan zárák el kelyheiket és saját fájdalmok jeléül tündöklött hervadó leveleiken a gyöngycsepp. Már az utolsó nap vala. Jeffi murza jövő hajnalra várta a hajót, az őket Stambulba viendőt. Ezen előtudattól gyötörtetve ült Ilona alkonyat felé a tenger partján, körüle a szomorgó myrthus, mely mivel a hanyatló nap sugarai többé nem érék, esteli árnyékban sötétlett, s a gyászos küpresz szomorúan lefüggő ágai homályosíták körüle a léget, mint lelkét s érzelmeit a bú, míg a fa koronáján a nap némely sugarai fényben ragyogtaták a leveleket, egyszerűen, de mélyen jelentőleg, hogyha alant elborulnak napjaink, bízva tekintsünk föl a földi homályból, s a remény arany sugarai fogják lelkünket vigasztalni. Ilka a gyepre dűlt, majdnem elnyomatva bújától, és könyezése zokogássá vált. Pióczáné, kit Jeffi Ilka vásárlásakor úgyszólván ráadásul nyert, fölvidítani akará úrnőjét, de a huzamos rabság, elzárva minden férfiaktól, csupán a vén kalmár társaságában, őt is elkedvetleníté, s bár régtől ismerjük bő nyelvét, most mégis meg kell vallanunk, hogy minden szó panaszszá vált szájában mostoha sorsa ellen, s így tehát minden fáradozásai a vigasztalásra, csak azt következteték, hogy Ilka neki hallgatást parancsolt, s erőt véve magán, fölkelt és tiszta csengésű hangján, melyet a fájdalom elnyomása inkább lágyabbá és epesztőbbé, mint tompává tett, énekelni kezde, s mintha szavait éghez és tengerhez intézte volna, méré fölváltva szemeivel a két határtalan elemet, kérőn talán az elsőt, hogy nyújtson segédkart gyötrelmeiben, s a másikat, hogy ne ragadja őt még távolabb hazájától.

Szirmay Ilona éneke.

Tenger iszsza könyemet,

Búm hazámba nem mehet

Vad habokba járva,

Honomért e köny omol,

Sírok itt, – s ki tudja hol? -

Én szegény kis árva!

Kínoz a bú véresen.

Jó anyám, hű kedvesem

Mentsetek meg engem.

Vad pogánynál rab vagyok,

Szenvedésim oly nagyok.

Tán ez óra végem.

Im leányod itt sohajt

Egy végetlen hosszú jajt,

Tengerár keserve.

Ah! szerelmem hajnala

Vész s homályba elhala,

Bút szivembe verve.

Ott, hol a Szamos dagad,

Vajha lenne még szabad

Kedves keblen égnem.

Itt csak a halált lesem,

Jó anyám, hű kedvesem

Mentsetek meg engem!

Egy gyöngéd érzékes keleti rege, hogy a fülemile a rózsa halálát gyászolja szomorú dalában, s ezen egyszerű idea lelket és érzelmet önt a természet dalába, de talán búsabbá teszi azt, mert azon édesen epedő panaszok egy bizonyos tárgyért ömlenek; úgy a legigénytelenebb dal, ha az éneklő akkori lelki állapotját fejezi ki, mélyebb, úgyszólván lelkiebb benyomást tesz a hallgatóra, mint a legfellengzőbb hymnusz, mely puszta időtöltésül zeng, s csak a művészet és az ének mechanismusa által bájoló. Itt nyilván mutatta az ének ebbeli hatását, mert maga Judith, ki minden baleseten és szerencsétlenségen legfeljebb is csak mérgelődni, de sírni épen nem tudott, ha csak haragból nem, könyekre fakadt, melyek mindig sűrűbb és sűrűbben potyogtak szemeiből, s később egyes megszakasztott sóhajtások következtek, folyvást gyorsabban, végre hangos zokogásra fakadt, mely szüntelen növekedvén, már jóval az ének vége után szinte nevetségessé vált erőszakossága által, s mivel már zokogáshoz jutott a fürge menyecske, jónak vélheté egyúttal elvesztett férjét is megsiratni, mert búja egyszerre panaszos szavakba ömledezett, melyek, bár melodiájok nem volt oly gyászosan epesztő, s nem gerjeszték a hallgatót oly lágy fájdalomra, mégis legalább nevető szánakozást támasztottak keblében.

– Jaj Istenem! irgalmas Istenem! meglátom-e még valaha Nagybányát? – Mily keserűség ezeknél az átkozott pogányoknál rabnak lenni, – hiszen itt bezárják a szegény asszonyokat, mint nálunk a tömött libákat. – Jaj édes Kristófom, megrepedne a te lágy szíved, ha tudnád, mily szomorúságban él kedves Jutkád. Kristóf, édes Kristófom, hát te mennyit fogsz sírni érettem. – Csak újra meg ne házasodnék az átkozott, míg haza vetődöm. Csuda, hogy még eszem el nem hagyott, ha még sokáig így tart, holnapig meghalok. – Jaj segíts Istenem!!

Még talán tovább is folytatta volna Pióczáné siralmait, de egy új tárgy vonta a két szomorú hölgy figyelmét magára: egy sajka ereszkedék az öbölbe, s a kedvező szél s evezők ereje által hamar a part közelébe jutott, tövébe azon alacsony sziklának, melyen Ilka és Judith ültek. A sajkában nehány tatár, s két idegen moldovai öltözetű volt, az egyikben Ilka tüstént Bogdanu Gyurka kapitányra ismert, s talán öntudta nélkül elsikoltá magát, a kapitány reá tekinte, s mintha meglepetve a látványtól, kételkednék, merően nézé jó darabig a leánykát és tatár kisérőivel szólván, a partra szállott, hol hamar eltűnt Ilka szemei elől.

Ha Ilka valaha különös érzelemmel viselteték a moldvai kapitány iránt, ez legfeljebb is nem gyülölség ugyan, de az utálatnak és megvetésnek valamely neme volt, mégis maga sem tagadhatá a szegény leányka, hogy ezen régi ismerősének véletlen megjelenése örömre gerjeszté inkább indulatait, a mennyire tudniillik elfogult lelki állapotja s hosszú bú által bágyadt rugóssága lelkének az öröm élénkségét fölhatni engedék. Mert Bogdanu legalább oly ember vala, kit ő honában és boldogabb napokban tanult ismerni, s így a magában kellemetlen jelenés, édes emlékezeteket ébresztvén föl, maga is, ha nem édessé, legalább elfogadhatóvá változik. Aggva függtek Ilka szemei azon úton, melyen Bogdanu eltűnt, s már huzamos ideig várakozván, félni kezde, hogy a kapitány vagy reá nem ismert, vagy épen boszúságból fölkeresni sem akarja. Ezen kétségből nem soká maga Bogdanu vonta ki hősnőnket, Jeffi murza társaságában közelítvén.

– Tehát ezen leány az, kit te megvenni, vagy a mint mondod, megszabadítani akarsz? – Kérdé a tatár, Ilkára mutatván, Bogdanut.

– Ugyanez. – Felele a bojár, szokott hidegsége egy kevéssé, de alig láthatólag fölolvadván. – Mit kivánsz érte?

– Négyszáz zechint.

– A khánnak százat sem fizettél, ez iszonyú nyereség volna oly rövid időre – viszonzá alkudólag Bogdanu Gyurka.

– Ha Stambulba viszem, ezeret is megkapok. – Mondá szárazon a kalmár.

– Egy szó mint száz! százötven zechint adok, még úgy is elég nyereséged lesz.

Ilka örömmel hallgatá a két alkudozó beszédét, eszébe sem jutván, mily illetlen volt a bojártól jelenlétében alkuba bocsátkozni saját személye felől, s fukarkodni egy leány megszabadításában, kibe ő mégis szerelmes vala. De csüggedt a leányka reménye, midőn tapasztalá, mennyire távoznak az árban egymástól az alkuvók.

– Százötven! ha-ha-ha! – röhöge a vén murza hosszú szakállát simogatva, – egy fiatal legény ne legyen ily zsugori leányvásáron.

– Nem akarok sokat csevegni, tehát röviden mondom: kénytelen vagy a leányt százötven zechinen nekem adni. – Mondá szokásánál valamivel erősebben Bogdanu.

– Ha-ha-ha! guar kénytelen! a próféta szakállára ez iszonyú! – kiálta föl Jeffi murza, és szakálla jobbra-balra lengett nevettében.

– Korán kaczagsz, öreg! – szóla a bojár diadalmas gúnynyal. – Vedd ezen írást és olvasd – s ruhájából egy iratot húza és a kalmárnak nyújtá. Ez még mindig nevetve tekinte bele; de alig futá által tartalmát, s a vénség minden redői megkettősültek homlokán, s csak azért nem sápadt el, mert arczai különben is vetekedtek az aszott falevél színével.

– Hát uram? – Abdul khánt nehéz volt megőrzeni, hogy minden törvény ellen lakodra ne rontson, s azért az öreg khán jobbnak találta Szirmay Ilonát egészen elküldeni a Krimből, én vajdám dolgaiban épen Bakcsi- Szeraiban voltam, s elvitelére ajánlám magamat, s azért ezen írásban rád parancsolt a khán, hogy Ilkát mérsékelt áron tüstént által add.

– De uram, százötven nagyon kevés – mondá már könyörgőleg a tatár.

– Egy párával sem többet – viszonzá határozottan a bojár.

– Legyen áldott a próféta neve. Vidd el, ha a khán parancsolja – viszonzá fájdalmasan Jeffi murza.

– És hazámba fogsz-e vinni? – kérdé örömöt lihegve Ilka a bojárt. Ez habozott a felelettel, végre mégis alkudozó hangon rebegé:

– Előbb Jászvásárba, onnan – azután – onnan hazádba, ha egy kérésemet teljesíted.

Ilka örömében nem is hallá a bojár végső föltételét s örömtől eltelve borult Judith nyakára, de ez sírt.

– Hát a kisasszony elmegy, én csak egyedül maradjak itt?

Ilka megszáná szenvedése társnőjét, s kéré Bogdanut váltsa ki őt is, mind magáért, mind Judithért bő visszafizetést igérvén. Bogdanu hamar rá állott, kétszáz zechinért mindketten szabadok voltak – de csak Bogdanu Gyurka hatalmában.

Ha eddig Ilka éjszakáit a bú miatt tölté álmatlanul, most az öröm tartá őt ébren, s így annál könnyebben készülhetett az elutazásra, melyet Bogdanu a következő nap kora reggelére határozott. Egy tatár katona-csapat kisérte őket a határokig, kiket a khán maga rendelt Bogdanu, mint a moldovai vajda követe mellé, s talán még más okokból is.

Az utasok minden kellemes vagy kellemetlen kaland nélkül értek el

Jászvásárba.