Kitabı oku: «Szirmay Ilona: Történeti regény», sayfa 15

NEGYVENNEGYEDIK SZAKASZ

Pintye Gregor iszonyú vakmerősége s annak foganatja. – Az egész dolog vége felé megy.

Az országúttal határos erdő szélén állott a haramia csapat, midőn Pintye Gregor hozzá érkezék. Boszúvágya még önbátorsága iránti gondoskodásán is győzött, és szét akará embereit küldeni a szökevények felkeresésére, de őrei jelenték, hogy a szoros út mindkét oldala felől erős csapatok közelgenek, s további mulatás veszedelmes lehetne. Boszankodva engede tehát a szükségnek, s parancsolatjára indult fel csapatja a hegyekbe Máramaros felé. Alig haladtak azonban néhány száz lépésnyire, midőn egy síkabb nyilt helyre érkezvén, egészen váratlanul egy fegyveres csapat akadt elébök; ez a haramiáknál kétszer, sőt háromszor is számosabb lehetett s jól fegyverkezett emberekből állott, kik Máramaros vármegyétől valának küldve a haramiák üldözésére. Ezen veszedelmes helyzetben a kétségbeesés is nevelé Pintye Gregor természetes merészségét, nem tekintve az ellen nagyobb számát, hirtelen rendbe szedé haramiáit, s egy vakmerő rohanást parancsolt, de ellensége tudósítva lévén a zsiványok közellétéről, jobban vala elkészülve, s minekelőtte ezek puskáikat elsüthetnék, már azok jól irányzott lövésekkel legalább is felével csekélyebbé tevék Pintye Gregor csapatát, s a rohanást megelőzve, maguk támadták meg az elgyengülteket. A csata heves, de rövid volt, mert az élő haramiák mindenik több ellenségtől vétetvén körül, csak hamar részint elfogattak, részint megölettek, egyedül Pintye Gregor volt képes, magát ereje és ügyessége által kimenteni a közveszedelemből, természeti gyorsaságát igen növelvén megkeményült kóbor élete, nem csuda, hogy üldözői közül egyik sem érheté utól, s így sérv nélkül jutott a magos útra. Ennek azonban minden torkolata már hajduk által volt elfoglalva, így jobbról és balról bizonyos volt a fogság, hátulról nyomában az üldözők, s előtte a meredek sziklafal, melynek szédítő magasságát és simaságát már említettük, de mégis csupán erre lehetett szabadulást reményleni, idő legkisebb kétkedésre sem vala. Pintye Gregor egy pillanattal átlátá az egész veszedelmet, oly gyors volt elhatározása is; puskáját vállára veté s vasnyársát lábai közé szorítva, mint a gyermekek pálczalovaikat, ennek hegyét keményen a sziklafal párkányába nyomá, s hátát is hozzá szorítván, villámsebességgel és minden sérv nélkül ereszkedék le a borzasztó magasról, mert karjainak ereje által a hegyes nyárs bevéste magát a sziklafalba, s tetejétől aljáig egy karczolatot képezvén, a rohanás minden sebessége mellett is akadályoztatá az erőszakos elesést. Üldözői, kik az út két végén tanui voltak a haramia képtelen vakmerőségének, nem győzték azt eléggé bámulni, sok talán inkább borzadtak a hallatlan tett látásán, mint maga Pintye Gregor véghez vitelén. A haramia lent a fák közé vonta magát, s innen két út nyilt szabadulására, egyik keresztül a barlangon, a hegy másik oldalára, de ez többé nem vala bátorságos, mert Szodoray, annak tulsó oldalát már könnyen elállhatá. A másik, mint már említettük, a tengerszem szélein a fürészmalomhoz vitt, ezt választotta Pintye Gregor csak azért is, mivel nem vélte, hogy ezen oldalt is elfoglalták volna már a hajdúk. Ezen reménytől kecsegtetve sietett kitűzött czélja felé, hol bizonyos szabadulását várta, s képzelhetlen gyorsasággal haladott a tó melletti veszedelmes úton, s azon sziklához érkezék, melyen a tengerszem árjai egy vízomlásban zúgtak alá, ennek közvetlen tövében feküdt a malom, üldözői minden oldalról a hegy magosában követték, s tőlök végképen megmenekedni, leereszkedni akart azon ösvényen, mely szorosan a vízomlás szélén a fürészmalomhoz kanyarodott, s alól az erdő sűrűjében mentve volt nagy kerületet tevő üldözői előtt. Azonban alkalmasint a kergetők kurjongása által fölijesztve, az épületből hajdúk léptek ki, előttök Karácson Tivadar.

– Itt a zsiványok királya, most el nem kerüli az akasztófát, – kiáltá egy hajdú.

– Az akasztófát? – dörgé Karácson, és szemei a szólóra s a haramiára villogtak, egy gondolat lobbana által fején: mi szégyen lenne, ha Pintye Gregor az akasztófa alatt testvérének vallaná magát? Ezt meg kellett előzni, a haramia halála úgy is elkerülhetlen volt, ne történjék tehát hóhér kéz által. Hirtelen előragadá puskáját a hajdú, testvérére irányzá s elsüté, a golyó azon pillanatban találta homlokba a haramiát, midőn ez, puskája töltetlen lévén, baltáját veté testvérére, de a lövés elgyengíté kezét s így a balta fáradtan csapta vállba Karácsont, alig okozva egy kis daganatot. A haramia halva rogyott a szikláról a zúgó patak mélyébe, s az esők által magasra dagadt örvény hatalma ismét fölveté tetemét, s az első sziklához zúzta, innen villám csavargásokban vitte tovább, s erőszakkal veté a malomkerékhez, hol egy darabig fölakadt, míg a rohanó habok ismét tovább hurczolák. Teste másnap lent a völgy mélyében találtatott egy szikla aljában, de úgy összezúzva és töretve, hogy alig ismert reá Karácson Tivadar, ki saját kezével ásott a patak mellett számára sírt, és ő egyedül is temeté el, minden segéd és tanu nélkül.

S a mint fölhányva volt a sír, reá borult a vad hajdú, s átkozta a benne nyugvót, de átka inkább fájdalmából, mint gyűlölségből származott, s talán csak azért tevé ezt, hogy az átok haragjával nyomhassa el azon szelidebb érzetet, mely a teremtés gyászos munkája között fájdalmat és bút gerjeszte szívében; szégyenlé ezt a durva lelkű, a fájdalom minden jelét férfiatlan gyengeségnek tartván, s képesebb lett volna, míg hatalmában állott, inkább mindent elkövetni, mintsem könyezni. Vannak pillanatok, melyek a legelkeményültebb emberben is kitöretik a lágyabb érzelmeket. Tivadar ezen állapotban volt most, meg-meg akadozott átkozódásaiban, végre elnémult, – szíve szorongott, – keble dagadt, – s a mi talán életében alig történt, – könyei megeredtek. Visszavoná most előbbi átkait, és szánni kezdé boldogtalan testvérét, kit zabolátlan indulatai kitaszítottak az emberi társaságból, s ki ezt megboszúlni akarván, magát annak ostorává és gyalázatává tette. Búsongásából a hajdút, őt keresni jövő emberei verék föl, hirtelen letörlé könyeit, megrázá magát s közönséges komolyságát ismét föl vevé, tovább ment velök; de sokáig marczangolá még azon gondolat: ily gyászos végre jutott az én testvérem, – a híres haramia Pintye Gregor!!!

UTOLSÓ SZAKASZ

Mely az utóbbiak után következik.

Szodoray és Ilka a haramiák barlangjából kiszabadulván, elérték azon csapatot, mely Nagybányáról a haramiák üldözésére küldetett, innen a városba mentek, onnan pedig az utak már bátorságosak lévén, szerencsésen haza értek Fertős-Almásra. Az itt uralkodó örömöt leírni fölösleges volna, csak azt említjük tehát, hogy megérkezésük után harmadnap a kézfogó és nem sokára a lakodalom is tartatott Szodoray Boldizsár és Szirmay Ilona között, s hogy ők, mint szerelmük érdemelte, rokonaik és gyermekeik körében sokáig és boldogul éltek, s csak akkor komorult el házasságuk ege, midőn több évek mulva előbb is Ilkának anyja, azután bátyja az igazak békés álmába szunnyadtak.

Így a boldogság révébe vezettük hősünket és hősnőnket, csak az van tehát még hátra, hogy többi ismerőseinkről is tudósítsuk olvasóinkat, a mit a bevett szokás szerint ezennel és szép renddel megteszünk.

Bagosy és Babocsay, övék legyen az elsőség, mert ők nagy hazafiak, és a hon bajnokai valának, szívökben híven buzgott a magyar vér. Ők tehát még soká éltek, s az első alispáni hivatalban szerettetve, s tiszteltetve mindenektől, mint magos érdemeik kivánták, s messze terjedt el dicsőségük, melyet a tatárok elűzésében szereztek.

Karácson Tivadar a tatárok ellen mutatott vitézsége jutalmául nemessé lett, Karácsonyi névvel. Ő tovább is a vármegye szolgálatjában és a haramiák legkeményebb üldözője maradt. Testvéréről életében egy szót sem említett, csak halála után akadtak örökösei azon írásra, melyben apjának élete foglaltatott, s ez alá Tivadar saját kezével jegyezte föl a következő szavakat: – Ezen szerencsétlen öregnek egyik fia én valék s a másik Pintye Gregor, – a híres haramia, kit nehogy szégyenemre az akasztófára jusson, saját kezemmel lőttem agyon.

Piócza Kristóf nagybányai chirurgus és borbély feleségével Judith ifjasszonynyal. Kristóf mester kipirongattaték a város tanácsa által, miért nem nyeste légyen el nyakát Pintye Gregornak, de mivel ő volt, ki a borsai szorosnál, a magyar rabok köteleit fölvágta, a vármegye alkalmasint azon elvtől vezéreltetve, hogy egy embert ezerek kárával jutalmazzon meg, kieszközlé neki Nagybányán és határában az egyedül borotválható és seb-gyógyítható jogot, vagyis más szavakkal, míg ő élt, nem volt szabad Nagybányán és határában magát más borbélynak mutatni is. Ezen jogban igen sokat bízhatott Kristóf mester, mert mióta bírásába jutott, sokkal többet borotvált véressé, mint azelőtt, s általában azóta nem lehetett Nagybányán oly szép sima állakat látni, sőt egy-két kificzamodott lábat, a helyett, hogy helyre húzta volna, még félrébb igazított. A mi pedig feleségét illeti, Pióczáné ifjasszony, folyvást a papucsot villogatá, míg férje, kit a rosz nyelvszokás urának is nevezett, csak a borotvával dolgozott, túrós haluskái ugyan egy idő óta bővebben jelentek meg, és szomszédai, egész vénségéig mindig tudtak a fiatal bányász tisztéhez hasonló történeteket mesélni, sőt a menyecske nyilván meghallá, hogy urának igazsága volt, midőn a tatárok kutyafejeit eltagadta, mindazonáltal a lakósok maig megmaradtak régi hitöknél, s a tatárokat folyvást kutyafejű melléknévvel tisztelik; de azért Piócza viszonya feleségéhez csak olyan volt, mint Aeolusé Júnóhoz, midőn az Istenek királynéjának ezt felelte:

Tuus, o regina, quid optes

Explorare labor, mihi jussa capessere fas est.

Stiffelbauer még sokáig maradt városbíró, vagyis mint ő mondani szokta «Judex Liberae Regiae ac Montanae Civitatis Nagy-Banyensis.» – Hundeshagen hasonlókép sokáig volt jegyző, és folyvást oppositiót képezett a tanácsban, később maga is városbíró lett, de ekkor tökéletesen megfeledkezve előbbi elveiről, egészen Stiffelbauer úr nyomdokaiba lépett.

Kordován János hajdan csizmadia czéhmester, most nagybányai senator, és a város védelmezésének bajnoka a tatárok ellen, sokáig ült a tanácsban, hol híven viszhangozta a városbíró utolsó szavait, s csak akkor beszélt egyebet, ha átlyukasztott kalpagját emlegetheté, vagy pedig azon kovács ellen szólhatott, ki a tatár rohanás idejében, a csizmadiákat úgy meggyalázta. Kalpagja pedig otthon függött minden látogatónak unalmára. Csak egy szerencsétlenség érte szegényt senátori pályafutásán, leánya tudniillik, kit legalább is szenátornénak készített, inasába szeretett, ki a tatárok ellen a csizmadia czéh artilleriát, a vén puskát kormányozta, és mesterének kalpagját oly irgalmatlanul meglőtte. Ez most fenyegeté Kordovánt, ha leányát neki nőül nem adja, ki fogja hirdetni az egész világnak, hogy kalpagját nem tatár golyó fúrta által, leánya is fejeskedett; mit tett volna a boldogtalan senátor? a dicsőség fentartásának vágya győzött, – össze adá őket, gondolván, hogy ő is csizmadia inasból lett senátor.

Gerai Mahmud Abdul khán sorsáról nem tudósíthatjuk voltaképen olvasóinkat, mert házassági élete a szultán kisasszonynyal a hárem titkai közé tartozik, csak azt mondjuk, hogy apja után ő uralkodék, gyermekeinek pedig alkalmasint kellett lenni, mivel maradékai most is élnek.

Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik, mint mondá római szent birodalmi lovag és több potentátok ármadájában dragonyos kapitány, még sokat marchirozott, retirált, evett, ivott a világon ide s tova, Muszkaországban jó darabig mulatott, de nyugtalan lelke, vagy más okok ott sem hagyák nyugodni, s ismét kalandor éltéhez látott. Ott volt, midőn Wallis és Neuperg Nándor-Fejérvárt a törököknek által adták, s ezen capitulatiót ő a taktika postulatumának declarálta, még sokkal azelőtt ellenben Marlborough és Eugen dicsőséges diadalmukat Hochstädtnél egy vakmerő gondatlan tettnek nevezte. Végre sok kalandjai után, melyeket, ha valaki összeszedni akarna, ezen czím alatt «Tál és pohár» legillendőbben bocsáthatná közre – retirádát fuvatott a halál, és berukkolt az

«edisti satis atque bibisti:

Tempus abire tibi est»

örök bíróhoz, rapportirozni ezen életéről, megtévén azon nagy retirádát, melyet még a legvitézebb hadvezér sem került ki.

Bogdanu Gyurka, a moldovai bojár és kapitány. Ez fösvénységének méltó büntetését kapta. Ujra kiütvén a háború a törökök ellen, Szodoray még egyszer fölkelt hazája ellenségére; a Moldovába küldetett seregnél volt, s egy csatában a török mellett harczoló Gyurkára akadt, ki az ismert párduczbőrrel és kócsaggal volt ékesítve. Most teljesedék Szodoray kivánsága, egy csapás leüté a bojár fejét, és vagyona ismét vissza került birtokába.

More a czigány elveszté a barlangból kivitt pénzt, mely Pintye Gregor minden kincseivel, részint az igaz birtokosoknak vissza adatott, részint kárpótlásokra fordíttatott. More azonban ezt nem nagyon sajnálta, mert neki Szodoraynál mennyei élete, az az elég inni és enni valója, veres nadrága, zöld dolmánya, és semmi dolga sem volt, nyáron a napon hevert, télen a cselédszobában; a suton legfeljebb ha unalomból egyet hegedült, vagy néha egy jó ötlettel a házat megnevetteté.

Pintye Gregor emlékezete annyira fölmaradt, hogy mint hajdanában Julius Caesártól és Augustustól minden római uralkodó Caesárnak és Augustusnak, az első Ptolomaeustól pedig minden egyiptomi király Ptolomaeusnak hivaték, mint az ily elnevezéseknek a történetben még több példái is vannak; úgy Máramarosban még ma is minden tolvaj, ha csak két font sót lopott is, Pintye Gregornak neveztetik. Sőt most is foly a köznép szájában egy monda, mely szerint Pintye Gregor nyugtalan lelke azon barlangban, hol kincseit tartá, mintha azokat keresné, hiúz képében maig is kóborol, és minden utasnak mutattatik azon hasadék, melyet a leírt magas útnál, merész lerohanásakor vas nyársa vésett a sziklafalba.

E szerint a lehetőségig híven tudósítván olvasóinkat mindenkinek sorsáról, örömmel és bátran kiálthatunk föl, hogy történetünknek

VÉGE