Kitabı oku: «Szirmay Ilona: Történeti regény», sayfa 14

HARMINCZKILENCZEDIK SZAKASZ

Mik történtek Jászvásárban, s miképen egy ajtó nyilásán a moldovai kapitány nagyon elhűlt.

Ilka az egész úton okot lelt elégedve lenni a bojár bánásmódjával, s ez Jászvásárba érkeztekor is megmaradt, de csak egy-két nap örülhetett tisztán a leányka, elmélyedve azon édes reménybe, hogy nemsokára otthon kedveseit karolandja, de ezek egéből hamar kirázta őt Bogdanu; ugyanis egy este, kevés nappal megérkezésük után, belépett hozzá a kapitány, s a leányka már haza utazhatása hírét várá ajkairól hallani, midőn amaz egy házassági ajánlással lépett elő, szokása szerint minden tekervény, de egyszersmind minden szükséges előzet és ügyesség nélkül is. Ilka elhalaványult, s első pillanatban felelet sem juta eszébe, annyira meg volt lepetve a váratlan ajánlás által. Ámbár még a Krimben félni kezdett, hogy őt Bogdanu csak nőjéül vehetni váltja ki, de azótai barátságos s minden haszonleséstől tetszőleg ment magaviselete, egy az előbbivel ellenkező és jó véleményt keltettek a kapitány felől lelkében, innen magyarázhatni némító meglepetését, mely a bojár ajánlatánál hülesztő ijedéssel fogta el szívét.

– Nem értett talán a kisasszony? ismét esedezem tehát nyújtsa nekem kezét, mint férjének, s az oltártól egyenesen anyja karjai közé vezetem. – Szóla másodszor a bojár, első kérése felelet nélkül maradván.

– Nem gondoltam, hogy az úr ily föltétellel váltott ki a tatár rabságból. Van ugyan joga hálámra és kérje a váltságdíjt kétszeresen, háromszorosan, rokonim megadják, de hogy egy tetszésem elleni házasságban boldogságomat föláldozzam, azt tőlem józan észszel senki sem kivánhatja. – Felelé Ilka majd több, mint asszonyi határozottsággal, de inkább egy megbántott, mint egy megbántó hangján.

– S ha ki nem váltottam volna a kisasszonyt, eddig már egy török karjaiban rabnő lenne és nem feleség. – Viszonzá Bogdanu Gyurka, és könnyen kitetszék beszédéből, hogy nagy erőlködésbe kerülhetett neki a szemrehányás hangját elnyomni.

– Talán az Isten máskép segített volna rajtam, de ha úgy is, ok lehet- e az egy keresztény előtt kényszerítésre, hogy egy pogánynál rosszabb lett volna állapotom?

– Igen, de én szeretem a kisasszonyt – mondá majdnem tüzesen Bogdanu.

– De tudja már, hogy anyám és bátyám e házasságot ellenzik, s remélhet-e boldogulni velem, tudván, hogy én mást szeretek? Kérem, azért álljon el ezen szándéktól, s fogadja egész hálámat, s kérjen pénzt eddigi jótettiért, a mennyit akar. – Mondá esdeklőleg Ilka.

De a bojár, ki fentebbi szerelemvallásakor talán minden tüzét kilobogtatá, ismét szokott hidegségébe esve, csak előbbi kérelmével vítta a leánykát. Bogdanu szerette ugyan Szirmay Ilonát, de a szerelem talán csak az egy fösvényen nem mutathatja mindenhatósága egész hatalmát, így Bogdanu szerelme sem volt mellékes vágyaktól ment, s épen, mivel tüze nem volt oly heves, félrelépései sem valának oly csapongók; a leányka kezét óhajtotta ugyan, de mellette nem találta megvetendőnek az általa nyerhető gazdagságot, s ezért akarta kérésekkel megnyerni a leánykát, hogy rokonai megegyezését és kincseit is megkaphassa. Sikeretlen látván azonban első lépését, egy második, ezen esetre előre betanultra tért.

– Jól van, a kisasszony Szodoray után búsul, eddig szánakozásból szólani nem akartam, de tudja meg most a szörnyű megcsalatást: Szodoray előbbi kedvesét elveszettnek tartván, azóta megházasodott.

– Ez hazugság, lehetetlen! – kiáltá Ilka, s bár valóban kétlé a bojár állítását, mégis minden vére arczaiba lövellett.

– Ugy van, ő megházasodott, – ismétlé Gyurka – s most az ajtó megnyilt s elhülve tekinte ki a kapitány.

NEGYVENEDIK SZAKASZ

Ki jött be az ajtón, s ki vezeté őt? miből kitünő, hogy a moldovai kapitánynak nagy oka volt az ajtónyiláskor elhűlni. – Judith szúrós beszédei. – Hosszú éj után hajnal kezd hasadni.

Pióczáné ifjasszony, ki Bogdanu minden vigyázata mellett is ki tudott lopózni, lépett be s kezénél fogva vezeté Szodoray Boldizsárt.

– Kisasszony! kisasszony, itt van Szodoray úrfi! az utczán leltem őt,

Tatárországba akart utazni, minket kiváltani!

– Boldizsár! – Ilka! – kiálták a szeretők, s egymás ölébe forradva, adák és vevék a nem reménylett viszontlátás kéjeit, mely szerelmeseknél a föld minden üdvei között a legnagyobb, legtisztább lehet, csak azért is, mert az egész külvilágot, s magát az életet is elfelejteti. De Bogdanu, mint hinni lehet, egészen ellenkező érzésekkel tekinté a magas öröm jelenetét, mely neki minden reményeit egy rövid percz alatt tönkre tette, azt gyenge lelke is átlátá, hogy itt állapotját jóvá tenni, vagy azon becsületes módon segítni nem lehet, erőszakot pedig gyávasága elkövetni nem hagyott, ha talán roszasága javallott volna is, és e felett most békés időkben ily valamit tenni nem is vala tanácsos. Azért legjobbnak találta a dolgot, mennyire lehet, javára fordítani, s abból a legnagyobb hasznot húzni, így legalább, ha szerelme üres kosarat kapott, fösvénysége teli erszényt nyerhetett.

Judith pedig, míg a szeretők boldogságukba merülve a bojárt egészen elfelejték, nem mulasztá el dicső szokása szerint ezt boszantani. – No uram, most kegyelmed nélkül is elmegyünk Magyarországba.

Ezen szavakra föleszmélt Szodoray, s Bogdanuhoz fordult. Azonban mindeddig a bojár tetteinek csak nemesebb részét, a kiváltást tudván Pióczánétól, igen nyájas barátsággal viselteték iránta.

– Most valóban tiszteletet és hálát gerjeszt keblemben, kapitány úr, azért baráti jobbomat nyújtom. Bocsásson meg, ha valaha talán nem mai barátságommal állottam kegyed előtt. Kérem, mondja meg: mi tartozásom ezen drága kincs kiváltásáért, hogy legalább ezen csekélységben meghálálhassam tettét.

Bogdanu egy hosszút pillanta a beszélőre, és azon henye elbizottságot vévén föl, melyet ő talán férfi méltóságnak tartott, széles lusta hangján, de még sem oly bátran, mint hajdan Jeffi murzával, alkudozni kezdett.

– A kisasszonyért négyszáz arany, s ezen párduczbőr és fényes forgó, mely most kegyelmeden díszlik, de csak úgy, ha ezen menyecskéért is száz aranyat fizetnek.

– Nem fél kegyelmed az Istentől? – kiáltá Judith – hiszen Tatárországban mindkettőnkért csak kétszáz aranyat fizetett. – Szodoray szemei haragosan villogtak a bojárra, s máskor talán kérdőre vonta volna alávaló fukarságáért; de itt Ilkája bírhatása forgott fenn, s mik valának ezért a föld minden kincsei? s alig megvetőleg szóla a fösvény kapitányhoz:

– Kegyelmed a föld legtisztább lényével is kalmárkodik, de itt a pénz. – S kiolvasa ötszáz aranyat egy erszényből; – itt a párducz bőr, – s maga veté azt a bojár nyakába.

Most könyezve simult oldalához Ilka, s kérőleg tekintve a bojárra esdeklé: – Csak a kócsagot engedd el, az édes atyámról Boldizsárra maradt ajándék.

– Épen azt kivánom, – viszonzá szárazon a bojár.

– Lásd Boldizsár! – folytatá a leányka kedveséhez fordulva – mily rosz ember ez; nem csak, hogy ily sokat kér kiváltásomért, sőt még téged is hűtlennek rágalmazott, azt mondta, hogy már megházasodtál.

– Ne búsulj kedvesem, – viszonzá Szodoray – az alávalóság mindig hazugsággal jár; s atyád árnyéka nem fog neheztelni, ha becses ajándékát leánya szabadítására fordítom. – S most a forgót kalpagjáról levevén, Bogdanuhoz intézé erős, mély utálatot kifejező hangon beszédét. – Ha tudtam volna, hogy kegyelmed ily alávalóságot képes elkövetni, sohasem ajánlottam volna baráti jobbomat, s most vissza is vonom azt. Vegye tehát fösvény kivánata szerint ezen drága kócsagot, de tudja meg, hogy legforróbb óhajtásom: bár fejestül levághatnám azt ezen testről, mely viseléséhez gyalázatossága miatt oly kevéssé méltó.

– Uram, hát ez előbb oly bőven igért hálája? – kérdé boszúsan a bojár.

– A ki jótetteit pénzzel fizetteti meg, az egyéb hálára számot nem tarthat. – Felelé Szodoray, s míg pillanata lángolón meredt a kapitányra, jobbja a kardhoz nyúlt; ez összerémíté a félénk bojárt, s zavarodását elrejteni, hamar egy zacskóba söpré az asztalon heverő aranyokat, és szinte örömmel látá, hogy Szodoray menni készült.

Boldizsár karon fogá Ilkát, s menő félben vissza tekinte Bogdanura. -

Uram, kivánságomat hallotta; de mindazonáltal óhajtom, áldja meg az

Isten több emberséggel, mint eddig mutatott. – S kilépett kedvesével, szolgája pedig és Judith követék.

NEGYVENEGYEDIK SZAKASZ

Az utasok Nagybányára érkeznek. – Mi illetlenül fogadtaték saját lakásában Pióczáné asszony, mily véres csata támadt, s ki eszközlé a békeséget.

Homályos este érkeztek Szodoray és Ilka Nagybányára s egy régi ismerősüknél vettek szállást; de Judith férje lakát kereste föl, s mennyire csodálkozék, midőn a boltot zárva lelé? Az udvarba lépett s a konyhából egy szolgáló jött elébe.

– Mit csinálsz te itt? – kérdé Pióczáné nem legnyájasabban a leányt.

– Én ifjasszony, a mit egy becsületes szolgáló – vala a felelet.

– S ki szolgálója vagy?

– Piócza Kristóf kirugós úré – viszonozá majd oly hánykolódva, mint a kérdés történt, a leány.

– Hogy is ne! – még szolgáló is kell neki? – szépen gazdálkodott a jó madár – szolgáló! – majd kiverem én fejéből a világ minden szolgálóit. – Hol kószál az urad? S míg ezeket pattogtatá a fürge menyecske, bal kezét erősen csipejébe nyomta, s a jobbal bámulandó sebesen motólált a levegőben.

– A csapszékben van biz ő kelme, ha épen tudni akarja az asszony; de kérem, mi köze van hozzá? – Mondá a szolgáló állásában és pattogó sikoltó beszédében utánozva és gúnyolva ismeretlen asszonyát.

– Mi közöm van hozzá? – te konyhaféreg, – te még velem feleselsz? – mostad volna meg inkább azt a lábost, hogy ne lenne rajta újjnyi vastagságú a zsír, hát az a laskanyujtó olyan piszkos, mint egy szekér tengely, – iszen majd tisztaságra tanítlak én. – Várj. – De azonban a szolgálónak épen nem kellett várakozni, mert szélsebességgel csattant meg arczáján Pióczáné tenyere. Azonban tapasztalhatá most Judith, hogy elléte óta igen megtöretett házi hatalma, mert a szolgáló épen nem lustán, sőt talán nagyobb erővel adá vissza a pofont. Hősnőnket mérgében a guta környezé, s talán magát föltartani ragadt kezeivel a leány hajába, ez hasonló erőszakkal markolá meg a fejkötőn által Pióczáné kontyát, s a tűzhelyig hurczolta asszonyát, ki szemlátomást gyöngébb volt. Itt a lábost földönték, melyben a szegény borbély vacsorája melegült, s a forró lé Judith asszony lábaira önté dühét, kit az erősebb szolgáló is lenyomván, hátát hangos ütésekkel döngeté. A nevetséges csata zaját még inkább növelte mindkettejök szünetlen visítása. S ki tudja, mily halálossá válhatott volna ezen veszekedés, ha felesége szerencséjére, de saját szerencsétlenségére Piócza nem jött volna. Ő hitvesére csak akkor ismert, midőn nagy ügygyel-bajjal elválasztotta a csatázókat, de azon pillanatban reá is rohant gyöngéd felesége, talán csak házassági szerelemből vele is megosztani azon számos ütlegeket, melyekben őt a szolgáló súlyos keze oly bőven részesíté. A hű cseléd azonban nem tűrheté ura megbántását, s rohanva rohant Pióczánéra, ki nyakán függő fejkötőjével, borzas hajával, s a vértől, méregtől majd felcsattanó képével foganatosan paródiázhatott volna egy fúriát. De most csak egy czibálásra jutott ideje a szolgálónak, mert a jó Kristóf tudtára adá, hogy ezen idegen nem más, mint tulajdon felesége. A következő dolgokból pedig csak azt akarjuk megmondani, hogy, mint természetes, Pióczáné megsértett méltósága egy pillanatig sem tűrheté tovább a szolgálót, kinek is még azon este el kellett takarodni. Piócza pedig egy erős és fontos erkölcsi oktatást volt kénytelen eltűrni, a csapszékbe járás és szolgáló tartás végett, mely tanítás a leselkedő szomszédok állítása szerint, gyakran ékítteték föl holmi tettleges és ütleges phrasisokkal, melyeket a közönséges életben «pofon» névvel fejezünk ki; ezt alkalmasint csak csupa javítási czélból és nagyobb behatás végett tette Pióczáné.

Ily zengő öröm fogadá Judith ifjasszonyt házában. Térjünk mi azonban vissza Szodorayhoz és Ilkához, kik Nagybányán, megtudván, hogy a haramiák jó darab időtől fogva Szatmárba vonultak, és így Mármaroson által biztosabban térhetnek haza, erre vették másnap korán reggel útjokat.

NEGYVENKETTEDIK SZAKASZ

Kik vártak az utasokra a hegyekben, és miképen fogadák el őket.

A hajnal fényes sugarai egy tiszta eget világítanak föl azon nap, melyen Szodoray kedvesével Máramaros felé indult. Az erdők, hegyek, rétek, már az őszi zöld mélyében tündököltek, s a szántóföldek sárgasága nyilván hirdete később évszakaszt, midőn azon borzasztó sziklaútra térünk, melyet beszélyünk második szakaszában írtunk le, s a melyen Bogdanu Gyurka kiraboltaték. Ezen útnak Nagybánya felé nyiló torkolatján tehát, azon reggel három férfi ült inkább szokásból, mint a hideg ellen gubáikba takarva, bárány süvegeik mélyen homlokukba nyomva. Az első mellett hosszú nyárs hevert, s kard villoga gubája alól, e felett mindnyájan fejszékkel és puskákkal voltak fegyverkezve.

– Marosán! – kiálta az első, egy felettük magasan tornyosuló oromra tekintve; – látsz-e már valamit?

– Most érkeznek a patakhoz, ők lesznek, öt-hat férfi, egy asszony is ül a kocsiban. – Rajta kapitány! – felelé egy negyedik a magasból, külsejére a többiekhez hasonló.

Pintye Gregor, mert ez vala a fölszólított, egyet füttyentett, ujjait szájába dugván, s a völgy mélyéből tiz vagy tizenkét szálas férfi mászott föl, mind egyenlő öltözetben a már leírtakkal, s Marosán is leereszkedék őrhelyéről.

– Oszoljatok el, ti jobbra, ti balra, a sűrűbe, mi négyen e szikla mellé vonulunk, lőni csak mi fogunk, ti nektek ölni nem szabad, azért mihelyt puskáink ropognak, rohanjatok elő s kötözzétek meg az élőket, de a ki gyilkol, azt vakszemével szegeztetem az első fára.

A haramiák szó nélkül vonultak el, s csak Pintye Gregor maradt három társával előbbi helyén. Marosán, ki most Pintye Gregor kegyelmében a Husztnál elveszett Kosztán helyét foglalá el, töré meg a csendet.

– De nem jobb volna valamennyit mindjárt itt összeölni?

– Nem, ez kis boszú lenne. Én Szodorayt és Ilkát elevenen akarom elfogni, s tudja meg a vén Szirmay, hogy kezemben vannak, s csak azután haljanak el kínosabb halállal – felelé Gregor.

– De nem hinném, hogy annyi nyugtunk lenne itt, mert Karácson, ki egy hét óta oly keményen űzőbe vett, alkalmasint észrevette már hirtelen távozásunkat Szatmár vármegyéből, s hamar nyomunkba fog akadni – folytatá Marosán.

– Hirtelen távozásunkat! – s talán azt gondolod előle? Marosán, ne

említsd többé azon embert, én nem futottam előle, megtudtam, hogy

Szodoray haza viszi mátkáját, s a boszú intett ide – mondá Pintye

Gregor fölemelkedve, s szemei iszonyú harag tüzében forogtak.

– Uram! – szóla ijedezve Marosán, – ki mondta, hogy Karácson előtt futottál?

– Nem, – de mégis, – ha azon embert halva terítnéd lábaimhoz Marosán, – ezer arany lenne jutalmad – viszonozá Pintye Gregor, s az előbbi iszonyúság haragjában fájdalommá változék.

– Miért nem lőtted hát agyon, midőn ma egy hete alig tiz lépésnyire ment el előttünk, s mi a sűrűben rejtve valánk? az én puskám nem volt töltve. – Kérdé Marosán.

– Én akkor gyenge voltam, – te okát nem is képzelheted, de csak máskor hozza őt az ördög nyársom hegyére. – De már ideje, vonuljunk el. – S a szikla mögé bújtak a haramiák, kiki alkalmas állást keresve, mely mind lövésre, mind elrejtésökre egyiránt alkalmas. Kevés ideig vártak e helyzetben, midőn Szodoray és Ilka öt szolga kiséretében az út magasán megjelentek. Az ifjú kedvesével, a kocsis, és egy szolgáló a kocsin ültek, négy szolga mellettök lovagolt. Ezekre irányzák csöveiket Pintye Gregor és társai, s egy durranásra mind a négy halva terült le lováról. A többi haramiák is elő rohantak, és Szodoray, mielőtt védelemről gondolhatott, megragadtaték s erősen megkötöztetett, – hasonló sorsra jutott Ilka is.

Pintye Gregor megfogatá őket, s egy tekervényes úton a völgybe vezetteté, gúnyolva Szodoray minden igéreteit, ha őket szabadon eresztené. A völgybe érvén, egy elrejtett barlang durván faragott, de erős ajtaját nyitá meg a haramia, s bele taszítá foglyait, kik az ő és Marosán vezérlése alatt egy tág szikla terembe értek, melybe a haramiáknak sokféle butyoraik valának rakva. Itt röhögő gúnykaczajjal hagyá el őket Pintye Gregor, gyakor látogatást igérve, s bezárá a terem ajtaját, innen pedig még egy hosszú tornáczon kellett végig menni a barlang nyilásáig, hol a második ajtó volt, semmi kiabálás sem hangozhaték ki a mély üregből, s így a boldogtalan foglyok kénytelenek voltak lemondani minden segedelemről, ha csak az isteni gondviselés egészen véletlen nem küldené azt. A haramiák eltávoztak a magas útról, eltakarítani rablások nyomait.

NEGYVENHARMADIK SZAKASZ

A negyvenkettediknek folytatása.

Szodoray és Ilka lelkében a bú oly sötéten éjszakázott, mint körülök a barlang mély homálya. Elveszteni valamit, mielőtt az ember birtokának tökéletes reményében lett volna, már csak azért sem oly sajnos, mert ezen esetben mindig kétségek szoktak a lélekben támadni, a vágy teljesítése felől, s így a lélek megrokonul valamennyire az elvesztés gondolatával; de megfosztatni valamitől, minek bírására az ember minden kétség nélkül számolt, csak váratlansága miatt is véresebb fájdalom. Ily állapotban leljük a boldogtalan szeretőket egy dohos barlang mélyében, s hatalmában egy embernek, kinek ajkain az irgalom ismeretlen szó és szívében ismeretlen érzet vala, s ki e felett ellenök, különös boszú által hevítteték. Keményen hátrakötött kezeik még azon örömöt sem engedék, hogy egymás karjai közt sirathassák boldogtalanságukat. Ilka Szodoray mellére hajtá fejét, s ennek ruhája a haramiák erőszaka által fölszaggatva lévén, érzé kedvese forró könnyeit szívére gördülni.

– Ne sírj édes Ilkám, az Isten nem mentett meg ennyi bajból, hogy nyomorún veszítsen el egy haramia barlangjában, – vigasztalá Boldizsár kedvesét, ki csak hangos zokogással felelt.

De most egy zaj a barlang belső oldala felé vonta figyelmüket; úgy tetszett nekik, mintha lassan egy ajtó nyittatott volna meg, s nemsokára lassú léptek is hallatszának s midőn meredten és lélegzetüket elnyomva figyelmeztek foglyaink, egy «pszt, pszt» hangzott füleikbe.

– Ki bujkál itt a sötétben? – kérdé Szodoray, – még itt is haramiák leskelődnek.

– Kérem alázatosan, én sem vagyok itt sokkal jobb állapotban, mint kegyelmetek – suttogá egy szózat a barlang hátulsó szögletéből, s pisszegő hangjából czigányt lehetett gyanítani, – ha kegyelmetek el nem árulnának, talán segíthetnék.

– Hogy árulnók el azt, ki életünket megmenti – felelé Szodoray, – bőven megjutalmazlak, csak igéretedet teljesítsd.

– Hát várjanak egy kicsit – viszonzá a szózat. Nemsokára tüzet ütött ki, s a sűrűn pattogó szikrák, egyes pontokat világítva föl, még borzasztóbbá tevék a barlang homályát; hamar gyertya égett, s ennek világánál látá Ilka, hogy megmentőjök nem más, mint Pintye Gregornak hajdan Husztra küldött heroldja, Móre a czigány, kinek is első dolga volt most a foglyok kezeit föloldani.

– Hogy jutottál te e bűnfészekbe? – kérdé Szodoray a czigányt.

– Hát téns uram, én valaha czimborája voltam Pintye Gregornak, és becsült is ám a kapitány, a kisasszony látott is Huszton, hová mint követet küldött vezérem; de ott majd kikapták alólam a földet, vagy engemet a föld felől; a bástya bedűlése által ugyan kiszökhettem, de nem sokára láttam, milyen gyümölcsöket termettek a fák a huszti erdőben. Ez nagyon megijesztett, mert a vadalma állapotját soha sem irígylettem, oda hagytam tehát a zsiványságot; de hasznomra akartam fordítani azt, a mit itt mulatásomban tapasztaltam: Pintye Gregor minden kincseit e barlang egy rejtekébe rakta, s azt kívüle csak én tudtam, ugyanazon titkos üregen által, egy rejtett ajtó is vezet a barlangba s ezt is csak én tudom Pintyén kívül, arra lopóztam én be, hogy el vigyem egy részét Pintye Gregor pénzének, mert egy részéért én is fáradoztam, tehát igazságosan engem is illet. Épen kutatásom között háborgatott a haramiák bejövetele, s legottan elbújtam, de rejtekemből meghallottam, mily rettenetes bűnt forralnak ezen átkozott gonosztévők nagyságtok ellen; ha tehát bíznának egy becsületes czigány legénybe, én azon hátulsó ajtón kivezetném.

– Ha azt teszed – felelé Szodoray, – nem lesz szükséged a lopott pénzekből gazdagulnod, én életed fogytáig eltartlak. – De egyszersmind szorosan vizsgálni kezdé a czigányt; mindazon által kétségei hamar eloszlottak, mert ez őket a mostaninál gonoszabb helyzetbe nem vezetheté, Szodoray széttekinte a barlangban, fegyvereket kerestek szemei, hogy védelme lehessen valami véletlen támadás ellen, de Pintye Gregor alkalmasint, igen őrzé egy darab idő óta haramiái előtt e barlangot, mert épen semmi sem találkozék benne, a mi nekik szükségesebb szer lett volna, így tehát fegyver sem, és Szodoray kénytelen volt puszta kezekkel követni szabadítóját. Ez azért a gyertyával elő ment, s védenczét a rejtek ajtón át, melyet maguk után ismét bezárt, egy alacsony tornáczba vezeté, ezen keresztül egy kis üregbe értek, hol több teli zacskó hevert a földön, ezek közül a legnagyobbikat bal hóna alá vette Móre, és némán tovább ballagott. Az üreg másik végén ismét egy szikla torkolat mutatkozék, ez annyira alacson volt, hogy a bemenőknek csak erősen hajolva lehetett tovább haladniok. A tornácz fölfelé tekergett, s végre egy erős durva ajtó előtt megszűnt. Móre letevé zacskóját, a gyertyát baljába fogta, s jobb kezével gubája alól egy kulcsot húza ki, melynek otromba idoma nyilván vallá, hogy vagy ő maga, vagy nembelieinek egyike volt készítője.

– Tekintetes nagyságos úr, ha az ajtón kívül senki sem áll, meg vagyunk mentve – suttogá a czigány. Ilka, kit az egész úton kedvese vezetett, lihegni sem mert, és keményen simult Szodoray oldalára. Móre már föl akará nyitni az ajtót, de azon pillanatban kívülről lépések és beszéd hallatszott, a czigány hirtelen eloltá a gyertyát és védenczeit kezüknél ragadván, az ajtó sarkánál egy a sziklába kissé benyúló üregbe húzta. Itt lélegzet elnyomva vonultak meg, és szívök sűrű dobogását kivéve a zajos élet minden jele eltávozék tőlök, csak Ilka reszketett minden tagjaiban, alig tartva föl magát kedvese vállain.

– Az átkozott hajdúk hamar nyomunkba akadtak; de a rabokat magammal hurczolom, míg csak lehet, – föl a hegyekbe futunk Máramaros felé. – Zúga egy hang az ajtón kívül s könnyen ismerhető vala Pintye Gregor szava.

– Már pedig Nagybánya felől is közelít üldözésünkre egy csapat. – Mondá egy másik hang, s egyszerre vele a kulcs is nyikorgott, az ajtó egészen kinyílt, és Pintye Gregor belépett, utána Marosán, a haramia hirtelen becsapta az ajtót, és ismét bezárá, s haladék nélkül tovább ment kisérőjével együtt, a sötétben nem is gyaníthatva foglyai oly közellétét, annál kevésbbé, mert a napvilág betörő fénye ellen árnyékot vetett rájok a benyitott ajtó is. Rabjaink, mély csendben maradtak, míg a haramiákat elég messze nem gondolák, ekkor Szodoray az ajtóhoz ugrott, elvevén Móretól a kulcsot, halkan felnyitá az ajtót, s épen oly csendesen kiléptek mind a hárman. Szodoray ismét bezárá az ajtót s a kulcsot benne hagyá kívülről, hogy akadály lehessen Pintye Gregornak a felnyitásban. És minden sebességgel Nagybánya felé siettek, hogy az onnan jövő csapattal találkozhassanak.

Pintye Gregor és Marosán foglyaikra nem akadván, annál inkább elhültek, mert épen megfoghatlan vala előttök, hogy szabadulhattak meg, erőszakos kitörésnek semmi nyoma sem látszott, az ajtók zárva valának s a barlang titkos járásait Pintye Gregor véleménye szerint csak ő maga és új beavatottja Marosán tudák, mert Mórét a huszti követség óta holtnak vélte. Lámpással kezdék tehát a barlangot vizsgálni s legelőbb is rejthelyeit, most vevé csak észre a kapitány, hogy kincstárából a legkövérebb zacskó hibázik, ez tovább vezeté, s a dugott nyilás ajtajánál, az itt-ott kőporral fedett földön lábnyomokra talált.

– Itt kellett szabadulniok – ez leány-nyom, – kiáltá a haramia, nyitni akará az ajtót, de midőn a kulcsot bele dugá, vevé csak észre, hogy egy más kívülről van a zárban, – csak most szökhettek el, mióta itt vagyunk, vágjuk be az ajtót – s fejszéjét ragadá.

– Menjünk ki a másik úton, így eláruljuk magunkat, s dugott járásunkat. – Mondá Marosán.

– Az nagy kerület lenne, s ha már annyian tudják titkunkat, egy ajtó roszul fogja védeni. – Felelé vezére, de az alatt már be is dűlt az ajtó, még erősebb csapásai alatt. S most a kijátszott boszú, s önbátorságának veszedelme egyiránt tüzelvén, majd öntudat nélküli dühösségben rohant a haramia a magos sziklaút felé, hová csapatját rendelé.