Kitabı oku: «Szirmay Ilona: Történeti regény», sayfa 7

Midőn az ősz a bástya-résre visszatért, már sebes rohanással közelíteni látá a haramiákat, s még embereit elszánt védelemre bátorítá, a mint az ellenség már fele útján megállott, s oly sebességgel, mint jött, a várbeliek nagy bámulására vissza fordult.

TIZENNYOLCZADIK SZAKASZ

Melyben előadatik, ki és mi hárítá el a harmadik szerencsétlenséget. Engesztelődés.

A milyen csudálatosnak tetszett a haramiák visszatérése, oly természetes volt; de ennek megfejtése végett szükséges egy kissé a történet mostani folyamából kitérnünk. Egy fiatal szegényebb sorsú nemes, ki a nagybányai táborba sietett, kevés ideig Huszt mezővárosában lakó rokonainál mulatott, innen azelőtt való nap indult el, melyen Pintye Gregor az ostromot elkezdé, a haramiák kezébe akadt: de ezek előtt gyanús nem leve közönséges pór öltözete miatt, ügyes hazudságai által annyira vitte a haramiákat, hogy ezek neki befogadást ajánlottak czimboraságukba, ő ezen nagyobb veszély elhárítása miatt örömöt színlelt, köztök maradt, de tervöket megtudván, midőn másnap hajnalkor az ostrom kezdetére fordított figyelmök a haramiákat minden egyéb iránt vigyázatlanokká tevé, elillant, s az úton egy kocsira akadván, elég hamar érkezett Nagybányára, még kora segedelmet kérni, a vészben lebegő Husztnak.

Képzelhetni, hogy Szodoray volt az első, ki repülni inkább, mint menni akart segítségre, de Bagosy és Babocsay is, részint mint barátjai a Szirmayaknak, részint a Husztra vitetett pénz megmentése végett épen nem szándékoztak e dologban késedelmeskedni, annál kevésbbé, mivel még a tatárok betörése előtt vissza is jöhetett a felmentő sereg. Szodorayra bízaték a vezérkedés, de mivel többet elbocsátani tanácsos nem vala, csak száz ember adatott keze alá, kiknek egyik csapatát Karácson Tivadar kormányozta. Minden kitelhető sietéssel indula és folytatta útját Szodoray Huszt felé s felejteni látszaték, hogy kisded serege lépéseinek a szerelem nem kölcsönözött szárnyakat; a leghőbb tünődés és a legszaggatóbb aggodalom egyiránt gyötrék szívét, s csak akkor engedett valamennyire kínja, midőn Huszthoz érvén, a várra rohanó haramiákat pillantá, de ez sem enyhülés volt, mert az eltávozott aggodalom boszúnak adott helyt.

Mint mondtuk, épen a várra akartak a haramiák támadni, midőn őket Szodoray haragja elérte, ezért téríté vissza csapatát Pintye Gregor a veszedelmes ellennel szembe állani. Csak kevés lövések történhettek a két felekezet hirtelen közeledése miatt, s tüstént a kézi fegyverek csattantak össze, Pintye Gregor gyülevész parasztjai az első támadásra minden szelekbe eloszlottak; a haramiák, ezeknél bátrabbak, a vár és ennek segítői közé szorítva kétségbe esetten viaskodának, Szodoray és Karácson ön példájokkal lelkesíték vitézségre embereiket, míg az ellennél Pintye Gregor, Bama Bila Paskuluj, ki elöljárójánál talán még erősebb, s hol csupán testi tehetségre jött, vakmerőbb is volt és a kegyetlen Kosztán valának a csata heroszai. Paskuluj egy iszonyatos balta csapással üté le Szodoray lovát, de ugyanazon pillanatban csapott az ifjú szablyája a szilágysági zsivány kemény koponyájára s ez széjjel repedve párolgá ki az élettel együtt azon kevés észt, melynek negyven évig fedele volt. Az óriási haramia esése nem kissé hökkenté meg társait, s ijedt bámulások időt engedett Szodoraynak fölugrani és gyalog folytatni diadalmát. Karácson súlyos keze alatt több haramia hullván el, Pintye Gregorra ütött, rettenetes vala harczok a roppant erőre és ügyességre hasonlóknak, de Karácson javára kezde fordulni, mert Pintye Gregor kardja egy súlyos csapás alatt csengve repült darabokban szét, s már irányozva volt reá a halálos csapás, mert baljába mindig készen álló fegyverét is, a vas nyársat megragadta Karácson, midőn az ura és barátja veszedelmét észrevevő Kosztán baltáját hajítá, még maga oda ugorhatnék Tivadarra, ez szerencséjére azon pillanatban hajolt félig meggyőzött ellene felé, s így csak a fejszenyél érheté őt, de már Kosztán is közel vala s kardot akart rántani, azonban a hajdú megelőzé és halva teríté őt a földre. A többi haramiák még nagyobb szerencsétlenséggel harczoltak s már futásnak eredni kezdének. Pintye Gregor bátorítására sem ügyelők többé. Ez, midőn a csatát mulhatatlanul veszve s embereit széledve látá, egy sebes fordulattal eltünt Karácson elől, s majd oly hirtelen a legrövidebb s legbajosabb úton a csatatérről is; a szaladók nagy része Huszt felé sietett ijedtében s az eddig cselt félő várbeliek most kirontottak részt venni, ha nem meggyőzésében, legalább büntetésében ellenségöknek. Harmincz vagy negyven haramia feküdt halva és halálosan sebesítve, húsz vagy harmincz elfogaték, kik még nap lemente előtt felakasztattak az erdőszél legizmosabb fáira.

Szodoray tehát diadalmasan költözött be az általa megmentett várba; a köz örömben, melylyel fogadtatott, találkozék olyan, ki elkeseríté éltében legédesebbnek reménylett óráját, ez nem vala más, mint Szirmayné, kinek keblén a határtalan anyaszeretet még egészen be sem gyógyult sebét új fájdalommal szaggatá föl, tekintetén leánya ártatlan gyilkosának. Legelőbb könyei árulák érzelmeinek fölháborgását s midőn Szodoray mély tiszteletet jelentő köszöntéssel felé közelíte, mintha könyeit törlené, takará el kendőjével ábrázatát s fájdalmában hihetőleg nem is tudva, nem is érezve, mily sebeket ejt az ifjú szívén, e szavakra fakadt:

– Távozzál, Boldizsár! mert látásod újra öli meg lelkemben leányomat.

– Édes néni! – esdekle Szodoray, mert így szokta gyermekkora óta nevezni Szirmaynét – bocsásd meg nekem azt, a mit általam a sors vétett.

– Anyám! – sóhajtá kedvese megsértésén könyekre fakadva Ilka – anyám! ő ártatlan!

Szirmay tanúja ezen szomorú jelenetnek, nem tűrheté békével sógornéja igazságtalanságát, bár azt fájdalmának nagysága mentheté, és szelid, de férfias szemrehányással fordult feléje.

– Hogy fogadod ily hálátlanul megmentőnket? ki egészen ártatlan abban, a mivel kínozod, nem lehetett-e más – nem én magam oly ártatlan oka leányod halálának, nem él-e még vigasztalásodra kedves Ilkád?

– És én – mondá Boldizsár – örök háladatos gyermekként követlek vigasztalni e véletlen szerencsétlenségért.

– Igen, élsz még édes gyermekem! – sóhajtá Szirmayné nyakába borulva leányának, engesztelt pillanattal fordult Boldizsár felé. – Én nem haragszom! – Az ifjú csókjaival borítá az özvegy kezét, ki gyermekével lassan eltávozott.

Parancsa szerint Szodoraynak tovább kelle küldeni a Huszton lerakott pénzt, hol többé bátorságban nem lehettek, ajánlá azért Szirmaynak: utazzék haza ezen alkalommal Ugocsába, hol biztosabban maradhatnék és a tatárok ellen erőt gyűjtvén, hazájának is használhat. Az öreg tehát mindent elkészíttete a tüstént történendő útra, s erről rokonát is tudósítá. Csak míg sógora beszélt Szirmaynéval, akadt a szerelmeseknek nehány pillanat tanúk nélkül együtt lenni, de mennél rövidebb ideig éltek a szerelem kéjében, annál forróbban ömledezett ez boldog szíveikből. Ki is törekednék hiában fösteni azon érzelmeket, melyek két szerelmes keblét búsan üdvezítik, midőn azok hosszú és veszélylyel fenyegető elválás előtt együtt vannak; ki ismételné azon, talán magokban közönséges szavakat, melyek ilyenkor mély és kesergő boldogságot és legforróbb érzelmeket fejeznek ki, ők úgy váltak el, mint kik csak az emlékezetben s a távol reményben boldogok; de kiknek a közel komor homályú felhővel boríttatik el.

Szirmayné nyájasan búcsúzott Szodoraytól, kétségtelen jelét adva engesztelésének.

TIZENKILENCZEDIK SZAKASZ

Két bűnösről itélet tartatnék; de az első egy még nagyobb bűnös s a másik sors segedelme által megszabadul.

Még egynehány személy sorsa tartóztat minket Huszton vissza, ezek pedig a havasalföldiek és More. Alig mult a vár fölmentése által támasztott zaj, s legottan mindnyájan a tűznek oltására siettek, melynek elnyomásában folyvást, de foganat nélkül kénytelenek voltak fáradozni a havasalföldiek, a gyuladásnak az egyesült erő hamar véget vetett; de annál terhesebb sors fenyegeté gerjesztőit, mert némely várbeliek, főleg asszonyok, látni akarták, miként Tógyer a tűz kitörése előtt a padláson járkált legyen, hol semmi dolga sem lehetett, ez kereken tagadta a terhelő állítást; de Szirmay, ki ugyan a vádat erősebb bizonyítások hiányában hinni általlotta, legalább, mint vélte, vigyázatlanságokért meg akarta ijeszteni a havasalföldieket, és csak kemény vallatás után nem épen barátilag bocsájtá el őket, kik is Nagybánya felé vevék útjukot.

Morét alkalmasint azon sors várta, mely társai nyakainak állapotját az erdő szélen jóval szűkebbé tette a természetinél. Hajdúk küldettek őt a tömlöczből fölhurczolni; de ezek csak hűlt helyére akadtak, alkalmasint sejteté vele jövő sorsát azon nemzetségében csodált jósló erő s azért ő kelme még korán megszökött, a mi igen könnyen történheték meg, mert börtöne a vár azon üregére dűlt, melynek a bástyabedűlés által szabad lett kijárása, s a czigány az alkalmat okosan használva, elillant; még pedig Szirmay István jövendölésének daczára butyorával és így hegedűjével együtt.

Ekként végezvén dolgukat, még alkony előtt mindnyájan útnak indultak:

Szirmayék az egy hajdú csapat által kisért pénzzel Ugocsába, Szodoray

Boldizsár pedig, Karácson Tivadar s velök maradt emberei Nagybánya felé.

Mi azonban kénytelenek vagyunk a futó Pintye Gregort követni, ki az ütközet után kevesed magával szaladott, hogy üldözői rá ne akadjanak, egy szeretett költőnk kifejezése szerint «úttalan utakon» Nagybánya felé. A város tájára érkezvén, kisérőit, kik azonban társaik veszedelme óta inkább félelemből, mint előbb szerencséjéhez és erejéhez vonzó bizodalomból ragaszkodtak hozzá, az erdőségben hagyá, maga pedig a városba ment és egyenesen Piócza Kristóf boltjába, hol a nagybányai politikusok nagygyűlése tartatott, itt mily embertelenül bán legyen haramiánk a czéhmesterrel, már elmondtuk olvasóinknak, azt is, miként űzé el a félig beszappanyozottat Karácson Tivadar. Azt fogja kiki gondolni, hogy Pintye Gregor így űzetve, útját az erdőbe vette; de korántsem; ő terve kivitele előtt szándékát soha sem hagyta el, ha csak épen elkerülhetlen szükség nem kényszeríté rá, azért most is, mihelyt észrevevé, hogy üldözője nyomát vesztette, egy melléksikátorba fordult és a városba visszatért. Az első, kivel találkozott, Zakharovics Tógyer vala, egy ház előtt, melynek nyilt kapuján több moldovaiak is látszottak, habozás nélkül tért ide a haramia, a kalmárt is beintvén maga után. Bogdanut és magát Tógyert is nagy aggályban lelé, mert épen hírt vettek, hogy a tatárok már átrontottak Erdélyből, Bogdanu pedig hazautazására már pénzt is kölcsönözött a Bányán tartózkodó moldovai származású kalmártól, s most kénytelenítteték fölhagyni szándékával, ha a tatárok kezébe akadni nem akart, kiktől nyájas elfogadást reményleni semmi oka sem volt. Pintye Gregor menté őt ki félelméből, igérvén, hogy titkos úton és más részén a határnak által fogja vezetni minden baj nélkül a veszedelmen: mert a haramia, ámbár Bogdanut gyávasága miatt megveté, mégis azon esetre, ha szerencsétlen viszontagságok kényszerítenék hazáját elhagyni, pártfogót akart magának szerezni a szomszéd Moldovában. Ez pedig annál jobb alkalom volt czéljának elérésére, mert a porta ellen elkövetett árulásban maga a vajda is részt vőn, s így igen is szívén fekhetett a közvetetlen eszköz megmentése. Azért mindjárt indult a haramia tanácsára Bogdanu, Pintye pedig előre ment, a találkozás helyét kijelelvén, megolvadt csapatát az útra készíteni. Az ügyes haramia vezérlése alatt szerencsésen elkerülte Bogdanu a tatárokat és baj nélkül ért haza Jászvásárba.

HUSZADIK SZAKASZ

Melyben előadatik, minek nem kellett volna történni, hogy egész történetünk meg ne történjék. – A nagybányai csata.

A krimi tatárok százados szövetségesei, úgy szólván rokonai valának a törököknek, és így bajtársaik minden háborújokban. Az 1717. esztendő, történetünk ideje, egy volt azon igen gyászos évek közül, melyek boldogtalan honunk térein látták pusztítani a kelet vad csordáit, mi a tizenharmadik században a mongol berontáskor legrémítőbb volt, de rövidsége miatt a másfél századot haladó, majdnem szakadatlan török zsarolás és vérengzés által okozott szenvedésekhez, melyeknek most is érezzük gyászos következéseit, nem is hasonlítható. A jelen tatár pusztítás, melyet a köznép gyakoriabb volta miatt «tatárjárásnak, tatárfutásnak» szokott nevezni, nem vala ugyan oly gyászos és káros hazánkra nézve, mint az előbbiek, mert honunknak csak három éjkeleti megyéjét érte, úgymint: Szatmárt, Ugocsát és Máramarost, de ezekben mély sebeket ütött, s már csak azért is nevezetes, mert utolsó volt a nemzetünket üldözni látszó átok efféle csapásai között, nevezetes még a felett, mert egy kisded fölkelő magyar sereg az ősi vitézség új fölsugárlásában diadalmat nyert a dicsőség és szabadság csatájában.

A fent mondott évben véres háború folyt Savoyai Eugen vezérlése alatt hazánk déli határain a törökök ellen, azért minden seregek ott viaskodtak, kivévén Steinville tábornok vagy nyolczezer emberből álló osztályát, mely Erdélyben tartózkodék ezen tartomány védelmére. A krimi tatár khán látván, mily gyenge állapotban légyen az ország keleti része, egy tizenötezer tatárok- és törökökből álló sereget külde fia, Gerai Mahmud Abdul khán és Ali Muza, khocimi basa vezérlése alatt, annak pusztítására. A gyilkos ellenség Besztercze vidékén tört Erdélybe és hazánk felé irányzott útját – mint Türkenfrasz kapitány már mondotta – lángok és vér jelelték, sokaságuk naponként nevekedett az ezernyi foglyok által, mindnyájan csinos hölgyek, vagy izmos, erős fiatal férfiak, kiket örökös rabságra viendők, hurczoltak magokkal, míg a népség egyéb része, ha az erdők vagy bérczek mélyébe nem bújt, vagy máskép futással nem menekedheték, gyilkos fegyvereik alatt gyakran a legkínosabb halálnak áldozatja lőn.

Steinville az ország kárára a Türkenfrasz kapitány által fölhozott okokból hátrahúzta magát, örülve, hogy a tatárok békén hagyták és egy dicsekedő jelentést külde a diadalmas Savoyai herczeghez, hogy ő a számtalan ellenség elől «szerencsésen retirált».

A tatárok gáttalanul áraszták el a vidéket, minden boldogságot elriasztva borzasztó tetteikkel. Nem akarunk azonban a gyászos kép élénkebb festésével a történet folyamának akadályt vetni, azért visszatérünk Nagybányára, hol a vérengző ellenséggel ismét fogunk találkozni.

Alig hallotta meg Babocsay az ellen közelítését, tüstént kivezette eddig a városba szállított seregét a táborba, mely a város déli oldalán vala felütve. A tatárok kétfelé oszlottak, a nagyobb rész jobbra hagyta Nagybányát, a vármegye síkabb részére ereszkedő, és öt vagy hatezer küldeték a bányavidéket zsákmányolni, s az oda helyezett kisded magyar sereget elszórni, ezen részt Ali Muza vezeté, a khocimi basa.

Éj vala, s Babocsay serege vizsga éberséggel leste az egész tájékot, midőn a táborszemek egyszerre szokatlan vörösségben láták világlani az eget s gyaníták a tüneménynek szörnyű okát. Nemsokára visszatért kémleléséből Karácson Tivadar, s jelenté a tatár sereg kettészakadását, s hogy a kisebbik osztály másnap szándékozik a magyarokat Nagybányánál megtámadni. Babocsaynak ez értésére esvén, meghatározá a nálánál ötször számosabb ellenséget bevárni és vele bátran szembeszállani. S még éjjel megtevé a szükséges rendeléseket. A hajnal első sugarainál indult Szodoray lovassága nagyobb részével a táborból, vele Karácson Tivadar, mint egy hajdú-csapat vezére, s fölállítá osztályát a völgyteren, szemben a hegyekből kitekergő elég széles úttal. Jobbra, valamivel hátrább, egy domborulás tetejét Babocsay foglalá el a gyalogsággal, s a szárnyak közé két ágyú helyezteték, utánok egy gyalog és egy lovag csapat állván, részint ezeket védeni, részint oda fordulni, hol az ellenség véletlen törne elő. Ezen csatarend igen okosan vala a hely minéműségéhez alkalmaztatva.

A tatárok épen nem hagyák kihülni ellenségeik bátorságát hosszas várással: legalább is azon úton jelentek meg, mely Szodoray előtt terjedett, az ellenség vakmerőn lovaglott elő, de meghökkent a magyarokat keményen helyt állani látván, már vagy ezer ember fogott helyet a völgyben, kurjongva és ordítva egy rendetlen rohanásra készülni látszottak; de Szodoray vezérének ezen esetre adott rendelése szerint megelőzte őket, és szoros tömegben tartván csapatát, villámsebességgel rohant a tatárokra, ezek az első támadás erőszakától összehányatva, szorultak majdnem ellenállás nélkül az út torkolatja felé, sűrűen dűlve a magyarok halálos csapásai alatt. Karácson sebes fordulattal kerülé meg a tatárokat, és hátuk megett állott a hegynek oldalán, onnan szórva le a tolakodó török gyalogokat. Babocsay, mihelyt észrevevé szárnyának szerencsés előmentét, megindítá seregét és jobbra az úttól tört a tetőkre, visszanyomva az arról tolongó ellent, mely bajtársai veszedelmén nem kis háborodásba esett. Babocsay, ezen elrendelése kivánt foganatú volt, mert a hirtelen támadás a hegyek szűkében nem engedé kifejteni a tatároknak nagyobb számokat, s az elsők a zavart szorulásban csak gátul voltak az utolsóknak, és zsákmányul a magyarok kardjainak, nagy veszteséggel kezdének tehát a tatárok hátrálni, erősen nyomatva az ellenféltől.

Még csak a kis tartalék, mely az ágyúknál állott, tartá helyét, ezen seregnél vala Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik is, mert nem képzelhetvén, hogy az ily kisded sereg a tatárokat minden oskolai taktika daczára megverhesse, vélé, hogy ezen seregnek lesz főszerepe az általa annyira kedvelt, s itt elkerülhetlennek látszó retirádában. Itt azonban jelenléte jó darabig nem volt egészen haszontalan, mert a tartalék tüzes vezére, Tunyoghy Kálmán, alig vevé észre főseregének haladását, már is, hogy a nap dicsőségében részt vehessen, utána akart, vezére parancsát nem várva, rohanni. Türkenfrasz tehát a szent birodalmi lovag tüdejének minden vitorláit megereszté, törekedvén megmutatni, mily helytelen légyen ezen szándék, sőt bűnös minden szükséges fenyíték ellen. Egy darabig nem volt ékesen szólása sikeretlen, míg tudniillik Tunyoghyt a remény táplálta, hogy őt vezére a csatába hivandja, de az ütközet távozásával ez is távozván, jelt ada népének az indulásra.

– Egy ily natio győzni akar, ki csak vad courageban és bravourban találja az egész nobilem artem bellicam! – Kiáltá Türkenfrasz, talán ideálja, Montecuculi Rajnáld szellemét idézvén boszúra. – Barbaroza és pogányhalál! Ilyesvalamit a híres partiszan Szikingen Ferencz sem merészelt volna. – Míg a vitéz kapitány így beszélt, egyszerre csak egy dragonyos szolgájának társaságában lelte magát, mert Tunyoghy siető serege már jól elhaladt. Türkenfrasz, mint mindig, ha este kaszamátáit, mint mondani szokta, Bacchus Isten és Ceres Istenasszony munitiójával már ellátta, a mi ma reggel nagy mennyiségben történt, legelőbb is a retirádáról gondolt, és talán nem annyira félelemből, mint azért, mert Tunyoghy sebes előmozdultában a hegyek között haszonvehetlen ágyúit elhagyta s Türkenfrasz nem tarthatá a taktika reguláival egyezőnek, hogy két ágyú mellett, mihez is legalább nehány száz ember kivántatnék, csak két dragonyos álljon, az is pedig egy százados kapitány s csak egy közlegény. Ezen habozásának hamar véget vetett egy oldalt kerekedő, s hamar háta megé terjedő zaj. Egy oldalvást vonuló tatár-csapat tudniillik elkésett, és bajtársai megveretését nem is álmodva, megkerülé a csatázókat, s azon völgybe, melyet a magyarok győztesen hagytak el, kibukván, vad kurjongással rohantak a városnak, elvágván arra a római szent birodalmi lovagnak, mint ő magát czímezni szerette, a retirádát, ki is ez által kénytelen volt minden szándéka s meggyőződése ellen előre szaladni, kardot rántott, dörgő «marsch» – ot kiáltott emberének, és lóhalálában vágtatott Tunyoghy már a hegyek között eltűnt serege után, tele torokból kiabálva: – Így járnak a taktika megvetői, az ellenség posztot vett a hátunkon s Nagybányát egy coup de main-el occupirozta.

Szerencsére Babocsay látván Tunyoghynak parancsa elleni mozdulatát, hozzá tért, és így hamar meghallá a dragonyos reménytelen kiabálását, s legottan visszahivatá Szodorayt, hogy lovasságával vágtatva vigyen a veszélyben forgó városnak segedelmet.

HUSZONEGYEDIK SZAKASZ

A nagybányai polgárság vitéz lelke, s a czéhmester kalpagának halálos veszedelme. Kik mertek a tatárok előtt megállani s ezeknek sorsa.

A város körül ugyan voltak némely hirtelenében fölhányt sánczok, de mint az idő szűke és építőik tapasztalatlansága magával hozta, igen csekély tekintetűek, s ennél még csekélyebb az őket őrző nagybányai polgárok bátorsága. Régi ösmerőseink közül itt kevesekre akadunk, mert Piócza Kristóf chirurgus és borbély otthon volt minden készületekkel ellátva a netalán behozandó sebesek gyógyítására. A harangozó és egyházfi a toronyból lesték a csata folyamatját, hírt adhatni felőle a lakóknak; meg volt nekik parancsolva: ha a vész magát a várost fenyegetné, a harangokat, mint tűzlármára kondítsák meg, s ha a magyarok győznek, mint úrnapi búcsújáráskor, ünnepélyesen harangozzanak. A pénzverőházi szolga otthon maradt fölvigyázás végett. Csak Kordovánt, a csizmadiák becsületes czéhmesterét nem oldhatá föl semmi a hazavédés szent kötelességétől, sőt két békés mesterségét, a kaptát és politikát kénytelen volt elhagyni, hogy mint előljáró vitézi példájával bajnoki lelket öntsön egész czéhébe. És dicséretére meg kell vallani: ő vezérlé minden kézművesek közül a legszámosabb sereget; ámbár egy fenhéjázó kovács rágalmazón hangoztatá, hogy ő kalapácsával az egész czéhet puhábbá verné cserepes kordoványoknál. Maga a czéhmester elől ment, karddal az oldalán, ennek vasát, huzamos fekvés által hüvelyébe rozsdásodván, csak nagy erőszakkal lehetett kirántani, mely kínszenvedésnek közötte a sárgarezes bőr kettészakadt, ura egy csirizes bagariafolttal gyógyítá a sérvet, de ezen hirtelen orvoslás úgy kitekerte ősi helyheztetéséből, hogy új veszedelem nélkül a kardot ismét hüvelyébe dugni teljes lehetetlen vala; így kénytelen lévén azt szünet nélkül kezében forgatni, ezen pontban hasonlítható volt Sziget halhatatlan bajnokához Nagybánya oltalmazója. A kard maga talán még Ázsiából vándorolhatott be őseinkkel, mert szélessége és vastagsága akkori izmos karokat látszottak kivánni, s bizonyítá vénségét az is, hogy nem fitogtatá magát a fiatalság szokása szerint ragyogásával, hanem ősi érdemeit mély rozsdába borítá, alatta talán még a kiovi csatából rejtve vérfoltokat. A vitézzé vált csizmadia rókaprémes mentéjét öltötte föl, s inasa, mint fegyvernöke egy középkori lovagot kiséré egy agg puska terhe alatt görnyedezve; ezen fegyver is hosszú nyugalom jeleit mutatá, mert birtoka lévén az egész czéhnek, csak nagy ünnepeken szokott, s akkor is örömet durrogni, főleg a czéhmester-választáskor, de mivel a város védelme ezen ünnepnél kisebb fontosságúnak nem tartatott, halál eszközévé kellett a puskának változnia. Utána a csizmadia czéh ereklyéjét, a czéh zászlóját hurczolta a legizmosabb legény, mellette a két legfiatalabb mester, az egyik kardosan, a másik egy az éjjeli őrtől kölcsönözött alabárdot emelve, utánna vonultak a mesterség többi tagjai, számra vagy negyvenen, mindenik más század szokása szerint fegyverkezve, de mindnyájok arczán tökéletes egyezésben uralkodott azon kinyomás, melyet vágószékre hajtott juhokon láthatni. A többi czéhek nem igen különböztek csizmadia társaiktól, s így felőlök röviden csak azt említjük, hogy ők a sánczokban helyöket elfoglalák. Innen örömmel nézte a nagybányai polgárság Babocsay diadalmát, s ha már elő nem segíté, legalább ordításával akará dicsőíteni, mint mennydörgés a lecsapott mennykövet. Kordován bátorságát kitüntetni igyekezvén, midőn már Tunyoghy serege is eltűnt, kiléptete a sánczok közül, és magosra emelt karddal haladhatott vagy húsz lépést, midőn az oldalvást kitörő tatárok kurjongása rázta össze halló érzékeit és jéggé vált szemei egy egész pogány sereget pillantának meg a városnak vágtatva.

– A tatárok! – Rajta, a tatárok! – Kiálta, felejtve minden czéhmesteri méltóságot, és mint lábai engedék rohant, – de vissza a sánczok felé. Az inas, ki czéhbelinél több bátorsággal, de nem több észszel bírt, elsüté a czéh puskáját, s az ón keresztül süvölte futó mesterének kalpagán, ki épen a cső irányában szaladt. A többi őrizet minden védelemről felejtkezve, hatalmas ordítással rohant a város felé. Ezen zűrzavar előtt a harangozó már győzelmet harangozott társával együtt, s a támadó lármát diadal örömének tartván, ki sem nézve a toronyból, folytatá a győzelmeket hirdető kongást. Az otthon maradt hölgyek és gyermekek örömlázra gyuladva rohantak elő házaikból és szaladó férjeiket diadalmasokként akarták fogadni, de ezek az ölelés helyett földre dönték a szíveskedőket, megosztva velök félelmök súlyának egy részét, mely alatt magok is alig állhattak. – Nyakunkon a tatárok! – nyakunkon a tatárok! – harsogák szerte a városban bajnok védői, s az öröm perczek alatt mindenütt halálos ijedéssé vált, a nagy templom tornyát kivévén, hol a harangozó és egyházfi még folyvást diadalmakat zengettek.

Dobogott azonban még egy szív Nagybányán, melynek bátorságát a tatárfutás sem vala képes megrendíteni, – egy Amazon volt ez, és pedig nem más, mint Judit – Piócza Kristóf, a borbély, hites társa, és chirurgusné asszonyom. Ne gondoljuk ugyan, hogy mint hajdan Bethulia vívásánál szép és bajnoki név-véde, Holofernesz fejét levágta; ő is oly hősi szellemtől lelkesítve: kiment volna Gerai Mahmud Abdul khán herczegnek, vagy a khocimi basának előbb szívét, aztán fejét elrabolni. Nem, ő merészségét csak otthon és szegény férjén gyakorolta. Nem tudni mi okból, de erővel azon volt Pióczáné, hogy férjét a sánczok közé kergesse; ez mindazonáltal megátalkodva állítá, hogy helye neki otthon legyen, és hivatala csupán a sebesek bekötése; az eleinte tűrhető villongásból csata támadt, még pedig jóval keményebb a vitéz polgárságénál a sánczokban. Jutka pergett, pattogott, csipőibe nyomta karjait, csak akkor emelvén föl, midőn szava erősítése végett férjének orra alá akart hadarászni; ma történt házassági életükben először, hogy Kristóf makacsul merte ellenzeni háziasszonyának véleményét, s ma is csak azért, mert az asszony, mit eddig nem tett, tudományába keverte magát, megbocsátható tehát ezen női felségsértésért a csinos Judit haragja, annál inkább, mivel szomszédnéi állítások szerint, a már említett bányatiszt többször elment Piócza boltja előtt, vágyódva tekintve be annak üveges ajtaján, mindezen körülmények kivetkezteték Jutkát szelidségéből; s mint az izlam terjesztői, ha szavok sikeretlen maradt, fegyveréhez nyúlt; ez ugyan damaszki aczél nem vala, hanem egy ép tenyér, mely kétszer megcsattant Piócza Kristóf orczáján, a szikár borbélynak majd minden vérét oda kergetve. – Ezen pillanatban zengett az utczán kettőztetett erőszakkal: – A tatárok! – a tatárok! – De mi eléggé édes vagy rettenetes egy haragos nőt engesztelni vagy ijeszteni. Régen szeretik a költők hőseiket kölykeiktől megfosztott oroszlánokhoz hasonlítani: azonban nem kellene ezt férfiakra pazarolni, kik azt semmi esetre sem érdemlik meg, mert oroszláni indulat dühéhez csak egy férjével veszekedő asszony hasonlíthat; mivel mint az oktalan állatok országában rettentőbbet a kölykeitől megfosztott oroszlánnál nem ismerünk, úgy nem lehet emberi lény, ki képesebb lenne minden iszonyúnak elkövetésére, mint egy férjével amúgy lélekszakadtából czivakodó asszony, s ezen hasonlítást még a nemek egyenlősége is erősítené. Ily állapotban kell tehát képzelnünk Juczit, hogy bátorságát megfejthessük, ugyanis a kiabálásra nem hallván, még urával is elfelejteté a krimi félsziget minden nemzetségeit, s csak akkor eszmélt föl, midőn az utczát már

«Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.»

A tatárok átugratván a város védetlen sánczait, eláraszták az utczákat, s néhányan már Piócza előtt iramlottak el.

– Lásd gyáva féreg! – kiálta a szelid nő remegő férjének, s azon tagnál fogva, mely bizonyos szürke állatoknál leghosszabb, húzta őt ki az ajtóba. Lásd gyáva féreg, nyomorult szappanhabaró! nyakunkon az ellenség, és csak azért, mert ti férfiak mind pulyák vagytok. – Szemrehányását alig végezé a bősz asszony, midőn egy csapat tatár közelge feléjök, az első egy szálas erős legény, tetszőleg legelteté apró szemeit Judit asszonyon, megállott kisérőivel együtt, s egy tatár fölkiáltás után, mely mosolygásából itélve, a menyecske dicséretére volt intézve, hirtelen lehajlott nyergéből, s minden epedés nélkül oda emelé új kedvesét, ki férje ellen mindig lángoló mérgében, meg sem gondolá, mily messze veti őt honától ezen egyetlen emelés, sőt örült talán az elrabláson, mert általa nyilván meggyőzheté férjét állítása igazságáról, hogy tudniillik az ő s polgártársai gyávaságok miatt a tatároké lesz a diadal. Judit nyelve épen nem szelidült a tatár karjai között, sőt ha lehet még élesebben pergett magos üléséből félig elmeredt férjére. Ez szegény habozva állott, nem tudván, búsuljon vagy örvendezzen-e? Félig kesergőn tekinte azonban neje után, midőn rablója kengyele hegyét lova oldalába nyomván elugratott. Kétes állapotján az oly hamar özvegygyé lett Piócza egy nagy sóhajtással könnyebbíte; mert azt tanulta orvosi életében, hogy szorult kebelnek legenyhítőbb egy mély fohászkodás, s még egyszer pillantott szívének elragadtatott kincse után, alig érthetőn suttogva valamit. Egy példa beszédünk, s két költőnk szerint ezen ismerős szavakat morogta-e: «szegény tatár», már eredetiségünk fentartása végett sem akarjuk állítani. A hátra maradt tatárok lovaikról leszállván, részint a szomszéd házakba, részint Piócza boltjába széledtek, a szegény borbélyt magok előtt taszítván műhelyébe.

– Na sárga kutya! – riaszta rá egy nyers tatár, – ide az aranynyal, különben sápadt arczádból olvasztom ki.

– Tatár uram, Bombastus Theophrastus Paracelsus, a chirurgiának nagy mestere, aranyat tudott csinálni, mégis szegény volt; hát én, ki csak egy ficzamult tagot bírok helyrehúzni, s legfeljebb is finomul borotválni, hol vehetném az aranyat? – mondá alázatosan Piócza, – bár egy esztendeig tanultam Bécsben Pare Ferencz chirurgiája szerint.

– Hát szakálkaparó vagy? – Jól van, ilyennek hasznát vehetjük. -

Ragadjátok meg.

Piócza Kristóf hamar elveszté lába alól a földet, megmarkoltatván a tatárok által, s minden, a mit tulajdonából menthete, egy borotvatok, Pare Ferencz munkája a chirurgiáról és borbélymesterségről volt. A boltnak s lakásának egyéb bútorait rablói szedték fel, indulva a szegény borbély lakából, melyet, midőn Misztótfaluból Nagybányára utazott, oly óhajtva óhajtott elfoglalni, de felesége háborgásai által azóta majdnem gyűlöletessé lett előtte. Bár magában is igen kínos volt Kristófnak rabságra hurczoltatnia, de az leginkább gyötörte lelkét, hogy a tatár földön sem lehet nyugta édes hites társa miatt, vagy ha tőle menekednék is, látnia fog kelleni nejét egy tatár férjnek karjai között.