Kitabı oku: «Szirmay Ilona: Történeti regény», sayfa 8

HUSZONKETTEDIK SZAKASZ

Melyben a polgárok rettenetes bátorságának több példái fordulnak elő. A város megmentése. – Ki jutalmaztaték meg a kalpagért, s mily fényesen győzött Kordovány véleménye a csapszékben.

A tatárok elszéledének Nagybányán, s lakói a házak legsötétebb zugaiba rejték magokat, az ajtókat hirtelen elzárván, vagy hol a félelem hódítóbb volt, nyitva hagyván, az őrsereg kora futása által már jó előre tudósítva lévén mindenki, ha vagyonát nem is, legalább ön becses személyét bátorságba hozni igyekezett; és csak a Piócza hites pár, vagyis inkább csupán ennek gyengébb fele bírt elegendő bátorsággal a tatárok szemébe nézni. Így ha a tatár üres kézzel odább állani nem akart, kénytelen vala a házakba törni, melyekbe többen is közülök, de mint látni fogjuk inkább károkra, mint hasznokra elszéledtek. A város előbbi zabolátlan lármája után mélyen elcsendesült, csak a tatárok kurjongása és lódobogása, mely közé folyvást a harangok diadal zúgása vegyült, zavarák meg síri némaságát.

Ezen leírt állapotban találta Szodoray a várost, lovasaival segítségére érkezvén; az utczákon elszórva kóborló vagy állongáló tatárok hamar halálba omoltak a magyarok súlyos csapásai alatt, ezen sorsra jutván azok is, kik a házakból zsákmánynyal rakottan kijöttek. Egyrész a lakokban veszté életét, Szodoray lovasai oda is berontván, s rövid idő mulva a száguldó csapat nagyobb része elveszett, csak a legtovább haladtak illanhatának el, a veszélyt korán észrevévén csekély prédájokkal, ezek között valának azok is, kik Piócza Kristófot és nejét elrabolták. A megszabadultak vakon rohantak ki a városból, mint e tájon ismeretlenek minden irány nélkül iramodva, alig kerülendők ki üldözőiket, ha szerencséjökre Pintye Gregorral, ki Bogdanu Gyurkától tért vissza, nem találkoznak: ez hirtelen barátságot köte új szövetségeseivel, s ismert utakon vezeté őket, a khánfi még veretlen seregéhez.

A város megmentése oly hirtelen történt, hogy a pinczékbe és hászjákra rejtezett lakosok észre sem vették, s azért dughelyeikből előbújni sem mertek; annál inkább, mivel a szemes harangozó véletlen a toronyból lenézvén, akkor pillanta meg néhány tatárt, mikor azokat már Szodoray lovasai kergeték, s azonnal kétségbeesve kezdé félre verni a harangokat. Síró gyermekek, kikről szüleik ijedésök első zavarában megfelejtkeztek, valának első üdvözlői Szodoray diadalmas hadának, visítások még nagyobb félelemmel hasogatván nemzőik bátor szívét, kik gyermekeiket legalább is a tatárok nyársain képzelék. Ily körülményekben majd nehezebb volt Szodoraynak a polgárokat rejtekeikből, mint a tatárokat a városból kiűzni. Végre mégis napfényre bukkanván, bámulva tekinték, hol egymást, hol megmentőiket, s reszketve a tatárok holttetemeit. A derék Kordovány is előlépett, őt inasa húzta ki saját padlásán a bőrök alól. A czéhmester diadaljelként emelte átlyukasztott kalpagát, melyet a bőrök alatt félelmében szorongatván, benne a keresztül repülő golyónak világos nyomaira talált, s valóban a haza védelmében nyert ily tetemes sérvvel a város polgárai közül senki sem dicsekedheték, bár ezt is magyar kar ejté, s csak két vagy három ujjnyival csapott volna lejebb az ón, el lehetne mondani honunk akkori siralmas esetéről:

«S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre.»

Csak lassanként tért vissza rémült lelkeikbe bátorságok, s ekkor mind a tatárok üldözésére akartak rohanni, alkalmasint mert sokkal tovább reménylék őket már lenni, mintsem elérhessék. Visszatért Babocsay is, tönkre tévén a tatár sereget, – több mint ezer halott fedte a csatatért, sokat, kik az erdőségbe vonták magokat, az oda rejtezett pórnép vert agyon, mások Erdélybe menekedtek, ott hasonló veszélyt találni. Csak kevesen érheték el a khánfi táborát, folyvást űzetve a fáradhatlan Karácson Tivadar által, Babocsay hadának egy csapatával.

A polgárok, mily hamar kiállották, oly hamar el is felejték a veszedelmet; s már este a csapszékben ült Kordovány a nap több bajnokaival Babocsay katonái, s a város polgárai közül, kiknek mindnyájoknak volt hasonlatosságok a homeri bajnokokkal: az elsőknek vitézségökre s az utóbbiaknak gyors lábaikra nézve. – Kordovány előtt jobbról borkancsó állott, balról kalpaga, bő alkalmat lelvén mindenki ennek halálos sebét kényére vizsgálni; s itt is teljesült a világfolyás igaztalansága; mert a szenvedés a kalpagé vala, s a dicsőség uráé. Majd hatalmas kortyokkal mosta le a becsületes czéhmester rettenetes bátorságát, mely most még inkább ki ki fakadt, mint a sánczok védelmében, s kalpaga tátogó sebével némítá el a fenhéjázó kovácsot, és kalapácsa erőszakát, mert Vulkán izmos növendéke még most is kormos volt a széntől, mely közé bújt a tatárok elől. Ismét előfordult a régi vita a kutyafejekről, a polgárság, s főleg Kordovány erősen a kutyafők mellett maradtak, és teheték is, mert a gyors futásban senki sem ért rá az ellenkezőről meggyőződni. Sőt a rézműves nyilván erősíté, midőn a pinczébe futott, egy tatár dugta be az ajtón a fejét, s ez természetes szőrös kutyafő volt, későbben ugyan kisült, hogy ezen kutyafő a rézműves házi ebének tulajdona vala, de ez sem árthatott sokat a dolog hitelességének. Kik a dolgon kételkedtek, azért erősíték, mert ezen rettenet által menthetőbbnek vélték futásokat, Babocsay katonái pedig részint saját vitézségöket inkább kitüntetni, részint a polgárokat bolondítani, rá hagyták a dolgot, s így emelt kancsóval kiáltá Kordovány:

– Az Isten éltesse azon vitézeket, kik a kutyafejű pogányokat dicsőségesen meggyőzték! – S utána kiáltott és ivott az egész gyülekezet.

– Csak kár – folytatá Kordovány kancsóját letevén, – hogy Piócza Kristóf borbélyunk nincsen itt, ő a kutyafőket mindig makacsul tagadta.

– Dejszen – mondá egy, – már bizonyos lehet felőlök, mert feleségestül elragadták a tatárok.

– Sajnálom szegényt, – sóhajta föl a czéhmester, – mert ezen dologbeli fejességét kivévén, áldott jó lélek volt. Így tehát igen jó, hogy kalpagom sebét szűcs gyógyíthatja be, mert chirurgusunk már nincsen.

– De czéhmester uram, azt be ne foldoztassa, örök emlékül e napra akaszszuk azt úgy lyukason gomb helyett a czéh zászlajára, melyet vivője ijedtében egy ház szegletbe akadván, letört. – Ezen javallattal emelkedék föl egy csizmadia mester, Kordovány nagy örömére.

– Úgy legyen e bölcs tanács, – mondá Kordovány, – a legközelebbi czéhgyűlésben ezt fogjuk elhatározni, s egyszersmind pénzt gyűjteni számomra egy új kalpagnak, a régi helyett, melyet a czéh dicsőségére örömmel áldozok.

– Éljen czéhmester úr! – kiálták mindnyájan és ittak késő éjjelig, hallgatva a katonák csudameséit mai és régibb csatáikról.

HUSZONHARMADIK SZAKASZ

A tatárok pusztításai. – Mi módot választa a haramia a megboszúlásra. Nagy rettegés, halálos készület, és rabság, sok más ide tartozó dolgokkal együtt.

Babocsay diadalma után következő napon Bagosyhoz küldé serege kisebb részével Szodorayt, kit a csatában mutatott vitézségéért dicséretekkel halmozott az ősz bajnok. Maga Nagybányán maradt; mert félni lehetett, hogy Erdélyből új elmaradt tatár csapatok rontandanak elő, pusztítást terjesztőn a védetlen városon és vidékén. Fontos tanácsadással bocsájtá el magától az öreg vitéz az ifjút, véle küldvén a haszonvehetlen Türkenfrasz hollandi dragonyos kapitányt is, ki a tegnapi csata óta megszelidült kemény itéletében a felkelő seregek ellen, és csak az sajnálta, hogy számára nem akadt occasio egy szerencsés retirádában bravourját és valorát fényleni hagyni. Szodoray a legrövidebb úton indult Bagosy táborához, ki részéről már útnak eredt hamar alkotott hadával a tatárok ellen. Utjában Karácson Tivadar is Szodorayhoz csatolta magát, s együtt sok magyart mentének meg száguldó kisebb tatár csapatoktól.

Gerai Mahmud Abdul khán vezérlé a még ép tatár sereget, ez a nagybányai harczból szabadultakkal számra tizezeret fölmult, s pusztító özönben áradt el Szatmár vármegye keleti részén, főleg a Szamos jobb partján; több ezreket fűztek lánczra magok után hurczolván, a lakók legbecsesebb vagyonaikkal. A tüzes khánfi oly sebesen vezérlé seregét, hogy lehetetlenné vált a lakosok nagyobb részének magokat s vagyonokat előtte menteni; a kik megfutottak, Ugocsába vevék útjokat, ez Abdul khán tudtára esvén, utánok küldé serege egy részét s maga a nagyobbal Bagosy ellen indult.

Nem szándékozunk leírni a köz inséget, melyet a krimi csapatok minden felé terjesztének, csak azt akarván a gyász esetben érinteni, mi beszélyünk folyamához szükséges. Ez bennünket a Szirmay családhoz vezet vissza, mely Ugocsában tartózkodék Fertős-Almás helységben. Ezen falu a Túr partján fekszik, mély alacsony tájékon, mocsároktól körülfogatva, melyek a Túr áradásaitól neveltetve, bizonyos erősséget adtak a helységnek, házai többnyire agyagból és fából inkább fonva, mint építve valának, csak itt-ott emelkedvén egy tehetősebb gazdának vályog laka, kővel Szirmay takaros úri házát, s a templomot kivévén, egy épület sem dicsekedheték. Az egyház régi erős épület vala zsindelylyel fedve, csak tornya látszék ingadozó állapotban sínlődni, mit tág repedései, s nem épen egyenes állása árultak el. Ezen időben, melyben olvasóinkat ide vezetjük, az esthajnal első borúja kezde terjedni, s az áradt mocsárok keskeny düledező töltésén halkkal ballagtatá a csordás barmait haza felé, midőn lódobogást hallván maga után, hirtelen hátra nézvén, egy sebesen vágtató lovagot pillanta meg.

– Utat! – kiáltá ez már messziről, – tágíts a töltésen, mert hírem oly szomorú, hogy a pap zsákjába is alig férne be.

– Csak nem fullaszthatom vízbe a teheneket. – Viszonzá a csordás.

– Jobb oda, mint a tatárok gyomrába. – Vala a lovag válasza.

– A tatárok! – sóhajta elsápadva és meredten a csordás.

– Azok bizon, – rémíté őt tovább a lovag, ki a teheneket elérvén, kénytelen volt megállani az elzárt úton. – Már nyomomban vannak! Nem látod Nagypalád felett a füstöt, nemsokára magosan fog piroslani, ott már a tatárok gazdálkodnak.

– Az úr Isten s a pécsi boldogasszony segítsen tehát bennünket. – Kiáltá a csordás; de a lovag kirántá nyergéből csákányát, ütlegeket osztva mindenfelé, a nem nyájasan érintett tehenek futáshoz láttak, s a szűk töltésen egymást szorítván, kevés perczek alatt az egész csorda vad rohanásnak eredt végig a gáton kolompzúgás és sűrű bőgéssel, köztök a lovas vágtatott, s hátul a csordás ügetett, ostora csattogatásával még inkább nevelve a zavart. A szokatlan lármára több lakosok gyűltek a falu végére, és kik a mezőről haza mentek, megállottak fölvilágosítást várni; ennek megadásában épen nem késett a csordás, mert mihelyt hallhatónak vélte szavát, torok szakadtából ordított: «a tatárok! – a tatárok! – már lángba borult Nagypalád!» – Ez elég vala az egész népségbe ijedési lázt űzni, s őrülten futottak az uraság lakja felé, ott, hol mindig és minden inségökben segítséget találtak, most is menekvést keresőn. Vastagon tódult be a sokaság az ősi szokás szerint mindig tárt kapukon, s az udvar alig adhata helyt a tolongó és folyvást szaporodó népnek, ez legtarkább vegyületben rimánkodék, minden nem és kor hangváltozásain, s bár csak töredékekben, de még is elég körülményesen festék a még nem ösmert, s csak a csordás fölkiáltásából sejtett bajt. A falu utczáin uralkodó zűrzavarban gazdái példájára a csorda is el látszott veszteni eszét, mert a helyett, hogy a tehenek és bornyúk szokásokként haza tértek volna, a néptömeggel az udvarba tódultak, itt bőgések erőszakosan nevelé az egész zűrzavar hatását, Szirmaynak harsány ugatásra indított számos kutyáival együtt. Az idétlen zaj kihívá Szirmayt és családját is, a tornáczról kérdé a sokaságot: mi baj hozta légyen őket udvarába? Egy ön lármájában elfuló kiáltás lőn a felelet, míg végre az előbbi lovag a tornáczig magának pályát törvén, a szóláshoz helyet ugyan, de csendet nem nyert. Szirmay és cselédjei egyesült törekvéseire az embertömeg elnémult, s csak a barmok és kutyák zajával kellett a hirnöknek küzdeni, mire is így harsogá el gyászos zsoltárát.

– Én Nagypaládról jövök lóhalálában, jelenteni a tekintetes úrnak, hogy a tatárok már oda rontottak, sőt azóta már alkalmasint Batár és Csedreg is égnek, azért tehát szaladjon, a ki bír, s a ki nem bír, szánja meg bűneit, mert az holnap nehezen eszi tiszteletes uram kezéből az urvacsorát.

– Ember nem ijedséged hagymázában beszéllesz-e? – megfontoltad, mit tesz egész helységet csak amúgy bolondjában rémíteni? – Mondá bátor feddő hangon Szirmay.

– Higyjen az égnek tekintetes úr, ha nekem nem hisz, – nézzen föl: itt Batár, – ott Nagypalád, amott Csedreg égése pirosítja az eget; látja a füstgomolyt felettük? sok halálhörgés száll abban az Istenhez. – A mutatott tájékra fordítá mindenki szemeit, s a már homályosabb szürkületben tagadhatatlanul látható lőn az ég iszonyú verese, barna füsttömegekkel szegetve be, s az iszonyú látványban kiki halálitéletét tetszék olvasni, oly némán, oly meredten bámulának a gyászos tüneménybe, míg a hirnök szavai új rettegésbe nem olvaszták föl a régit.

– Ezzel az estét üdvözlik, majd az éjfélt Almással fogják világosítani. – Eddig mérséklettek voltak az idegen szavai, s épen semmi különöst sem mutatók; de most egy percz alatt elváltozott arcza, előbbi hidegségét egy majdnem határtalan dühnek jelei válták föl, és szörnyű káröröm és boszúvágy lőn uralkodóvá vonásaiban, a mit szántszándékkal nevelt. Borzasztó hahotára fakadva megtöré mérges indulatjának minden gátjait s e szavakban ordítá boszúját Szirmayra.

– Szirmay István kételkedjél, ha lehet szavamon, fájdalmas az igaztalan büntetés; de még fájdalmasabb a tatár rabság a kevély magyar nemesnek. Menekedjél meg ősz vitéz, – itt a boszú ideje, melyet én hőbben karolok át, mint Szodoray úrfi most, ha lehetne, szép hugodat ölelné; de arról már rég hegedült szent Dávid.

Most vizsgálta élesebben a lovagot Szirmay s a legmélyebb harag veresíté egyszerre arczait, azt megösmervén, s így szóla gyorsan, részint hozzá, részint a néphez intézve szavait:

– Gonosztévő, te mertél ide jönni. – Ragadjátok meg, ez Pintye Gregor, – a gyilkos haramia!

De a zsivány, – mert jól ismert reá Szirmay – el volt erre készülve, hirtelen pisztolyt ragada gubája alól, és jobbkezével éles baltát villogatva, lovára veté magát, kik hozzá közelebb állottak, rémülten vonultak az első pillanatban vissza, s talán nem annyira fegyvereitől, mint nevétől, a távolabbak nem is értheték Szirmay parancsát, s utat nyitának a sebesen elvágtatónak. Ez a kapu előtt kevés pillanatokig megállott, s előbbi hangján fölszólalt:

– Szirmay! még éjfél előtt számolunk. Jó, hogy megösmertél, magam jöttem a boldog hírrel, mert irígylem minden másnak ezen nagy szerencsét; évek óta forralám a boszút, de annál rettentőbbé főtt ki. – Még többet mondott volna a haramia; de a föleszmélt nép már zúgolódni kezde, megsarkantyúzá tehát lovát s elnyargalt, hangos kaczaj között e szavakat kiáltva vissza:

– Nemsokára ismét meglátjuk egymást!

Most a nép ijedése kétségbeeséssé vált; mert a szomszéd faluk több lakói, kik a veszély előtt elillanhatának, érkeztek az udvarba, s iszonyú színekkel festék földieik szerencsétlenségét. Szirmay törekvék ugyan, de hiába a nép félelmét józan okok által mérsékelni, mert míg igyekezetében sógornéja és huga, kik hozzá, mint védőjökhöz erősen ragadtak, hátráltaták, a nép sem vala képes valami okosabbat hallgatni, vagy azt fölfogni; e felett Szirmay szavai is csak puszta vigasztalásból s bizonytalan reményből állottak, mert a közel nagy veszedelemben maga is átlátá a szabadulás lehetlenségét, a nép ugyan a félelem első eszközére, a futásra vetemedett; de ennek hasztalanságát a minden oldalról lángoló faluk jelenték, mert a tatárok hihetőleg Pintye Gregor javallatára egy kört vontak Almás körül. Ugyanezt bizonyíták a szomszéd falusi szökevények is; de sokan Almás lakói közül nem akarák magokat az utolsó reménytől is megfosztatni, és szaladásnak eredtek, hanem a réteken száguldó tatárok hamar kiragadák őket csalódásokból.

Ez alatt mély sötét lett, az éjszaka holdatlan vala, csak az ég legmagosabb kúpjáról ragyogtak a csillagok, míg a láthatárra konyult oldalait a lángba borult faluk égése veresíté, s mint a homály nevelé a lakosok félelmét, a rettenet minden alakjának még borzasztóbb idomokat kölcsönözve, úgy a homályban mindig világosabban dühöngő tűz azt, a mit örök sötétben szerettek volna tudni, ragyogtatá ki. A félelem azon állapotja lelkünknek, mely legelőbb emlékeztet az Istenre, mert földi segedelmet nem remélve, tőle óhajtjuk csak s tőle várjuk a szabadulást; így a nép is a futás lehetlenségét megismervén, a templom felé tódult, a szent helyet elég erősnek vélvén daczolni vagy legalább szelidíteni a pogányok dühét, s hogy ott buzgó imádságok az Isten csodáit fogja levezetni segedelmökre, és mennyköveit a tatárok ellen. Hagyjuk el azonban a sokaságot, mely örömben, búban és minden indulatban örökké és mindenütt ugyanazon egy itélet és ész nélkül habozó tömeg; s forduljunk azokhoz, kiknek sorsok, mint elbeszélésünk fő tárgya, sokkal érdekelőbb. A Szirmay családot értjük.

Szirmay István bátornak mutatta magát a veszélynek ezen elkerülhetlen támadásában is, de bátorsága nem lehetett azon lélekébresztő és szabadulást igérő, mely máskor lenni szokott, hol, bár mily fáradsággal is, erejében állott a veszélyt elhárítani; bátorsága most inkább elszántság vala: erős lélekkel tűrni a sors csapásait, s az élet sokféle viszontagságaiban tapasztalás által megkeményült lelke az aggodalom semmi érzetét sem hagyta volna festeni rajta, ha csupán egyedül lenne kitéve a jövő szenvedéseknek; de egy pillanat szeretett testvérének özvegyére, s édes Ilkájára, kit élte gyönyörű virágában ennyi vihar fenyegetett erőszakos letöréssel, elcsüggesztheték a legerősebb szívet is, melyben gyengédebb érzetnek csak szikrája is pislogott.

Az anya keblére szorítá leányát, s csak búja és félelme, melyek leánya iránt gyötrék őt, tarták vissza az ájulástól, s a lányka sűrű könyhullatással és zokogással nyomá el vagy nevelé fájdalmát, míg magát csak szerelme tevé talán képessé a bajnak ellene állani. Így kevéssé meg lett törve Szirmay lélekereje, s ha ez épen nem lőn is láthatóvá rajta, de legalább észrevehető volt, hogy nem csekély erőködésbe került neki nyugodt elszánást mutatni.

Az udvar már puszta lett, s a közel templomból hangzott által a nép tompa zúgása, csak egy két hív cseléd álla még körülök. Szirmay sejté, hogy a magány még mélyebbé teendi gyötrelmöket, mert sokakkal megosztott fájdalomnak jelei lármásabbak ugyan; de a magányos benn a szívben uralkodik, azt marczangolva kínzásaival. Ezen okból a templomba vezeté rokonait Szirmay és azután mind maga, mind jobbágyai becsesebb vagyonát oda hordatá, minden található fegyverekkel együtt, az elsővel a tatároktól éltüket akará megvásárlani, az utóbbiakkal, ha mindjárt boldog foganatról álmodni sem lehetett, legalább tekintetet czélzott magoknak szerezni s minden talán előadandó fordulatára sorsoknak készen lenni.

Ezen foglalatosság alatt már az éjfél közeledék. Még eddig semmi sem háborítá a falu csendét, csak a templomban nyüzsgött a tolongó sokaság zaja gyermekek és asszonyok sírása vegyülve belé; de a veszély irtózatos jele, az égés, csillogó veresben mutatkozék a templom ablakain s az elzárkózottak sápadt arczait természetlen pirossággal festé. Épen midőn az ajtó belülről elrakaték, zendült meg még meglehetős távolból az ellenség nyers kurjongása s a künn maradt ebek harsányabb ugatása jelenté közeledését. Azon mértékben, melyben a zaj künn nőtt, csillapodott az a templomban, végre csak itt-ott ütött ki egy elfojtott zokogás, egy mély sóhaj – s a félelem még a lélegzést is visszatartani látszék.

A tatárok már valóban a faluba rontottak s a boszút lihegő Pintye Gregor vezeté őket zsákmányok felé. Kesergett ugyan a haramia, hogy azt, a mit, mint iszonyú lelke rég óhajtott ünnepét, csak egyedül magának akart föltartani, most másokkal megosztani kénytelen, de ezt annak tudása pótolá ki, hogy boszúja a legtökéletesebb leend, mert Szirmaynak mind ön, mind szeretett rokonai személyére egyszerre és elháríthatlanul fog lecsapni s e felett ha magát a dologba nem vegyíti, a tatárok könnyen akadhattak volna nála nélkül is Szirmayra, így pedig a bosszúban semmi részt sem vehetne. Ezért kereste ő föl a tatárokat, kik a haramiát, mint hasznos szövetségest, nagy örömmel fogadták, az ismeretlen vidéken kalauznak használhatván. Ő lett vezetőjök Almás felé is, hová a gazdag Szirmayék kincseivel kecsegteté őket, – Pintye Gregor tanácsára lepeték meg a falut oly hirtelen és minden oldalról. A tatárok szerte bolygának a helységben, de pusztán és kiürítve minden zsákmányra ingerlő portékáktól lelvén a házakat, már morgani kezdének kalauzok ellen s a vezér szemrehányásokkal illeté ezt; de a haramia nyugodtan mutatott a templomra e szavakkal:

– Az almásiak most földi számadásokat teszik az égiekkel, ott könyörögnek a gyávák mennyei életért, mert a földit védelmezni nem bírják.

Kettőztetett ordítással rohantak erre a tatárok a templomnak, de az erős és belülről elrakott ajtó daczolta a betörést, fejszéket hoztak azt bevágni, míg Pintye Gregor harsány szava érthetőleg a bentlevőknek zengé e fenyegetést:

– Nyissátok ki az ajtót, mert fejetekre perzseljük a templomot!

Szirmay átlátá, mily haszontalan légyen ellenzése ezen erőszakos kivánságnak, azért fölnyittatá az ajtót, csak kihallgatást kérvén előbb. A tatárok vezére, egy krimi murza (tatár nemes) nem volt minden emberi érzetből kivetkezve s mélyen hatott reá a templomba vonult népség félelme, kijelenté azért, hogy életét senkinek bántani nem fogja, ha vagyonokat önként kiadják, de a rabságból csak aggság és gyengeség menthet ki. Szirmayné és leánya magok veszedelmét felejtve, nyomultak elő rokonjok felé, midőn őt a tatárok közelében láták, legalább vele vágyván a szerencsétlen zsákmányává lenni, nehogy szokott gyámoktól megfosztatván, ne legyen paizsok a sors csapásai ellen. A murza alig pillantá meg Ilkát s elbájolva lőn szépségétől.

– A próféta koporsójára! ezen rózsát Abdul khán szakaszsza le! – Legények, vigyétek el a szép leányt, de annak fejét üttetem el, ki ferdén mer ránézni. – Szava teljesítteték, az anya átkarolá leányát, az egyért esedezvén, hogy gyermekétől el ne szakasztassék. – Az nem is történik: mert asszonyom, te is velünk jösz. – Monda a vezér. – A kitől váltságdíjt várhatunk, elragadjuk azt, ha Ábrahám szakállánál vénebb lenne is. S te öreg úr mutasd meg kincseidet s azután készülj velünk az útra, hallottam már én, hogy ti gazdag rokonnal dicsekedhettek.

– Uram! nem úgy alkudtunk, – mondá a közel álló Pintye Gregor, – ezen öreget én díjul kértem fáradozásaimért, kincseit megtarthatod.

– Hitetlen eb! – riada föl a murza. – Hogy mersz szólani? – Hitvány szolgálatodat megjutalmazom, de míg urad vagyok, magad tetteimbe ne keverd, mert egy égő ház szarufájára akasztatlak.

– Mi hát a váltságdíj ezen öregért? – kérdé daczosan a haramia, – én megfizetem, csak hatalmamba add őt.

– Az Istenért, ne tedd azt, rokonink sokkal többet fizetnek. – Esedezék Ilka, míg Szirmay némán állott és megvetőn tekinte a haramiára.

– Nem is szoktam haramiákkal alkudozni, – felelé a murza, – ettől megóvlak öreg, de most kincseidet add elő.

Szirmay a templom hátulsó részébe vezeté a tatárokat s által adá nekik pénzét, mely a drágaságokon kívül nagyobbrészt aranyban egy tetemes öszvélyt tett, mit a murza öröme is bizonyított. Ez alatt a tatárok a templomban lévő többi javakat szedék föl s rabszíjakra füzék a lakók színét mind a két nemből, kiknek reggelig, mert a tatárok az éj hátralevő részét nyugvásra szánták, idő engedteték búcsút venni honoktól és kirabolt telkeikben siránkozni gyászos sorsokon. A falu iránt szokatlanul kegyelmes volt az ellenség, talán a nevezetes prédáért, mert azt az otthagyott véneknek és kis gyermekeknek épen engedé által.