Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 10

17

Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovich Pétert, aki a kis királynak nemcsak rokona volt, de gyámja is. Továbbá Werbőczynél járt, Batthyány Orbánnál is és Podmaniczky Jánosnál is.

Mindenüvé egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztosította az urakat, hogy a szultán jóindulatú és bőkezű.

A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő, nehéz, sárga selyem volt az. A többi kaftán mind egyforma ibolyaszínű volt, és narancsszín sárga selyembélésű. Az az egy napraforgószínű selyem volt, és habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, míg elkészült. A gombok rajta, a nyaktól az övig, gyémánttal körözött aranygombok.

Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, Török Bálint mosolyogva rázta a fejét.

– Jó lesz paplannak.

Aztán elkomolyodott.

– Szedelődzködjetek! Délután hazaindulunk!

Három órakor átsétált megint a palotába. Ott a főurak a könyvtárteremben vártak már reá.

– A királyné nem enged – mondotta György barát —, kérlek, szólj vele.

Török Bálint vállat vont.

– Én búcsúzni jöttem.

A főurak elképedtek.

– Mi jut eszedbe?

– Érzem a szelet. Nem akarom, hogy kívül találjon az odúmon.

– Az ország sorsával játszol! – szólt rá Werbőczy.

– Rajtam fordulna meg?

– A szultánt nem szabad elkedvetlenítenünk – mondotta György barát.

– A fejemmel kedveskedjek-e neki?

– Meg van ez zavarodva! – szólt a vállát vonogatva Werbőczy. – Hát nem neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e legjobban?

Török Bálint rákönyökölt a nagy, kéklő földgömbnek a kávájára, és maga elé gondolkozva bólogatott:

– Az okos madarász annak a madárnak sípol legszebben, amelyikre legjobban fáj a foga.

Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné várja az urakat.

Hosszas és kínos disputa keletkezett odabenn. A királyné féltette a gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés megtagadása ellenében.

– És te nem szólsz-e semmit? – fordult a királyné Török Bálinthoz, aki a falnak támaszkodva némán és komoran állott.

– Én csak búcsúzni jöttem ide, felség – felelt a királyné szavára előlépve.

– Búcsúzni? – kérdezte elámult szemmel a királyné.

– Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok…

A királyné idegesen tördelte a kezét.

– Várj. Ülj le, ha beteg vagy. Mondd meg, mit cselekedjünk?

Török Bálint vállat vont:

– Én nem bízok a törökben. A török ebnek néz minden keresztényt. Nem szabad a kezébe adnunk a királyi gyermeket. Mondjátok, hogy beteg.

Werbőczy megmordult:

– Azt fogja felelni: megvárom. S itt fog hetelni rajtunk. Etetnünk kell a hadát, a lovait…

A barát haragosan toppantott:

– Az országra is gondolj! A szultán itt áll egy nagy haddal. Magunk hívtuk be. Barátja volt a megboldogult királynak: a kívánságát teljesíteni kell! Ha azt látja, hogy bizalmatlanok vagyunk iránta, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.

A királyné a halántékára szorította a kezét, s hátrahanyatlott a székén.

– Ó, jaj nekem, nyomorult asszonynak!… Azt mondják, királyné vagyok, de a földön csúszó koldusnak is több az ereje!… A fának nem fáj, ha letörik a virágát, ó, de az anyai szívet fájdalomból gyúrta a Teremtő!

18

Míg ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.

Ahogy ott áll az öles, magas cserépkályha mellett, úgy érzi, mintha valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.

A kályha két terem közt állt, s mellette át lehetett látni a másik terembe.

– Gergely! – hangzott halkan.

Gergely boldog megrezzenéssel fordult vissza.

A Vica arcát látta, az ő pajkos szemét, ahogy a szomszéd teremből átpillantott.

– Gyere ki a folyosóra – susogta a leány.

Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a kezét.

– Gyerünk le a kertbe!

S vezette. Négy vagy öt termen mentek át. Valamennyi vastagon be volt terítve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való oldalon a kárpitja. A falakon királyképek és szentképek. Egy helyen lovas csatakép is. A bútorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba rákszín, a másik liliomszín, a harmadik kék, mint a levendula. Mind más és más színű. Bútor valamennyiben kevés.

Egy ajtón végre a kertbe léptek ki. Gergely megkönnyebbült.

– Magunk vagyunk – mondotta Vica.

Fehér ruhába volt öltözve, valami fátyolféle, könnyű szövetbe, amely a nyaka körül ki volt kanyarítva. A haja egy ágba fontan csüggött a hátán. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokúton, egy bokorcsoport mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.

– Szép vagyok? – kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor ártatlanságából való.

– Szép – felelte Gergely. – Te mindig szép vagy. Fehér galamb vagy.

– A királyné varratta ezt a ruhát nekem.

S karját a Gergely karjába öltötte:

– Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok neked mondani, és te is bizonyára nekem. Mindjárt megismertem a hangodat, mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam akkornap, hogy itt vagy. Azt mondta, mihelyt a török elmegy, látni akar.

Leültek a hársfa alá egy márványpadra, amelynek a karja két ülő oroszlán. Onnan le lehetett látni a Dunára s a Duna túlsó partján Pestre. Kicsi kis, piszkos város az a Pest. Magas kőfal keríti körül. A kőfalon belül apró házak. A kőfalon kívül sárga homokos mező. De Gergely nem nézte sem a Dunát, sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány arcának fehér mályvához hasonló tisztaságát, gyönyörű fogait, gömbölyű állát, fehér bársonynyakát, vidám, ártatlan két szemét.

– No, most már beszélj te is – mondotta a leány. – Hogy élsz Törökéknél? Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok? No, mit bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!

– Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!

– Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most nagyleánnyá fejlődök. A kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb csak tizenhárom éves korig nő a leányoknál. Te is szép vagy, Gergely.

Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.

– Jaj, milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám! Szégyellem magamat.

De a fiú is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.

Egy-két percet hallgattak. A hársfán egy pihenő fecske csicsergett. Talán azt hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Szebb zenét hallgattak ők. Azt, ami a szívükben zendült meg.

– Add ide a kezedet – mondotta a fiú.

A leány készséggel odanyújtotta.

A fiú fogta a leány kezét. Az várta, hogy mit akar Gergely. Gergely csak hallgatott és nézett.

Egyszer csak fölemelte szép lassan a leány kezét, és megcsókolta.

Éva elpirult.

– Szép ez a kert – mondotta Gergely, hogy valamit mondjon.

Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról, és eléjük hullott. Arra néztek mind a ketten, aztán a fiú megszólalt:

– Mindennek vége van.

Ezt olyan búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.

Gergely fölkelt.

– Gyerünk, Vica, mert hátha jön atyámuram.

Vica is fölkelt.

Újra karon fogta Gergelyt. Hozzá is simult. Így mentek némán tíz lépést. Akkor a leány megszólalt:

– Mért mondtad, hogy mindennek vége van?

– Mert vége van – felelte Gergely.

És még egynehány lépést mentek hallgatva. Gergely a fejét rázta:

– Érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.

És sóhajtott.

– Én meg érzem, hogy az leszek – felelte vigasztalón a leány.

A fiú ránézett. A szemébe nézett.

– Ígéred nekem?

– Ígérem.

– Lelkedre?

– Lelkemre.

– És ha a szülőid mást akarnak? És ha a királyné mást akar?

– Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.

Végigmentek újra a szobákon. Mikor a folyosóra nyíló ajtóhoz értek, Vica megszólalt:

– Míg itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint úrral jössz. Akkor csak állj ide a kályha mellé. Azután kijövök majd érted.

Gergely fogta a leány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte Gergely.

Azelőtt mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. De Gergely érezte, hogy ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvéreként szeretett. Több. A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére elpirosodott.

– Hát csókolj meg – mondotta boldog-komolyan.

S nem az arcát nyújtotta, mint szokta, hanem az ajakát.

19

Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi. Az udvaron aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol lesátorozott a török tábor.

A királyné azonban még az utolsó percekben sem akarta elbocsátani a gyermekét. A fejét a két kezébe fogta, és sírt.

– Nektek nincsen gyermeketek! – mondotta. – Neked nincs, György barát, Podmaniczkynek sincs. Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok, mi az: tigris barlangjába bocsátani be egy kisdedet. Ki tudja: visszatérhet-e onnan? Török Bálint! Nem szabad elhagynod engem! Reád bízom a gyermekemet! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor a szülői szív reszket a gyermekéért. Úgy őrizd őt, mintha a magadé volna!

És mikor ezt mondta: nem szabad elhagynod engem, megfeledkezett minden méltóságáról, és térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt. A kezét könyörgőn nyújtotta feléje.

Ez a jelenet mindenkit megrendített.

– Az Isten szerelmére, felség! – szólt György barát. S fölemelte a királynét a földről.

– Felséges asszonyom – mondotta mély megindulással Török Bálint —, elkísérem a kisdedet. És esküszöm, hogy ha csak egy haja szála is meggörbül, akkor a kardom a szultán vérében fog ma megfürdeni!

A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás hármas sátora ott volt fölépítve a mai Császár fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában palotaféle fa— és kelmealkotmány. Belül termekre és fülkékre van osztva; kívülről ragyog az aranytól.

Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló küldöttség a királyi palota udvaráról. Elöl egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, azok után a kincsvivő apródok. (A németekkel trafikált, hazaáruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, palotások, egyéb udvari szolgák, majd a főurak válogatott daliái. Azután maguk a főurak, s köztük a fehér kámzsás György barát. Szép és méltóságos volt az a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint virágos, kék, nyári atlaszruhája mellett. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két udvari hölgy ült benne meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe öltözött, kis, pirospozsgás, térden táncoló királyka.

A lovakat oldalt egy-egy hosszú hajú, selyemsipkás apród vezette. A hintó mögött az ezüstsisakos belső testőrség. Azok mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek hosszú sora lovagolt.

Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura kedvetlen volt, maga is komolykodva ült a lován. Csak akkor derült föl, mikor hátrapillantott, és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen furcsán ül az öreg a lovon! Az egyik lábát, amelyik fából van, meredten kinyújtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából, összehúzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt, s a kardja is jobb felől van felkötve.

Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben. Nevetésre fakadt.

No, furcsa is volt az öreg, hogy úgy kinyalakodott. A nagy sastollas posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg – kicsit fehér bajusz – olyan hegyesre volt viaszolva, mint a legényeknek; s hogy immáron foga nem volt elöl, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől, a vén Ceceyt inkább valami díszmadárijesztőnek lehetett nevezni, hogysem díszmagyarnak.

Gergely hát megnevette. De mindjárt meg is restellte, s hogy igazítson a bűnén, megvárta. Köszönt neki:

– Jó napot, atyámuram! – mondotta vígan. – Hogyan nem láttam előbb kegyelmedet?

– Csak itt csatlakoztam a menethez – felelte az öreg bámulva. – Hát te micsoda angyalbőrben vagy?

Gergely gyönyörű, vörös és kék atlaszból való apródruháját és drága, gyöngyházas kardját kérdezte ezzel a szavával.

– Az uram apróddá tett – felelte Gergely. – Mindenüvé járok, ahová ő jár. A királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.

Dicsekedett. Fitogtatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint amilyennek őt eddig nézték. Abban a körben forog ő, ahol Éva kisasszony.

A Szent György téren nyüzsgött a sokaság. Az utcákon ki voltak tárva ajtók, ablakok. A tetőkön és fákon vidám gyerekek ültek és csimpeszkedtek. De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp, és máris választott király!

– Szakasztott olyan a feje tartása, mint az apjáé volt – mondotta egy asszony.

A kapuban ott piroslott egy rajban a Török Bálint háromszáz főnyi legénysége. Csupa somogyi fiú, s van közte egy, akinek a feje kiáll a csapatból, mint a búzatáblába tévedt rozsszál.

Hogy azokhoz értek, Török Bálint megfordította a lovát. A kardja az égnek villant: állót intett a menetnek.

– Vitézeim! Fiaim! – szólt mély rezgésű hangon a katonái előtt. – Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt, ennél a kapunál fogadta meg a szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek, sem a töröknek oda nem adjuk?

– Emlékszünk – morajlott a csapat.

Bálint úr folytatta:

– A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten a tanúm, és legyetek ti is tanúim rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt elleneztem.

Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált:

– Én, édes fiaim, érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanúm, hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az Ég áldjon meg, édes fiaim!

Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét kinyújtotta, a katonák egyenként szorították meg. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy katonáját arcon csókolta.

– Ez az én búcsúcsókom, mindnyájatoké!

S megsarkantyúzta lovát: kilovagolt a várkapun.

– Ugyan, ugyan, Bálint öcsém – mondotta az agg Werbőczy —, mire való az ilyen ellágyulás?

Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és bosszúsan felelte:

– Megmutattam én nemegyszer, hogy nem vagyok ólomból.

– Hát aki nem fázik, ne reszkessen.

– Nono, bátyám, majd meglátjuk, ki érzi meg jobban az időjárást.

– Ha nem mondta volna is a császár – szólt közbe György barát —, el kellett volna hozzá éppen így mennünk. Nem szabad hidegen bánnunk vele.

– György fráter – szólt Török Bálint komor pillantással —, te okos ember vagy, de Isten te se vagy. Ha az ember kívül a ruháján hordozná a szívét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.

A barát nyugodtan felelte:

– Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.

A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalként. Oly viharosan csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett folytatniuk tovább a beszélgetést.

A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább. Néhány perc múlva a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjük jönnek a királyfi fogadására.

Ha valaki a magasból nézte volna azt a két menetet, bizonyára olyannak látja, mintha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle színű tulipán haladna egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és bókolnak, aztán összevegyülten haladnak tovább a Duna partján észak felé, ahol egy palotaféle hármas sátor zöldellik ki a többi közül.

20

A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirosítva, mint mindenkor. Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kék szemű, kövér kisgyermeket.

Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hűvösség és rózsaillat csapta meg. A tábori nagy lóbűz, amely a forróságban szinte kábító volt, oda már nem hatott be. Az ajtónálló a kíséret többi tagját visszatartotta.

A szultán sarkig érő, cseresznyeszínű selyemkaftánba volt öltözve. A kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett benne. És azoktól a sovány karoktól reszketett akkor Európa!

A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte.

A gyermek rámosolygott, és belemarkolt a szakállába. A szultán erre megcsókolta a gyermeket.

A főurak megkönnyebbülten lélegzettek. Hiszen ez nem a vérengző Szolimán! Ez egy jólelkű családapa! A tekintete tiszta, mosolygása őszinte. Íme, a gyerek a turbánon ragyogó gyémántcsillaghoz nyúl. Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; Bálint is érti, Gergely is érti:

– Csókoljátok meg a kis magyar királyt!

És a két szultánfi megcsókolja. Mosolyog rá mind a kettő. A gyerek is visszanevet.

– Elfogadjátok-e testvéreteknek? – kérdi a szultán.

– Hogyne – feleli Szelim —, hiszen ez a gyerek olyan kedves, mintha Sztambulban szülték volna.

Gergely körülpillant a sátorban. Micsoda kéklő pompája a selyemnek! A földön is vastag, virágos, kék szőnyegek. A sátor falán kerek, üvegtelen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.

A sátorban nem volt más, csak a három főúr: György fráter, Werbőczy meg Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit díszes ruhájában talán a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott állt a két szultánfi, két pasa meg a tolmács.

A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.

– Milyen szép, milyen egészséges! – mondotta a tolmácsra pillantva.

Mire a tolmács latinul szólott:

– A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az angyalok, és egészséges, mint a ma hajnalban nyílott keleti rózsa.

– Örülök, hogy láttam őt – szólt tovább a szultán —, vigyétek vissza a királynénak, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az én kardom őrködni fog rajta és az országán.

– Őfelsége úgy örül – mondta a tolmács —, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt, és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb üdvözletét.

A szultán egy meggyszínvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és kegyes mozdulattal a dajka kezébe csúsztatta.

Aztán még egyszer megcsókolta a gyermeket. A kezével búcsút integetett neki.

Jel volt ez arra, hogy a szultán teljesítettnek tudja a kívánságát, és hogy mehetnek.

Valamennyien boldogan lélegzettek. A dajka szinte futva vitte kifelé a gyermeket.

Kiléptek a sátorból. Ott a pasák körülfogták a főurakat, és nagy nyájasan kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kíséret többi része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és térjen vissza.

– Kísérd vissza a királyfit! – szólt hátra Gergelynek Török Bálint.

S egy pasa karján eltűnt a sátorban.

A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők tüze világított alá.

A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a katonák csokjasát viharzó két során fel a budai Várba.

21

Gergely a hintó mögött lovagolt.

A fakezű Cecey elöl járt az öregekkel, a fiatalok hátul. Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult, vörösesszőke ifjúval, akinek még az induláskor bemutatkozott.

– Fürjes bátyám – szólt egyszer az ifjúnak. – Én csak most kerültem Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.

– Mire van szükséged, öcsém? Szívesen adok, ha tudok.

Azt hitte, pénz kell a fiúnak.

– Valami kis dolgom lesz éjfélkor a Szent György téren.

– Miféle? – kérdezte amaz elmosolyodva.

Mert már azt vélte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz a György téren.

Megrázta nagy, vörösesszőke haját, és vígan kiáltott:

– No lám!

– A dolog nem éppen nevetnivaló – felelte Gergely —, de nem is valami komoly.

– Szóval: szív.

– Nem: kard.

– Csak nem verekszel tán?

– De bizony.

– Kivel?

Gergely az előtte lovagló, zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre mutatott.

Fürjes nagyot nézett. Elkomolyodott.

– Mekcseyvel?

– Vele.

– Hallod, ez fenegyerek ám!

– Én se vagyok tán birka.

– Ez már németet is vágott!

– Hát én majd őt vágom!

– Jól forgatod a kardot?

– Hétéves koromban kezdtem.

– Az már más.

Megtapogatta Gergely karján az izmokat. A fejét rázta:

– Jobb, ha megkérleled.

– Én? Már hogy kérlelném meg!

– Megver – mondotta Fürjes aggodalmasan.

– Hogy lehet ilyet előre tudni! – felelt hetykén Gergely.

A mellét kifeszítve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre. Aztán ismét Fürjesnek fordult:

– Hát lesz tanúm, ugye, bátyám?

Fürjes a vállát vonogatta:

– Hiszen ha csak tanú kell, hát szívesen. De ha valami baj lesz…

– Mi lenne?

– Már akármi. De én aztán helyetted, miattad nem verekszem.

A menetben mozgolódás és zúgás támadt.

Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a Várra bámult.

Akkor nézett fel Gergely is.

Hát lám, ott leng a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomban, tornyokon is.

A kapuban pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén.

– Elveszett Buda! – üvölti egy kísérteti hang.

S tőle, mint az átszálló széltől az erdő, megborzong a magyar sokaság.

A fakezű Cecey üvöltött.

Senki se felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még inkább átdermeszti egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze szálló hangon énekli:

Allahu akbár… Ashadu anna la iláha ill Allah…

Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.

– Hol vannak az urak?! Égbekiáltó gazság történt!

A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandzsik útjukat állták.

– Be kell mennünk – ordította szinte lángot okádva Mekcsey —, vagy küldjétek ki az urakat!

A bosztandzsik nem feleltek. Csak tartották a mellüknek szegezve a dárdájukat.

Gergely törökül kiáltott rájuk:

– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!

– Nem lehet! – felelték a bosztandzsik.

A magyarok tanácstalanul állottak.

– Urak! – kiáltott egy vastag nyakú magyar. – Gyertek elő! Baj van!

Semmi válasz.

Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán onnan lekanyarodva hozzájuthat a vendégeskedő magyar urakhoz.

Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:

– Te vagy-e, Gergely?

Gergely megismerte Martonfalvait.

Ott ült egy szpáhisátor előtt, és két törökkel sárgadinnyézett ottan.

– Mit keresel erre? – kiáltotta Martonfalvai.

– Az uramhoz akarok jutni.

– Nem férhetsz ahhoz mostan! Gyere, tarts velünk!

Belekanyarított a dinnyébe, és a szeletet Gergelynek nyújtotta.

Gergely a fejét rázta.

– Nem kell.

– No, csak gyere – szólt Martonfalvai —, ez a két török jó barátom nekem. Aztán majd ha meggyújtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.

– Dzsere, madzsar testver! – szólt jókedvűen az egyik szpáhi, egy testes, vállas, barna ember.

És húsos kezével hívólag intett Gergelynek.

– Nem lehet – felelte mogorván a fiú.

És továbbléptetett.

Lekerült a sátor-utcán a pattantyúsok, vadászok és janicsárok közé. Végre ismét a szultán sátorához jutott. A bosztandzsik ott is őrt álltak. Onnanfelől se juthatott Török Bálinthoz.

A magyar ifjak még mindig ott kiabáltak, ahol előbb. A nagy sátorból kihangzott a török zene; pengedezett az érchúrú kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sípok.

– Gazemberek! – kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.

Fürjes csaknem sírt dühében.

– Ha az én uram a Várban marad, nem esik ez rajtunk.

A barát apródja volt ő. Mindenhatónak vélte a barátot.

S hogy a zene elhallgatott, valamennyien kiáltoztak:

– Urak odabent! Gyertek ki, uraink! A török megszállta a várat.

Azonban senki se jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az eső, és esett körülbelül félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak.

Végre az urak éjfél felé előbomlottak. Félrecsapott süveggel, vígan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyássor állt, hogy világítson nekik. A fáklyasor kettős tűzkígyóként kanyarodott fel Buda kapujáig. Az esőtől megtisztult levegőt a keleti fáklyák füstje megillatosította.

Már akkor Martonfalvai is ott állt, s a bosztandzsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.

Martonfalvai név szerint kiáltotta elő a lovászokat.

Az urak egyenként hágtak fel a lovukra.

A fáklyák fényénél látni lehetett, mint komorulnak el a piros arcok, s mint válnak egyenként halovánnyá.

A barát úgy kiválott a fehérségével közülük, mint valami kísértet.

– Ne sírj! – szólt a mellette lovagló Fürjesre. – Nem illik a könny férfi szemébe!

Egyenként, páronként, hármanként robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Buda várának.

Gergely még mindig nem látta Bálint urat.

Martonfalvai ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény derengett kifelé.

Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Tántorogva jött ki két török tiszt karján. Úgy kellett fölemelni a lovára.

Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.

Azután senki.

A sátor kárpitja lehullt. Eltakarta a sátor világosságát is.

– Hát ti ketten mit vártok? – szólt rájuk egy strucctollas, nagy hasú török.

– Az urunkat, Török Bálint urat.

– Hát nem ment még el?

– Nem.

– Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.

– Megvárjuk – szólott Martonfalvai.

A török vállat vont. Elment.

– Én nem várhatom meg – szólt Gergely nyugtalanul. – Nekem éjfélkor fent kell lennem.

– Hát csak eredj, öcsém – felelte Martonfalvai. – Aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.

Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Köszönt Martonfalvainak, és vágtatást ment fel Buda várába.

A hold már akkor újra kisütött, és megvilágította a budai utat.

A kapun álló lándzsás törökök rá se néztek Gergelyre. Még akkor jöhetett-mehetett az egyes ember szabadon. Ki tudja, holnap nem rekesztik-e ki a magyart végképpen a Várból?

A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is lándzsás janicsárokat látott. Minden ház előtt janicsár. Minden tornyon félholdas lófarok. Csak a Boldogasszony templomán áll még az aranyos kereszt.

Gergely a Szent György térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.

Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyúkat. Senki, senki. Csak egy dárdás török, vélhetőleg őrálló az ágyúk mellett.

Gergely leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyúnak a kerekéhez.

– Mit csinálsz itt? – kiáltott rája a török.

– Várok – felelte Gergely törökül. – Csak nem félsz tán, hogy elviszem az ágyút?

– Nono – felelte a topcsi barátságosan. – Hát török vagy te?

– Nem én.

– Hát akkor eredj haza.

– De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy, kérlek, türelmes.

A török akkor a fiúnak szegezte a dárdáját.

– Pusztulj innen!

Gergely eloldozta a lovát, és ráült.

A Fejérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki. Gergely megismerte Fürjest, akinek a szőkesége szinte világított az éjszakában.

Eléje léptetett.

– Mekcsey a Bálint úr házában van – szólott Fürjes lihegve. – Jer, mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.

Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.

– Hogyan történt ez a gazság? – kérdezte Gergely.

Fürjes vállat vont.

– A lehető legravaszabbul volt kieszelve. Míg mink a kis királlyal lent jártunk a táborban, a janicsárság beszállingózott a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velük, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.

– Gazemberek!

– Így könnyű várat foglalni.

– Megmondta az én uram…

A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej látszott.

A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy nagy termetű janicsár állotta el.

– Mit akartok? – kérdezte félvállról.

– Idevalók vagyunk – felelte Gergely szárazon.

– Most kaptam a parancsot – szólt a török —, hogy: ki akárki, be senki!

– Én a Török Bálint háza népe vagyok – szólt Gergely hevesen.

– Eredj haza, fiam – szólt lenézően a török —, Szigetvárra.

– Eressz be! – kiáltotta Gergely dühösen. S a kardjára csapott.

A török kihúzta a kardját.

– Takarodsz?!

Gergely elbocsátotta a lova kantárát, és szintén kardot rántott. Talán abban bízott, hogy nem egyedül van.

Az óriás török egyet mozdult, és a kardját fölvillantotta. Gergely fejének csapott.

Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a homályban. Ugyanabban a pillanatban előreszökkent, mint a macska, és vágott. Az arcába vágott.

– Allah! – bődült fel a török.

A falnak tántorodott. A háta alól ropogva hullt a vakolat.

Az emeletről kiáltás hangzott alá:

– Szúrd!

Gergely markolatig döfte a kardját a töröknek a mellébe.

Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy elejti a kardját, és zsákként dől el a fal mellett.

Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az bizony futott, sebesen futott a királyi palota felé.

Helyette három nagy süvegű janicsár közelített dühös rohanással és szitkozódva.

A fiú látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura ugrott, és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belülről.

A harctól izgatottan, remegő lábbal lépett még egynehányat, aztán hogy valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt a padra, és lihegett.

Zoltay jött. Kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot rántott.

A kapualjban égő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát világította meg, mikor őt meglátták.

– Itt vagy már? – kiáltott Zoltay. – Nem történt bajod?

Gergely a fejével intett, hogy nem.

– Leszúrtad a törököt?

Gergely a fejével intett, hogy le.

– Gyere a szívemre, te kis hős! – kiáltotta Zoltay lelkesen.

És összeölelgette a tizenöt esztendős fiút, aki az imént tette le a vitézség próbáját.

A kapun dörömböztek.

– Menekülnünk kell – szólt Mekcsey. – A janicsárok összefutottak. Hanem előbb kezet, fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.

Gergely kezet nyújtott. Kábult volt. Azt se tudta, mi történik vele. Szótlanul engedte, hogy tovahurcolják. Csak akkor ocsúdott fel, mikor a két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey szólította, hogy ereszkedjen le elsőnek az ablakon.

Gergely lenézett.

Lent a holdvilágos mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.