Sadece Litres'te okuyun

Kitap dosya olarak indirilemez ancak uygulamamız üzerinden veya online olarak web sitemizden okunabilir.

Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 11

Yazı tipi:

22

Másnap délelőtt ismét megjelent Ali aga a királynénál. És így szólt:

– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda várába, amíg a fiad föl nem nevelkedik. A gyermek nem védheti meg Buda várát a németek ellen. A kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek, felség, Erdélyország meg az ezüst— és aranybányák meg a sóbányák, amelyek ott vannak.

A királyné már akkor minden rosszra el volt készülve. Megvető nyugalommal hallgatta a követet.

A követ folytatta:

– A kegyelmes padisah tehát oltalmába fogja Buda várát és Magyarországot, s néhány nap múlva írásban adja át császári ígéretét, hogy téged és fiadat meg fog védeni. Mihelyt pedig a gyermek nagykorú lesz, Budát és az országot visszaadja.

Az urak mind jelen voltak, csak Török Bálint hiányzott, meg Podmaniczky. A barát a szokottnál is színtelenebb volt. A fehér kámzsával szinte egybefolyt az arca. A követ folytatta:

– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan kormányozzák Erdélyt és a tiszántúli országrészt. Budán két kormányzó lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a felséges úr Werbőczy István őnagyságát fogja kinevezni, s bírája és kormányzója lesz ő a tartomány magyar lakosainak.

Az urak mind csüggedt arccal, szomorúan állottak ott, mintha nem is királyi szék mellett állanának, hanem koporsó mellett.

Mikor a követ elment, egypercnyi csend maradt utána a teremben.

Akkor a királyné fölemelte a fejét, és rájuk nézett.

Werbőczy könnyekre fakadt.

A királyné arcán is könnycsepp gördült végig. Letörölte.

– Hol van Podmaniczky? – kérdezte bágyadtan.

– Elment – felelte Petrovich.

– Búcsúzás nélkül?

– Megszökött, felség. Paraszt kapásnak öltözött, s úgy ment ki ma hajnalban.

– Bálint még mindig nem tért haza?

– Nem.

A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképeket leszaggatták. Szent István király állószobrát ledöntötték. Az aranyozott és képekkel ékesített oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyalszobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte el a tábori golyóöntőknek.

Az ezüstsípokat és remekművű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és oltárterítőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán kincstárosának. A templom gyönyörű falifestményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy, aranyozott réz félholdat vontak föl és tűztek a helyére.

Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kíséretében a Várba.

A két fia is vele volt.

A Szombati kapuban díszbe öltözötten várták az agák, és trombitaharsogás között kísérték a templomba.

A szultán leborult a templom közepén, és hálálkodott a törökök istenének Buda váráért.

23

Szeptember 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a dunai hajóhídra.

A királyné hurcolkodott.

A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte összesereglettek a főurak. Valamennyien útra készen. Csak Werbőczy marad Budán, s vele a kedves tisztje, Mekcsey.

Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta Fürjest.

– No, Gergely – mondotta az leereszkedőn —, hát te nem jössz-e velünk?

Gergely megvetően nézte végig.

– Semmi te. Nyulaknak öccse nem vagyok.

A szőke legény megrándult. De aztán, hogy Mekcseynek a szúró tekintetével is találkozott, vállat vont.

Az öreg Cecey is ott gubbaszkodott lóháton az urak sorában.

Gergely rátette a kezét a nyeregkápára.

– Apámuram.

– Jó napot, fiam.

– Kegyelmed is elmegy?

– Csak Hatvanig.

– Éva is?

– Őt is magával viszi a királyné. Eredj föl ma ebédre az asszonyhoz, és vigasztald.

– Miért eresztik el Évát?

– Werbőczy mondta, hogy eresszük el. A jövő évben, ne félj, visszatérünk sokezredmagunkkal…

Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelentette, hogy jön a királyné.

Jött. Gyászruhába volt öltözve. Loncillatot árasztott maga körül.

A hölgyei között ott volt Éva is.

Könnyű, diószínű csuklyás, selyem útiköpönyeg borult a vállára, de a csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.

Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.

– Te nem jössz-e velünk? – kérdezte a leány.

– Mennék – felelte búsan Gergely —, de az uram még nem tért vissza.

– Utánunk jöttök?

– Nem tudom.

A leányka arca is elborult.

– Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?

– Nem tudom.

S a fiú szeme megtelt egy könnycseppel.

A királyné már beült a terjedelmes födeles, ablakos bőrhintóba.

Vica kezét nyújtotta Gergelynek.

– Ugye, nem felejtesz el engem?

Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!

De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.

24

Tíz nap múlva a szultán is útra kelt.

Török Bálintot magával vitte rabláncon.

HARMADIK RÉSZ. A RAB OROSZLÁN

1

Lovas katona állt a Berettyó partján, kék köpönyeges, vörös süveges király-katonája.

Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon:

– Hahó! Itt a víz!

S leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.

A ló térdig ereszkedett a fűbe, amelynek alján szinte elveszett a víz. S lenyújtotta a nyakát, hogy igyék.

Azonban nem ivott.

Ahogy visszaemelte a fejét, orrából-szájából csurgott a víz. Visszafújta, és a fejét rázta.

– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. – Hát miért nem iszol, ebadta?

A ló megint lenyújtotta a fejét. Megint kirázta a vizet orrából-szájából.

A mezőn át még tizennyolc különféle öltözetű magyar lovas ügetett oda, s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve, s köpönyeg helyett meggyszínű posztómente takarta a vállát.

– Hadnagy uram – szólt föl a vitéz a vízből —, férges vagy mi ez a víz; nem issza a lovam.

A sastollas ember beugratott a vízbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.

– Véres a víz – mondta csodálkozón.

A part körös-körül fűzfabokrokkal volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak. A föld kéklett az ibolyától. A tavasz édes illatát köténnyel hordta onnan a délutáni szellő.

A hadnagy megcsapta a lovát: egynéhány lépést csobogott fölfelé a vízben. A bokrok közt, a parton egy ingre vetkőzött fiatalemberre bukkant. Az ember fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban. Nagy, buckós fej, mint a bikáé. A szeme is olyan: apró, fekete és erős. A bajuszkája két vasszögként hegyes. A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.

Hát attól a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.

– Ki vagy te, öcsém? – szólt rá a hadnagy.

Az ifjú kedvetlenül felelt:

– Mekcsey István a nevem.

– Az enyém meg Dobó István – mondotta a hadnagy. – Hát mi bajod, öcsém?

– Megvágott egy török, az istenfáját neki.

S a tenyerét a fejére tapasztotta.

– Török – szólt Dobó megvillanó szemmel. – A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze! Hányan vannak? Hé, fiúk! Kardra!

S kiugratott a vízből.

– Ne fáradjanak – szólt Mekcsey. – Én már agyonvágtam. Itt hever mögöttem.

– Hol?

– Itt van valahol nem messze.

Dobó leszólította a lóról a fegyverhordozóját.

– Vedd elő a tarisznyát – mondotta neki —, és lásd el az úrfit tépéssel, kötéssel.

– Amoda feljebb vannak még – szólt Mekcsey, a tenyerét ismét a fejére tapasztva.

– Törökök?

– Nem: egy öreg nemes meg a felesége.

A vér elöntötte az arcát.

Megint lehajolt a vízre.

Dobó felszöktette a paripáját, s néhány lépésre egy másik embert talált.

Az is ingre vetkezetten ült a patak partján. Piros hajú, vén ember. Egy kövér öregasszony mosta sírva a pirosságot a vén ember fejéről.

– Adjon isten! – kiáltotta Dobó. – Nagy-e a seb?

Az öreg fölnézett, és vígan legyintett.

– Török vágás…

Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.

– Ejnye, de ismerős! – mondotta a lováról leszállva.

Az öreg újból fölnézett.

– Lehet.

– Dobó István vagyok.

Az öreg tűnődött:

– Dobó? Nini! Te vagy, Pista öcsém!? Hát hogyne ismernél! Jártál is nálam, az öreg Ceceynél.

S a két ember melegen kezet fogott.

– Hát mi volt itt, bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?

– Ej – szólt az öreg, újból átadva a fejét a feleségének —, a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifjú éppen akkor ért utol bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No, derék legény! Úgy vágta a törököt, mint a tököt. De magam is közibük csapkodtam ám a kocsiról.

– Hányan voltak?

– Tízen, a kutyák, hogy a gyehenna eméssze meg őket! Még szerencse, hogy nem bírtak velünk. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.

S rácsördített az oldalára.

– Nem halt meg az ifjú? – kérdezte az asszony.

– Nem, egy cseppet se – felelte Dobó. – Amoda alább mosakodik ő is.

A közelben pirosló török halottra pillantott.

– Megnézem már – mondotta —, miféle néppel volt dolguk.

És benyargalászta a patak mellékét meg az utat.

A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas kocsit, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán erőlködött.

– Ne vesződj, öcsém – mondotta neki. – Mindjárt kapsz segítséget.

S visszatért Mekcseyhez.

– Nem egy török van itt, öcsém – mondotta neki —, hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válnak.

– Még egynek kell lennie – felelte Mekcsey. – Az talán a vízben van. Az én katonáimat megtalálta-e, Dobó bátyám?

– Meg szegényeket. Az egyiknek kétfelé esett a feje.

– Csak hárman voltunk.

– És a török?

– Tízen voltak a kutyák.

– Akkor hát négy elfutott belőlük.

– El.

Dobó eközben leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.

– A vágás hosszú, de nem mély – szólt a sebet összenyomva.

Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánnyal.

– Hát hova mégy, öcsém?

– Debrecenbe.

– Csak nem Törökékhez tán?

– De éppen oda.

– Ejnye, öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?

– Éppen őérte megyek. Levelet írt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.

– Már akkora a fiú?

– Tizennyolc éves.

– Persze, a Bálint úr népe elszéledt.

– Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr raboskodik.

– Tinódi is elment?

– Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most ő is Debrecenben van.

– Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiút.

Míg így beszélgettek, Dobó feltűrte a zekéje ujját, és rongyot fogott. Az arcát mosta meg Mekcseynek, Dobó egy katonája meg a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.

– Az öreg ott van? – kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.

– Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém?

– Nem, csak szomjazom.

Dobó a kulacsért intett. A többi katonát meg elküldte, hogy a kocsi rendbe szedésén segítsenek.

Aztán Ceceyékhez mentek. A kocsi mellett a gyepen ült már az öreg házaspár. Cecey kezében pulykacomb. Evett jóízűen.

– Tartsatok velünk! – kiáltotta vígan. – Csakhogy nem esett bajod, öcsém!

A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.

Mekcsey a lovakra pillantott, azután a földön heverő fegyverekre.

– Válasszon, bátyám – szólt Ceceynek. – A zsákmány közös.

– Kell is nekem! – felelte az öreg nevetve. – Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.

– Hát akkor Dobó bátyámat kínálom meg egy fegyverrel.

– Köszönöm – felelte Dobó. – Már hogy választanék? Nem harcoltam érte.

– De csak válasszon.

Dobó a fejét rázta.

– A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?

– Nem adom ingyen.

– Az már más beszéd – szólt Dobó, vágyó pillantást vetve egy remek művű kardra. – Hát mi az ára?

– Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólítson magához, ha szorul a csizma.

Dobó mosolygott.

– Bizonytalanra nem veszünk.

– Hát mást árt szabok: jöjjön velem Debrecenbe.

– Az se lehet most, öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokon szedem a tizedet. Hacsak később nem lesz rá érkezésem…

– Hát válasszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.

– Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, mert látom, hogy szívesen kínálod.

És a kardokat vizsgálva folytatta:

– Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajon hova valók?

– Gondolom, fejérváriak.

Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos, türkizes volt; a markolata aranyozott kígyófej; a kígyófej két szeme két gyémánt.

– No, ez a tied, öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.

Két olcsóbb művű, török vasú kard hevert még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta.

– Ez aztán acél! – mondotta jókedvvel. – Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.

– Szívesen – felelte Mekcsey.

– De mármost, ha ezt nekem adod, toldd meg azzal a szívességgel, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódi, mondd meg neki, hogy írjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a vasba.

– Szívesen – felelte Mekcsey. – Magam is íratok vele erre a kígyós kardra.

Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé.

– Találtatok-e pénzt a török tisztnél? – kérdezte a Dobó katonáit.

– Még nem motoztuk meg.

– Hát motozzátok meg.

A legény csakhamar magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.

Ott motozta meg.

A vörös bársonybugyogón nem volt zseb, hanem az övszíjában találtak egy zacskó aranyat meg mindenféle ezüstpénzt.

– Ez jó lesz költségre – szólt derülten Mekcsey. – Katonaembernél mindig elkél.

Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Azt a bég az ingén belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamentalizmánt hordozott rajta.

Mekcsey a tenyerére tette a két aranyszert, és odakínálta Ceceynek.

– Ebből már kell választania, bátyámuram.

– Tedd el, öcsém, azt is – szólt az öreg a kezével legyintve. – Csak nem tűzök forgót vén létemre.

– Vigyük el a lányunknak azt a láncot – szólalt meg az asszony. – Van egy szép kisasszony lányunk – mondotta magyarázón – a királyné udvarában.

– Gyertek el, öcsém, a lakodalomba! – rikoltotta Cecey a lábát rázva. – Még egyszer kitáncolom a kedvemet, mielőtt meghalnék.

Mekcsey beleeresztette a láncot az asszony tenyerébe.

– Ki veszi el?

– A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismeritek talán?

Mekcsey elkomolyodva intett nemet.

– Derék ifjú – mondotta az asszony. – A királyné adja férjhez a leányomat.

– Isten éltesse őket – mondotta Dobó.

Mekcsey a török ruhákat meg a dísztelen fegyvereket a Dobó katonáinak ajándékozta. Indulásra kászolódtak.

Mekcsey fölvette a süvegét, s bosszankodva forgatta a kezében. Be volt hasítva, csaknem kettéesett.

– Sose bosszankodjál – szólt Cecey. – Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.

A ruhájuk még vizes volt. No, de estig majd megszárítja a nap meg a szellő.

– Válassz kettőt a katonáimból – mondotta Dobó —, hogy elkísérjenek. Cecey bátyámnak is adok kettőt.

– Nem tudom, együtt megyünk-e – kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. – Együtt megyünk tán?

– Hova? – szólt az öreg.

– Debrecenbe.

– Együtt.

– No, akkor elég három katona is.

– Amennyit akarsz – felelte Dobó szívesen.

Míg az öreg házaspár a kocsiban rakodott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harmincévesforma, nagy testű török kezét-lábát szétvetve, hanyatt feküdt. Kék posztóbugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.

– Ezt ismerem – mondotta Dobó. – Egyszer verekedtem is vele.

A két magyar katona csúnyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.

A törököket gyomron szúrták és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sírt kapartak a part puha földjében egy vén fűzfa alatt, és ruhástól belefektették őket. Betakarták a köpönyegükkel, behantolták, s kereszt helyett odatűzték a kardjukat.

2

Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. A falakon belül hét köpcös torony, mint hét óriás szélmalom, ilyenforma rendben:

O O

A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik.

Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony.

A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse.

A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek.

Ott a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben, szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.

Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát.

Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.

Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.

Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban!

Ültek szótlanul.

A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.

A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett.

– Min gondolkodol, Maylád barátom?

– A diófámon – felelt az előrehajló. – Fogarason van egy diófám…

A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg:

– A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm.

– Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki…

Megint hallgattak egyet.

Aztán Maylád szólalt meg ismét:

– Hát te, Bálint, min gondolkodol?

– Azon – felelte búsan Török Bálint —, hogy a kapi aga éppolyan rongy ember, mint a többi.

– Azon én sose kételkedtem.

– Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.

Megint hallgattak. Maylád lenyúlt egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakította. Darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre.

És megint megszólalt:

– Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul. Sokszor elmondtad, hogyan hoztak a Dunán, hogyan csaptál egy őrt a hajó falához, hogyan vezettek ide. De a kezdetet, az igazi okot…

– Azt jóformán magam se tudom.

– Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhítozol.

– Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt magam is szeretném tudni.

Az udvaron egy csapat kapudzsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.

Bálint folytatta:

– Azt gondolom, mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét. “A németnek? – kérdeztem csodálkozva. – Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek.” “Az egykutya – felelte a szultán —, Perényi a némettel tartott.” És a szultán dühösre kerekedett szemmel nézett reám. “Ha nem értesítetted volna őket, itt leptük volna meg a német tábort. Minden urat elfogtunk volna, és összetörtem volna Ferdinándnak minden erejét! Enyém volna Bécs is!” Hogy így kiabált rám a ronda török, bennem is felforrott a vér. Én, tudod, mindig úr voltam, teljes életemben: nem szoktam meg, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.

– Nekiágaskodtál?

– Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesítettem őket a szultán jöveteléről, mert kímélni akartam a német táborban lévő magyarokat.

– Ez nagy hiba volt!

– Még akkor szabad voltam.

– Hát aztán mit szólt?

– Semmit. Fel és alá járkált előttem. Aztán egyszercsak a basájához fordult. Azt mondta neki, hogy adjanak egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.

– No, és mit beszéltetek másnap?

– Semmit. Nem is láttam többé a szultánt. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tíz dárda állt a mellemnek.

– És mikor vertek rád láncot?

– Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.

– Nekem mindjárt láncot vertek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben úgy sírtam, mint a gyermek.

– Én nem tudok sírni. Nincsenek könnyeim. Nem sírtam én még az apám halálán se.

– A gyermekeidet se sirattad?

– Nem – felelte elsápadva Török Bálint. – De valahányszor eszembe jutnak, úgy érzem, mintha kardot forgatnának a mellemben.

Fájdalmasan sóhajtott. S a tenyerébe eresztette a homlokát.

– Egy rab jut sokszor az eszembe – szólt bús elmélázással. – Egy sovány, rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.

Nem beszéltek többet.

A távolból trombitazene hangzott föl. Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.

Mikor a nap már megvörösítette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és hogy hozzájuk ért, odaszólt nekik félvállról:

– Uraim, kaput zárunk.

Napnyugta előtt félórával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.

– Kapudzsi efendi – szólott Török Bálint —, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?

– Tulipánünnep – felelte a várnagy. – A szerájban az éjjel nem alszanak.

S odább lépett.

A rabok tudták már, mi az. Tavaly tavasszal is volt olyan ünnep. Olyankor a szultán minden asszonya ott van a szerájkertben.

A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipánágyak körül, és a sátorokban az alsórendű háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, kesztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.

Az ő egynéhány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer ott örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.

A kert olyankor zsibong a jókedvtől. A palotabeli papagájok, rigók, fülemilék és kanárimadarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.

Este aztán kigyulladnak a Boszporusz egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papírlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókázik le a Márvány-tengerig.

A két rab kezet fogott a Vértorony alján.

– Jó éjszakát, Maylád István.

– Jó éjszakát, Török Bálint.

Mert nincs ott egyéb öröm, csak a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.

Azonban Török Bálint nem érzett semmi álmosságot. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát este nem volt álmos. Kitárta az ablakát, és odaült.

Nézte a csillagos eget.

A Márvány-tenger sarkán a Jedikula alatt sétált a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. A csillagok szinte lobogva ragyogtak, s a tenger tükre második ragyogó ég. A lampionokkal világló hajó ott sétált a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől.

De behallatszott hozzá a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a csincsa. Bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé kószáltak.

Éjfélfelé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Váltakozó más más hang és más zeneszerszám.

De Török Bálint azokból se hallott sokat. Az eget nézte, amely már el volt borítva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.

Milyen más itt az ég is – gondolta. – Török ég, török sötétség.

Aztán, hogy hosszú szünet következett a hajón, folytatta a gondolatait:

Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.

Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jólesett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, míg a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az akarata nélkül mozduljon meg a teste, s úgy menjen pihenni.

Akkor az éji csendben hárfa szólalt meg újból, s a lombokon át egyszerre csak magyar akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakában:

Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig, a szívétől a sarkáig.

A hárfa elnémult egy percre. Aztán újra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:

Török Bálint fölemelte fejét. Így emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.

A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán újra összependültek a húrok, és egy vékonyka, bús női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven: