Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 12

3

Éjjel tizenkét óra tájban az inas zörgetett a Török úrfiak ajtaján.

– Gergely úrfi!

– No, mi baj? – kiáltott Gergely. – Bejöhetsz.

Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horatiust.

A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiúk.

– A virrasztó küldött – mondotta az inas. – Egy úrféle áll a kapun.

– Hogy hívják?

– Valami Kecske vagy micsoda.

– Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?

– Győrből jött, és ide akar szállani.

Gergely a Győr szó hallatára egyszerre kiugrott az ágyból.

Török Jancsi megszólalt a paplan alól:

– Ki az, te Gergely?

– Mekcsey! – kiáltotta vígan Gergely. – Eresszétek be tüstént a vitéz urat!

Az inas elrobogott.

Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiú is kiszállt az ágyából. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy már.) Kíváncsiak voltak a vendégre, akinek csak a nevét ismerték.

– Rendeljetek bort meg ennivalót! – szólt vissza nekik Gergely az ajtóból.

S lerohant.

Mikorra leért, Mekcsey már ott állt az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.

Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye. Darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral búcsúzott Dobónak a katonáitól.

– Csakhogy megérkeztem – mondotta Gergelyt megölelve —, már majd elaludtam a lovamon.

– De Pista bátyám, mi van a fejeden?

– Turbán, az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem?

– Ne tréfálj, bátyám! Véres az a kendő!

– No, hát csak adj, öcsém, szobát meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.

A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.

Gergely nemet intett neki. A cseléd eltűnt.

Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:

– Az asszonyunk nemigen alszik. Éjjel is az urát várja, vagy levelet az urától.

Háromnapi seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veresborral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.

Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.

A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó, bús arccal.

– Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? És a fiaim nem voltak-e testvéreid?

Gergely lecsüggedt fővel felelte:

– Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?

A korához képest valóban érett ifjúnak látszott.

Leányosan finom, barna arcán már a szakáll is pelyhedzett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.

– Te kellesz éppen? – szólt Törökné. – Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk – bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. – Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.

Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:

– Édes jó anyámasszonyom, ha így érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.

Tinódi is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekújvárról. Hírt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.

Az ablaknál ült egy medvebőrös ládán, és kardlapra rajzolt.

Gergely szavára abbahagyta a munkát.

– Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.

– Hát csak szóljon, Sebők.

– A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert, tetszik látni, János úrfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.

Nem volt semmi mosolyognivaló ezeken a szavakon, de mégis mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.

– Hát majd meggondoljuk – bólintott rá az asszony.

És a deák munkájára fordult a szeme:

– Hát megvan-e a vers?

– Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?

Fölvette a kígyós kardot, és olvasta róla:

Aki bátor, az az erős.

Aki erős, könnyen is győz,

S aki győzve megy előre,

A halál is megfut tőle!

– Ezt írja az én kardomra is! – mondta Török Jancsi.

– Nem – felelte a fejét rázva Tinódi —, arra mást fogunk írni.

Mekcsey megszólalt az ágyban:

– Dobónak a kardjára a király nevét is rá kellene írni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.

– Az már avult mondás – felelte Tinódi. – Ki is múlik a divatból, mióta német fején a korona. Ha ő ezt akarta volna íratni a kardjára, magával vitte volna, és ráíratta volna ő maga.

– Van eszemben valami – mondta Gergely, a homlokára téve az ujját. – Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.

– Mi az?

– “Az a fő, hogy ne féljünk sohase.”

– Ez jó – biccentett rá Tinódi. – De így bizony kopár a gondolat. Megálljatok csak…

Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc múlva megcsillant a szeme:

– Ha félsz, nem élsz!

– Így jó! – kiáltotta Gergely.

Tinódi beleütötte a lúdtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.

Még egy kard volt ottan íratlan. A Dobóé párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.

– Hát erre mit írjunk? – kérdezte Tinódi. – Jó lesz-e ez: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!

Nevettek. Gergely a fejét rázta.

– Nem. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt írja rá, Sebők bátyám: A hazáért!

Az ötödik napon betoppant Dobó. Örömmel fogadták. Mióta a ház ura rabul esett, évek óta akkor történt először, hogy felrakták az asztalra az arany— és ezüstedényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.

Az asszony mégis a szokott gyászruhájában és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál. A szokott helyére ült, az ajtóra néző helyre. Vele szemben is karosszék és teríték. Dobó azt vélte eleinte, hogy a papé, aki késik valahol, aztán eszmélkedett rá, hogy a Török Bálint helye az. Mindig terítenek a ház gazdájának is, mindennap, reggel, délben, este.

Törökné érdeklődéssel hallgatta a híreket, amiket Dobó Bécsből és az országban élő uraktól tudott.

Abban az időben nem voltak újságok, csak levelek útján meg egy-egy vendégtől lehetett megtudni, mi történik a világban, s hogy az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.

Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Gergely figyelmeztette Dobót, hogy ne említse, ne kérdezze.

De mikor a cselédek kitakarodtak az ebédlőből, maga az asszony kezdte:

– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed?

S egyszerre elborította a könny az orcáját.

Dobó a fejét rázta.

– Míg ez a szultán meg nem hal, aligha szabadul ő haza.

Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, ahogy a fejükben megszületett.

Az asszony feje lekókadt.

Dobó bosszúsan csapott az asztalra:

– De hát meddig akar élni? Az ilyen tirannusok nem szoktak tisztes vénségben kimúlni!

És vigasztalón folytatta:

– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.

Az asszony szomorúan ingatta a fejét:

– Nem hiszem, Dobó. Az én uramat nem kincstári szerzeményképpen tartják vasban, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Ígértem én már érte mindent – folytatta búsan —, azt mondtam: vegyék el minden jószágunkat; vegyék el minden arany— és ezüstmarhánkat. A basák zsebre teszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.

– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni.

– Nem lehetne onnan valahogy másképpen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.

Dobó felelt rá:

– A Héttoronyból? Sose hallottál a Héttoronyról, öcsém?

– Hallottam biz’ én. De azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha valaki nagyon akarja.

– Édes Mekcsey öcsém – szólt az asszony —, gondolhatja-e, hogy az én uram meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csúsztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem írni ezt az én keserves uramnak.

S hogy az asszony szava könnyekbe fulladt, bús hallgatással néztek reá.

Azonban az asszony letörülte a könnyeit, és Tinódihoz fordult.

– Sebők deák – mondotta mosolyt erőltetve az arcára —, könnyekkel vendégeljük-e a házunk barátait? Nosza, vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, csak azokat, Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, míg kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.

Három év óta nem pendült meg a házban a Sebők deák lantja. A fiúk már előre megvidámultak az engedelemtől.

Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárforma hangszert.

A Judit asszony históriájá-t mondta el csöndes, elbeszélő hangon, miközben a dallamot verte hozzá.

Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben²⁷ mindenki a szultánt értette. De haj, hol van Judit asszony, aki elpusztítaná őt a föld színéről!

Azonban mikor Tinódi az ének közepére ért, egyszer csak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s mélyen búgó, lágy hangon más énekbe fogott:

 
Sírva veszíköl mast szegín Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságba esék egynéhány uraság.
 

Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig. Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.

– Folytathatom-e? – kérdezte esdő hangon Tinódi.

Az asszony bólintott.

Tinódi aztán elénekelte, hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.

A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:

 
Fohászkodik mostan sok gyakor sírással
Asszony feleségöd az két szép fiaddal,
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal.
Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,
Kik szívvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynehány közülök tétova bujdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.
 

Itt már maga a lantos is elfulladt a sírásban. Mert hiszen ő volt az tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az urát.

A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelte.

Egynéhány perc telt így el a szomorú házban, aztán Dobó szólalt meg tompa, keserű hangon:

– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön.

Mekcsey fölugrott:

– Én szabad ember vagyok! És esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet, az életem árán is kiszabadítom Török Bálintot!

Gergely is fölpattant.

– Veled megyek! Veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!

– Anyám – szólt megrázkódva az ifjú Török János —, itthon maradjak-e, mikor van ember, aki apám szabadítására indul?

– Őrültség! – rebegte az özvegy.

– Ha őrültség, ha nem őrültség – tüzeskedett Mekcsey —, én amit mondtam, megteszem!

– Én is veled megyek – mondta Tinódi. – A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.

– Mit akartok? – beszélt újból az özvegy. – Amit két király meg egy királyi gazdagság nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?

– Jól beszél asszonyunk őnagysága – szólt Dobó a nyugodtságát visszanyerve. – Se pénz, se mesterkedés nem használ, csupán a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.

– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.

Másnap reggel Dobó továbbment. Nem marasztották. Tudták, hogy rövidre van szabva minden ideje. Mekcsey még ott maradt.

Behívta Gergelyt a szobájába:

– Megvártam, hogy alszunk egyet a tegnap esti beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszok is arra, amit gondoltam, én lemegyek arra a török földre.

– Én meg veled tartok – felelte Gergely határozottan.

– Elvégre is itthon most nincs háború. Aztán ki tudja, hátha találunk valami egérlyukat!

– Ha kudarcot vallunk is, nem lesz okunk szégyelleni.

– Tinódit elvigyük?

– Ahogy gondolod.

– Hát Jancsit?

– Nem ereszti azt el az asszonyunk.

– Hát akkor ketten megyünk. Tinódit hagyjuk itthon. Az öreg nem bírja a kardot, sem a lovaglást.

– Ahogy gondolod.

– Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál útjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és élessze a szívek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.

Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájuk. Lovaglóostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári²⁸ sárgállott rajta. A fején széles karimájú debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.

Mekcsey, mintha valami elbeszélést folytatna, csak éppen rápillantott Jancsira, aztán nevetve szólott:

– Azám: a vörös nyúl házasodik!

És Jancsinak magyarázta:

– Nem ismered, akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.

– Kit? – kérdezte Jancsi egykedvűen.

– Fürjes Ádámot.

– És kit vesz el? – kérdezte Gergely mosolyogva.

– Egy fakezű vén embernek a leányát.

Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.

– Cecey Évát? – kérdezte csaknem kiáltva.

– Azt, azt. Ismered talán?

Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.

– Ne komédiázzatok tovább – szólalt meg Jancsi, s a lába szárára csapott az ostorral. – Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok, gyermek vagyok? Nem vagyok gyermek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.

– Hát elbocsát édesanyád? – kérdezte Mekcsey.

– Nem szóltam neki, de mindegy. Hunyadon igazítanivalók vannak a várban. Azt mondom, hogy bízza énrám.

Mekcsey vállat vont:

– Eszerint indulunk.

– Akár még ma. Én arra öltöztem.

– Megálljatok! – szólt Gergely még mindig halaványan. – Te valamit említettél az imént, Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy vaktában koholtad?

– Amit Fürjesről mondtam?

– Az.

– Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.

Gergely halványsága vörösre változott. Az erek duzzadoztak a homlokán.

– Mi lelt? – kérdezte Jancsi. – Ismered talán?

Gergely a színéből kikelten járt föl és alá a szobában.

– Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!

– A te Évádat veszik el? – kérdezte bámulva Jancsi.

– Azt. De én nem hiszem.

És dühösen, szinte toporzékolva kiáltotta:

– Megölöm a bitangot!

Mekcsey a maga nyugalmával akarta csillapítani:

– Megölöd. De hátha az a leány szereti?

– Nem szereti!

– Gondolod, hogy kényszerítik?

– Bizonyosan!

– És te szereted?

– Kisgyerekkorom óta.

– Akkor – mondta Mekcsey – valamit kell tennünk.

És felkönyökölve folytatta:

– De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?

– Hogy gondolsz ilyet! – felelte Gergely.

Mekcsey vállat vont.

– Leveleztetek?

– Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?

Mekcsey megint vállat vont.

A tornácon szapora kopogás hallatszott.

Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megfordította benne halkan a kulcsot.

A következő percben csattant a kilincs.

Jancsi csendet intett.

Mert az öccse volt a kopogó. Nem akarta, hogy tudjon valamit a vállalkozásról.

4

Izabella királyné Gyalun telelt, s még a tavasz is ott érte. A két ifjú, Gergely és Mekcsey, harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi nem kísérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.

Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a Ferdinánd hadába, és hogy a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor pedig visszatér.

Azonban az ifjak szándéka akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg, hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha szereti, Gergely nem tehet egyebet, csak azt, hogy búcsút mond az álmainak. Ha pedig nem szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltűnik. Mekcsey pedig megcsúfolja Fürjest, úgy, hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet kapjon arra, hogy hozzámenjen feleségül.

Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifjú Hunyadon találkozik, s indulnak Konstantinápolyba.

A határig lóháton mennek. Jancsi magánál tartja azt a pénzt, amit a vár tatarozására szántak, s még azonfölül is szerez, amennyit lehet, hogy ha kell, pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek vagy kereskedőknek vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a rablók és a kóbor török katonai csapatok figyelme mellett elcsúszhassanak. Akár sikerül a Bálint úr kiszabadítása, akár nem, két hónap alatt megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia miatt.

A két ifjú este érkezett Gyaluba. Egyetlen szolga kísérte őket, akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták a legényt. Csikós volt azelőtt a Hortobágyon. Azon a kis, deres, török lovon ült, amelyet Mekcsey megtartott az öt közül.

Mindjárt az első háznál megszólítottak egy oláht, hogy adna-e szállást.

Az oláh értett magyarul. Csodálkozva rázta a fejét és a fejével együtt nagy fekete süvegét:

– Nem a lakodalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?

– De éppen arra jöttünk.

– Hát ha arra jöttetek, miért nem szálltok a kastélyba?

A két ifjú összepillantott.

– Én – mondotta Gergely – nem szállok oda, mert megbetegedtem az úton.

S valóban halovány volt, mint aki beteg.

– Csak a társam száll oda – folytatta. – És ha az első szobád üres, megfizetem.

A fizetés szóra megszűnt az oláhban a csodálkozás: készséggel tárta fel a kapuját a lovasoknak.

– Hát nem késtünk el a lakodalomból? – kérdezte Mekcsey.

– Hogy késtetek volna el, szép úrfiak? – felelte az oláh. – Avagy nem tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?

Mikor a két ifjú magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten nézett Mekcseyre.

– Elkéstünk.

– Magam is azt gondolom.

Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és tanácstalanul nézett maga elé.

Mekcsey az ablakhoz állott, és a zöldülni kezdő orgonabokrokat bámulta.

– Azt tartom, legjobb lesz, ha visszatérünk – szólt végre megfordulva. – Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.

Gergely fölkelt.

– Nem. Az üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te pedig fölmégy a kastélyba, és bevegyülsz a vendégek közé.

– És ha kérdeznek?

– Nem hívott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánnyal találkozzál, és megtudd, hogy a szíve szerint választotta-e Fürjest. De ez lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen!

– Hát jó. Fölmegyek a kastélyba, és beszállok Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.

– Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted meg.

– Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is, a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánnyal. Ha lehet, még ma; ha nem lehet, akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem valamiképpen? Talán mintha inasom volnál.

– Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem tudják, hogy itt vagyok.

– Akkor én Fürjest megpofozom!

– Addig ne cselekedj semmit, míg a leánnyal nem beszéltél. Akkor jer vissza azonnal, és majd meglátjuk…

Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes kendővel kínálta. Hanem biz a beteg le nem feküdt, se virágfőzetet nem ivott, se kendőt nem tett a fejére. Csak föl és alá topogott a szobában, és nagyokat ütött öklével a levegőbe.

Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál találta. A mécses égett előtte, s ő maga a két karjára borultan szendergett.

– Miért nem feküdtél le?

– Azt hittem, nem fogok aludni.

– Hát a leánnyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem a szíve szerint megy Fürjeshez.

Gergely megrázkódott, mintha vízzel öntötték volna végig. A szemébe visszatért az élet tüze.

– Mondtad, hogy itt vagyok?

– Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.

– Minek tartottad vissza? – pattant fel Gergely.

– Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.

– Ne haragudj! Nekem parázs ég a lábam alatt.

– Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utánazúdult volna az egész udvar. Őneki szégyene kelt volna, minekünk meg bajunk.

– Hát mit mondtál neki?

– Azt, hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyűrűt.

– Mit felelt? – kérdezte égő szemmel Gergely.

– Azt, hogy őt a királyné késztette a menyasszonyságra, és hogy nem tud szabadulni, mert a szülői is erőltetik. Szóval ez a vén királyné itt a nagy téli unalmában házasításokkal mulatozik. Fürjes persze kap a lányon. A leány meg, hogy kedvében járjon a királynénak, tányérra teszi a szívét, és szép szűzi alázatossággal odanyújtja neki.

– De minek nyújtja neki! Ó, mégis elfelejtett! Elfelejtett.

– Dehogy felejtett. Én mondtam rosszul. Tudom is én, hogyan volt!

– Hát mit mondott? Mondta-e határozottan, hogy nem szereti Fürjest?

– Mondta.

– És velem akar szólni.

– Veled. Azt mondtam neki, hogy ma este odaviszlek.

Gergely föl-alá kerengett a szobában, aztán megint csüggedten roskadt a rossz szalmaszékre.

– Mi haszna, ha ki is vetjük a nyeregből Fürjest? Akkor sem adnák nekem, ha elvehetném. Ki vagyok én? Senki. Sem apám, sem anyám, sem egy kis házikóm. Törökék igaz, hogy úgy neveltek, mintha saját fiuk volnék, de annyira sohase voltam fiuk, hogy ekkora kérésre mertem volna nyitni a számat. És éppen most, mikor az ő fészkük is fel van dúlva!

Mekcsey összefont karral állt az ablaknál, és sajnálkozóan nézett Gergelyre.

– Nem tudom, mit beszélsz, de látom, hogy meg vagy zavarodva. Elvégre ha a leányt el akarod venni, nem kell oda sem apa, sem anya, csak egy kis hajlék. Ha éppen akarod, van nekem egy kis viskóm Zemplénben. Üresen áll. Lakhatod akár tíz esztendeig.

– A házba kemence is kell, a kemencébe kenyér!

– Nem vagy-e tudós? Többet tudsz, mint akármelyik, pap. Manapság keresve keresik a jó íródeákot.

Gergely újraéledt.

– Mondasz valamit!

– A fő most az, hogy Éva ne menjen férjhez. Te a táborba jössz velem, és nem telik bele egy év, lesz annyi fizetésed, hogy eltarthatod őt.

Gergely kapkodta magára a köpönyegét, kardját, süvegét.

– Megyek – mondotta – apjához, anyjához! Megmondom nekik, hogy istentelenség, amit cselekszenek! Hogy…

Mekcsey visszanyomta a szalmaszékre.

– Mégy ám a tüzes pokolba! Bezárnának valami dutyiba, míg az esküvő el nem múlik. Még az orrod hegyét se lássák, azt mondom!

A ház előtt lovasok robogtak el. Érkeztek már a vendégek Kolozsvárról.

Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel a kastélyba.

Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák világoltak, a folyosókon viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.

A folyosón is jöttek-mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely szíve elszorult: ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?

– Gyerünk a konyhaudvarra – mondta Mekcsey.

A kastélynak a hátulsó részére kerültek. Ott még nagyobb volt a világosság: öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a konyhán sürgött-forgott a sok fehér ruhás szakácsnép.

– Várj itt – mondotta Mekcsey. – Én be fogok tévedni az asszonyok folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok.

Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Jobbára kocsisnép volt biz az, de ott lebzselt köztük egynéhány apród is.

A kíváncsiság vitte oda őket. A királyi konyháról nagyokat álmodik a nép, de a vidéki urak maguk is szívesen hallgatják, hogy mi hogyan készül az ország legnagyobb konyháján.

Gyalun a kastély és a kert között állt a konyhaépület, s az ősz konyhamester rendeleteire tizenegy szakács és húsz szakácsinas forgolódott benne.

Csak asszony nem volt ott egy se.

A konyha udvarán egy nagy, hízott ökör forgott a nyárson, s jóízű illattal árasztotta el a levegőt.

A sütőmester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazítani a tűzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.

A pokoli tűzben és hőségben mozsarak csengettek, aprítókések kattogtak, húsverő buzogányok duhogtak, közben kásarotyogás és pecsenyesistergés, füst, gőz és ételillatok.

Egy nyúlánk apród kiabálva magyarázott a többinek:

– Én itt voltam elejétől, de még a göbölyt²⁹ sem úgy sütik itten, mint máshol.

A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart, és megpirosította az arcokat.

Gergely is csakhamar kipirultan állt a többi között, és szórakozottan hallgatta az apród elbeszélését.

– Itt ám – folytatta a fiú – egy egész borjút varrtak a göbölybe, a borjúba hízott kan pulykát, a pulykába fogolymadarat tettek.

– Hát a fogolyba? – kérdezte egy sárga ruhás, bamba kis apród.

– Abba – felelte komolyan az előadó – gúnártojást. A legfiatalabb apródnak kell azt megennie.

Kacagtak. A kis apród szégyenkezve vonult hátrább, s ott is hagyta őket.

Félóra múlva csakugyan nekiállt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és kivett belőle egy félig megsült pulykát.

Majoránnaillat áradt a nézők orra alá, s étvágyra gerjesztette a nem éheseket is.

Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat a göböly alá, és tovább forgatták.

A konyháról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés, húsdögönyözés megakasztotta a továbbmagyarázást.

De Gergelyt nem is érdekelte. Az urának nagyobb konyhája volt valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban történtek Bálint úr váraiban, mint az erdélyi királyasszonynál.

A konyhából egy hajdú friss, meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták tőle, és darabokra tépték. A nyúlánk ifjú, aki az imént magyarázott, Gergelynek is nyújtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.

A sütőmester, látva az apródok falatozását, megállította a nyársat; és végighúzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyarította nekik az ökörnek a két fülét.

Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.

Gergely jó étvággyal evett. Oláhéknál bizony nem kapott délre egyebet, csak puliszkát.

Egy kupa bort is kerítettek az apródok.

Gergely is ivott. Aztán kezet nyújtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.

– Bornemissza Gergely vagyok – mondotta a bajuszkáját megtörülve.

A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Eközben a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót húzott belőle.

Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.

Mekcsey hívón intett.

Lementek a kertbe. Homály ült ott a fák és bokrok között. Az udvari zajgás kevéssé hallatszott oda.

Mekcsey megállt egy bodzafa alatt.

– Hát beszéltem a lánnyal. A szeme ki van sírva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a királyné jóságától meg a barát bőkezűségétől. Azzal vigasztalták a leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, mégis megszokták egymást.

Gergely elszorult lélegzettel hallgatott.

– Hát ezért sírt a leány – folytatta Mekcsey. – Hogy csak téged szeret, az már bizonyos.

– És Fürjessel esküszik.

– Nemigen. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd a királynénak is.

– Miért nem szólt neki előbb?!

– Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle megszokta, hogy amit ő jónak vél, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se billegtetted feléje. Azt se tudta, élsz-e vagy meghaltál.

– És ha a királyné nem enged?

– Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné, és hazakerül Budára. Te pedig idővel elveszed.

– Csakhogy akkor meg éppen nem adják hozzám.

– Dehogynem. De most ne arról beszéljünk, ami négy esztendő múlva lesz. A leány, ha előbb nem, éjfélkor idejön. Valami ház van itten, üvegház. Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, míg veled nem beszélt.

A kertben csakhamar rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett benne. Három kertész saláták és póréhagymák szedésén hajladozott. Egyik-másik fel is tekintett, de egyik se szólt: gondolták, érdeklődő idegenek.

– Hát, Gergely – mondotta Mekcsey —, én itt hagylak. Mondd, hogy megbetegedtél, vagy színlelj részegséget. Feküdj be valahová, és várd meg a menyasszonyt. Talán én is vele jövök.

S elment.

Gergely valóban úgy érezte, mintha részeg volna. A bor szállott-e a fejébe vagy az indulat? Forróságot érzett a szívében, fejében egyaránt, valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szorítja.

Végigsétált az üvegházban a citromfák, múzák,³⁰ kaktuszok és fügefák között. Nyugtalanul és egyre sebesebben járt föl és alá. Egyszer csak kilódult az üvegházból. A süvegét a szemére vonta, kezét a kardjára szorította, és ment, rohant fel a kastélyba.

– Az örömszülék szobája melyik? – kérdezte a folyosókon.

Az inasok eligazították.

Fehér ajtós szoba volt az. Rajta, mint minden ajtón, fekete táblácska, és azon a vendég neve krétaírással.

Gergely bekopogott.

A fakezű öreg az asztal előtt ült ingujjban. A felesége éppen rozmaringolajat dörzsölt az ura ősz hajára.

Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és állta a két öreg ráfagyott tekintetét.

– Uramapám – kezdte Gergely.

Aztán, hogy az apám szót nem érezte alkalmasnak, újrakezdte:

– Tisztelt uram. Ne bosszankodjon, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem, hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi ígéretükre, mikor a kis Évát a törököktől megszabadítottam.

– Mit akarsz! – hörkent rá az öreg Cecey.

– Csak azt akarom megkérdezni – felelte Gergely rendületlenül —, tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?

– Mi közöd benne! – fortyant rá az öreg. – Mit harsogsz itt nekem! Takarodj innen!

Gergely összefonta a karját:

– Boldogtalanná akarják-e tenni a tulajdon édesleányukat?

– Hogy mersz bennünket kérdőre vonni, te! Te cenk! Jobbágy kutya! – kiáltott az öreg a színéből kikelve.

És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.

Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordult.

– Eredj, fiam, innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét! Tik gyerekésszel azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod, az a fiatalember már hadnagy…

– Én is az leszek!

– Az már nem lesz, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot. Eredj innen, az Isten szerelmére kérlek!

– Fürjes csak gyáva tányérnyaló! Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog! Ne törjék össze a szívét! Várjanak rám, míg elvehetem. Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!

És könny csillogott a szemében. Letérdelt eléjük.

Az öreg bőszülten ordított rá:

– Takarodj, míg ki nem rúglak!

Gergely fölkelt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.

– Cecey uram – szólott megkeményülten, komoran. – E pillanattól fogva nem ismerem kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyak, amelyeken az anyám vére van, kegyelmednél vannak.

– Háromszáztizenöt – rikácsolta az öreg. – Fizesd meg neki, asszony. Ha semmi se marad is, fizesd meg!

Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és kiöntötte az aranyakat Gergely elé.

Az asszony kiolvasta az asztalra Gergelynek az örökséget, jobban mondva: hadi szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.