Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 2

3

– Az én nevem Margit. Szólítsatok csak Margit néninek – mondta a kocsin ülő rab leány. – Mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hova valók vagytok, édeseim?

– A faluba – felelte könnyes szemmel Gergő.

– A paluba – felelte a kisleány is.

– Melyik faluba?

– Itt az erdőbe van.

– De mi a neve annak a falunak?

– A neve? A nevét nem tudom.

Kövér képű leány volt a magát Margitnak nevező, és mindig csókra álló szájú. Az arca itt-ott szeplős, és a nyakán kék üvegből való gyöngyöt viselt. A törökök egy Somogy megyei pusztáról ragadták magukkal.

A gyerekek feleletére elgondolkodott, aztán rongyokból bábut kötött Vicuskának.

– Ez lesz a Vicuska babája. Sárga a kendője, piros a szoknyája. Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk, altatgatjuk.

Halad a rabkocsi csendesen.

A kocsi mellett egy széles mellű parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya belső zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy fekete tógás pap vánszorog, meg egy nagy arcú parasztember, aki lehet már negyvenesztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú, magas ember. Se szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a cékla. Csak a két szeme bogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynéhány nappal forró vízzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a temploma kincseit.

Voltak is az ő templomának kincsei!

Hát mondom: mindezek rabok, szegények. A lábukon lánc. A kezük – kinek elöl, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánnyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezítláb. A bilincsét a lábán rongyokkal bélelte körül.

A rongyok már véresek.

– Álljunk meg – könyörgött hátrafordulva olykor —, hadd igazítsam meg a bilincsemet.

A janicsárok azonban rá se hederítettek. Törökül fecsegtek egymással, és legfeljebb csak egy bosszús tekintet volt a feleletük.

Gergelynek rátapadt a szeme a legényre. Milyen nagy a keze! És milyen veres lajbi van rajta! Nem fél. Ha a két keze nem volna hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.

A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét, és ráordított a mellette lovagló, görbe hátú törökre:

– A tűz emésszen meg benneteket, pogány farkasok!

– Gáspár, Gáspár – szólott le Margit a kocsi tetejéről —, viselje békén a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja, már nyugvóra hajlik, meg kell állaniuk.

Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sírva fakadt.

– Haza akarok menni! – bömbölte Gergely.

– Apához! – sírta a kis Éva.

A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő. Mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat. Aztán letérdeltek egyenes sorban napkelet felé. Megcsókolták a földet, és imádkoztak.

Ezalatt csend volt.

A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasított. Körültekerte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal a bilincseket.

– Áldjon meg az Isten, Margit – mondotta sóhajtva a legény.

– Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.

És sírásra fancsalodott az arca. Minden órában sírt egynéhány percet, de mindjárt dalolt is utána a gyerekeknek. Mert mikor ő sírt, azok is sírtak.

– Hej, de ihes vágyok – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettük a porban. – Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal salonnát.

A kocsis – szintén láncolt lábú rab legény – elmosolyodott a cigány sóhajtására.

– Magam is éhes vagyok – felelte a törökökre megvetően pillantva —, de főzök is estére olyan paprikás húst, hogy mind nekünk marad.

– Hát te vágy á sákács?

A te szóra megrándult a kocsisnak a szemöldöke. De aztán mégis felelt:

– Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.

– Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?

– Három napja.

– Nem lehetne elfistelegni váláhogy?

– Nem, ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.

Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz, vastag láncok csördültek föl vele.

– De hátha ma nem főzsöl? – tűnődött aggódva a cigány.

– Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a szájukat, mint a kutyák.

– Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat. De már nem is tudnám, hogy van sájam, ha néha nem besélnék.

– Bort is raboltak délben. Itt van a saroglyában.

– Nem isik a terek, te!

– Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.

– Na, akkor nekem innepem ván – ujjongott a cigány —, olyan nótát pikulázsok nekik, hogy még táncra is kerekednek tűle.

A félszemű janicsár az imádság végeztével nem indította meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott a völgyben az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. Darazsak laknak benne.

A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:

– Utánam! Be az erdőbe!

És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó menéssel az erdőbe.

A nap eközben elsüllyedt a fák között. Az erdőre homály borult. A tiszta égen előtündökölt az első csillag.

A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét feloldotta a janicsár, és rákiáltott:

– Tüzet raksz!

– Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos terek úr, csókolom kezsit-lábát, hadd rakjak én tüzset, nekem azs a mesterségem!

– Hallgass! – böffent rája a török.

Három asszonyt is elszabadítottak, hogy segítsenek a tűz készítésében. Az asszonyok aztán a pappal harasztot és száraz ágat szedtek a közeli fák alatt. Acéllal, taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.

A kocsist is felszabadították az ülésről.

– Olyat, mint tegnap – mondta neki a félszemű török.

– Meglesz – felelte a kocsis.

Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tűzre, s hogy a pap a cigánnyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a húsra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára aprított volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt. Csak ebéd után tették asztalra nagyuraknál csemegének.

A tűz körül valami húsz különféle török heveredett le. A kocsikat, szekereket kerítéskörbe állították. A lovakat kipányvázták kívül a szekereken.

A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen: kilenc férfi meg öt nő, a két kisgyereket is beleszámítva. Csak eldűltek szegények a gyepen. Némelyikük mindjárt el is aludt.

A kis Vica is aludt már az ágynemű tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva álmodott, és jobbjával a mellecskéjén tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettük hasalt. A tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan nézett a törökökre. A félszemű janicsár rájuk pillantott néha. Ott hagyta őket a leánnyal a kocsi tetején.

A tűz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyúkot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészítésén, s alig negyedóra múlva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson. A török egy tarhonyás zsákocskát oldott meg.

Az erdei levegőbe étvágyindító ételszag vegyült.

4

Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

– Hogy a hetedik pokol emésszen el – ordított rá a félszemű janicsár —, mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?!

A paprikás a raboknak került, a cigánynak nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült cobákokat osztották meg maguk között.

A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány fölkelt. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán így csicsergett:

– Nagyságos, méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!

A Gyomorzsáknak nevezett félszemű – valójában Jumurdzsák – megfordult, és gúnyosan sunyorított:

– Idekukorikolnád a magyart, ugye?

A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat elgondolkodva forgatta.

A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, osztozkodtak is. Egy lelógó bajuszú, komor akindzsi kis vasszekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszítették. Aranypénz, gyűrűk, fülbevalók dőltek ki belőle.

Osztozkodtak a tűz mellett.

Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmetes, különös arc volt neki az a csupa bőr fej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. A foga ínye is kilátszott, mikor nevetett.

Vastag szarvasbőr övet húzott elő a dolmánya alól, hogy a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.

Gergőnek rajta állt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket, és hogyan rakosgatja bele egy kis nyíláson át a pénzét a nyeregkápába.

– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.

A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.

– Nem kell – felelte.

Kis idő múlva odaszólt a papnak:

– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.

A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.

– Hát mi kell, fiam?

– Tisztelendő uram – szólott a legény sötéten —, gyóntasson meg engem.

– Minek?

– Annak – felelte a legény —, hogy tisztán menjek a másvilágra.

– Messze vagy még te attól, Gáspár.

– Nem olyan messze, mint gondolja.

Pillantást vetett a törökök felé, s folytatta:

– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, idejön az a török, aki engemet megfogott. Idejön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.

– Ne tedd azt, fiam.

– Márpedig én megteszem, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszúrom! Bele a hasába a kutyának! Hát csak gyóntasson meg engem.

– Fiam – mondotta nyugodtan a pap —, én nem gyóntathatlak meg, mert én lutheránus vagyok.

– Újhitű?

– A neve új hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus ránk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat? Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megtörtént, hogy a magyar rabokat megszabadították.

– És ha nem szabadítanak meg?

– Isten jósága elkísérhet az utunkon. Van olyan ember nem egy, akit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Aztán csak hazakerül. Gyere, fiam, egyél. Az evés megcsillapít.

A legény komoran nézett maga elé.

A pap újból megszólalt:

– Minek hívtál, ha nem hallgatsz reám?

A legény erre fölkelt, és odavánszorgott a többi közé.

A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány, rongyos cigányasszony is. Annak a keze-lába cigány szokás szerint börzsönnyel² van bepirosítva, de még a haja is.

Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigány nyelven Sárközivel, a ragyás cigánnyal.

– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.

– Nem – feleli a cigány —, eddig még egyszer se volt a.

– Hát mit beszélgettek cigányul?

– Ast mondja ezs azs asszony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.

– A jövendő Isten kezében van – szólt rájuk a pap. – Ne cselekedjetek az ő nevében semmi komédiát!

A férfiak között két idős ember is ült. Az egyik egy sebhelyes arcú, szótalan, úrforma ember, akiről nem lehetett tudni, hogy úr-e vagy cigány, mert semmi kérdésre sem válaszolt. Az az ember égettpuskapor-szagot hordozott magával. A másik a terebélyes arcú paraszt, aki a pappal volt egybeláncolva. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.

A rabok, ahogy ott ették a paprikás ürühúst, csöndesen beszélgettek.

A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.

– Sehogyan – szólt röviden a nagy fejű paraszt.

Lenyelte a kanál húst, és folytatta:

– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.

– Ott – felelte a paraszt, mélyen belemártva a kanalát a vaskondérba —, tíz esztendeig söpörtem én a török földet.

– És hogyan szabadult meg?

– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg: átúsztam a Dunát.

– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves, savószemű legény.

– Bizony, öcsém – felelte búsan a paraszt —, nem sok tyúk múlt ki miattam a világból.

– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.

– Magánál a császárnál!

– A császárnál? Mi volt kend a császárnál?

– Főtisztogató.

– Micsoda főtisztogató? Hát mit tisztogatott kend?

– Az istállóját.

– Hát az asszonyokkal hogy bánnak? – kérdezte egy fekete hajú menyecske.

Az ember vállat vont:

– Amelyitek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony. De jobbára csak cseléd.

– Verik az asszonyt is?

– Kit hogyan.

A pap fölkelt.

– Eszerint kend ösmeri az utat?

– Bár ne ösmerném – felelte az ember.

A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lába szárára lakatolt széles, sima vasat.

Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

A pap olvasta a szavakat:

– Nándorfejérvártól Hizarlik³ egy nap. Aztán Baratina.

– Nem – felelte az ember —, öt állomás is van addig.

– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.

Az ember bólintott.

– Aztán Nis.

– Az már Rácország – sóhajtott az ember, s a térdét átfonta. – Ott kezdik vetni a rézkását.⁴

– Rézkását? – csudálkozott az egyik asszony.

Az ember nem felelt.

A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait:

– Azután következik Kuri-Kezme.

– Ott sok a korpió-férög.⁵

– Sárkövi.

– Ott három malom őröl. Apadjon el a vize!

– Czaribród.

– Ott engem igen megvertek.

– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.

– Mert eltörtem a lábam vasát.

– Dragomán – olvasta a pap tovább.

– Az már Bologárország – szólt az ember —, onnan érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város. Égjen porrá!

A pap folytatta:

– Iktimán.

Az ember bólintott.

– Kapiderven.

– Ott havas vagyon. Nyáron is hó födi a hegyeket.

– Pozarki vagy micsoda.

– Az, az, Pozárki, hogy a főd nyelje el! Sok a szúnyog benne.

– Filippe.

– Az is város. Dűljön össze!

– Kaladán.

– Ott egy cimborámat eladták. Döghalál eméssze el őket!

– Uzonkova.

– Sok gyümölcsöskert. Jó hely.

– Harmanli.

– Ott egy török úr megvette Dávidka Antalt.

– Musztafa-basa-Köpri.

– Kőhíd van ott jókora. Szakadjon össze!

– Drinápoly.

– Nagy büdös város. Ott láttam egy élőfánkot.⁶

– Mi az? – kérdezték a rabok valamennyien.

– Az – felelte a paraszt – akkora nagy, eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal.⁷ Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.

– Corli.

– Onnan kezdve möglátjuk a tengört.

A rabok sóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.

5

A sebhelyes arcú, puskaporszagú ember megszólalt. – Atyámfiai – mondta halk, érdes hangon , ha meg tudnátok engem szabadítani, én valamennyiőtöket kiváltanálak.

A rabok ránéztek.

Az ember visszapillantott a törökökre, s folytatta még halkabban:

– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.

A rabságot élt paraszt vállat vont.

– Akkor úgyis megszabadulhat, mert kiváltják.

– Mi a neve, bátyám? – kérdezte a pap.

– Rab a nevem – felelt a sebhelyes arcú kedvetlenül.

S fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a török felé. Aztán leült, és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágított arcokat.

– Nem is úr ez – szólt az egyik rab —, hanem valami cigány, talán éppen hóhér.

Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete arra tapadt. Gyerekésszel úgy értette, hogy valósággal cigány-hóhér.

– Hiszen csak vasfű volna! – szólalt meg a feltört lábú Gáspár a kerék mellett.

A rabok csöndes és szomorú elmélázással ültek. Gáspár folytatta:

– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.

A janicsárok között nagy örömordítás támadt. Az egyik hordóban aszúbort találtak. Azon ujjongtak. A hordót odagurították a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csemcsegetve itták.

– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdzsák, a rabok felé emelve kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihasson a török, ameddig meg nem hal!

– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcú úr, aki előbb Rabnak nevezte magát.

– Mi közöd benne? – felelte félvállról Jumurdzsák.

Már akkor csillagos, holdas volt az ég. Cserebogarak brummogtak a harmatos falombok körül.

A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben, és álomban keresték tovább a szabadulást. A pap is aludt. A karja a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyatt fekve aludt, a kezét a mellén összekulcsoltan, s a két lábát Y-ként szétvetetten. Valamennyien mélyen aludtak. Csak Gáspár sóhajtott fel még egyszer álmos-panaszosan:

– Nem látom én többet szép Eger városát!

Gergő is szundikált már. Elszundikált azonképp, ahogy naptól égett, finom kis orcáját a tenyerében tartotta; csak éppen hogy a feje lejjebb süllyedt, a dunyha kihajló csücskére.

S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyílik magától a füle kis ajtója.

A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.

Ott beszélgettek a kocsi mellett.

– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom – bizonygatta a magyar.

– És miféle kincsek azok?

– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos-gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák.⁸ Minden, ami urak kincse szokott lenni. Ha ugyan be nem olvasztották rudakba. De akkor meg a rudakat találjuk nála.

– Itt az erdő alján?

– Itt. Azért is vonult félre a világtól.

– Fegyvere is van?

– Gyönyörű ezüstmívű kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy vasasláda. Azokban lehet a legértékesebb holmi.

– Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.

– Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.

A török a fejét rázta.

– Kevesen vagyunk – mondotta elgondolkozva. – Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.

– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell osztozkodnotok. Öregember az már. És fából van keze-lába.

– Mikor jártál ott legutoljára?

– Esztendeje lehet.

– Esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.

A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.

Gergőnek elnehezült a feje. Elaludt. De csupa irtózatot álmodott. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak a falujukban, megfogják az anyját, és kést szúrnak a mellébe.

Megrezzent és fölébredt.

Éji homály és fülemiledal mindenfelé. Száz fülemile! Ezer fülemile! Mintha a világnak minden fülemiléje abba az erdőbe szállott volna, hogy gyönyörűséget daloljon a rabok álmába!

Gergő fölnéz az égre. Szakadozott felhők. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.

A tüzet a fa alatt már elborította a hamu. Csak középen vöröslik még egy ökölnyi parázs. A janicsárok ott hevernek szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.

Jumurdzsák is ott hever. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a homályban.

Haza kéne menni. Ez volt Gergőnek az első gondolata.

Nem szabad. Ez volt a másik.

Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük! De át kell szöknie, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.

A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe súgta:

– Vicuska! Vicuska!

Évica fölébredt.

– Gyerünk haza – susogta Gergő.

Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is igazította, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura fordult a tekintete, fölvette, és azt nézte kismacskás nézéssel.

– Gyerünk – mondotta Gergő.

Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.

Egy aszab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerékagyon. A csutora mellette.

Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a híján, amelyhez támaszkodott.

Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.

Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.

– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinnünk.

Azonban a szürke össze volt kötve a kis török lóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.

– A fene látott ilyet! – morogta a csomóra.

Bosszúságában sírva vakarta a fejét.

Próbálta újra meg újra, a fogával is. De csak nem bírta a csomót eloldani. Végre is megfogta a szürkét, és vezette.

Őr a lovak mellett is volt. De az is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Tátott szájjal hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.

A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek, mint az árnyék. Sem a szekereken belül, sem a szekereken kívül nem ébredt rájuk senki.

Egy alkalmas fatörzsöknél megállította Gergő a szürkét, és felmászott a hátára.

– Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak.

Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek újra le kellett szállania. Föl kellett segítenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.

Ültek egymás mellett a szürkén. Elöl Gergely, mögötte a kis Éva. A kisleány még mindig tartogatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon üljön a nyeregbe. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiú vállába. A fiú megrántotta a kantárt, s a szürke megindult, ki az erdőből: vonta, vitte magával a török lovat is.

Csakhamar rajta voltak az úton. A szürke ott már ismerte a járást. Ballagott lomhán és álmosan.

Az út elhagyott volt. A hold csak homályosan világította meg. A fák fekete óriásokként álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák azok mind.