Kitabı oku: «Egri csillagok», sayfa 3

6

A faluban azon éjjel nem aludt senki. Sötétedésig keresték a gyermekeket. Másnap virradóra hagyták, hogy átkutatják végig a patakot. Csak a vitézek tértek nyugalomra.

Bálint pap ott maradt Ceceynél, és vigasztalgatta a vigasztalhatatlan házaspárt.

Az asszony olyan volt, mint az őrült. Jajveszékelt, ájuldozott.

A falábú ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserűen kiáltotta:

– Nincs Isten!

– Van! – kiáltotta vissza a pap.

– Nincs! – ismételte Cecey.

– Van!

– Nincs!

A pap egyet nyelt, aztán enyhére változott hangon folytatta:

– Amit az Isten ad, el is veheti; és amit elvesz, vissza is adhatja.

A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.

A pap csak hajnal felé búcsúzott el tőlük.

Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett gyékényágyról.

– Tisztelendő uram – mondja halkan.

– Mit akarsz, atyámfia?

– Nem vízbe vesztek azok.

– Hát? Mit tudsz róluk?

– Azt, hogy a törökök vitték el őket.

A pap majdnem a falnak esett.

– Honnan tudod?

– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy vakondtúráson láttam a töröknek a lába nyomát.

– Török lába nyomát?

– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen olyan.

– Hátha bocskornyom volt?

– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: török nyom volt. Meg a török lónak is ott a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a török patkó milyen?

– Hát mért nem szóltál?

– Meggondoltam, hogy nem szólok. Ki tudja, hogy a török merre vitte őket? Szétszaladt volna az egész falu. Aztán mi haszna lett volna? A török sok, és mind fegyveres.

A pap meredező szemmel járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint visszatért.

– Igazat beszélsz – mondotta, a tenyerét a homlokára szorítva. – De hát mit cselekedjünk?

– Tegye azt, amit én – felelt vállat vonva Varsányi —, hallgasson.

– Borzasztó! Borzasztó!

– Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugatnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.

– Inkább haltak volna meg ők is! – szólt a pap fájdalmasan.

– Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi utánuk kereskedtünk.

A pap búsan állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszínre vált. Hajnalodott.

A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:

– Emberek! Emberek! Megjöttek!

A pap figyel. Mi az?

A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc múlva dörömbölés a nagykapun:

– Eresszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyermekek!

A pap berohant a házba:

– Van Isten, Péter! Kelj fel, mert van Isten.

A két gyermek ott várt a kapu előtt. Ültek a szürkén, álmosan és haloványan.

7

Az udvarra becsődült az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is süveg nélkül, ahogy a kiáltozásra kifutottak.

Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát; ahol érhették, ott csókolták.

– Gergő mától fogva az én fiam – mondotta Cecey, a kezét a fiú fejére téve.

A fiú anyja mezítláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.

Dobó csodálkozó szemmel nézte a kis parasztfiút, aki lovat hozott a töröktől.

– Bátyám – szólt előlépve —, adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a Felföldre. Vitézt nevelek belőle.

S fölemelte Gergőt.

– Szeretnél-e vitéz lenni, fiam?

– Szeretnék – felelte ragyogó szemmel a gyerek.

– Lovad már van – mondotta Dobó —, kardot is szerzünk a töröktől.

– Hát az enyim az a ló?

A kis török lovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó vitézei az udvar tisztásán.

– Persze hogy a tiéd – felelte Dobó. – Hadban szerezted.

– Akkor a pénz is a miénk – szólt büszkén a gyerek.

– Micsoda pénz, te?

– Aki a nyeregbe van.

Leoldják a szép bársonynyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.

– Tyű, kuttyázom adtát – kiált bámulva Cecey —, most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze, asszony! – kiáltott a gyereknek az anyjára.

A fiú anyja káprázó szemmel nézte a földre pergő aranyakat.

– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.

– A tiéd – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiadnak.

Az asszony a kötényét fogná. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat reszkető kézzel.

A fia nézi. Egyszerre csak megszólal:

– Jól eltegye, édesanyám, mert holnap idejönnek.

– Kik jönnek ide? – hörkent rá Cecey.

– A törökök.

– A törökök?

A fiú rábiccent:

– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.

– A hóhérnak?

– Cigány-hóhérnak. Egy csúnya ember.

– Hogy ide jönnek?

– Hogy ide jönnek, és az úr kincsét elveszik.

Ezt mondva rámutatott Ceceyre.

– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?

A gyerek vállat vont.

– A vasasládákat is mondták, hogy hat van.

– Ez komoly sor – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.

Kézen fogta a gyermeket, és bevezette.

Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.

– Sebhelyes arcú, barna ember. Milyen az a sebhely?

– A szájától a füléig egy vörös barázda.

Dobó felpattan a székéről.

– Móré!

– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.

– De hát ismeri az itt a járást?

– Járt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis aranykeresztjét, meg hét tehenemet.

Dobó haragosan topogott fel és alá a szobában.

– Hány embere van, bátyám, fegyverforgató?

– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.

– Kevés – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugye? De ott Szerecsen János az úr, János-párti; minekünk ellenségünk.

– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey. – De hová fussunk?

– Az egész falu csak nem futhat el tán! Hogy hagynák itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!

S kiment.

– Lóra, fiúk! – hangzott a kiáltása az udvarról.

– Megyek, Cecey uram, Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt locsoljanak meg csurgásig. A falu népe szedje össze, ami marhája van, és gyűljenek ide az udvarra. A kerítés mellé köveket rakjunk meg hordókat. Kasza, csákány vasvilla legyen az asszonyok kezében is! Két óra múlva visszatérek.

Felült a lovára, és elrobogott a vitézeivel.

8

A Cecey háza kőfallal kerített, nagy, négyszögletű telken épült. De a kőfal alig embernyi magasságú, és bizony már romladozott.

Az udvarra már délelőtt behurcolkodott az egész falu. Az ágynemű— és bútorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak gágogtak, kacsák bukdácsoltak, és tyúkok szaladgáltak. Egy ember kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg szélességű, rozsdás kardot kötött fel, és az udvar közepén vagy hatot vágott a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még.

Egynéhány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.

Ceceynek valami hat egérrágta nyílszerszáma volt a padláson. Szétosztotta azoknak az öregeknek, akik vele a Dózsa-háborúban harcoltak.

Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott magával, de a falubeliek így is örömkiáltásokkal fogadták.

Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott, köveket szedetett. Aztán magához szólította a falu fegyvereseit, szám szerint ötvenegy embert, és csoportokban a kerítésre osztotta őket.

Ő maga tíz jó puskással a kapu mellett helyezkedett el az állványon.

A falu két bejárójához két kürtöst küldött. Azoknak kell jelenteniük az ellenség megérkezését.

Nem kellett estig várakozniuk.

Délután három óra tájban megharsant a kürt a falu keleti bejáróján, és néhány perc múlva vágtatást tért vissza mind a két katona.

– Mind itt vagyunk? – kérdezte Cecey.

Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az aranytól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert attól tartott, hogy a török elveszi.

– Mármost mindegy – szólt Cecey a sisakját föltéve. – Be a kaput! Zsákot, követ mögé! Csak annyi rést hagyjatok, amennyin egy lovas beférhet.

A katonák ezalatt odaérkeztek.

– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.

– Sokan? – kérdezte Dobó.

– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.

– Hát eredj vissza – dobbant rá Dobó haragosan —, aztán nézd meg, hogy hányan jönnek! Szaladni akkor is ráérsz, ha kergetnek.

A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az ellenség felé.

– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló pécsi zsoldost.

– Dehogyis – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk. Szabólegény volt. Nem próbált ez még harcot.

Néhány perc múlva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami tizenöt piros sapkás akindzsi.

Most már csakugyan kergették.

– Nyissátok ki a kaput – mondotta Dobó.

És a puskásainak is szólott:

– Lőjetek!

A tíz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi visszahőkölt.

Megfordultak, és visszaügettek.

A szabó benyargalt a nyitott kapun.

– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.

– Ezren – felelte a szabó verejtékesen és lihegve —, talán többen is.

– Az semmi – felelte Dobó —, ha csak százan vannak, akkor ma még táncolunk is.

– Ezret mondtam, uram.

– Jól értettem – felelte Dobó. – Ha te ezret láttál, akkor csak százan vannak, vagy annyian se.

A falu végén füst gomolygott föl.

Az akindzsik már gyújtogattak.

– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.

– Széna, szalma az, ami ég – felelte Cecey.

És hozzápöngette a kardját a kapu tetejéhez.

Akkor előbukkant az úton a félszemű janicsár. A derekán páncél. Az övében tőrök és pisztolyok. Mellette szintén lovon az a magyar, akit Gergő cigány-hóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindzsi, s oldalt egynéhány gyalog futó aszab.

Égő csóva a kezükben.

– Móré László! – harsant fel Dobó, a lábával is dobbantva. – Te ország szégyene, te pokolravaló!

A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.

– Ne higgy neki! – szólt az elsápadva. – Én nem vagyok Móré. Téged akar bolondítani.

A janicsár megállította a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.

– Ismerlek téged is, Jumurdzsák! – kiáltotta Dobó. – Hát ez a török becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál? Rabló vagy, zsivány vagy, mint a cinkosod!

A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.

– Gyere csak, gyere, te bolond! – kiáltotta Dobó. – Itt ugyan arany nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz jófélét.

S rácélzott: eldurrantotta a puskáját.

Jumurdzsák meghanyatlott a lován. Lefordult, lehuppant a porba. Szinte egyszerre dördült a többi puska is s a török pisztolyok.

Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával. A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré, ahogyan csak bírta, csépelte.

– Ott fut az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.

Azok egy percre elhőköltek, de aztán dühös ordítással és ropogással rohantak Móré után.

És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:

– Tíz… húsz… negyven… ötven.

Várt még egy percet, aztán leugrott az emelvényről.

– Lóra, fiúk! Nincsenek ezek hatvanan se!

Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:

– Azt a páncélos törököt, ha még él, zárjuk be! A falubeliek verjék agyon a gyújtogatókat!

És kiszáguldottak a kapun.

A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen kígyódzott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva rohantak ki a kapun valamennyien.

Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdzsák már ült. Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szíve fölött horpasztotta be a páncélját.

– Kötözzétek meg – mondotta Cecey —, és vezessétek az udvarra.

A török szótlanul engedte át magát a kötözésnek.

– Tudsz-e sakkozni? – harsant rá Cecey.

A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:

– Nem.

Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elborított arcát az árokból.

– Kötözd csak – mondja az egyik paraszt —, míg amazt agyonütöm.

– Megállj – mondja Cecey.

Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz, és a kardját a mellének szegezve kérdezi:

– Tudsz-e sakkozni?

– Kaplaman – feleli a török bágyadozva.

– Sakk?

– Sakk, sekk, matt? – kérdezi nyögve a török.

– Az, az, Mahomed rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én rabom!

9

Dobóék csak este tértek vissza. Sok köpönyeget, páncélinget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Meg egy rabot is: Móré Lászlót lovon, kötözötten.

– Ennek a farkasnak valami jó vermet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.

Cecey szinte ugrált örömében.

– Hogy fogtátok el?

– Az akindzsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utolérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el.

– Mind levágtátok?!

– Amennyit lehetett.

– Hamar a legszebbik tinómat! – kiáltotta Cecey vígan a szolgáinak. – Nyársra! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót gurítsátok fel a pincéből!

– Még ne! – mondta Dobó, hogy utánatekintett a kamrába kísért Mórénak. – Hol az a Gergő gyerek?

– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.

És halkabban folytatta:

– Ne szólj róla, hogy az anyját megölték.

– Hát megölték?

– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyújtogatás közben, és leszúrta.

– És az aranyak?

– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földön. Bizonyosan oda ásta el az aranyait.

Dobó bosszúsan hümmentett. A gyerekhez fordult:

– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak, kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra, lelkem.

– Hova mentek még?

– A rabokért, bátyám, akikről ez a fiú beszélt.

– Hát egy kortyot igyatok legalább. Bort hamar! – kiáltott a cselédekre. – Él ám a törököd! Bent van a kamarában.

– Jumurdzsák?

– A manó tudja, hogy hívják: akit lelőttél.

– Az, az. Hát nem halt meg?

– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.

– Attól tart? Fára a cudart!

– Hohó – mondotta Cecey —, az az én rabom.

– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdzsákot vezettesse elő, és adjon lovat alá.

A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdzsákot elővezették.

– No, Jumurdzsák – mondotta Dobó —, hát kellett ez neked?

– Ma nekem, holnap neked – felelte mogorván a török.

S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is elnyílott bámulatában.

Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek fogták közre.

– Tudod-e, hova megyünk, Gergő? – kérdezte Dobó.

– Nem tudom – felelte a gyerek.

– Most megyünk a kardért.

– A törökökhöz?

– Oda.

– Nekem?

– Neked. Félsz-e?

– Nem.

– Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.

Nem beszéltek többet.

A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köves hegyoldalon.

Gergő fülében elhangzott harangszó búgásaként ismétlődött:

– Az a fő, hogy ne féljen a legény!

10

A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat aszab őrizte őket.

Amint a magyar vitézek megjelentek a fák között, a rabok felugráltak, és örömrikoltozással tördelték, vonogatták a bilincseiket.

A hat aszab persze hatfelé szaladt.

A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat szabadították fel a láncokból.

Dobó legelőször is a papnak nyújtott kezet.

– Dobó István vagyok – mondotta.

– Somogyi Gábor a nevem – felelte a pap. – Áldja meg az Isten kegyelmedet.

A rabok is örömükben és hálaérzésükben könnyes szemmel borultak Dobó köré. Csókolták kezét-lábát a szabadítójuknak.

– Ne nekem hálálkodjatok – mondotta Dobó. – Ez a kisfiú mentett meg benneteket.

És Gergőre mutatott.

A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot meg annyi áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok ideig.

Tizenöt rakott szekér meg sok mindenféle fegyver lett a zsákmány.

Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a legrégibb fogoly.

A fiatal jobbágylegény eléje lépett, s levette a süvegét:

– Én volnék.

– Mi a neved?

– Kocsis Gáspár, szolgálatjára.

– Hová való vagy?

– Egerbe, uram.

– Hol estél rabul?

– Fejérvár alatt, uram.

– Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a holmija van?

– Egynéhány hordóról, ágybeliről tudom. Szedték ezt, uram, mindenütt ezek a rablók.

Dobó a törökhöz fordult:

– Jumurdzsák, beszélj!

– Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk. Ahol találjuk, ott kapjuk.

– Akkor csak rakjatok szét mindent. El fogom osztani közöttetek.

Az egyik kocsiban egy halom mindenféle fegyver volt. Az is szedett-vedett zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyű kis meggyszín bársonyhüvelyű kard is. Dobó fölvette azt.

– Bornemissza Gergely, jer ide. Fogd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a fegyvereden!

Felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis vitézt.

A kisfiú komolyan fogadta a kitüntetést. Szinte belehalványult. Talán a jövendő idők fuvalma szállt át egy pillanatra a lelkén: megérezte, hogy nemcsak a kardot kötötték őhozzá, hanem őt is a kardhoz.

Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Minden rabnak jutott kocsi is, ló is, fegyver is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány parasztlovak nem kellettek.

Ki volt boldogabb a cigánynál! Nagyokat rikkantott. Körülugrálta a neki osztott lovat, szekeret.

Majd visszarohant a fegyverrakáshoz. Ami rozsdás, rossz fegyvert otthagytak a katonák, kincsek gyanánt kapdosta magára. Törökösen kendőt kötött a derekára, és úgy körültűzködte magát mindenféle késekkel, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.

Egy tengerinádból font ócska, törött pajzs is hevert ottan. A karjára öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyút kötött, a fejére meg sisakot tett. Volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is. Azután egy hosszú dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna, olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz.

– Na, Gyamarzsák – mondta az orra alá piszkálva a dárdával —, hogy vagy, te bibas terek?

Hogy erre valamennyien nevetésre fakadtak, Dobó rászólt a cigányra:

– Ne hetvenkedjél, te! Hová való vagy?

A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.

– Mindenüvé, csókolom kezsit-lábát, ahol muzsikáltatnak.

– Puskát javítani tudsz-e?

– Hogyne, naccságos vitézs uram. A legrossabb puskát is úgy megreparálom én, hogy…

– Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr udvarába. Ott most akad munkád bőven.

A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon jövendőt.

– A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.

– Azs – felelte a cigány —, ma reggel házsasodtunk össze.

A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete, apró magvakat szórt reá.

– Datura stramonium⁹ – szólt a pap, a magvakra tekintve.

A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és beletartotta a füstbe az orcáját.

A vitézek meg a volt rabok kíváncsian állották körül.

– A kezét… – mondotta néhány perc múlva a cigányasszony Dobónak.

Dobó odanyújtotta.

A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szeme fehérével nézett fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:

– Vörös és fekete madarakat látok… Szállanak egymás után… Tíz… tizenöt… tizenhét… tizennyolc…

– Ezek az éveim – mondotta Dobó.

– A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád, és veled marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.

– Eszerint Sára lesz a feleségem. No, szép vénlegény leszek, mikorra megtalálom Sárát!

– A tizenkilencedik madár vörös. Sötét, villámos felhőt hoz magával. A földön három nagy oszlop eldőlt.

– Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tűnődve.

– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.

– Szolnok? Eger?

– A huszadik madár aranyszínű. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja az öledbe hull.

– Ez jót jelent.

– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség következik… Nem látok többé semmit… Lánccsörgést hallok… A te sóhajtásodat…

Összerázkódott, és elbocsátotta Dobónak a kezét.

– Eszerint börtönben halok meg – szólt Dobó összeborzongva.

– Nincs ennek semmi értelme – szólt kedvetlenül a pap. – Mire való az ilyen ostobaság?

A cigányasszony már akkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe mártotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.

– Galamb kísér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De tűz és tűz környékez. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb aztán maga marad, és búsan keres egész életén át…

Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kígyóvonalai vonaglották át. Elbocsátotta a fiú kezét, és tenyereit is az ég felé tartva rebegte:

– Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a tengerparton… Ragyognak örökké…

S elirtózva takarta tenyerét a szemére.

– Bolondság – szólt ekkor bosszúsan Dobó. – Öntsetek erre az asszonyra vizet!

S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.

– Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljunk? – kiáltotta Dobó után a cigány. S a törökre mutatott.

– Akaszd fel! – válaszolta Dobó anélkül, hogy hátratekintene.

És a lovára fordult.

– No, kutya török – harsant fel Kocsis Gáspár —, meghalsz!

– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok is.

És az öklüket rázták.

– Megdegles! – szólt dühben forgó szemmel a cigány is.

És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.

– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.

– Megölted apámat! – rikoltott rá egy asszony.

– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!

S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.

Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagy fejű paraszt elébe állott a maga kardjával:

– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet rakunk előbb a talpa alá!

– Tüzet alája! – kiáltották valamennyien. – Égessük meg az átkozottat!

A bosszúállás gondolata mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.

– Emberek – szólalt meg ekkor a pap —, ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshetünk valamennyien.

Az emberek ránéztek.

A pap egy csontmarkolatú török lándzsát tartott a kezében. Folytatta:

– Tudjátok, hogy ez a gonosz mit tett velem. A testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké. Melyiteknek van több joga arra, hogy markába fogja ennek az embernek az életét?

Erre a kérdésre nem felelt senki. Egynéhányan szemtanúi voltak, mikor a papot lekötözték egy padra, és forró vízzel vallatták.

A pap folytatta:

– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet, az ő oltalmuk alatt, aztán meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg és vezessen haza benneteket.

És áldásra terjesztette ki a kezét.

A tűzrakás abbamaradt. A szájukban még ott volt a rabkenyér keserű íze. Valamennyinek a hazamenetelre fordult az esze. Egyik a másik után ugrott fel a neki osztott lovas szekérre.

– Gyí, Uram-Isten!

A cigány is felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának:

– Utánam, Beske!

Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egymás mellé ültek. Ők talán az egész életükön át így mennek már: egy kocsin.

– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.

– Ne sajnálja a tüzet tőle! – rikoltott vissza egy asszony is.

És sorra elhajtottak.

A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsságra fogtak a törökök.

– Addig nem megyek el, míg vissza nem adom a pofont! – szólott.

És aszerint cselekedett.

A pap maga maradt a törökkel.