Kitabı oku: «Éhség – Hazatérés», sayfa 5
– Te mit gondolsz? – szólalt meg Val némi hallgatás után.
– Nekem édesmindegy, mondtam már – vetette oda oly bosszús türelmetlenséggel, mintha csak egy pimasz legyet akarna elhessegetni.
A páros megütközött pillantást váltott. A férfi haragját azonban egyikük sem tudta komolyan venni.
– Hmm… nem tetszel te nekem – jegyezte meg az asszony, hangjában tettetett szigorral. – Beszélj. Mi a gond?
– Nincs semmi gond. – Gabriel tartózkodó hangja sokkal árulkodóbb volt, mintha ordibálni kezdett volna velük.
– Tényleg? Nem úgy nézel ki – replikázott az asszony. Amikor ilyen hűvös hangszínre váltott, az hatásosabb volt bármely vezényszónál; valószínűleg még egy éhes tigrist is meghunyászkodásra tudott volna kényszeríteni vele.
Ez most azonban más volt. Gabrielt nem érdekelte volna az sem, ha Tyra baseballütővel esik neki.
– Már elmondtam, hogy a családom megkavarta körülöttem a szart, nem? – Hangja épp oly kemény volt, mint az asszonyé az imént.
– Szerintem nem csak erről van szó. Van még itt más is… nagy gáz van, csak épp azt nem értem, miért nem lehet kihúzni belőled egy büdös szót sem.
A férfit hirtelen felbőszítette az asszony elszánt faggatózása. Elege lett belőlük. Ez a két pletykafészek csak szaftos sztorikra vágyott, semmi másra. Hirtelen úgy érezte, akár két dögkeselyűvel is utazhatna.
A páros megdöbbent, amikor a férfi egyetlen éles fékcsikorgással megállt az út mellett. Mielőtt azonban szólásra nyithatták volna a szájukat, Gabriel hátra sem pillantva felmordult:
– Kifelé!
Feszült csend telepedett közéjük. A szeme sarkából látta, hogy azok ketten elkerekedett szemekkel bámulnak rá, s csak hápogni tudnak a meglepetéstől.
– Jól hallottátok. Ennyi elég volt belőletek erre az estére. Takarodjatok!
Tyra ismét szólásra nyitotta a száját, s felháborodott arckifejezése alapján semmi jóra nem lehetett számítani. Ujjai ökölbe szorultak a dühtől.
Mielőtt bármit mondhatott volna, férje megragadta a könyökét s kirángatta az autóból. Gabriel még hallotta, amint azt mormogja az asszony fülébe: – Hagyd békén végre! Szar napja van. Lecseszheted később is.
Így hát mindhárman hallgattak, s Gabriel még látta a tükörből, ahogy a házaspár csendesen végiglépdel a sötét utcán. Követte őket a tekintetével, amíg be nem fordultak a sarkon, eltűnve a szeme elől.
Gázt adott. Ahogy kiejtette a sértő szavakat, már meg is bánta, amit mondott. De nem volt visszaút; átkozott büszkesége sosem hagyta, hogy szabadkozásba kezdjen. Soha nem kért bocsánatot.
Ő maga is tudta, hogy igazságtalan volt; barátait soha nem a gyarló kíváncsiság furdalta, ha kérdéseikkel bombázták. Ami azt illeti, közömbösek voltak a buta pletykák iránt, s mások magánélete a legőszintébben hidegen hagyta őket. Nem, ha róla, Gabrielről volt szó, a férfi őszinte aggodalmat vélt felfedezni a tekintetükben, s segítő kezekként rohantak volna, ha tudják, hogy védelemre szorul.
De hát mi értelme lett volna beszélnie? Nem voltak anyagi gondjai, nem gyászolt meg soha senkit… nem volt szerelmes sem soha. Nem volt semmi olyan az életében, amihez barátai vigaszt nyújthattak volna. Az ő gondjain még ő maga sem segíthetett.
Tépelődéséből egy ismerős hang zökkentette ki.
– Hé, Mester!
Gabriel odakapta a fejét; Jared volt az. Egy a sok élvhajhász ismerős közül, akiket éjszakai kóborlásai során megismert. A fiú alig lehetett több húsz vagy huszonkét évesnél. A drága selyeming úgy lengedezett vézna alakja körül, akár egy hálóruha, s szinte komikus hatást kölcsönzött viselőjének. Egyik fülében aranykarika éktelenkedett, s meglehetőst piperkőc megjelenésén gondosan ápolt, szőkére festett frizurája, s magas, már-már kényeskedőnek ható hangszíne sem segítettek sokat.
A férfi unottan szemlélte őt. Mielőtt azonban még kereket oldhatott volna a fiú elől, az már oda is intette cimboráit a kocsi ablakához.
– Gyerekek, ő az, akiről már annyit beszéltem. Gabriel, a Rickybe megyünk, velünk tartasz? Higgyetek nekem, ahol ez az ürge felbukkan, ott tuti nem fogunk unatkozni.
Egy csapat kiskölyök gyűlt az autója köré. A férfi csupán egy fitymáló tekintettel viszonozta izgatott vigyorukat s lelkes integetésüket. Szája keserű fintorba húzódott. Eleinte élvezte a főkolompos szerepkörét. Nem is volt különösebb csodálnivaló azon, hogy ezt kivívta magának; akárcsak fajának többi tagja, ő is hihetetlen vonzerővel bírt az embernők felett. Kölyökkorában még lenyűgözte az a hatás, melyet rájuk gyakorolt, s önhitt peckességgel járt-kelt közöttük. Azonban lassan ráébredt; ez csupán a természet játéka. Olyan volt akár egy dögvirág, mely bódítóan magához vonzotta a legyeket, csak hogy gyilkos szorításába zárja őket, melyből nincs menekvés.
De akármennyire is gyűlölte ezt, a vérükre szüksége volt. Cimborái csak ámultak rajta, hány nőt szed fel egy este. Csodálták, ahogy a pénzt szórta, csodálták vonzerejét, magabiztosságát, s azt a fajta rideg, királyi gőgöt, mely minden pórusából sugárzott, s amely még a férfiakat is borzongásra késztette.
Lily félénken lépdelt a sötét utcákon. Nem tudta, hova megy, azt sem, miért indult el. Egyszerűen csak úgy érezte, mennie kell, különben megbolondul. A reggel történtek még mindig hatásuk alatt tartották, s biztos volt benne, hogy most nem bírna a sötét, magányos házban maradni.
Próbált magabiztosnak tűnni az őt pásztázó pillantások kereszttüzében. Bármennyire is élvezte a mohó tekinteteket érezni mindenütt a testén, ugyanakkor végtelen zavarban volt, s legszívesebben sarkon fordult volna. Idegesen igazgatta szoknyája alját; az apró kis koktélruha épp hogy eltakarta a fenekét, s hirtelen úgy érezte, botladozik magassarkú cipőjében, akár egy ormótlan fabáb. A ruhán kívül nem viselt mást, csupán egy selyemzakót; didergett, s újra meg újra kirázta a hideg.
Mégsem fordult vissza. Megpillantott egy kis kocsmaszerűséget, melynek apró ablakai a folyó felé néztek. Az épület fölött ócska neonreklám hirdette, hogy a Ricky nevű kis lebuj előtt ácsorog éppen.
A lengőajtó ekkor hirtelen felcsapódott, s Lily ijedten félreugrott. Restelkedve lesütötte a szemét, az ajtón kiözönlő emberek azonban ügyet sem vetettek rá. Hangos nevetések és káromkodások közepette a folyó felé tartottak. Lily gyorsan besurrant a kicsapódó ajtószárnyak között.
Úgy osont végig a fal mellett, akár egy lopakodó macska, s becsúszott az egyik félreeső bokszba. Az odasiető pincértől nyomban rendelt egy Martinit, s a zajosan mulató tömeget pásztázta. Az asztalra tette elegáns, fekete retiküljét, elővette cigarettatárcáját és sietve rágyújtott, miközben körbehordozta tekintetét a pub közönségén.
Láthatóan nem ő volt az egyetlen dohányos a közelben; szinte vágni lehetett a füstöt, s a jellegzetes kátrányszag sem maradt el.
Összességében véve úgy érezte magát a kocsmában, mintha megállt volna az idő; a falakat lakozott lambéria fedte, a kerek, tányérra emlékeztető lámpák elszántan izzottak, dacolva a levegőben terjengő, vastag füstréteggel. A pult felett gondosan elrendezve, felakasztva sorakoztak az üvegpoharak. A bokszok ócska, piros bőrkanapéi egy lepukkadt buszváróra emlékeztették.
Ekkor az ajtó ismét felcsapódott, s a hang kizökkentette mélázásából. Felkapta a fejét, s érdeklődve a frissen érkezett társaság felé pillantott.
Rögtön ki lehetett szúrni, melyikük a csapat vezéregyénisége; egy nyúlánk, fiatal, szőke férfi, aki méregdrága öltönyben feszített a gárda közepén. Ő volt mindőjük közül a legharsányabb, s széles, színpadias gesztusaival vonzotta a tekinteteket. Lilynek azonban egész más miatt szúrt szemet… Valahogy ismerősnek találta. Kizárt dolog volt, hogy valaha is találkoztak volna. A lány szinte sosem hagyta el a falut, az a pasi meg mindennek kinézett, csak épp olyannak nem… olyannak nem, aki ilyen helyekre látogat a szabadidejében. Ekkor belenyilallt a felismerés, mely szinte letaglózta. Ez a férfi bukkant fel újra meg újra a fotókon, ez a férfi volt a kora reggeli álmának (vagy látomásának?) főszereplője! Megpróbálta higgadtan átgondolni a különös egybeesést. Nem lehet más magyarázat, mint hogy annyira megragadta a férfi rendhagyó külseje a figyelmét, hogy álmában is kísértette. Ez nagyon is logikusnak tűnt. Lily megkönnyebbült, hogy sikerült rendeznie zavaros gondolatait. Ennek ellenére nem tudta megállni, hogy ne sandítson újra meg újra felé.
A társaság férfitagjai a vállát veregették, hahotáztak ugratásain, míg a nők látványosan vihorásztak, s szemükben éhes kifejezés ült. Állandóan ürügyeket kerestek és találtak rá, hogy megérintsék a karját, észrevétlen az oldalához dörgölőzzenek, feszes ruháikba szorított keblükkel hozzásimuljanak. A férfi láthatóan élvezte a kitüntetett figyelmet, ugyanakkor Lily biztos volt benne, hogy nem először részesül benne. Szemlátomást a felsőbbrendűség érzésével telve tekintett társaira, s természetesnek vette csodálatukat. Lilynek felfordult a gyomra, s megvetéssel szemlélte őket. Mikor a társaság a pulthoz vonult, ő is elfordult. Továbbra sem tudta, miért vágott neki a városi éjszakának, s miért pont ebbe a nyomorúságos kocsmába lépett be. Nevetségesnek érezte magát, s az a bizarr érzés kerítette hatalmába, hogy a bárban jelen lévők is mind rajta mulatnak. Jobb ötlet híján elhatározta, hogy marad még pár órát a pubban, és megpróbálja kitalálni, mitévő legyen.
Időközben kiürült a pohara. Körbetekintett, azonban a pincérnek nyomát sem látta. Nem volt mit tenni, bizonytalan léptekkel odasétált a pulthoz, bár egyáltalán nem fűlött a foga hozzá, hogy a nemrég érkezett társaság közelébe menjen.
A pultra könyökölt, miközben magán érezte a férfiak tekintetét, akik elismerően gusztálták. Kivéve egyvalakit; a szőke, öltönyös ficsúr egy pillantásra sem méltatta. Helyette kitartóan fixírozta a sörét, pedig nem egy cimborája a vállát bökdöste, s jelentőségteljes pillantásokat vetettek hol rá, hol Lilyre.
A lány próbált nem törődni a jelenettel, s ismét rendelt egy Martinit. Amikor a csapos a kezébe nyomta az italt, a szőke végre ráemelte a tekintetét. Szemében olyan mély lenézés tükröződött, amely akarata ellenére is vérig sértette. Hamar úrrá lett felháborodásán, s sikerült a férfi pillantását jéghideg, dölyfös arckifejezéssel viszonoznia. Kissé kihúzta magát, épp csak annyira, hogy az elegáns, fekete ruha és a magassarkú cipő kiemeljék karcsú alakját. Miközben italába kortyolt, kissé hátravetette a fejét, amitől vörös tincsei a válla mögé hullottak. A többi férfi fátyolos tekintete erőt adott neki, a szőke pillantását azonban gondosan kerülte, mert biztosra vette, hogy abból árad a maró gúny.
Miközben visszafelé sétált az asztalához, lopva rápillantott s csalódottan látta, hogy igaza van; az öltönyös fanyarul félrehúzott szájjal, felvont szemöldökkel, kitartóan nézte őt hideg szemeivel.
Lily megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a bokszban. A férfiak már rég nem törődtek vele, s ismét beszélgetésbe merültek, de a szőke le sem vette róla a szemét. A lány igyekezett másfelé nézni, de hiába; a tekintet, amelyet magán érzett, nem hagyta nyugodni. Arcát elöntötte a pír, s zavarában a haját kezdte babrálni. Végül megelégelte a dolgot; reszkető kezeivel igyekezett holmiját a táskájába süllyeszteni, felkapta könnyed kabátkáját, s sietve a hátsó ajtó felé indult. Elöntötte a jeges rémület, bár fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mitől is fél.
Csak akkor nyugodott meg valamelyest, mikor a kis csapóajtó bezárult mögötte. Nekidőlt az épület falának, s mélyeket lélegzett. Most eszmélt rá, hogy a szűkös, levegőtlen helyiségben mennyire felkavarodott a gyomra. Vállára terítette könnyed zakóját, s botladozó lépésekkel a sikátor kijárata felé vette az irányt.
– Ez lenyűgöző volt. Színitanodát végeztél, vagy a született tehetséged keresi magának a kiutat?
Lily megtorpant. Nem mert hátrafordulni, csupán döbbenten meredt maga elé. A szőke férfi állt mögötte. Nem vette észre, mikor jöhetett utána. A mély orgánum éles késként hasított a füleibe a dermesztő, hideg csendben. Sejtése sem volt, mit akarhat tőle, de a megjegyzése úgy hatott Lilyre, mint egy váratlan pofon. Már első ránézésre is kiolvasta a férfi tekintetéből, hogy mélységesen megveti őt, de nem számított rá, hogy valaki így az arcába vágja a véleményét.
– Hogy mondtad? – Igyekezett, hogy szavai éppoly határozottan csengjenek, mint a férfiéi az imént, de a hangja megremegett.
A szőke válaszra sem méltatta. Arcán csúfondáros mosoly terült szét, miközben lassan közelebb lépdelt hozzá. Mustrálóan végigmérte, s elismerően felvonta a szemöldökét, ahogy elidőzött a mellein és a csípőjén. Lily végtelenül megalázónak tartotta a férfi fellépését, és szíves-örömest behúzott volna neki egyet. Ugyanakkor… azt el kellett ismernie, hogy minden önteltsége és visszataszító modora ellenére is… eszméletlenül szexi volt. Kimért mozdulatokkal sétált felé, lépései alatt ropogott a frissen hullott hó. Hosszú, fekete szövetkabátjában és elegáns öltönyében magas, szikár alakja természetfelettinek tetszett, ahogy a félhomályból kilépve kirajzolódott az utcalámpák fényében.
Ahogy Lily arcát is szemügyre vette, mosolya még szélesebbre húzódott. A lány átkozottul dühös volt magára. Ugyanis teljesen tisztában volt vele, hogy a szemöldöke szinte a hajvonaláig szaladt, a szemei pedig épp ki akarnak ugrani a helyükből. Eme végtelen ostoba arckifejezésén kissé tátva maradt szája sem lendített sokat. Miután sikerült rájönnie, milyen szerencsétlen benyomást kelthet, úgy döntött, a legjobb, ha minél hamarabb távozik. Kissé megrázta a fejét, hogy valamelyest összeszedje magát.
– Nézd, nem értem, minek jöttél utánam… De ha nem haragszol, most megyek.
– Nem mész.
– Tessék?!
– Nem mész – ismételte meg a férfi. Arcán immár a gúnyos kifejezés helyett szinte derűs mosoly terült szét. Kijelentése nem hangzott parancsolóan, inkább úgy, mintha egy magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen igazságot közölt volna, ami nem kíván további magyarázatot.
Lilynek ismét elakadt a szava, de most már az őszinte haragtól, amit ez iránt a visszataszító, nagyképű férfi iránt érzett. Csak az érdekelte, hogy hogyan tudna minél hamarabb megszabadulni ettől az alaktól.
– Nem te fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak… Nem ismerlek, nem tudom, mit akarsz tőlem, de most elmegyek.
A szőke halk nevetést hallatott.
– Kérlek… Parancsolj! – s hanyag mozdulattal maga elé intett. Lily nem tudta mire vélni nevetős arcát, gúnyos hangszínét. Mindenesetre határozottnak szánt léptekkel előre iramodott. Feltett szándéka volt, hogy otthagyja a fickót.
Azzal a lendülettel fogta magát, és már az első lépésnél elvesztette az egyensúlyát, magassarkús lábai kicsúsztak alóla, és parádés mozdulatokkal elterült a földön.
Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Nyilván ez az önelégült szemétláda pont erre számított. Tudta, hogy ő, Lily nincs épp a hideg időhöz öltözve, és biztosra vette, hogy a tűsarkúi nem lesznek alkalmasak rá, hogy végigbotladozzon bennük a jeges utcán.
Ekkor megjelent két fekete, fényesre suvickolt férficipő a látóterében. A fickó odasétált hozzá, hogy közvetlen közelről vigyoroghasson le rá.
– Hm… kicsit hamarabb, mint számítottam rá, de ez valami káprázatos volt – kajánkodott az ismeretlen. Lily nem válaszolt, így a férfi folytatta: – Persze nem én fogom megmondani, hogy mit csinálj, de azért megjegyezném, hogy elviszlek, ha gondolod. Bár… ott fetrengeni is egész kellemes lehet.
– Ha tényleg úriember lennél, most felsegítenél a földről ahelyett, hogy pofátlanul vigyorogsz rajtam.
Lily tisztában volt vele, hogy dühtől fuldokló hangjával csak még inkább kínos helyzetbe hozza magát, de képtelen volt úgy tenni, mintha hidegen hagyná a férfi viselkedése. Szétvetette a méreg, de nem tudta eldönteni, hogy saját magára haragszik, vagy a férfira, aki továbbra is mozdulatlanul álldogált mellette. Láthatóan rendkívül jól szórakozott rajta, ahogy megpróbált újra meg újra felkecmeregni a földről, de minduntalan megcsúszott.
Ahogy a szőke elmélyedve élvezkedett a szerencsétlenkedésén, nem tudta megállni, hogy ne szúrjon közbe egy újbóli megjegyzést.
– Soha nem állítottam magamról, hogy úriember lennék. Az viszont biztos, hogy egy ilyen nőt soha nem hagynék ki.
Lilynek végre sikerült felkászálódnia a földről. Most már nem tudta visszafogni magát.
– Mégis mi a fenét képzelsz magadról?! Én most hazamegyek. Ha szórakozásra vágysz, menj csak vissza… biztos rengeteg csinos nőt találsz, akik minden további nélkül alád fekszenek. Lehet, hogy az olcsó nőkhöz vagy szokva, de akkor hadd lepjelek meg: én nem vagyok az.
A fickó hátravetett fejjel, zabolátlanul felnevetett.
– Hát persze… persze, hogy nem vagy az. Elvégre a legtöbb erkölcsös asszonyka hasonló helyeken szokta múlatni az időt egy ilyen göncben.
Lily nem akart több szót vesztegetni erre az alakra. Ismét előrelépett, s a lehető legrövidebb úton haza akart érni. Ekkor azonban a férfi elkapta a karját. Lily az őt fogó kézre meredt, majd a férfi arcára. Kihúzta magát, állát felszegte. Azonban ahogy a szőke önelégült, gunyoros arcára nézett, mintha belül kocsonyává vált volna.
– Mint mondtam, szívesen elviszlek. Igen… nagyon szívesen.
Csábítónak szánt hangra váltott. A rekedt, búgó szavak mégis úgy érték a lányt, mintha leforrázták volna. Pár percig megsemmisülten meredt maga elé. Ennek az alaknak teljesen igaza volt: Lily mindvégig azzal hitegette magát, hogy csak emberek közé vágyik, hogy még mindig jobb egy olcsó, de nyüzsgő kis bárban mulatni az idejét, mint otthon ücsörögnie, míg végleg be nem csavarodik. De az igazság az volt, hogy nagyon is szerette volna, ha egy férfi megszólítja. Ha észreveszik végre. Minél inkább próbálta meggyőzni az ismeretlent az ellenkezőjéről, szánalmas erőlködése csak még inkább átlátszóvá tette. Ismét ráemelte immár megtört tekintetét. Szótlanul bólogatni kezdett, majd hagyta, hogy átkarolja a vállát és kivezesse a sikátorból, a kocsija felé.
Egykedvűen tekintett ki a kocsiablakon. Mellette az ismeretlen alak az utat nézte, s leghalványabb jelét sem mutatta az iránta való érdeklődésnek. Rá sem pillantott, meg sem szólalt, a vezetésre koncentrált.
– Hol laksz?
– Mit érdekel az téged? – kapta fel a fejét a lány meglepetten.
– Nehezen tudlak hazavinni, ha nem mondod meg a címed. Persze, így sem lenne lehetetlen, de mindenesetre megkönnyítenéd vele a dolgomat, ha elárulnád.
Lily pár pillanatig elmélyülten tanulmányozta a férfi vonásait. Hangja szárazan, közönyösen csengett, arca nem árult el semmilyen érzelmet. Lily nem tudta mire vélni a dolgot; a férfi korábbi szavai alapján azt hitte, az ismeretlen lakásán fognak kikötni. Lediktálta neki a címét, majd próbált erőt gyűjteni, hogy a végére járjon a dolognak.
– Nem… nem azt mondtad, hogy egy ilyen nőt nem hagynál ki? – tette fel végül a kérdést.
– De, pontosan ezt mondtam. – A férfi kedves, már-már gyengéd mosolya elbűvölő volt. – Viszont egyelőre megelégszem a számoddal is.
Megint ez az önteltség! – mordult fel magában a lány. Egyszerűen csak kijelentette, mintha törvényszerű lenne, hogy megadom neki, gondolta.
– Nem vagyok öntelt. Csak nem szeretek felesleges kérdéseket feltenni.
Lily furcsállóan nézett a fickóra.
– Honnan veszed, hogy önteltnek tartalak?
A férfi egykedvűen megvonta a vállát.
– Tippeltem. Szóval?
– Legalább a nevedet mondd meg! – Lily leginkább azért hozta ezt szóba, hogy húzza az időt.
– Gabriel. Gabriel vagyok.
– Nos… örülök, hogy megismertelek, Gabriel.
A fickó harsány nevetésben tört ki.
– Hát hogyne – vigyorgott rá szélesen –, részemről a szerencse, kedves…
– Lily. Mi olyan vicces?
– Hm… Lily – ízlelgette a férfi, mint valami rágós falatot.
– Szóval, min nevettél az előbb?
– Csak tetszik, hogy ilyen udvarias vagy. Igazi úrhölgy.
Szavainak nyomatékot adva rákacsintott. Ezzel elfordult, és ismét minden figyelmét az útnak szentelte.
Megérkeztek a keskeny bekötőúthoz, amely a faluba vezetett. Amikor az első farmok felbukkantak mellettük, Lily megkérte a férfit, hogy álljon meg. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy valaki ne adj’ isten meglássa őket, és ezzel okot adjon bárkinek is a pletykálásra.
Ahogy a férfi lelassított, a lány már a kilincset markolta.
– Akkor… köszönöm, hogy elhoztál – s lesütött szemekkel várta a választ.
Az azonban nem érkezett. Lily rövid várakozás után kiszállt a kocsiból. Pár lépés után hátrafordult, s észrevette, hogy a férfi merően őt nézi.
Az éjszaka homályában szinte vészjóslónak tetszett, ahogy kifejezéstelen arccal meredt rá. Összehúzott szemei úgy sejlettek elő, mintha két tengeri ásvány csillogna rá a víz tükre alól.
Bőre megborzongott, s nem tudta levenni tekintetét róla. A férfi úgy nézett ki, mint egy ugrásra kész vadállat. Ez a tekintet egyszerre lenyűgözte, s halálra rémítette. Gabriel állkapcsa megfeszült, s nyakán kidagadtak az erek. Látta, hogy nagyokat nyel, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a testéről. Biztos volt benne, hogy képes lenne most azonnal földre kényszeríteni őt. Felfalni. Birtokba venni.
A feszült pillanatnak végül a férfi vetett véget; oly hirtelen kapta el a fejét róla, hogy szinte hallani vélte nyaka reccsenését. Egyszerűen csak elhajtott, mintha az elmúlt percek semmilyen hatással nem lettek volna rá.
Gabriel tövig nyomta a gázpedált.
Legszívesebben a világ végéig hajtott volna. Amikor meglátta Lilyt abban a bárban, döbbenet s mély csalódottság támadt benne.
Persze a lány kivételes szépség volt; apró, fekete ruhája megfeszült lágy, inkább karcsú, mint gömbölyded idomain. Teljes mértékig megértette, hogy jelenléte ilyen hatást gyakorolt a bár közönségére, de épp elég szép nőt látott már azelőtt is.
Eszébe jutott, milyen volt, amikor Lily szobájában töltötte a hajnalt. Mintha évek teltek volna el azóta. Számára a lány kinyúlt, kötött pulóverében s vastag nadrágjában vonzóbb volt, mint bármilyen kihívó koktélruha.
Talán mégsem olyan különleges, gondolta. Talán csak egy a sok, tudatlan falusi kislány közül, akik amint kiszabadulnak a vidék nyomasztó egyhangúságából, a legközelebbi pubban kötnek ki.
Eleinte Gabriel kifejezetten kedvelte az ilyen nőket; barátaival szinte sportot űztek belőle, hány ilyen lányt tudnak felszedni egy este alatt. Úgy ugrottak rájuk, mint a kiéhezett tigrisek, meg sem kellett erőltetniük magukat udvarlással, szép szavakkal, italmeghívásokkal. Ezek a nők már attól is elolvadtak, ha egy ilyen férfi a legkisebb érdeklődést is mutatta irántuk.
Sajnos hamar unalmassá váltak. Igen, Gabrielnek ez volt a legfőbb problémája velük. Hamar rájött: minél gyorsabban szabadul tőlük, annál jobb.
Lily azonban más volt. Kár érte – ez volt az első gondolata, amikor megpillantotta a pultnál.
Nem tudott napirendre térni a fölött, hogy ilyen naiv volt. Csak nézte, ahogy a lány illegeti magát az őt mustrálók tekintete előtt s azon törte a fejét, hogy hihetett annak a pár apró tárgynak, miért gondolta pár régi könyv meg kép alapján, hogy ezúttal mással van dolga.
Mégis utánament, amikor látta, hogy a lány feláll az asztalától. Cimborái persze azonnal észrevették, mire készül.
– Hé, haver, mehetünk mi is? – kérdezte az egyikük, arcán felvillanyozott vigyorral.
– Áh, ne álmodozz… ez a szemétláda soha nem osztozkodik. – Persze Jared sem tudta megállni, hogy ne szóljon bele, s lázas izgatottságtól elcsukló hangjától Gabriel akaratlanul is libabőrös lett. Undorodott ettől az alaktól.
– Aztán csak ügyesen…
– Azaz… ne hozz ránk szégyent, öreg!
A férfi ügyet sem vetett rájuk. Nem törődött a pajzán megjegyzésekkel, vállveregetésekkel, kacsintásokkal.
Pusztán azért indult utána, mert tartott tőle, hogy a lány esetleg valami bajba keveredik. Bár eddig is tartani kívánta magát az északiakkal kötött megállapodáshoz, a kényszerházassága után szentül megfogadta, hogy ha kell, éjjel-nappal követni fogja Lilyt. Egyetlen reménysugara az volt, hogyha sikerül egy még kedvezőbb alkut kicsikarnia az Uralkodótól. Egyszóval, ez a lány volt az ő jegye a szabadság felé.
Amikor azonban meglátta a nő félénk tekintetét, olyan volt, akár egy reszkető őz a vadász csapdájában. Viselkedése inkább hasonlított egy ártatlan szűzleányéra, mint kiéhezett, élvhajhász szajháéra. S amikor a szemébe nézett… az a csodálatos zafírszín tekintet sugárzott a lámpák fényében. Gabriel szinte megbénult, mintha áram rázta volna meg. A testén mély borzongás futott végig, szinte reszketett, s férfiassága azonnal megkeményedett. Így még egy nő sem hatott rá, még akkor sem, amikor a lakására érve megszabadultak a ruháiktól. Lilynek viszont elég volt a szemébe néznie, s Gabriel egyszerre érzett addig soha át nem élt izgalmat a testében és mély melegséget a szívében.
Nem akarta otthagyni az éjszaka közepén; szerette volna biztonságban tudni, s akkor az tűnt a legjobb megoldásnak, ha maga gondoskodik róla.
Rágyújtott egy újabb cigarettára. Úgy tervezte, még nem megy haza. A vezetés mindig megnyugtatta, minden gondolatot kiűzött a fejéből, csak az útra koncentrált.
Most azonban hatástalan volt. El akarta felejteni ezt a nőt, hiszen mindenkinek az a legjobb, ha nem bonyolódik bele az ügybe.
Amint hazaért, tudta, hogy egy újabb kellemetlen beszélgetésen kell átesnie. Úgy tűnt, elcseszett élete csak egyre elcseszettebb lesz. Reus kereste. Ebben nem volt ugyan semmi meglepő, hisz’ mióta elvállalta a megbízatást, a Testőrség vezetője folyamatosan a nyakában lihegett, helyzetjelentést várva a hercegnővel kapcsolatban. Az Uralkodó Család egyre türelmetlenebbé vált, ahogy telt az idő megállapodásuk óta. Gabriel néha arra gondolt, hogy ha ez az Ais nevű fazon is ugyanolyan buzgómócsing, mint közvetlen alattvalói, akkor északon sem számíthat sok jóra. Mostani beszélgetésük sem volt épp élvezetesnek mondható; Gabriel igyekezett szűkszavúan válaszolgatni a faggatózásra, de mikor Reus azt kezdte firtatni, sikerült-e már kapcsolatba kerülnie Lilyvel, nem kellett sok neki, hogy megtörjön.
– Mit műveltél?! Mégis mi a francot képzelsz magadról? Szerinted van időnk kivárni, hogy kedvedre kefélgesd a csajt? Le kell szállítanod, méghozzá időben, mikor fogod már föl végre?!
– Reus, állítsd le magad. Eszemben sincs lefektetni, és pontosan tudom, mi forog kockán.
Gabriel igyekezett higgadtan viselkedni, de remegő hangja nem volt a legmeggyőzőbb. Nagyon is jól tudta, hogy nem halad épp a legjobban az üggyel, s Reus hisztérikus telefonhívásai csak rontottak a helyzeten. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Úgy érezte, mentem szétcsattan a feje. Óvatosan masszírozni kezdte az orrnyergét. Mintha ez alatt a pár nap alatt száz évet öregedett volna. Szótlanul hallgatta a másik szitkait; végül miután levezette rajta az indulatait, a férfi lecsapta a telefont. Gabriel némán káromkodott, s úgy meredt a telefonra, mintha azt várná, mikor fog felrobbanni.
Bármennyire is nehezére esett elismernie, tudta, hogy a pasinak igaza van. Minden egyes becsmérlő szó jogos volt. Jobb lesz, ha távol tartja magát a lánytól, és meghúzza magát egészen addig, míg nem dönti el, hogyan tovább ezek után. Ha elveszik tőle ezt a megbízatást, gondolta, esélye sem lesz rá többé, hogy megszabaduljon a Családtól.
Már több mint két hónap telt el a kocsmában történtek óta, s Lily biztosra vette, hogy Gabriel – ha ugyan tényleg ez volt a neve – nem fog jelentkezni. Az azon az estén viselt ruháját azóta sem tisztíttatta ki, s titkon néha elővette. Mélyen beletemette az arcát, érezve rajta a cigi és alkohol keverékének penetráns szagát. Mégis, amikor elővette, nem tudta megállni, hogy ne szívja be az illatot, mintha ennél édesebbet még nem érzett volna életében.
Minden erejével igyekezett uralkodni magán, s megbékélni régi mindennapjaival. Reggelente rendbe tette a házat; kitakarított, megfőzött, s délutánonként nagyokat sétált a parton. Az asztalokra takaros virágcsokrok kerültek, melyeket még azelőtt lecserélt, hogy azok engedhettek volna üdeségükből. A könyvek és magazinok katonásan sorakoztak a polcokon, a padlóról enni lehetett volna, s nem volt olyan nap, hogy az előző napi maradék vagy étteremből hozatott ennivaló került volna az asztalra.
Nem tudott mihez kezdeni magával. Az elmúlt két hónapban már hozzászokott a tényhez, hogy vissza kell térnie a régi kerékvágáshoz. Ugyanakkor úgy érezte, hogy eddig egy gyönyörű, díszes terem küszöbe előtt ácsorgott, s mire épp összeszedte volna a bátorságát, hogy belépjen, az arcára csapták az ajtót.
Nem tudta megállni, hogy ne nézzen rá percenként a telefonjára, hátha jött egy üzenet Gabrieltől. Tisztában volt vele, hogy nem fogja többet keresni, mégsem tudott uralkodni magán, s folyamatosan reménykedett.
Mintha félálomban töltötte volna a napjait. Semmi nem tudta kizökkenteni közönyéből, amelyet a felszín alatt érzett. Aztán a beköszöntő tavasz váratlan fordulatot hozott. Lily éppen a konyha takarításával bíbelődött, amikor hirtelen megcsörrent a mobilja. A kijelzőre pillantva a szíve nagyot dobbant, gumikesztyűbe bújtatott kezei reszketni kezdtek, s egyszerre járta át félelem és végtelen öröm.
Na, hali… éppen a környéken járok. Összefutunk? :)
Gabriel az. Üzenetet küldött neki. Látni akarja… Lily megdermedt. Isten látja lelkét, hetek óta erre várt, s szíve szerint máris eszeveszetten rohant volna a férfihoz. Csüggedten lehorgasztotta a fejét. Akármennyire megalázó is volt ez Lilyre nézve, ő maga is tudta, hogy igent fog neki mondani. Nyilvánvaló volt, hogy ha lenne egy kis esze, válaszra sem méltatná a férfit, de ezzel már elkésett. Ha lenne egy kis esze, gondolta, akkor már a kocsijába sem szállt volna be. Egyáltalán, a közelébe sem ment volna annak a kocsmának.
Lily viszont nagyon is szerette volna újra látni. Maga sem értette, miért volt rá ekkora hatással a férfi. A fene egye meg…
Lázas készülődésbe fogott. Gabriel aznap este akart találkozni vele, s ahogy azt üzenetében írta, fél tizenkettő körül várni fogja azon az úton, ahol első találkozásukkor elváltak.
Szíve csordultig telt izgatott örömmel, s úgy szökellt fel a lépcsőn, akár egy gyerek. Feltépte a szekrénye ajtaját, s egy mozdulattal kisöpörte a mélyére tuszkolt, elfeledni kívánt ruhadarabokat.
