Kitabı oku: «Éhség – Hazatérés», sayfa 6

Ruháit válogatás nélkül szétszórta a padlón, s tüzetesen megvizsgálta valamennyit. A fehérneműtől kezdve a cipőig mindent gondosan ki akart választani, de fogalma sem volt, mi nyerné el a férfi tetszését. Eddig csak egyszer találkoztak, s a fickó akkor sem rejtette véka alá, hogy olcsónak találja a nő külsejét. Első pillantásra olyannak tűnt, aki szívesen múlatja az idejét könnyű nőcskék társaságában, s bizonyára értékeli a kihívó darabokat.

Lily elbizonytalanodott. Igen, Gabriel vonzódott az ilyen nőkhöz, ugyanakkor nem tarthatta többre őket könnyen feledhető, alkalmi szexpartnereknél. Igen, ezek a nők az olcsón kapható kefélés eszközei voltak. Lily pedig… nem akart ilyen lenni. De mi mást akarhatott volna a férfitól?

Amint elküldte az üzenetet, szíve szerint visszaforgatta az időt, hogy semmissé tehesse a meghívást. Lily olyan hatással volt rá, amilyet még sosem érzett azelőtt. Minden vágya volt közelebb kerülni a nőhöz, s első találkozásuk óta milliószor elképzelte már, ahogy azok a hatalmas, zöld és kék szemek fátyolos tekintettel pillantanak rá, miközben együtt fekszenek az ágyában, s ajkai bejárják a lány bársonyos bőrű, hószín testét.

A lány felidézett képe olyan volt a számára, mint egy kincs, melyet szíve legtitkosabb zugaiban rejthetett el, s nem tudta elvenni tőle senki.

Hitetlenkedve megrázta a fejét. Töltött magának egy újabb pohár gint, s próbálta elterelni a gondolatait Lilyről. Felhajtotta az italt, majd új elhatározással felkapta a slusszkulcsát. Akárhogy is lesz, ez a nő kétségkívül nem mindennapi teremtés, és ő ki fog élvezni mindent, amit csak meg tud szerezni magának belőle.

Lily már ezerszer elátkozta magát, miközben a sötét utat kémlelte. A falu határában várakozott, épp úgy, ahogy azt a férfival megbeszélte. A gyomra összeszorult, s idegesen toporgott a fagyos út mellett. Ismét a mobilja kijelzőjére pillantott; 23:36. Gabriel bármelyik percben megérkezhetett, Lily pedig türelmetlen izgatottsággal várta. Ahogy telt az idő, egyre inkább rettegett a gondolattól, hogy átverték.

Nem tudta, mire számítson ezen az estén. Idegesen igazgatta a kabátját, miközben nyakát nyújtogatva kémlelte az utat. Még egyszer végignézett öltözékén, s továbbra sem volt biztos benne, hogy megfelelő erre az alkalomra; egy egyszerű, szűk farmert, bő pulóvert és magas sarkú csizmát viselt. A sminket sem vitte túlzásba, s haja frissen mosottan terült szét a vállain. Szeretett volna tetszeni a férfinak, ugyanakkor nem akarta, hogy az könnyű prédának tartsa. Most mégis bizonytalanná vált, s ugyanakkor ez egyre inkább bosszantotta. Mégis mit számít, hogy mit gondol róla ez az ismeretlen pasi?

Csak akkor eszmélt fel, amikor meghallotta a fékcsikorgást. Gabriel megérkezett. Leparkolt az út mellett, s a kocsiból kiszállva rágyújtott. Lily egy pillanatig azt hitte, oda fog sétálni hozzá, de úgy tűnt, rá vár. Hanyagul intett felé cigit tartó kezével, s továbbra is az ajtónak dőlve pöfékelt.

Lily tétova léptekkel elindult felé, s úgy érezte, mintha a gyomra lassan megtelne kövekkel. Ez a hűvös fogadtatás még inkább bizonyossá tette a számára: a férfi nem kíváncsi rá, nem érdekli igazán, nem tartja többre egyszerű szórakozásnál.

Vett egy nagy levegőt, s Gabriel elé lépett.

– Öhm… szia.

A férfi nem válaszolt. Kissé végigmérte, majd szótlanul felé nyújtotta a dobozt. Lily elfogadta a cigarettát s próbált úrrá lenni remegésén, hogy meg tudja gyújtani. Miközben ezzel bíbelődött, a férfi végre megszólalt.

– Miért így öltöztél fel?

– Mire gondolsz?

Zseniális kérdés. Pontosan tudta, hogy mi lesz a férfi válasza. Legutóbb épphogy csak a feneke nem látszódott ki a ruhájából… Istenem, micsoda ócska helyzet! Mi a francot képzelt?! Arra vágyott, hogy a férfi értékes nőként tekintsen rá, hogy másnak lássa, mint az addigiakat. Romantikus álmokba ringatta magát, s mégis, ahogy a férfi csettintett neki, egy pillanatig sem habozott.

– Jobban tetszel így.

Lily szíve nagyot dobbant.

– Köszönöm.

– Indulhatunk? – intett a férfi a kocsi felé.

– Igen, persze.

Miközben a belváros felé tartottak, Lily idegesen dobolt a combján. Gabriel láthatóan sokkal rutinosabban kezelte a helyzetet, mint ő. Rideg modora semmivé lett, kedélyesen cseverészett a városi közlekedésről, apróbb bókokat szórt a lány felé, érdeklődött a napjáról.

Lily ezzel szemben végtelenül feszült volt. Gyűlölte ezt a helyzetet. Miért nem magyarázza meg a férfi, hogy miért kereste meg két hónap hallgatás után? Gabrielen látszott, hogy ez a derű nem vall rá. A megjátszott kedvességtől lúdbőrzött a háta. Már nem is figyelt a férfi szavaira, s hirtelen ötlettől vezérelve a szavába vágott.

– Miért kerestél meg mégis?

A férfi mesterien mímelte a meglepődést, amikor Lily nekiszegezte a kérdést.

– Miért ne kerestelek volna? Mondtam neked, hogy szívesen találkoznék még.

A lánynak ehhez már nem volt türelme. Elege volt belőle, hogy a bolondját járatják vele.

– Mikor is beszélgettünk utoljára erről? Két hónapja? Ne haragudj, de nem igazán értem, mi változott azóta.

– Az idő lényegtelen, de nem volt kötelező eljönnöd.

– Látom, nem szándékozol komolyan válaszolni.

– Nem erről van szó. Mégis mit vársz, mit mondjak? Eszembe jutottál, és szerettelek volna látni.

Lily elhallgatott. Ő maga sem tudta, milyen válaszra vár. Talán jobb is, ha nem feszegetik a dolgot.

Kínos csend telepedett közéjük. Lily nem akarta elrontani az estét. Úgy döntött, akárhogy is alakulnak a dolgok, ki fogja élvezni, ha az együttlétük csak pár órát jelent is.

– És… hová megyünk? – érdeklődött könnyednek szánt hangon. Úgy gondolta, még vissza tudja terelni a beszélgetést egy nyugodtabb mederbe. Láthatóan működött: a férfi arcán feltűnt egy halvány mosoly, s mesélni kezdett Lilynek az egyik kedvenc helyéről. A lány azon gondolkozott, vajon hány nőt vitt már el abba az étterembe, amiről éppen neki beszélt. Biztos nem kevesen fordultak már meg ott vele. Lily elképzelte, ahogy a derekukat átkarolva betessékeli őket az ajtón, alájuk segíti a széket, bort és előételt rendel, s ugyanolyan kenetteljes hangon beszélget el velük, mint ahogy azt most vele teszi. És pár pohár borral később egy kényelmes kanapé párnái között kötnek ki. Felfordult a gyomra, ha arra gondolt, hány nővel lehetett előtte. Megrázta magát. A férfi nem tartozik neki elszámolnivalóval. Akár egy egész stadionnyi nővel is szeretkezhetne egyszerre, ha ahhoz lenne kedve. Egyedülálló, független, neki, Lilynek pedig nincs joga felróni minden egyes kalandját. Próbált minden zavaró gondolatot kiűzni a fejéből. Ne törődj vele, ne törődj vele, ne törődj vele…

– Hát, megjöttünk.

Felpillantott. Egy mexikói stílusú, diszkréten megvilágított épület előtt álltak. Az étterem körül hatalmas kerthelyiség terült el. Egyszerű, de végtelenül barátságos benyomást keltett faragott oszlopaival s a kertben lévő parányi tavacskával, melyet virágok vettek körül. Vizén szendén tükröződött a holdfény, mintha ezer meg ezer apró kis ékkövet szórtak volna szét rajta.

Gabriel kiszállva a kocsiból megkerülte azt, s kisegítette őt az ülésből. Modora továbbra is kifogástalan volt, mint ahogy azt Lily várta.

Ez nem változott akkor sem, amikor a rendelésre került a sor; a férfi mindenben alkalmazkodott az igényeihez, olyan bort rendelt, amilyet a lány szeretett volna, ügyelt rá, hogy soha ne legyen üres a pohara, érdeklődött, hogy megfelelőnek találja-e a helyet, ízlik-e neki az étel.

Lily csakhamar rájött, hogy ez a bájolgás nemcsak hogy bosszantja; mi több, végtelenül untatja. Rá kellett ébrednie, hogy a férfi vonzereje rideg, öntelt modorában rejlik, s hogy ez a megjátszott udvariasság a lehető legtaszítóbb, amit valaha tapasztalt. Ismét rágyújtott. A férfi adott neki tüzet, miközben ahelyett, hogy áthatóan a szemébe nézett volna, vagy ennek az intim mozdulatnak ürügyén szemügyre vette volna a dekoltázsát, szemlesütve várta, hogy a cigaretta meggyulladjon.

Lily összehúzott szemmel, bosszúsan méregette a férfit. Mélyen beszívta a füstöt, miközben továbbra is kitartóan fixírozta a férfi vonásait. Gabriel láthatóan semmit nem vett észre a dühéből.

– Te most éppen mit csinálsz? – szegezte neki a kérdést hirtelen jött keménységgel. A férfi felvonta a szemöldökét, s kissé megütközve pillantott rá.

De legalább már rám néz – gondolta Lily.

Gabriel hamar úrrá lett meglepettségén, s kellemes mosolyt villantott felé.

– Úgy tudtam, éppen vacsorázunk. Bár ez talán nem is pontos így. Én jelenleg fajitast eszem, te pedig, mivel az előétel után nem kértél semmit, jobb híján a borodat kortyolgatod, miközben engem vizslatsz.

– Miért lettél hirtelen ilyen kedves hozzám?

A férfi nem adta fel egykönnyen, vonásai továbbra is diszkrét mosolyba rendeződtek, s tétován tenyerébe fogta a lány kezét.

– Ha egy ilyen csinos nő hajlandó rá, hogy együtt töltsön velem egy kis időt, akkor nem is fogok másként viselkedni. Nem szokásom gorombaságokat vagdosni a partnerem fejéhez. Vagy mégis ezt tettem? Megbántottalak valamivel, hogy így elment tőlem a kedved?

– Nem. – Lily elpirult. Gyűlölte, hogy a férfi ennyire ostobának nézi. Hogy el kell magyaráznia neki, mi bosszantotta fel. Pedig olyan egyértelmű!

– Nem bántottál meg semmivel. De… ez nem te vagy. Ha pedig erre vágynék, akkor nem veled jöttem volna el ma este. Ne haragudj, de őszintén szólva felfordul a gyomrom ettől a játszadozástól. – A lány felállt. – Azt hiszem, talán az a legjobb, ha most elmegyek.

– Ülj vissza! – A férfi suttogott, de ezzel a hangja mit sem vesztett parancsoló éléből. Keményen megragadta a csuklóját, s szinte visszarántotta a székre. – Nyilván arra a kis sikátori összezördülésünkre gondolsz. Én meg azt mondom, hogy felejtsük el. Tudok kedves és előzékeny is lenni, igen, de nem hiszem, hogy tudni akarod, milyen, ha magamat adom.

– De, igenis tudni akarom… – morogta, fogai közt préselve a szavakat. Nincs szüksége egy újabb férfira, aki meg akarja mondani, hogy mi jó neki, és mi nem.

– Nem, nem akarod. Nem tudod, hogy mit akarsz, hogy mire vállalkoznál, ha valóban meg akarnál ismerni. Jobb lesz így neked, hidd el.

– Ha így állsz hozzá… akkor nincs mit mondanom. – Lily ismét felpattant, azonban most nem várta meg, hogy a férfi győzködje. Kiviharzott az étteremből, s szinte futott lefelé a járdán. Alig tett meg pár lépést, mikor riadtan megtorpant. Gabriel ott állt előtte, pedig pár perccel azelőtt még az étteremben ült. Ez nem lehet…

– Én próbáltam kedves lenni – kezdte a férfi halkan, miközben ugyanazzal a lassú, de kimért mozgással közeledett felé, ahogy pár hónappal azelőtt a sikátorban is tette. – Szerettem volna mindent úgy csinálni, hogy neked jó legyen. De te nem kértél belőle – folytatta, s az arca már csak pár centire volt Lilyétől. Szavait az ajkaiba suttogta. – Ha annyira akarod tudni, hogy milyen vagyok… akkor megkapod – s ezzel egy hirtelen mozdulattal megragadta Lily karját és a Bentley felé vonszolta.

– Mi a fenét művelsz?! – Lilyben a düh és a félelem furcsa elegye kavargott. Megpróbálta kitépni a karját a férfi szorításából, de az szinte magához bilincselte. Esetlenül botladozott mögötte, hisz’ Gabriel szinte futólépésben vonszolta a kocsi felé. Még sosem látott ennyire feldúltnak senkit. Lily zihált az erőlködéstől, ahogy hasztalan próbálkozásokat tett arra, hogy kiszabadítsa magát. A férfit szemlátomást azonban mindez hidegen hagyta; mintha meg sem hallotta volna a lány sikoltozását, egyszerűen feltépte az ajtót, keményen az ülésre lökve őt. Lilynek ideje sem volt, hogy lélegzethez jusson, Gabriel máris a kormány mögött termett és belelépett a gázba. A Bentley szinte repült, a motor felbőszült vadállatként bőgött fel, a kerekek panaszosan felsírtak az éles kanyarokban, a férfi viszont mintha egy másik univerzumban járt volna.

Lily képtelen volt megszólalni. Egyre csak a saját mellkasát szorította, görcsösen átölelve magát, miközben úgy érezte, elméje végképp felmondja a szolgálatot. Hátán patakokban folyt végig a hideg veríték, s észre sem vette, hogy hangosan zihál. Nem tudott gondolkozni, képtelen volt visszatérni józan eszéhez, a pánik eluralkodott érzékein.

Eleinte fogalma sem volt, hová viszi a férfi. Mikor észrevette, hogy Gabriel egyszerűen a halászfalu felé vette az irányt, végképp összezavarodott.

Gabriel esztelenül száguldott Lily otthona felé. Ő maga is tudta, hogy azzal, amit most tesz, csak eddigi ámokfutását koronázza meg. Tudta, hogy őrültség, mégis úgy érezte, eddigi, több hetes töketlenkedésénél csak jobb lehet.

A cérna akkor szakadt el nála végképp, amikor Lily – kisebbfajta jelenetet rendezve – faképnél akarta hagyni az étteremben. Gabrielt kétségbe ejtette, hogy a lány visszautasítja, de úgy érezte, az teszi végképp kilátástalanná helyzetét, hogy Lily teljes mértékig átlát rajta. Nem hazudott, mikor azt mondta, szeretné, ha jól érezné magát, mikor vele van, de ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie: fogalma sincs, hogy ezt hogy érhetné el. Nem esett nehezére udvariasan és előzékenyen viselkednie, de azt is tudta, ő nem az a kicseszett gentleman, aki fehér lovon (manapság fehér sportkocsin) érkezik. Tudta, hogy énjének egyik fele mindig is az a vadállat lesz, aki a kripta falai között nőtt fel. Mindennél jobban szerette volna, hogyha igazán közel kerülhetne a lányhoz. De hogy lenne képes ilyesmire, ha ő maga sem tudja, hogy kellene bánnia vele? Gyűlölte a negédeskedést, de azt a fajta halálfélelmet, melyet hirtelen jött dühe váltott ki Lilyből, még inkább. Nem mert felé pillantani vezetés közben. Képtelen volt napirendre térni saját viselkedése fölött, s most szíve szerint csak megállt volna előtte, hogy a lány élő bokszzsáknak használhassa. Az sem érdekelte volna, ha kiveri belőle a szuszt. Vastagon megérdemelte volna. Igaz, hogy fogalma sem volt, hogyan kellene… udvarolnia, vagy mit szoktak manapság mondani az ilyesmire, de sosem volt erőszakos. Nem, gondolta magában, nőket lecsapni és a lakására vonszolni végképp nem az ő stílusa volt.

Persze jó oka is volt rá, hogy váratlanul felkereste a lányt. Mikor az a szemétláda a nyakába varrta ezt az egészet, vagy lövése sem volt afelől, mit ró rá, vagy nagy ívben szart rá. Nem kapott semmi támpontot: még maga az Uralkodó sem tudott Lilyről semmit. Az is piszok mázli volt, hogy a lány nem költözött el szülei házából, másképp az egész kurva bolygót átkutathatta volna utána.

Hál’ istennek a lányt megtalálni nem jelentett kihívást. Innentől kezdve azonban meg volt lőve. Nem alkalmazhatott erőszakot; Reus kikötötte, hogy a leendő hercegnőn egy karcolás sem eshet. Nem mintha csomagtartóba tuszkolni nagyobb élmény lett volna, de ahogy telt az idő, Gabriel úgy érezte, még azzal is többre menne.

Tudta, mikor a ma esti találkát megbeszélték, hogy mindenképp fel kell vennie újra a kapcsolatot Lilyvel, csak épp ötlete sem volt, hogy adja be neki az egész sztorit, ráadásul úgy, hogy a lány önszántából vele menjen északra.

Vezetés közben sem tudott megnyugodni; egyre pörgött az agya, átkozta magát ostobaságáért, gyengeségéért, miközben tudta, hogy nem kerülgetheti tovább, hogy feltárja a lány előtt az igazságot.

Ahogy beléptek a házba, Gabriel az aprócska konyhába vezette a lányt és letessékelte az étkezőasztal mellé egy székre. Lily hagyta, hogy vendégként kezeljék a saját házában. Még mindig a férfi haragjának hatása alatt állt. Végül a szőke alak megállt előtte. A lány ráemelte tekintetét; Gabriel csak nézte őt összeszorított ajkakkal és komor arccal. Eszeveszett dühét keserűség váltotta fel. Zsebre vágott kézzel toporgott az asztal mellett. Újra meg újra nagy levegőt vett, szólásra nyitotta a száját, de végül csak egy megfáradt, lemondó sóhajra futotta tőle. Megállás nélkül a tarkóját dörzsölgette, mintha megpróbálná visszaerőltetni göndör, rövid tincseit a fejbőrébe.

– Kérsz egy teát?

Gabriel meghökkenve kapta fel a fejét.

– Tessék? – kérdezte, mint aki rosszul hall.

– Csináljak egy teát? – ismételte meg a kérdést emelt hangon a lány. Már nem félt a férfitól. Ahogy elnézte néma küzdelmét mondandójával, jobbnak látta, hogyha addig is átveszi a házigazda szerepét. Megtörte hát inkább a feszült csöndet, s abban bízott, hogy előbb-utóbb csak kinyögi, mi ez az egész.

Választ sem várva felpattant ültéből, hogy a konyhapult mögötti bíbelődéssel legalább elfoglalja magát. Most Gabriel volt az, aki lehuppant a megürült székre. Ujjaival idegesen dobolt az asztalon, szétvetett tagokkal, hátravetett fejjel, s úgy festett, mint akin végigsöpört egy szökőár. Szótlanul hevert így, míg Lily elkészítette és felszolgálta a teát. Mikor a lány elé tette a bögrét, olybá tűnt, hogy a férfi fel sem fogja a jelenlétét. De amint helyet foglalt vele szemben, két kezében dédelgetve a kerekded szilkét, Gabriel végre kiegyenesedett ültében, tekintetét a lányra emelve.

– Köszönöm – lehelte felé.

– Szívesen – motyogta a lány, miközben nagyokat kortyolt a forró italból. – Szeretnél beszélgetni valamiről?

Nem vette le a szemét a férfiról, aki látszólag kedvetlenül piszkálta az előtte álló bögrét. Lily csöndesen szürcsölgetett, várva, hogy a másiknak megeredjen végre a nyelve.

A férfi újonnan jött eltökéltséggel fogott bele mondandójába.

– Édesanyádat… Lydiaként ismerted, ugye? Lydia Craigwood, ez volt a neve.

Lily szemöldöke magasra szaladt, s döbbenten meredt a férfira, de csak bólintott egyet. Az elmúlt hetek zűrzavara után mindenre számított, csak arra nem, hogy Gabriel a családfájáról akar majd csevegni vele. Mindenesetre meg akarta várni, mire akar kilyukadni mindezzel.

– Az apád pedig Oliver Craigwood volt. – Mivel Lily továbbra sem szólalt meg, Gabriel elszántan folytatta.

– Lydia nem sokkal a születésed után sajnos elhunyt. Az édesapád legalábbis így mondta neked. De az igazság az, hogy sosem tudhatta meg biztosan, mi történt vele. Egyszerűen eltűnt, és a testét sem találták meg. Oliver pedig… ha jól számoltam, nagyjából kilenc évvel ezelőtt távozott el, látszólag balesetben. Amit viszont nem tudsz, az az, hogy… Lydia szülei már régen eltávoztak ugyan, de volt egy öccse. Illetve van is. Ő ugyanúgy összeroppant, mint apád, amikor a nővére meghalt. Meg akart keresni titeket, de úgy vélte, nagyobb biztonságban vagytok, hogyha távol marad tőletek. Most, hogy úgy érzi, eljött az ideje, szeretne megismerni, és szeretné, ha meglátogatnád. Mármint őt és a családod többi tagját.

Gabriel, aki eddig kitartóan a térdét fixírozta, most a lányra emelte a tekintetét. Lily azonban továbbra sem szólalt meg. Úgy érezte, képtelen hirtelen egyszerre ennyi mindent befogadni. Lázasan jártak elméje fogaskerekei, miközben újra meg újra átismételte magában, amiket az imént hallott.

– Te is ismered anya testvérét? Barátok vagytok?

– Öhm… olyasmi. Futólag ismerem. Igazság szerint engem kért meg, hogy kísérjelek el hozzá.

– Akkor mégis csak jól kell ismernetek egymást – jegyezte meg, kutató pillantásokkal fürkészve a férfi arcát.

– Nem… nem mondhatnám. Ez kicsit bonyolultabb ennél.

– Hogy értetted azt, hogy apa sosem tudhatta biztosan, mi lett anyával, meg hogy csak úgy eltűnt? – vágott a szavába váratlanul.

Gabriel tanácstalanul meredt maga elé. Hogy mondhatná el a lánynak az igazságot anélkül, hogy Lily ne nézze komplett idiótának? Amennyire sejteni lehetett, Lydiát az ellenlábas Családok valamelyike ölte meg, Gabriel azon sem csodálkozott volna, ha Magory vagy Arwel intézte volna el. A teste sosem került elő. A férje nem lehetett biztos benne, hogy a felesége baleset vagy gyilkosság áldozata lett-e, vagy szimplán lelépett, hátrahagyva őt és a lányát.

– Az utóbbi időben furcsán érzed magad, igaz? – terelte inkább más témára a szót. Elvégre volt még egy elég komoly dolog, amiről tájékoztatnia kellett a lányt. Csak most, mielőtt ezt a kérdést megfogalmazta, jött rá, miért válhatott olyan égetővé Ais számára, hogy megtalálják a lányt. Nagyjából két éve tölthette be 25. életévét.

– Ezt hogy érted? – Lily láthatóan most már tökéletesen megzavarodott.

– Állandóan fáradt vagy. Sokat alszol. Máskor látszólag ok nélkül fékezhetetlen düh önt el. Étvágytalan vagy. Sokszor reszketni kezd a kezed, majd remeg az egész tested. Csillapíthatatlan szomjúság gyötör, álmatlanul hánykolódsz éjszakánként, vagy lidérces álmok kínoznak. Izzad a tenyered, és olyan görcsös fájdalmat érzel minden tagodban, mintha valaki késekkel szurkálna. Egyik pillanatról a másikra verejték lep el, és annyira meleged van, hogy szíved szerint még a bőrödet is lekaparnád a helyéből. Pár másodperccel később már vacogsz, mielőtt ismét leverne a víz. A poklok poklát állod ki, de senkinek nem mertél beszélni róla. Illetve persze lehet, hogy volt, akinek beszéltél róla. Ha így is volt, nem tudtak segíteni neked.

Mégis honnan tudhatja mindezt? Lily, miközben képtelen volt túljutni megrendültségén, bizarr módon úgy érezte, valamiféle reménykedés férkőzik mélységes döbbenete mellé. Lehet, hogy ez a férfi valóban ismeri a családját? Talán tényleg tud segíteni rajta?

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Gabriel szavakba öntötte azt, amiben a lány titkon reménykedett.

– Tudom, hogy mi bajod van, és azt is, hogy ki vagy. Nem vagy beteg. Csak… mondjuk úgy, hogy vitaminhiányod van. Olyan vitaminról beszélek, amihez nem lehet csak úgy hozzájutni, de neked piszok nagy szükséged lenne rá – tette hozzá sietve, látva, hogy a lány közbe akar vágni. Intően felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – A családodban és bennem sok közös vonás van. Mindünknek szüksége van erre a… szóval, erre a vitaminfélére. Ahogy neked is. Különben nemsokára… nem maradnál életben nélküle.

– Mégis, mi a francról beszélsz? – Lily kezdett kifogyni a béketűrésből. – Mondd el, miről van szó, ha kitettél ennek az egésznek, akkor mondd el!

Gabriel azonban hallgatott. Hogy tudná könnyebben tálalni?

– A vér az – bökte ki végül, magát is meglepve a nyers közléssel.

– Mi van? – Lily felpattant ültéből.

– Kérlek, hallgass végig! – A férfi békítően kitárta felé a karját, miközben ő is felemelkedett az asztal mellől. – Tudom, hogy ez nagyon betegen hangzik… figyelj, talán egyszerűbb lenne, ha megmutatnám.

– Mégis mit akarsz megmutatni? Ez az egyik perverz játékod, amit a lotyóiddal rendszeresen művelsz, de én, szegény buta falusi kislány túl egyszerű vagyok hozzá, hogy ismerjem?!

Gabriel csüggedten nézett a lányra, akinek immár minden tagja remegett az indulattól. Magában ismét elátkozta az Uralkodót és Családját, amiért ilyen helyzetbe hozták. Most nekik kellene itt állniuk és gyorstalpalót tartani a faj vitaminokban dús táplálkozásáról!

Lily földbegyökerezetten állt és némán meredt a férfira. Az semmi látható szándékot nem mutatott rá, hogy ismét megszólaljon, csak kitartóan figyelte a lányt, mintha minden apró rezdüléséből olvasni tudna.

Lily képtelen volt felfogni, milyen lehetetlen helyzetbe keveredett. Két kézzel a hajába markolt, idegesen toporgott egyik lábáról a másikra állva.

Percekig álltak így, némán nézve egymást. Gabrielnek fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Átfutott az agyán, hogy megmutatja a lánynak éles szemfogát, de biztos volt benne, hogy azzal csak még jobban felzaklatná. Ha már az eddigiek is ennyire felkavarták, nem akarta tudni, mit szólna egy gyakorlati bemutatóhoz. A rohadt életbe! Ez kicseszettül nem az ő asztala volt. Valaki olyat kellett volna ideküldeniük, aki jó a lelkizésben. Sajnálta Lilyt árván tengetett élete miatt, de ennél többre nem futotta tőle. Ja persze, szólalt meg egy gúnyos kis hang hirtelen a fejében, mert téged mire tudnának használni, bunkókám? Hogy ledumáld róla a bugyit?

– Menj el – szólalt meg Lily, de olyan halkan, hogy Gabriel alig hallotta. – Kérlek, most menj el.

– Nem. – Gabriel hangjában nem volt semmi dacos vagy kihívó; csaknem éppúgy suttogott, mint a törékeny alak vele szemben.

– Takarodj! – sziszegte emeltebb hangon a lány.

Döbbenten látta, hogy a férfi ismét keserűen megrázza a fejét, miközben kitartóan meredt az asztallapra; látszott rajta, hogy legalább annyira feszélyezi a helyzet, mint őt. De nem mozdult. Olybá tűnt, a megfelelő szavakat keresi, s mikor megszólalt, lassan és megfontoltan fogalmazta meg mondandóját.

– Megértem, hogy most látni sem akarsz. Sőt, elképzelhető, hogy az életben soha többé sem. Nem foglak terhelni a további mondókámmal, de sajnos nem mehetek el. Vigyáznom kell rád. Mint mondtam, a nagybátyád barátja vagyok. Ő maga kért meg erre, és állnom kell a szavam.

Kitartóan beszélt, megpróbálva nem törődni vele, hogy Lily arca, ha lehet, egyre felháborodottabb kifejezést öltött minden egyes szava hallatán.

A lánynak azonban hirtelen eszébe jutott valami.

– Ha valóban a családom barátja vagy, miért nem kerestél? Miután hazahoztál a bárból, egyszerűen eltűntél és akkor is úgy beszéltél velem, mint egy rakás szarral. Miért nem mondtad meg már az elején? Miért kerülgettél hónapokig?

– Azért, mert… – Gabriel nem tudta, hogy hogy felelhetne az özönlő kérdésekre anélkül, hogy tovább bonyolítaná a dolgokat. – Figyelj, a közeledben próbáltam maradni, hogy biztosra vehessem, hogy jól vagy. Nem tudtam, hogy adagoljam be mindazt, amit most elmondtam. Te hogy látnál neki? – Nem várta meg, hogy a lány bármit is feleljen. – Tervezgettem, el sem tudod képzelni, mennyi ideig, hogy hogyan fogom majd elmondani neked. Belátom, hogy baromira elrontottam.

– Arra gondolsz, hogy randira hívtál meg végigráncigáltál az utcán? Hát, az tényleg nem volt a legjobb stratégia.

Gabriel nem tudta, mit mondhatna erre. Inkább leharapta volna a saját nyelvét, minthogy beismerje; a lány olyan hatással volt rá, amitől teljesen kifordul önmagából és hülyeséget hülyeségre halmoz.

Lily továbbra is fagyos tekintettel méregette a férfit, amikor észrevette, hogy annak fásult arckifejezését valami egész más váltja fel; szemében mintha ismét tűz lobbant volna.

– Legalább elüthetnénk valamivel az időt… tudod, addig is, míg kidobsz. – Azzal ajkához emelte a poharat, valószínűtlenül kék szemét Lilyre szegezve. Hangja már-már közönyös volt, de attól, ahogy ránézett, megint úgy érezte, hogy csontjai gumicukorból vannak.

A lány figyelte, ahogy ajkai óvatosan körülfonják az üvegperemet. Igyekezett elterelni a gondolatait, s nem tudomást venni a felé lövellő pillantásról. Hogy kezdjen magával valamit, a kandallóhoz fordult, hogy begyújtson. Az igazság az volt, hogy szeretett volna kiszakadni a férfi bűvköréből, de továbbra is magán érezte a tekintetét. Szinte lyukat égetett a tarkójába.

– Mégis mire gondoltál? – fordult végül felé, mikor már végképp nem akadt ügyködnivaló a tűz körül. Karba font kézzel ácsorgott a téglafal előtt, s ismét dühét hívta segítségül, mikor a gúnyos kérdést feltette. Hűvös pillantással méricskélte Gabrielt, aki láthatóan mindebből semmit nem vett magára. Arca szinte kifejezéstelen volt, azt leszámítva, hogy továbbra is szinte lángoltak a szemei.

Játszhatnánk valamit – felelte. Szinte már nem is pislogott.

– Aham. Monopoly, dominó, sakk?

– Nem. – Gabrielről teljesen lepergett mindenfajta gúnyolódás. – Most az én játékomat fogjuk játszani.

Lilyt hirtelen ismét félelem kezdte hatalmába keríteni. A férfi elmélyülő hangja egy csapásra vált hideggé és kimértté. Ahogy közelebb sétált hozzá, a lány csak most fogta fel igazán, mit tett. Egy vadidegen férfit engedett a házába, aki valószínűleg nem teljesen épeszű. Lassú mozgása, s az, ahogy lesütött szemhéjai mögül elővillant sötét tekintete, végtelenül izgató volt. Ugyanakkor félelmetes is. Tudta, hogy Gabriellel szemben semmi esélye nem lenne.

A férfi csak akkor szólalt meg ismét, amikor már csak centiméterek választották el őket egymástól.

– Kérlek, hadd mutassam meg.

Lily szinte megrendült, olyan alázatosságról árulkodott a férfi kérlelő hangja.

– Nem tudom, mit mondjak – motyogta, szemét egy pillanatra sem levéve a férfi szájáról. Gyönyörű volt.

– Nem kell mondanod vagy tenned semmit. – Gabriel most már suttogott, s hangja dorombolásszerű morgássá torzult. – Csak engedd meg…

Lilyben a félelem és a vágy olyan ötvözete kavargott, melytől minden tagja megdermedt. Lábai földbe gyökereztek, miközben azt kívánta, bárcsak most azonnal a magáévá tenné. Meg sem próbálna védekezni, egyszerűen csak hagyná, hogy Gabriel azt csináljon vele, amit csak akar. Arra vágyott, hogy birtokba vegye a testét, vegye el mindenét… sajátítsa ki.

Csak állt sötét pillantásától bűvölten, s képtelen volt levenni a tekintetét az arcáról. Hirtelen eszébe jutott egy emlék.

Pár évvel azelőtt kilátogatott egy farmra. A tulaj azonnal a karámhoz vezette, hogy megmutassa neki az egyik fő büszkeségét; a rácsok mögött egy andalúz telivér ügetett.

Lily akkor úgy érezte, ehhez fogható szépségben soha többé nem lesz része. Az állat izmai egyenként feszültek meg, tökéletesen kirajzolódtak vékony bőre alatt. Patái lágy dobogása puskalövésekként hatottak a táj békés csöndjében. Hatalmas volt, s kemény teste oly erőt rejtett, mellyel bármikor kettéroppanthatta volna lovasát, ha akarja.

Kissé elszégyellte magát, amikor rájött; Gabriel a telivérre emlékezteti. A férfi lénye tele volt gyengédséggel, de ereje éppoly pusztító volt, mint egy csodálatos vadlóé. Míg az ember birtokba veszi, irányítja, azt hiszi, az övé. De ez a hatalom csalóka. Ha a telivér ledobja lovasát, könnyűszerrel tipor végig rajta, összetörve mindenét. Épp ezért volt olyan izgalmas.

Gabriel ledobta könnyed zakóját, s az ing kigombolásába fogott. Meztelen teste lassanként feltárult Lily ámuló szeme előtt.

Ismét szemérmetlenül odalépett hozzá, s két kezébe fogta az arcát. Ettől az intim helyzettől Lily halálra rémült; gyomra éles görcsbe rándult, szíve kalapált, s képtelen volt uralkodni arcizmain. Szemei szinte kiugrottak üregükből, ahogy a férfi szemeibe nézett. Jézusisten! Pupillái úgy kitágultak az izgalomtól, hogy kék írisze már keskeny gyűrű volt csupán; mintha egy ragadozó állat vadászattól felhevült szemeibe tekintett volna.