Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 10

KUPCSAY FELICIÁN

A boldogság kiskátéja

Kell hogy mibennünk legyen valami – embervoltunkban a formaérzéknél sokkal mélyebben rejtőző —, amire rátapint ez a furcsa, szinte gyámoltalanul és (legalább látszólag) a megírás minden tudatos eszköze nélkül írott könyv; hogy csodálkoznunk kell, nem értve meg egyhamar a hatása nyitját. – Megkerített – valaminek a révén, amit ma és jó néhány emberöltője némává tagadunk, elkacagunk, visszafullasztunk magunkba élettel és irodalommal; s most elszégyelljük magunkat, mintha egy kisgyerek kérdezne hangosan és egyszerűn valami titkolt, nagy gyengeségünk felől. – A “naivitás” nem elég komoly szó rá, s a “jóság” nem elég alázatos. Valami mindnyájunkban elrejtett nagy fölénytelenség, humortalanság, pogánytalanság; – igen, valami ősi, emberi keresztényiség a levegője (az az ősi emberhajlam, melyből a kereszténység támadhatott), egyszerűen és tudattalanul járja át minden sorát, s valami illat-ráemlékezés azokra hat a legmeglepőbben, akik már tőle legtávolabbra kerültek: a nagyon élő, nagyon kultúrás vagy irodalmi emberre.

Gyermekek vak és vacogó félelme van itt a sötétség, az ismeretlenség, a felnőttek, az élet halál előtt; görcsös és beteg egymásba kapaszkodása elnyomott, magukra hagyott, egymásra utalt lényeknek; mert félelem, magány és bizonytalanság lehettek az emberszeretet ősszülői is. E könyv hősei csupa kezdetbeli emberek – gyermekek, még ha felnőtt sorban is —, tudákos, szomorú, kisöreg gyerekek, s a lelkük tele aggodalmas, naiv, szívet tépő komolysággal. Fanda Pál, a boldogtalan kis rajongó, Marini, a szent szerzetesfiú, az eszelős, fiatal Norat; vagy szegény, szegény kis Márián Regináld az Egy kézcsók című novellában, mely mind közt a legszebb. – Az embersorsok e szegény kis cégérei – ahogy szembehelyezkednek és alkudoznak együgyű, tisztán látni vágyó szemmerisztgetéssel a vaksötétbe, és elnémulnak sután, tehetetlenül, vigasztalanul az élet “igazságtalanságai” előtt. Mert igazuk őnekik van. A gyermeki lélek ősegyrétegűségét hordják magukban átkul, mely nem látja a dolgok színét-fonákját, nem érti különválasztani az írott malasztot az öklelő cselekvéstől. Ezek mind komolyan veszik az iskolai olvasókönyvet, az evangéliumot vagy a kegyes, szülői intelmeket, és ebben pusztulnak el; mi pedig értve és alkudva élők, még jobban belátjuk, hogy élni csak így lehet; de mélyen elszomorodunk miatta.

Ez a bensőséges, csendes, szinte lírai szomorúság érinti az olvasót akkor is, ha a halál rejtelme mered e furcsa kis ember-marionettek, aprószent-mártírok elé. Hisz az ő szemükben az élet sem kevésbé titokszerű és kegyetlen. Nem a misztérium, amit megérzünk; távol vannak ettől például a vak ismeretlenség maeterlincki hátterei, szaggatottság, dadogó beszéd, művészi elhallgatások – éj, borzalom, magány —, az esemény elszigetelése, homályban hagyása vagy rendkívülivé tétele. Ellenkezőleg! Amit itt mondanak, vagy amit az író mond, csupa teljes kimagyarázás, oktalan részletezés, bőség; a mese hétköznapi, egy-egy mély magányú és furcsán komoly élettragédia sok és közönséges emberek nappali sűrűjében játszik le, és elejétől végig van mondva oly primitív gondolatfűzéssel, mint a gyermekek monológjai. Nem is megdöbbentő; – szomorú és természetesnek látszó. Ahogy visszaemlékezünk, akik elnyomott, beteges, korán okos gyermekek voltunk, rá kell éreznünk, hogy ez volt magános tűnődéseink stílusa is; ily kimerítő, okoskodó, naiv, bő és egyoldalú. Hogy például naplóíráshoz való készséggel tízéves korunkban ilyenformán írtunk volna… És itt meg kell állni, a könyv írójára gondolni. Lehetséges, hogy ez öntudatos így akarás, vagy valóban csak máshogyan (egyelőre) nem tudás lenne? Különös véletlenből is kópiálódhatott az a mesei szőlőfürt, amire a madarak rárebbentek. Vagy tükröződött? Szinte elmosolyodunk a gondolaton, hogy hátha valami ravaszul elrejtett rutinnal fogtak meg itt bennünket? Én ugyan nem hiszem; de kell is, szabad is ezzel törődni? Nem mindegy az? Amikor a könyvet letesszük, hatása alatt vagyunk.

1910

SELMA LAGERLÖF

Az Antikrisztus csodái

Teljék kedve az irodalomismerő köztudatnak, s mondjuk ki legelején, hogy ez asszonyíró írása világszemlélet és előadás dolgában csakugyan a legmadártávlatosabb, legdologibb, leghűsebben hömpölygő folyású epika. Igen, ezt el kell intézni, mert ez sokaknak öröm. Hogy valahára, íme, asszonyi alkotás is kiszállhat az asszonyi lét nyűgös lírájából, kicsit mindig szeméremsértő megmutatkozások vagy aggodalmas körülkertelések tehetetlenségeiből; s lehet mindennél objektívebb föléje perspektíválódás idegen sorsoknak és idegen lelkeknek, hol az író maga már nem is a “történet szája”, de személytelenebb, mint beszédes rúnái egy vándorkövön. Való. E szelíd, de puritán rejtőzködés függönye megöl csakugyan nem kényszerülünk meglátni egyebet egy nyugodt, derűs, gyönyörködésben úszó szempárnál, mely egyforma, istenadta világossággal tekint el mindenen, s naiv örömmel biztat a vele gyönyörködésre. És – holott szemeink tán más mélységűek, látásunk más recéződésű – kedvtelve haladunk vele a könyvön át, mert az új látványosságok mindig frissítők, s mert a fájdalomtalan szenzációk számunkra a játék üdülése, épp tán felszínes voltukért jótékonyak és szabadítók.

És ebben mintha már meg is volna a felelet a legfontosabb, egyedül fontos kérdésre, hogy mit cselekedett velünk ez a könyv? Letesszük elolvasván, s úgy érezzük, mintha érdekes panoráma üveglencséi előtt mulattunk volna egy könnyű félórát, amint körben, csengettyűszóra lendülve, belülről villanyfénnyel világítva elénk utaztatta színes és kiszínezett fényképlemezein – mert ma éppen ezen volt a sor – a gyönyörű Szicíliát. Láttunk mindent. Az ősi, vulkán hányta és csaták dúlta fekete lávaföldet, hajnalfénytől rózsaszín, havas ormokat, kaktuszokat és mandarinerdőket, kerteket, klastromokat, elhagyott templomok romját és ősi palotákét, melyek márványudvarán korhadó boltívek falához támasztja dülledő kunyhóit a könnyű szegénység. Sok-sok kép, s mindegyiken színek és szépségek; a fényképmasina ügyesen válogatott panorámába valót, s mi gyerekként adjuk át magunkat leleményének. Sőt, mintha egy primitív iskolai szerszám hegyét is látnók, egy kis térképmutató pálcáét, mely precíz biztonsággal érinti, és nyugodt, szemléletes vonallal rajzolja körül a szeszélyes partokat, az ábrázolásnak felfoghatóság számára iskolásan stilizált körvonalait. Már a nénike szavát is halljuk (a tanítónéni negyvenkét éves, szürke liszterkötős, hátrafésült hajú, telt arcú, fegyelmezett, szeretetre méltó, csupa biztosság és sok melegség), amint kitérések és idegesség nélkül, jól elkészülten és egy leckeórához szabottan sorjázza el a “lakosság” köztudatba színesedett jellegzetességű típusait, szintén a felfoghatóság kedvéért szintén önmaguknál olyanabbakat: vak koldust, énekes templombanyát, mesemondót, bábjátékost, csuhás barátot, jóst, képfaragót, rablót, carabinierit, lovagot és szentet. Tagadhatatlanul a legérdekesebb dolgok közül való dolog a néprajz és geográfia, ha a tanító így érti és szereti a mesterségét. És szereti a dolgokat is, amiket meglátott, s tán ez minden titka. El kell némulnia a kételkedésnek, hogy aki számára ennyire egyformán és ennyire mindenformán tudnak “adni” a dolgok, adtak-e vala is többet Baedeket-szenzációnál; nem, e szívós germánság emberül győzi a hevüléseket, s mi érezzük ebben fölényét, amikor e betűs kirándulás idejéig készséggel adjuk kedélyünket keze alá.

Ámde a regény! Be kell itt számolnom, hogy első, nagyobb dolog ez, amit az írójától végigolvastam, de mégsem érzem sértő és oktalan mérésnek, hogy ezen át beszéljek róla. Nem vallom, hogy e rövid és robotos életben mindent olvasni kell és lehet, amit irodalmilag “illik”; de azt sem, hogy egy író ilyen láthatón komolyba adott, szélesre alapozott művében megtagadhatná önmagát, értékeit és fogyatkozásait, s ne adná a legtöbbet, amit adhat. Egy regény tehát, amelyben események játszanak végig, tarkán, érdekesen, kaleidoszkopikus hirtelenséggel átzörrenve egymásba, és fel-felébresztve egymás iránt a már-már fáradó figyelmet. A középpontban két ember szerelme, körüljátszottan közügyek áramlásaitól, társadalmi alakulások vulkáni rázkódásaitól, természeti erők – (föld, levegő, fajta és nép) – és belső, emberi mozgatók – (vallás és tömegszolidaritás) – ráhatásaitól. Gazdag, gazdag kincsbánya, kimeríthetetlen mélységek lehetősége; s mi van mindebből a könyvben? Amit feltár előttünk e gazdag és aranyszájú epika, széles és téres, hömpölygő teliségű síksághoz hasonlít, melyet egyenletes fénnyel derít végig a nap szeme, nem választják el árnyéksávok a dolgokat, nincsenek reliefjeik és… mélységeik sem. A dolgok csak történnek, egyre történnek; emberekkel, de nem emberekben; – deus ex machinák, álmok, jósigék, sugallatok és kegyképek malasztja a mozgatók mindvégig, oly primitív nyilvánvalósággal, mintha a bábszínházban egyre szemünkbe villognának a drótok és zsinegek, melyek az akciót helyberángatják. Mondhatnánk, hogy ezt a téma hozza így; de a téma az íróé, nem megfordítva. Mert jól járt ő ezzel a babonába színesedett szicíliai népfantáziával, mely mindezt jól-rosszul fedi, elhiteti vagy legalább elfogadtatja; de mit csinált volna nélküle?… Ha egy ócska harang véletlen megkondulása nem lehetne eseményfordító ok egy asszony legbelsőbb lélekdrámájában; ha az író ottmaradna szemben az emberével, és belülről kellene félreveretnie a harangokat! De nézzük sorjában!

Mit látunk meg például a hősből, legsajátabb metamorfózisaiból, életéből? Kisgyermek korában hirtelen odahagyja a klastromi noviciátust, eddigi otthonát, barátéletre szántságát, mert nagynénje, akiről odáig nem is tudott, első találkozáskor élénk színekben festi előtte az Aetna-vidék szépségeit. (A dologra nézve mellékes, hogy ez a tájleírás az olvasó számára is gyönyörű szép.) Később remetének akar szökni, s egy álom téríti vissza, mely azt sugallja, hogy szentképek faragásával szolgálja Istent. Amerikába indulván, visszatér egy nő miatt, kit magával akart csábítani; később mégis búcsútlanul hagyja el, mert – mint az író kijelenti – most már a szentek oltalmában hiszi őt. (Ez is a harangok műve. De hisz a csudás harangozó hírére tért vissza.) Mire évek múlva Párizsból hazakerül, már szabadgondolkodó és szocialista, de ezt is az írótól tudjuk meg. Sok évi börtön után pedig ott folytatja első és egyetlen szerelmét, ahol elhagyta – az első csók után a másodiknál. – Ennyi csaknem minden. – Néha arra kell gondolnom, nem egy hűsebb és fegyelmezettebb Jókai-é a Nobel-díj nyertese, a miénk forró fantasztikuma, felötlő aránytalanságai nélkül, de folyamatos láncolatú meseszövése és pompásan egész kisemberei nélkül is? – A hősnőre meg éppen nem szeretek emlékezni, mert egy kellemetlen dologról tudok. A vasgyűrűs hölgy a címe az egyik fejezetnek, s ebben van elmondva, hogy miután Gaetano, a regény hőse börtönbe került, mint áldoz szerelmének, és emlékének a magára maradt kedves. “Valahányszor donna Micaela a kezét fölemelte, s ruhájának ujja hátrahullott, azt látta az ember, hogy karperecnek egy rozsdás vasgyűrűt hord. Az utcán találta, csuklójára húzta és folyton viselte. Mihelyest a tekintete ráesett, vagy az ujja hozzáért, kissé elhalványodott, s mit sem látott többé a körülte levő világból, de látott egy sötét börtönt… Bár szaggatná karját a vasgyűrű, hogy egy pillanatra se felejthesse el őt soha.” Itt, ebben a miliőben felháborít ez a kicsit bornirtan tetszelgő romantika. De maradjunk a cselekménynél! Milyen szinte lelkiismeretlenül esélyszerű például az hogy Micaela “maga taszítja romlásba kedvesét”. Egy kapukulcson múlik, melyet utolsó percben szerelmes logikátlanságú ötlettel megfordított a zárban. Ámde az ezért való lelki vád nagy lélekdráma pillére kell hogy legyen, mert húsz év nagy idő. Viszont Gaetano őt ezalatt holtnak hiszi, mert egy szemfedőn elhaladóban családja címerét látta. Vagy hogyan robbanik be az ellenséges Elisa gyors hozzászegődése, s mindaz, ami váratlanul kezéhez békéllik a lebonyolításnak. A kegyszobor egy csudája például azon fordul meg, hogy egy vadidegen vakbizonyossággal meglátja a hasonlatosságot anya és gyermeke közt, ami éveken át a környezetben senkinek fel nem tűnt. S főképp, mint esik át a végén a tömeglélek nagy, elemi erejű pálfordulásán. Egy rövid mondattal: “A szerzetes túlbuzgósága úrrá tette Gaetanót (a szocialistát) a tömeg fölött”. Vajon segíthet-e az ilyen dolgokon az, hogy az író a regény címében, s több más helyen maga is “csuda”-nak nevezi? Ámbár, asszonyom, Szicília messze van tőlünk, ott sem eshetnek ilyenek. Hosszú és nagy szenvedések sohasem hagyják meg az embert éppolyannak, amilyen volt; évek Szicíliában is évek; a rab vőlegénynek lehet utánahalni, bolond szenvedéllyel miatta szintúgy börtönbe kerülni, lehet elfeledni, megcsalni vagy meggyűlölni, de így, ócskavassal parádézva gyászolni… Az ilyen szemfedő-ügynek is utána szoktak járni késfoknyi bizonyossággal; s általában és egészben a dolgok, amik történnek, nyomokat szoktak hagyni, s hogyha ezeket nem látjuk, akkor az egész csak ködképek vetítése, nem vérző-igaz valóság. Ám nem lehetetlen, hogy nagyon madártávlatból, hűs és derűsen szenvtelen epikus asszonyszemmel nézve csakugyan így látszanak a dolgok; ilyen ábrázolásszerűen, szimplává stilizáltan, oda vetítetten, tarkán, érdekesen, frissen, szórakoztatón és élettelenül.

Egy angol utazónő halad végig a regényen (poggyásza közt, alig tudva róla, hordja a csudatevő, áldó-átkozó hamis Krisztus szobrocskát), miss Tottenham a neve: utazik, csodálkozik, élvez, lelkesül, azonosul, részt vesz, jótékonykodik, megtelepül, férjhez megy – s az utolsó jelenetben “betelve Diamantéval, újból nyakába veszi a világot”. Nem kevésbé jelenségszerű, mint akár a St. Pasquale harangjai (a beállítása nagyon szerencsés); de én néha mégis őt érzem a kitessékelt, megtagadott emberi és asszonyi líra szellemének. Miss Tottenham vagy a tanítónéni, ez elfogulatlan, okos, mégis érzelmes, jóságos, mégis idegen, rálátó, de soha bele nem látó. Ám ne csináljunk rossz tréfát! Csak azt akartam inkább jelezni, hogy a legbensőbb és legkedvesebb érdekességek mégis valami rejtetten átderengő lírán keresztül csillannak meg néha a könyvben. Az északi ember ámulatában, mely felfedezi, és szebbnek, délebbnek, Szicíliábbnak látja Szicíliát a valóságnál; a protestáns lélek lojális, méltányos idegenségében, ahogy szinte élvezni tudja a katolicizmust; vagy az asszony simogatón szolidáris együttérzésében szegény, asszonyi bolondságokkal – mert milyen távol is esik a Gaetano érdekeitől a calabriai vasútépítés ügye; a hős hazatérve alig is érti meg, hogy “Éretted volt” —, mégis e kapcsolattalan lélekbabona fenntarthat egy asszonyéletet húsz éven át. “Mi tudjuk!” – bólingat miss Tottenham. Ám azért továbbmegyünk, nemde, mert sok furcsa és tarka, canzonés, vásáros vagy véres, templomkörmenetes vagy népgyűléses nap után – be lehet telni ezzel a Diamantéval, és – addio, signora Favara, a kopott kiskrisztussal a szekér kasban, mintha semmi sem történt volna, vesszük nyakunkba megint a világot.

1910

ALBA NEVIS

Nász előtt

Legtávolabb álljon tőlem minden olyas aggodalom, mely az ízlés nevében tilalomfát állít bizonyosfajta témák, bizonyos oldalú költői megnyilatkozások elé, ha ezek nem férfi-, hanem asszonyembertől erednek. Hogy asszony ne írhasson őszinte lírát bármely fajta szerelmes érzéseiről, mert ha nem óvatos ebben, nem fog tetszeni – régi fennálló viszonyok folytán idegzetbe évült önkéntelenséggel ellenszenvet ébreszt – a másik nemű emberben. “Férfiaknak nem kedves hang, mert megelőzi – asszonyoknak, mert leleplezi őket!” – mondotta egy okos ember, akire haragudnom kellett ezért. Nem – nem lehet épp csak asszonyverseknek megkülönböztetően ez, és férfiak verseinél jobban ez a céljuk: szerelmes hajlandóságot kelteni vagy megőrizni. Még feltevésnek is szégyenkezni való szempont ez, és távol maradjon tőlem, amikor ezen tűnődöm; miért nem kellemesek nekem sem e versek, még csak nem is kellemesek, holott bennük rím és mérték többnyire helyén, poén aláhúzva; pár szólam magyarán, pár jelző néha színesen és biztosan van is megakasztva és egymásbaköltve. S látnom kell: olyan egyszerű kérdés ez, hogy gyerekes elfogultság lenne fiziológiai megfejtésekkel bajlódni; nem a szemérem hiányzik e kis kötetre való poémából, hanem a költészet.

“Mária kihúzta hajtűit, leszedte a kontyát, előkereste a bontófésűt, és kigöbözte a fűző zsinórját.” – Lehetséges volna-e a fenti tőmondatokat költeménnyé kapcsolni, ha mindjárt néhány plasztikus jelző, eleven szólam árán is? Pedig a jelzett egyszerű ténykedések gyönyörű verset lobbantottak ki egy mai poétából, melyben benne minden féltudattalan asszonybűbáj, férfimegdöbbenés s a kettő mindent jelentése egymás számára. Szinte a szemünk láttára válik épp mostanában verstémává számos örökre költőietlennek hitt tárgy vagy jelenség: az evőeszközök nemesen graciózus, előkelő kezelése, a pénzetlenség nehéz nyűge, semmit sem finom betegségek gyötrelme, lomkamrák, világító udvarok vagy büntetőjogilag nem épp kifogástalan polgári cselekmények. De mind és minden fel van avatva, királyi olajjal kenve, mihelyt csak egy igazán szép vers íródott a hatásuk alatt. Vagy inkább mindezek ürügyén: de költemény lett, és nem a címül megnevezett dolog rímes felsorolása, kijelentése, előzményeinek és következményeinek egybevetése; mert száraz és üres kadenciákat nem virultat ki finom, gyökérző, nedves elevenségű, örök illatú poézisvirágokká pusztán az hogy tárgyuk vagy címük a mindenha leggazdagabb forrású költészet, a szerelem.

Kell-é rehabilitálnom a jobban érzékies szerelmet is mint költeményürügyet épp sajátságosan a ma poézisében? Csak ami az utolsó hét bő esztendő terméséből szinte részünkké váltan él velünk; – mennyi szépség, mennyi és milyen alakban? Himbálva a nyári kertben piros hintaágyon, loholva elnyúlt tagú fellegek hajszáin, hernyóképp feküdve át lepkék hímes raján, aranyasszony szoborrá dermedten, héjaképp vijjogva az avar fölött, vagy halottan pihenve a tavasztól halott szűz kemény, virágos mellén. S a többiek! “Egy tábornok agg lábán a vörös stráf” – s e sajátságos vers minden nedves színheve friss reggeli diadalérzések ujjongásában vibrál; – s hogy átverődik ugyanaz másszor Gellértnél a tagadással kísérletező férfigőg kudarcán: “Nem lehet már így sem!” S hogy rejtőzik a tagadásba nemesedve egy maga alkotta más ideál felé hajtottan itt: “Az asszony csak asszony, de meg kell halni; s kevés a férfi, bajtárs és barát, hogy teljesítsen, harcoljon és értsen” – vagy milyen teljes gyümölccsé érik Lesznainál a legasszonyibb, mindennél “kimondottabb” asszonygondolatban; “Megcsókoltad kis gyermekem” – hogy újra édesen ködlő emlékezéssé halkuljon Kosztolányinál egy beteges és szent kamaszfiú korra. – Ó, senki nem vádolhatná rejtőzködő és ravasz prüdériával e versek íróit – a tárgy s az érzés, sőt a kifejezés hajszálnyival nem szerzetesibb; – csak éppen hogy jó versek ezek, ha férfi, ha asszony írta is őket.

Most pedig idézeteket kellene mondanom az Alba Nevis-kötetből, hogy rosszhiszeműnek mondhassanak. De nem – szinte akárhonnan idézhetnék! “Látott-e, mondja, tegnap délután? – Látta azt a szőke fiút velem? Józsinak hívják, szép, kék a szeme. Józsi a vőlegényem!” – Így indul egyik, mely az asszonyember tehetetlen egyférjűségét, hűtlenségre akarva is tudattalan gyarlóságát látszanék példázni. – Van egyetlen vers a füzetben, ahol groteszkül és nyersen bár – meg van ütve valami mélyebben emberi hang. Az éj csendjében sírva zümmög át a szobán az enyves légypapírsüveg kis elítéltjeinek “hattyúdala”, s a néma óra magánya kísértetien ráfigyeltet e furcsa borzalmára a haldoklásnak. – “Csak állat sírhat ily keservesen, csak ember nem értheti soha meg!” Lapos és cammogó két sor, de mond valamit. Ám a vers folytatódik. Két kis légy indul most a süveg két oldalán, az egyik természetesen nőcske, a másik hímecske. Már lépre mentek, már fogva tartja őket a tragikus halálmézga, beleragadtak az enyvbe, mikor egymásba villan először a tekintetük. E pillanatban úrrá lesz rajtuk a világot átfogó hatalom, egymást akarják minden poklokon át, de ó, az enyv oly tagadó; egy-egy darab láb, ott egy darab csáp vagy szárnyízület marad el véresen, míg a csonka két torzó halálverítékkel borítva, végsőt hördülve egymás közelébe ér. Nyakukat előrenyújtják, s a szájuk egybeforr az első-utolsó csókban. “Ezeknek volt egy percük legalább, ami az egész élettel felért”, sóhajtja el a költő… Nem jó versek ezek. Ha sokkalta jobbak volnának, tán lenne még néhány szavam arról, mi értékűek az egyhúros hangszerek. Mert hangot ilyenen is lehet kiverni, de muzsikálni lehet-é vajon; s a líra egyéb-e, mint teljes egész skálájú muzsikája egy gazdag léleknek? Az ember egyébbel is kerülhet lelke húrjait megzendítő viszonyba, mint egy másik nemű emberrel; s még ebbe is belerezdül megszínesítőn, összefoglalón, halkítva vagy fokozva; át meg átjárja ezer egyéb: természet, kultúra, ember, munka, könyvek, gyermek, sors és legfőképp önmagunk. Élet nem gondolható szerelem nélkül, de költészet, igazi, már volt is egynéhány. A cél nem ez; – nincs ok levenni egyetlen húrt is, sőt felajzani mindet teljes harmóniára és teljes kifejezésre. Mindenképp többet kell hogy halljunk és lássunk e rikoltó és pőre egyoldalúságnál, melyre mohó kizárólagossággal veti magát a félrevezetett ízlés, mert benne “zászlóvivő” forradalmiságot és “mártíros” érdekességet vél találni.

1910