Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 11

ANTONIO FOGAZZARO

Kis emberek régi világa

Oly életrétegben járunk itt, ahol kevés mozdulású a sors, nem érzik hullámütés; kicsik és alig elkülönbözők, alig észrevehető életűek a lények, mint súlyos, nagy vizek mélyén. Hosszú órákon át üldögélnek a falu emberei előttünk piros arcukkal, egy-egy tarokkjátszma esélyeitől felajzott és lekötött mivoltukkal; szinte egyformának látjuk őket, míg egy-két pohárka igazi modenai jön: – és minden egyszerű vonásuk, hóbortjuk, hibájuk és szenvedélyük felszínre verődve, egy kezünk ujjain megszámlálhatón, naiv egymás mellé rakottságban mindenkorra megnyilatkozik. Az ínyenc plébános, a gőgös, vén marchesa, a komikus kis agglegény, kopaszodó szerelmes vagy hallgatag filozóf. Egy-két rugóra járó lelkek, s az életük kis tétekben folyik, szolid esélyekkel és normális kockázatokkal, mint egy kártyaparti kedélyes, családi körben. Fölényes idegenséggel nézzük egy ideig; mi közünk napirendjükhöz, bőbeszédűségük kit érdekelhet, furcsa bálványaikon lehet-e nem mosolyogni? Az ilyen könyvek első harminc oldalát azzal a visszatartottsággal olvassuk, ahogy összetett életmódú, szenzációkat és fegyelmezettséget ki-belélegző nagyvárosi ember ül a pipafüstös ebédlő keshedt bőrfotőjén, és elnéző unalommal figyeli a tiszteletére gyűlt szomszéd urakat. Mily furcsán eleven gesztikulálás, harsogó kacaj, mily hosszú anekdoták, ártatlan csipkelődések, hallgatag asszonyok! – — – S aztán – észre alig veszi – a második félórában beleszól a politizálásba, egyszer csak megnézett egy leányzót: közöttük van. Más réteg – élő ázalagok asszimilálódása; kiderül: nem sok a különbség; kiderül: minden csak manier, de mögötte, ha van, az ember sohasem érdektelen. Aki belefigyel a kártyákba, az velejátszik a játszókkal, ha mindjárt filléres is a bank; s e regény, ez író ezt meg tudja tenni velünk.

Egyszer aztán valaki hármat tapsol; és viharszagú, idegen szélroham csapja ki az ajtó-ablaktáblákat, elkeveri a kopott kártyák fontoskodó rendjét. Valahol a messze vízfelszínen tán piszkos, zavaros ár tolul, torz hullámtarajú viharkészülődés; gaz kis kulisszaérdekei, görbe, apró, titkos rugói a nagy históriának, egy külföldi diplomata húgának levele; – — – de mire idejut, e mélyebb körök tespedt mozdulatlanságáig, úgy rázza fel azt, mint éles és lüktetés, átreszkető, delejes viharáram, mely rejtett energiákat eszméltet magukra. Forradalom, haza, király! Vagy puskapor-szag, halálparfüm, kockázat, szépség! – Valami végre – amire rámehet mindenünk és magunk – dobjuk, hisz mi egyébre jó? – Ez az embertípus az, mely két jelszóra rajongással telítődik; veszteni valók híján dalolva megy az ágyúk elé, és naggyá nő a nagy percekben; villámfény cikázott bele a homályba, és sok apró, vakéletű teremtés egymásra és magára ismer nála. “Éljen Cavour gróf!” – mondja a tóra nyíló teraszon, a tavaszi éjszakában három-négy ember, akikről egyébként alig eshetnék szó – reszketve néznek egymás szemébe, és koccintanak a háborúért. Lenn, a kerten túl spion őrszemek és osztrák fináncok lesik a gyanús lámpafényt. Ezernyolcszázötvenöt. “Én a magam részéről vízbe fojtom a vámellenőrt!” – szól fojtottan halkan a karcsú fiatalasszony, akinek eddig alig hallatszott szava. Majd gyertyával a kezükben állnak a lépcső alján, hogy aludni menjenek, de még visszatérnek izgultan és mosolyogva, mert elfeledték megbeszélni, mi lesz majd az új, egyesült birodalom neve. Mi is lehetne? – Piemont? Cisalpina? Itália? – Itália! A szél lobogtatja a gyertyákat – és fenn, a hálószobában így öleli át egymást egy házaspár, az eleven és egyesítő órán, a közeli jövő jelentőségétől átizzott lélekkel; s tán ma először ölelik egymást igazán.

A regény pedig, mely tulajdonképp e két ember regénye, még csak itt kezdődik; és benső, legbensőbb lélekügy. Két ember csaknem végzetes elszakadása a kettejük kétféle vallásérzése miatt – hogy az egyik tradíciókból és üdvösség reményéért; – a másik (a nő) hitetlenül, csak belső nobilitásból és önmagával-elkészültségből jár az erkölcs és igazság útján. Itt valóban fölénk nőnek ámulatunkban e kis emberek; – hol vagyunk tőlük, hol vannak ma tőlünk ezek a válságok, ezek a tragédiák és kiengesztelődések? Tán mégis magasabb életelemben jártak – és mi tévedünk? – Ez a legszebb a könyvben, mely intimus, összhangos, egyszerű megcsinálatlanságában biztos könyv. Keretbe foglaltan az élet egy darabja – fölös személyek is és fölös epizódok is; – a legtöbb öntudatosság tán abban, hogy hol záródjék e keret; hogy az első harci dobpergés fénye be is fejezze a regényt. Így, ami belülre esik, harmonikus és egész – egy kis világ, régi világ —, s tán e tapintat épp döntő a könyv értéke felett.

1910

MARIAY ÖDÖN

Kelet fia

Sokat és sok jót mondunk el ez “első könyv” írójáról, ha ide jegyezzük néhány mesevázát; egy-kettejét a tömör, derék és fogható novellaszüzséknek, melyek a kötetben elsorakoznak. Íme. A gyönyörű mágnásleány egy falusi nyár fülledt unalmú délutánján beleszeret felemás, lélekideg szerelemmel, a rút és félszeg kántorfiúba, aki zongorázik neki, és akiből felséges, művészi dallamokat csal ki e szerelem váratlan eksztázisa. De a csókja undorító; s az első verítékes, rablottan is gyáva ölelés miatt felháborodva kergeti el a leány; hogy mégis, nagy idő múltán, egy operai páholy mélyén, deli huszártisztje oldalán is a láz forróhidege verje ideges, szép valóját a régi preludium motívumai hallatán. Vagy ez. A mihókos, falusi szegkovácsot Amerikába vándoroltában utoléri a sztrájknyomor, és valami cirkuszba kergeti, ahol megtetszik a százráncú, szerencsétlenül furcsa ábrázata, bohócbugyogót kap és papírfüzér-farkat. Külseje tragikus véletlene most könnyű kenyérré lesz; néhány bukfenc csak a porondon és csattanó álpofonok; – de amikor ki kellene lépnie, utolsó percben megbicsaklik, mint a csökönyös állat, valami eszébe jut – néhány felleges, barna szempár, hazai munkatársaké, méláz vele szembe a nézőtérről, valamit érez, a kipellengérezett faji méltóság szégyenét – és nem bír, és a pénzükért feldühödt külvárosi jenkik gázolják holtra a boldogtalant. Hát Csokolyán Vince! A magányos lápi orvvadász, aki főbe lövi a lecsapolást vezető mérnököt, csak egyszer úgy főbe lövi, nem is eltervezetten, csak mert találkozik vele a tönkretett náderdő szélén – és mint a feldühödt állat… Hát a “feketecsuhás”, a derék pap, nyájának szelíd őre, akitől a szocialista vezér elveszi legkedvesebbjét és a tekintélyét, népe bizalmát, kenyerét; s amikor mártír daccal ellenébe harangoztat siketítő érczúgással a népszónokok beszédének, a templomajtóban esik el a tömeg dühétől az “elhagyott oltár” védelmében. És tán mindegyiknél szebb, többet markoló a kis táncmester-csizmadia esetében, akit idegbajossá, emberkerülővé tesz az édesanyja halála, még a tájékára sem mer nézni a “koporsós Ivanics”-nak, később beteges kényszerből erővel odamegy, majd odaszokik, és esztendőre az egyik félig kész koporsó forgácspárnáin öleli meg jövendőbelijét, a boltos lányát. Ezek és ilyenek! Teli bélű mesék, kínálkozók; az invenció eleven eréből fakadtak.

A hiba, ha van, legfeljebb ott van, hogy nagyon is külön léteznek; hogy az író először végigszerkesztette őket, és mikor papírhoz ült, már egészen pontosan tudta, mi hogyan következzék, és valami teljesen független dologgá vált így a megcsinálás. Olyanná, amiről külön kell beszélni. – Valamikor hallottam a szerzőt egyik modern fiatal könyvéről ítélkezni, némi lenézéssel és nem kevéssé találóan. “Leterít – mondta – egy nagyon szép, színes, de kicsiny szőnyeget, ez a szüzsé; aztán rálép, és megkezdi rajta legízületcsavaróbb mutatványait a formai kiszámítottságnak, kínosan aprózó leköszörültségnek…” Ahogy most ráemlékszem, erős ellentettségre vall ez; Mariay valóban nem így! Majdnem primitív készséggel, súlyos és erős kis csákányütésekkel lát neki egykettőre, mint valami kész, tömör masszának – és szinte magától könnyen, hasadási lapok iránt formálódik ki a történésből a novella. Igaz, annyira a maga és eseménytartalma törvénye szerint, hogy mindaz, amit az író utóbb mégis díszül ráakasztana: itt-ott elnyújtózó tájrajzok, csekély reflexiók vagy fölös hajhózás a mi szép, felső-tiszai szólásainkkal; felötlőn lekívánkozik róla. Szerencsére ez nincs nagyon gyakran, és a szervetlen sallangnál sokkal több is kiaknázatlan érték, ami a csákány alatt elpazarlódva hull szét; hangulatszilánkok zománcos finomságai és a mesterséges kristályhoz hasonlóan áttetsző tudatosságú konstrukció. Valami kellemesen magabízó erő van azért e könnyű elnagyolásban, ahogy az író röstellné is a témáit eldédelgetni, érlelni, hordozni, csinosítani, mint anya a gyerekét; hadd érjenek a maguk erején, bizonnyal jön utánuk még egynéhány többi, nem gyöngébb gerincű és tán formában is készebb összeállású. – S egyszer-egyszer csupa virtusságból megmutatja, mit tudna finomságban, fantasztikumban, színes szómegtalálásban is – például a neandervölgyi novella első szakában. – Vajon nem az ilyen és így botló novellakezdetek után kell eljönni a megígért, új magyar társadalmi regénynek, mely, hogy milyen legyen…? Erről egyelőre csak tréfálni lehet.

Mindenesetre azonban – és mindazonáltal – óvakodás egyelőre a tendenciáktól; ezek veszedelme: csábító és korai veszedelem! Ahogy most mindenáron a papnak kell hogy igazat adjon a szocialistával, a honi rög hívének a kivándorlóval, sőt az orvvadásznak a lápi mérnökkel, sőt-sőt kicsikét a deli-duhaj dzsentri fiúnak is az üzletemberrel, Ratford lorddal szemben: mindebben nem a világos, bár szelíd és óvatos kis reakcionárius él volna a hiba. – Lett légyen bár az ellenkező politikai vagy társadalmi világnézet: nem jó, legalábbis nem haszon egy, az élet elevenjébe szabad kézzel is belemarkolni, önmagát zavartalanul és önállóan megtalálni akaró írónak. A tollat – legkivált eleinte – minden külső, szeretetek vagy tekintélyek kedvéért való iránykodástól, a legjobb helyről jövő önkéntelen sugalmazottságtól is jobb őrizni.

1910

ERDŐS RENÉE

Az aranyveder

Spontánnak, egyszikkel-termőnek, egyútúnak (ó, szívtől a tollhegyig) – szóval valami ősien primitív költésfajtának jegyzi a belvilágát ma is az iskola-esztétikai elintézés; holott a mai ember élvezetföltételei számára a hátmögötti tekintetek egész fegyvertárát szedte már magára – a formai áttetszőség sima redőjű hóköntöse alá. Rafinálttá kellett válnia és körültekintővé, hogy úrrá lehessen a hatás véletlenei fölött, amik kiszámíthatatlan szeszélyű kereszteződésbe jutnak a befogadó ízlés százféle, idegen eredetű összetevőjével. Jó ízlés, szokás, morál, mérséklet, társaságos illem!… Minden évtizednek érzésdivatja van, uralkodó szele, mely felé hajladoznak a derékontöréstől félők. Ezerfelé figyelő ravaszdijáték lett a szent együgyűségű, ősi dalköltés. A poétának hozzá kell stilizálnia életsorsát is a költészetéhez, és magánviszonyaival igazolni versesköteteit; meg kell konstruálnia élete regényét – ama sorok közötti költői műveit, mely könyvben a versek sorrendjét meghatározza, és hézagaikat kitölti. Nem szabad a rászedettség bosszankodásával kiábrándítania tisztelőit; de mégis jótékony félködben kell tartania magánélete ügyeit és szereplőit, mert ugye, megbocsáthatatlan volna például versbe foglalni egy olyan – igen megrázó és sötét – szerelmi dráma esetét, amelyről, s benne a költő szerepléséről már, mondjuk, napilapok hírrovata is tudomást vett. – Ó, líra – egy költői én teljes kibomlása, magakifordítása, áldozatkész és halálos-gőgösen alázatos kebelfeltárása, mely becsületkérdésnek érezze a megnyilatkozást szégyentelenül és teljesen, a mindent kimondást, sőt túlkiáltást; mert a túlzások vastag betűi rivallják a sokak számára termett, buzogányos, álmot felrázó nagy igéket. Ó, szunnyadó, pólyás életigazságok, alvó próféciák, miket a dalnok – a vátesz talált meg először legbelsőbb magára eszmélései halk nádastaván; és dajkájuk, nevelőjük, énekes testvérük lett! Aki vátesz volt; ma misztériumjátékos, görögtűz-vetítő, aki elhallgatásokkal is tud kifejezni – bűvész és tömegpszichiáter, aki jól tudja, mit és mennyit szabad önmagából megmutatnia. De jaj annak, aki az ősi lantlélek gyermeki és nagy egyszerűségét, gőgjét, mértéktelenségét, alkuvásra vagy a félig elmondás ingerlő amatőrfogásaira nem hajlandó voltát hozta magával. Keze a keblén, és homloka a magasságok felé fordítva – de hosszú tunikája sárral keverődik utána, és kövek repkednek koszorús feje körül.

Ki tudna pontosan végére járni, mi hívott ki hangosabb és riadtabb esztétikusvétókat egy időben Erdős Renée költészete ellen; a köntöst mellen feltépő és kitáró kezek-é, vagy a hátraszegült fej gőgje? Hol a jogcím – kérdezték – e csókokról csattogó költészetben a prófétanői, ószövetségi pátoszú hanghoz: “Jöttem hozzátok!…” Holott, egyszerűen szólva, mindahhoz, amiről ő hajdanta dalolt, sokkal bensőbb köze van szegényke életünknek, mint például sajátos ízű mívelődéséhez a nemzetnek, ahová tartozunk. Holott a “Kevesebb hitványság és több szépség az ölelés körül!” jeligéjű harc semmit sem komolytalanabb a legszebb kultúrforradalomnál. Holott, aki megleli önmagát, és kifejezi viszonyát a szerelem helyzeteivel szemben, nyújtott legalább olyan érdekeset, mint aki fajával szemben fejezi ki önmagát, és például fajából-kinőttségére lel új, teli, szabadító formákat. – A költőt az örök irritáltság kagylótragikuma avatja fel; azért a betegek állandó maganézelődése jár vele. De maga-hit, fontosságérzés, kijelentésszerűség és prófétagőg nélkül honnét is venné az önigazolást, hogy mindig önmagáról beszéljen, mások helyett, sokakat kifejezően éljen és szóljon. “Jöttem hozzátok…”

Sokak helyett – sokak által együttérezhetően – tán ez az a terület, ahol bizonyos fajta lírai lélek önmagához méltón kerülheti meg a tartózkodásba dresszírozott mai olvasólélek ijedt gáncsvetéseit. Vannak versek, melyekhez nem férhet szó, melyek felülkerülnek a szaglóérzék-finomságú esztétamérlegelésen, mert nagy egyhezkötöttségük feloldódott, vérrel-aláfutottságuk leszaladt, letisztult bizonyos általánosításban; s a vers külön műtárggyá vált, önmagaértékűvé, ahelyett hogy a költő életfolyásának egy magyarázó adata, egy kinematográflemez töredéke lenne. Nekem legszebb Goethe-líra a Mignon, mert ehhez nem kell ismernem a költő szerelmeit sorszám, rang és adat szerint; az epedése – minden epedés. Az alanyiságnak ezt a lehiggadását, megemberesedését – mint folyamatot mutatja az Erdős Renée költőpályája. A szerelemnek elébemenő asszony hangjától – az új életformát lelő ember szaváig – az Ó, hagyj fel édes… kezdetű, nagyon szép verstől a Notte mystica című gyönyörű versig – szép út – és még nincsen vége.

Új életforma az ember számára, ki művésztudatossággal érzi önmagában teljesülni, és rekonstruálja az emberiség egy régi, nagy érdekes sorsfordulását. – Az ő kereszténnyé válása – és az Aranyveder című verseskönyv; hogy melyik történt a másik kedvéért, melyik az okozat? Belegyőződött-é már e poétalélek is a mai költő kulisszarendezői kényszerűségébe, ha hatni akar? Mindegy. A katolicizmus szelleme tömjénez át az új verseken, ama Pál szerinti érett, alkalmazkodó, emberhez szabott és költői liturgiáé, mely éppen így kell hogy hasson egészséges és utakat járt lelkekre; mint ahogy hatott legereje korában a szép, erős, próbált, pogány világszellemre, mely csak elkészült az élettel, testtel és gyönyörrel, de nem nyomorodott bele. Verlaine beteg és perverzus, Wilde úri és alakos katolicizmusa – Ady protestánsul igazlátó és könyörtelen Isten elé állása már megadott kincsei a költészetnek; jó, hogy az Erdős Renée theizmusa másféle és újféle; az emberről új tanúság. Az élet forró, táncos dalait én miként zsoltárt énekeltem!” A Thaiszok térnek meg így, Isten dicsőségére ápolván testük szépségét a klastromban is, és zsoltárt énekelve a cella kertre nyíló ablakában; majd virágok közt, aggodalmak és kísértésrémek nélkül, mosolyogva haldokolnak. – Az ember szembekerül itt az ő külön Istenével, bizalmasává avatja és asszonyos, szép teatralitásban, önmagát kreálva, színházat játszik neki. Az Aranyveder Krisztusa személyes viszonyba lép a lélekkel, becézi és kíméli – megkülönbözteti, ha kell, mint az okos zárdafőnök a színésznőből lett novíciát. “Én vigyázok rád és nem engedem, hogy neked a vágy fájjon, – virág, tüzes virág, – hogy elhervadj a keresztfámon, – kehely, teli kehely – hogy a föld igya be borod.” Bágyadt idegszálak finoman zendülnek össze a testben a jézusi kéz érintésére – szinte Szent Ágoston-i, merészen lenge harmóniájává a szemlélődésnek. “Gondolatok, fehér sirályok, – én magam nem vagyok, csak lélek, – és halkan dalolom magam – felétek.” – És mindenütt milyen csattogón, frissen és telin az ő régi, üde formái, dús és harmatos színű képei, mint eső utáni tájak. “Csillogni oly kéken ki látta valaha – Silvé tavát!…”

Erős, derék megmaradások, utahagyások és új útralelések vigasztalóbbak – ritkábbak is – tüneményes kezdeteknél. Egy évtized van az Erdős Renée költői eljutásai mögött, s ez volt nálunk a nagy lírai átformálódás megáradt és megsűrűdött időszaka. Hat-nyolc éves, akkoron újnak és szépnek hatott verseket éreztünk harminc évesekké vénülni e rohamos előrejutásban, a della crusca érlelő és öregítő napheve alatt. Az Aranyveder pedig, íme, üdének és fiatalnak hat, meglep és megörvendeztet. Egyre többen érezzük úgy itthon, mintha tartoznánk neki valamivel, mintha kihagytuk volna valamiből, és keressük meg az ő alakját is a nagy lendülések mögött – hatón és hatásokat befogadón —, de beletartozva a kórusba és teljesebbé téve azt.

1910

K. HEGYESI MARI

Gyermekleány-kori arcképére kell gondolnom: e nyugodt, nagyvonalú és megdöbbentően tökéletes profilra; e szoborkomolyságú nyak ívére a magosan tűzött sötét haj csigák alatt; az egész súlyosan érett, szinte önmagába visszatérőn tudattalan s oly nagy szépségig amilyen sorsok és emberpárok, égaljak és vándorlások legritkább szerencséjű véletlene tud összehozni évtizedek során, ha egyszer. E gyerekleányra egészen – akin át legjobban érthetem ma őt —, amint kivirult a pihent erejű, dús és szunnyadó kispolgári életből; felnőtt katonalányos, kemény erkölcsben, és vasárnaponkint templomba indult imakönyvvel. Igen a – Gretchenek testvére volt; germános tő hajtotta ezervegyülésű, osztrák talajba, bár olasz földön, katonai ispotályban hozták világra, háborús eligazodások dobták aztán magyar kisvárosba, és apja nagyon kurta beszédű, nagyon egyféle öreg katona. – — – Csak ilyenné válhatott. Templomba indul vasárnap, és halad az útján idegesség nélkül, tudatosságok, kereső kívánások és egyéb terheltségek nélkül, halad, és szép, mint egy kép; de ehhez már nagyon is hozzászokott, és nyugodt ámulással fordul a kiáltás felé: “Gott – die Dirne ist schön!” De mi történik vala, ha aznapon véletlenül nem jön vele szemben a minden zűrzavartól fertőzött idegen – Faust, az élet? Margit felesége lesz egy jóravaló mesternek, s mindaz, ami itt kijelentődésre várva szunnyad: Margit, a heroina, a gyilkos, az őrjöngő, a szent anya, a mártír, a megdicsőült; mind eltevődik, és vár még egynéhány nemzedéknyit. Az őspasszív vagy ősegészségű asszonyvalóság típusa ez; élet, melyet a sorsa kreál, mely mindenné válhatik és mindenre beválik, de mind e mindennek rá kell találnia, mert ő maga soha kereső szándékkal semerre meg nem indul.

Ő az, kihez maga jószántából kell hogy eljöjjön minden; élet és szerencse, véletlen és lehetőség; de művészi magáralelés és áthevülés is – szerep, kialakulás, érdem —, minden. A dolgok történnek vele, nem ő cselekszi őket, színjátszó művészetét a szerepek kreálják, nem viszont. Mi történik vala, ha a kis konfirmációs katonalány, mielőtt férjhez ment volna a neki jelölt jóravaló mesterhez, el nem jut véletlenül, csodaszámba menő véletlenből életében először a vidéki színház nézőterére? De eljutott, sorsa rátalált akkor, s e kevés vonalú lélek, rövid szavú és kemény fejű katonák ivadéka, elfogadta sorsát ez estén, eljegyezte magát az első megihletődéssel; hogy asszonyos kutyahűséggel kitartson mellette egy életen át. Ez lett része, e passzívan asszonyos szívósság, nagysága a kitartásnak, helyénmaradásnak; – aggódó családi pofonokkal szemben akkor, később sok mellőzéssel, rosszulértéssel, rosszhelyre-tevéssel, szinte egy életen át. Az ő egész emberi és művészi lényéhez kívülről, a biztatásból, a megértésből, foglalkoztatásból és szerepeiből kellett volna jönni az impulzusnak a teljes kifejlődéshez; s a színház, legigazibb és változatlan-egy szerelme, nem adta ezt neki, vagy nagyon mostohán. De ő asszony volt, az adásért való, s nem az elfogadásért, s a hozzá való rosszaságot még csak nem is fanyar és ízetlen mártírpózzal viselte, hanem derűs és tisztes egyszerűséggel, mint egy feleség. “– — – Még királynénak se én innét a színháztól!” – mondta szinte sértődött határozottsággal nyolcvannyolcban, mikor a lugosi főispánnéságról esett szó.

Attól kezdve, hogy a bakfisleány Krecsányiné anyáskodó szárnyai alatt most már imakönyv helyett kottákat cipelt a próbákra, uramisten! Lám, már akkor is így kezdődött. Az énekkarba osztották – hogy szokjék – a kis zenei antitalentumot; elszántan gajdolt bele, s a kis öreg cseh karmester bosszúsan kapta össze rá ideges, furcsa képét. “Mada cak – mada cak fodja be a száját!” A haja tövéig pirultan, lesújtva húzódik hátra, de az apró ember pár perc múlva felüti fejét a kottából, és utánkeres jó kis szemével a “schönste kicsi”-nek. “Nó – mada cak – álljon itt legelöl azért – parádénak!” Ez apró emlék a sorsa példázásául maradt szomorú féltréfának a kedves humorú lélekben. Nyegleség, fontoskodás, érzékenykedés nélkül állt ő, ahová állították; mint ahogy fölényes engedelmességgel jött-ment általában az élet dolgai között is, melyeket mások mozgattak körülötte; nyilvános pályáján legritkábban az ő – legtöbbször a maguk kedvére. Rendkívüli szépsége visszafejlesztette, fölöslegessé tette benne azt a nyilván intellektuális, hajszolodó, ideges asszonytalentumot, mely okos mesterkedéssel “még szebb lenni” kell hogy erőlködjék – megszokhatta, hogy puszta megjelenése akárhogyan is elég; hát valami bágyadt és puha kényelemszeretet vált lényévé mindenekben, s tán ősibb, mélyebb asszonyosságok, a küzdéstelen és versenytelen ősasszonyéi; egyszerűség, emberi nobilitás, irigységtelen kedvesség a privát életben; s tán a mesterségében is ezzel összefüggött valami mélyről szakadó primitivitás, áttetszőség és alapjáig egybőlöntöttség. Kevésvonalúság tán vagy fővonalúság. Ezekben jellegzetes a játéka mindazokon a ritka estéken, amikor egymásra lelhet ő és egy neki való, hozzá alkalmas feladat; mikor egy szerep elevenen találja, megfogja, kikészíti őt. Miért ritkák az ilyen esték?

Mióta Paulay egyszer “véletlenül” fölfedezte az első kiállítási év szezonjára, és “véletlenül” itt ragadt a Nemzetinél; eljátszott igen-igen sok mindent, amit a fizetségért el kellett játszania: szalondrámát, vígjátéki asszonyt, klasszikus tragédiát, intrikus rossz, kiépítetlen, semmit jelentő vagy parádés szerepeket; és soha még színészember, és soha szebb béketűréssel nem volt évtizedeken át annyira – neki való vagy nem való – de valamelyes határozottabb tendenciájú szerepkör nélkül. Ami másnak nem kellett, ami nem sértett egyéb ambíciót, érzékenységet, akarást. Igaz, maga is oka volt ennek! Színésznek sorsa a szerepei, de ő nem tudott elébe menni a sorsának, nemcsak “minden követ megmozgatással”, még csak egy kézkinyújtással sem. Ha megkérdezik, tán meg se tudta volna mindig szerencsésen mondani, mi az és milyenforma, amit játszania kell. Nem volt öntudatos, ilyesmit számára mindig valaki másnak kellett volna észrevenni. Tán sose volt ilyen valaki a hivatalos valakik közt, s azért volt minden sikere olyan véletlenszerű, egymástól szervetlen és belső színházi embereknek is mindig új meglepetés. “Hát ezt is tudja?” – vették észre csodálkozva, sőt örömmel minden alkalomkor – aztán megint félretették elintézetten, hosszú időre; s ő maga bizony legkevésbé tudta értékesíteni, reklámozni, forszírozni a kis és nagy eléréseit.

Mert olyan szép volt, mert szépen, jólesőn beszélte a magyar szót, és gyönyörű, meleg zengésű ritmusokban tudta deklamálni a jambikus verset: klasszikus hősnők és érzékeny polgármártírok között variált nagyjában a szerepköre; mindenre, a legzagyvább összevisszaságú sorrendben is elég jól be tudott válni, s ez volt átka; a kötelességtudás erőszaktevései, s hogy hamarosan megszokták őt ilyennek, és sokaknak volt így kényelmes. De akkoriból már emlékszem egypár csodálatosan tisztult, megdöbbentő egyszerűségű hangjára; voltak mondatai, amiket egyedül csak ő mondott úgy, s amiken át az ember félsejtéssel megjósolhatta volna a legmaibb fajtájú színjátszást évtizedekkel ezelőtt, mikor még híre sem volt nálunk. “Miért is vagy te Rómeó?…” ahogy halk és hűs mélázással suttogja le az erkélyről, egy percre kiesve életből, érzékiségből és tettekből, egy percre önmagába és sorsába elmerülten és alig figyelve a kimondott szóra. Vagy az ő Denise-ében mennyi lappang azért halk megszűrtség, túllevés vagy fölüllevés; nem szordínós vagy lihegő visszafojtottság, hanem salakjahiggadt, egyszerű mélység. Ahogy a sztereotip “Hogy vagy”-ra felel a volt csábítónak, igénytelenül, fájdalomtalan és reménytelen idegenséggel. Már akkor, emlékszem, őrá kellett gondolnom Ibsent olvasva.

S egyszer – mostanában már – láttam Gináját a Vadkacsá-ban. Igen – ez a szerep meglelte őt – és meg a Kísértetek asszonya is, és épp így lelné meg a Gabriel Borkmann sógornője, például. A túllevések, a legbelülre visszahúzódott szenvedélyüszkök; vagy primitív mélységű asszonylelkek, önmagukba térők, tudattalanok, passzívak és egészségesek, az ő nyersen egyvonalú problémáikkal. “Enyim-e a gyermek?” – faggatja Ginát a férfi – s ahogy ő ráfeleli csodálkozó, gyermeteg, becsületes “Nem tudom”-ját! De legújabban jöttek még furcsább meglepetések. Darabok, hosszú életet és kasszasikert nem ígérők, amiket kényszerű irodalmi obligónak tekintett a színház, és a szereptanulást időpazarlásnak azok, akiknek jóvoltából így ő hozzájutott. Bernd Róza jött s a Heyermans-féle Róza a Remény-ben, e rusztikus és meleg asszonylények, egyközpontúak, egyszerűek, erősek. Felteszem róla, hogy ő magát lepte meg legjobban e dús parasztlányokkal való közössége, de lehetetlen volt, hogy mások is, sokan észre ne vegyék e becsületes bensőségű eggyéválást velük; s azt, hogy ez művészi érték, bármi legyen is a magyarázata. Észre is vették – konstatálták, örültek is neki —, s e sötét és szexuális hátterű újdonságok hamarosan lekerültek a fiatal leányok illő szórakoztatására és fáradt kedélyek felderítésére is tekintő, derék színház műsoráról. Ki tehet mindezekről, és így lesz-e mindig?

1910