Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 9

SZABÓNÉ NOGÁLL JANKA

Az ördög egyszer egy tükröt fabrikált, és vigyorogva sietett vele az Isten elé, hogy megmutathassa néki abban a teremtett világ torzképét. De útközben az Ég haragos villáma széttörte a csúnya jószágot apró, nagyon apró darabokra, és ezek a szörnyű kis porszemek azóta itt kóvályognak a földön. Akinek egy darabka a szemébe téved, az, szegény, azontúl csak úgy látja a világot, olyan kacagtatóan ferdének, kétségbeesetten züllöttnek, olyan tótágast állónak és szörnyűnek, amilyen talán valóban.

Ez a régi mese csak úgy jutott eszembe, mert arra gondoltam, vajon ennek az íróasszonynak a látásos, nagy szemébe mi esett bele? Hogy az angyalok is csináltak azután egy bolond, rózsaszínű mesetükröcskét, amitől csak azt lehet kérdezni: mi a legszebb a világon? No nem! Ezt, amitől így tudjon látni valaki, nem készíthették a kis ostoba angyalok. Legföljebb, ha eltávozott emberek, legjava lelkek, akik itt végigéltek, megnéztek és megismertek mindent, legjobban talán a szenvedést és a megbocsátást.

Egy “indiszkrét” gondolat. Vajon hány esztendős lehet ez az asszony? Ez az édes, megbocsátó gyöngédség, e szánakozó szeretet, e nagylelkű humor, úgy mondják, csak az élemedett emberek kiváltsága. De az öregasszonyok majd mind irigyek, sopánkodók, kicsinyesek és bekerített látásúak, a fiatalok pedig, azok fecsegők, csodálkozók, ítélni merészek, és minden dologba belészerepeltetik becses önmagukat. Ki tud így látni? Ilyen nemes objektivitással, ilyen könnyezve nevető szemmel, ki sajnálja ilyen félénk szeretettel a megtévelyedett, szegény “másik asszony”-t? “Egyik varjú…!” dünnyögi egy mogorva útitárs valamelyik novellában. De milyen ritka madár az ilyen varjú.

Évek! Ha nem szégyellném – de hisz’ Lafcadio Hearn sem szégyelli —, azt mondanám: egy sok ezer éves lélek. Régi lélek, aki nagy, fáradt kultúrák mérgén, illatán keresztül szűrődött és öregedett idáig, a jóságos megértésig. Ahogy nézi a világot, egyszerű mosollyal húzódva meg egy vasúti kocsi zugában, egy nyaraló teraszán, egy kisvárosi vendéglőben vagy a pesti háromszobás lakások szalonkanapéján – neki sohasem kell magát beledobnia az életárba, vesztett nimbusszal a szereplők közé állni. Mindig akad keze ügyébe valami mesélő doktor, filozofáló útitárs, elszegődő cseléd, pletykás vendéglős vagy akár egy vidéki szocialista vezér, akik szintúgy, mint ő, telve szeretettel és a megnyilatkozás vágyával, kalauzolják őt a megfigyelései kényelmes páholyába. Sok beszéd nem kell neki, hamarabb megért valamit egy cselédcipő sarkának buta és szomorúan zavart kopogásából, egy hiányosan működő portörlőből, egy maszatos gyerekkézből vagy egy kétségbeesett dekoltázsból.

A Szerelmes asszonyok-ban van egy kis szomorú igaztalanság. Ezek a gyáva asszonykák nem ismerik a támadást, a diadalt, a dacos feledést, a kacagó bosszút – csak alázatos megalkuvást, boldog leveretést vagy legföljebb ha tisztességes békét. Ördögadta! Hát nincsenek a világon kegyetlen, diadalmas Circék, okos, kötekedő hadizenő, csalogató erős asszonyok is? Ha nincsenek is – ne valljuk be. Hol is vannak? Jöjjenek sietve, és álljanak bosszút minden férfiún azért a gyönyörű könyvért és minden asszonyért, aki belekerült. És a “boldog emberek”? Egyikről csak az imént szállt el egy rettenetes múlt, a másik valami szép rögeszme szendergő rabja, a harmadik csak annyit akar ismerni az életből, amennyit elért, a negyedik csak álmodik. Ezek a boldogok!

De milyen szépen, egyszerűen, igazán élnek, beszélnek és mesterkednek ezek az emberek, asszonyok!

1906

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Négy fal között

A nagy érzők, az érzéssel mesterkedni is szépen tudók, a “választottak számára dolgozók”, a nemesek, gyöngédek, biedermeieresek – néha félszeműek, néha gyámoltalanok, de mindig egész szívvel dolgozók; szóval a Kölcseyek, Kazinczyak szellemébe beleszakadt egy sugár modern látás, egy csomó összetett idegművelet, jó adag bensőség és kifejezésben a cizelláló véső szinte beteges finomsága. A komplexumot Kosztolányinak hívják.

El kellett jönnie, hogy strófákat írjon a lámpa beteg, sárga és csodálatos világáról, melyből az egész galvanizált, túlfokozott, mesterséges, de iszonyúan mélységes mai élet sugárzik. Hogy himnuszt zengjen a városról, és a “négy fal” költészetét tanítsa nekünk, akik, mint ő, “zöld mezők selymére félve hágunk, mint úri szőnyegekre a paraszt”. A gyermekkor hihetetlenül gyöngéd rezgéseit hozta; halk szonáták álomhangjait régi szobákból, bólintó öreganyák egyiptomi gráciáját, leheletfinom pasztellek édes, csodálatos bűbáját; – de emésztő, rontó szerelmek idegviharát is, poklot járó lélek féktelen gyötrődését, a bal oldali lator szilaj, szent gőgjét. Kellett nekünk ez a poéta. Akármit mondjanak, ő is kellett – és a költészetnek e legmaibb alakulásában, a forrongás “jelen pillanatában” éppen ő kellett. Néhányan, pár éve, sejtünk ilyesvalamit; valamit, amire szükség volt, hogy a fiatal líra képe teljes és egyensúlyozott legyen. Milyen jó, hogy már ő is itt van.

Amit általában “versformának” hívnak, abból keveset hozott ez a fiatal és már annyira kész ember. Nem a fülnek ír, ahogy Arany János tanítja, de nem is az a tárgyból és hangulatból organikusan alakuló, természetes hangritmus ez, mint a Kiss József pompás, ringó hajójáé, mely zakatolva siklik a Dunán. Nem – itt nem a kifejezés, a szó, a hang, hanem a fogalmak, a szók jelentése, a dolgok eleven képe, e pazarul termékenyítő, belső jegyek állanak össze csodálatos, kifejezhetetlen és ma még analizálhatatlan egységbe. Az olvasónak is “lelkébe játszik a tündéri színház”.

Ami a külső formát illeti, amit az iskolában tanítanak – nos, a legtöbb esetben a legnehezebb, legkötöttebb olasz és klasszikus alakok olvadnak össze valami parfümös sajátszerűségben a legvibrálóbb, legmaibb lélek hangulataival. És a szigorú formák pontosan meg vannak tartva, jól fedik a téma kívánságait – éppen csak hogy nem ezek teszik a Kosztolányi-verseket versekké. Hangosan olvasni, például, holmi katedráról, nem volna őket tanácsos: tele vannak a sorok sziszegéssel, mássalhangzó-torlódással, nehéz összetételekkel (kínkereszt, vágyfuvalmas).

Érdekesek – leginkább csak érdekesek – a paraszti dolgok. Íme, az igazi biedermeier érzés. Egy empire lélek, amely a saját szeme finom ködén át látja a nép fiát. Van annyira jogosult, nemde, mint azok a bundára hasaló, káromkodós, majd a “jóízűen” beszélő és rozmaringos, háromosztatú kénytelenkedések, amelyeket e sorok bűnbánó írója követett el nagyon fiatalon. A rohanó vonat ablakából nézve a szántóvetőnek valóban “csillognak inge hószin fodrai”. S benn a kupéban is inkább csak a behunyt szemével látja a magyar parasztleányt, aki így beszél hozzá:

 
Nézem tejarcod rózsavirágait,
Hattyúnyakadra lágyan omló
Gyűrűfonású hajadnak éjét.
Tudom, faludba hű szerető sirat,
Ki vágyva szállott szűzi lakod felé,
S virágos udvartoknak alján
Sokszor elálmodozátok estve.
Búsan daloltad népdalainkat, és
A délibábok lenge enyelgését
Sápadva, mosolyogva nézted;
S bő aratáskor a markot verted.
 

Nem, ha tovább is folytatom, összekeverem a sorokat egy másik poémáéval, ami így kezdődik: “Szép Lenka vár a part felett” – s amelynek szomorú, félvak szerzőjét annyira szeretem. De azért Kosztolányi ezt a langyos tónust is össze tudja szűrni valami csaknem pikáns finomságú összhatásban a legmodernebb látás megszűrt színeivel. A parasztról írván például:

 
Merengve megy előre. Méla, álmos,
Lovát magára hagyja szántani,
Olykor kitárja karját, mint a táltos.
 

Egészben véve hasznos és nyereség nekünk Kosztolányi, akiről újabban néhány prózai dolgozata révén derült ki, hogy komoly és öntudatos esztéta. Ami a kötetét illeti – túlságosan is sok vers van benne. Igen, azt akarja ez jelenteni, hogy legkevesebb harmincat egészen el kellett volna hagyni. A “gyilkosok”-ért meg kellene őt fenyíteni. De mindez csak rendezésbeli hiba. Mert rossz verset, kérem szeretettel, minden “verstanáló” tanál, ó, jaj, de mennyit! Különbség csak az, hogy az ügyesebbje nem nyomatja ki, sőt le se írja. – Mégiscsak a jó versei teszik a poétát.

1908

PAP MARISKA ELBESZÉLÉSEI

Egy ember könyve ez, akiről – (távol legyen tőlem, hogy a “közönség”-et emlegessem) szó esik mostanság komoly irodalmi asztaloknál is – sőt olyan emberek ajkán, akiknek a legkeményebb ítélete is tisztességadás. És hallottam ítéleteket, melyek nyugtalankodó lelkiismerettel megújra rátérnek – átkeresik, hánytorgatják, türelmetlenkednek és elfáradnak vele; – de nem intézik el. Így csak emberrel és íróval lehet bánni. Csak magam helyett mondhatom ezt, de nem egymagam mondom.

Át kell esnünk valamin. Ez a sokat emlegetett Pap Mariska-stílus olyan kásahegy, amin át kell rágódnia az ízlésnek, a keresésnek és megértésnek – hogy az íróig eljusson. Nekem nem esett nagyon nehezemre, és úgy érzem, megérte a fáradságot, de azért én is megláttam itt mindazt, amit az ellenesei látnak. Ezek az egyhangúan ömlő, széles numerusú mondatok, a díszítőjelzők háromosztatú rendszere, e kényszerösszetételek, a gondolatritmussal s a szinonimákkal való visszaélések nem kedvesek nekem sem. Látom, mint ragadja forrongó, kereső lénye erővel-esettségre, vadócságra vagy önképzőköriségre; – mint halmoz öblös, erős jelzőket sajátos és nem értéktelen szókincséből akkor is, ha, teszem, gyöngéd lánygondolatok sejtő bimbózását írja; – és amikor igazán földszag és munkásveríték kerül a tolla alá, akkor sem mondhat vaskosabbat és markánsabbat, mint “áporodott – trágár – hajlott gerincű – hájtestű – senyvedt inú” – és a többi. Látom mindezt, és felsóhajtok a leglaikusabb olvasóval egy kis áldott ökonómia után. És mégis, én minden őszinteségemmel, kevés tudományommal és egynémely megérző ösztönömmel vallom lélek szerint való, igazi írónak Pap Mariskát.

Kerestem és találtam a fentieken átgázolva legelőször is, mint mondottam, egy igaz embert; üde, töretlen, erős, lázongó, nagy energiájú és szinte gyermeteg rajongással hinni tudó lelket. Szóval egy erősen rokonszenves lelket. Mi köze mindennek az íróhoz? – kérdezik. Sok köze! Mert ebben van ő és csakis ez ő az írásaiban; – nem az élményei, hanem a világnézete – nem megfigyelései, hanem megértései és megérzései. És a hite, hite! Hogy a háborúsdinak meg kell egyszer szűnnie, hogy szent és nagyszerű álmok, szépségek tanyája lehetne ez a föld, ha mi egyszer igazán úgy akarnók – hogy igaza van a vadnak a vadász ellen, a nyomornak a társadalom ellen, az életnek a halál ellen, vagy a halálnak az élet ellen. Igen – ő hiszi mindezt, és az ember magasrendű naivitása szent optimizmusa írói kvalitásképp nyilvánul meg.

Az ő alakjai, e Háliel királyok, ez Assionok és Anilák, e Szergiuszok és Khájimek, Jefrimék és Ezrachok, Tiberiusz császár és Ágoston barát; – igen, ezek távol állanak az élettől, a valóságtól – mondjuk, fölötte állanak. Nem Ilonák, nem Terézek, nem Pintér Jánosok és Mertz Imrék – ne is legyenek! Nincs húsuk és vérük, az absztrakció áloméletét élik – marionett-életet, ha úgy tetszik, mint a népfantáziában a Pierottok és Columbinák – a Fanyüvők és Bolond Mihókok. És azt hiszem, az eredésük, az életre támasztásuk módja is közös ezekkel – mert a marionett örök alakjainak születése a legtisztább általánosítás, összeszűrés, válogatás, egyszerűsítés és kikristályosodás. A mozgásuk, az életük is valami sajátságos pantomimika – a régi Alexandria-beli színjátszáshoz hasonló – fokozott és nagyarányú. Nem emberek és asszonyok ezek; – az a kívánság szülte őket, hogy ők legyenek “az Ember” és “Asszony”. És csaknem klasszikus teljességgel érik el ezt abban a négy-öt novellában, amit nem felejt el, és nem hagy egyszeri elolvasásnál, aki sorjázva végigfutja a könyvet. Rozinante, Leó, Csörgősapka és még egy-kettő.

És ebben az egynéhányban a stílus szertelenségei sem zavarnak úgy; ezekre rásimul ez a csillámló, barokkul terhes, selyemvirágú nyelv – mint az aranyszínre festett, keskeny fejű és karcsú tenyerű stilizált buddhaszentekre ráillik a nehéz, arannyal varrott, egzotikus redőjű selyemköntös. Vagyis mint a görög hősdrámához illett a faláb és a lárva. Hogy őszinte legyek, legszívesebben csak arról a három-négy írásról beszélnék, amelyet még jó néhányszor el fogok olvasni. Tudom, hogy csak a legjobb művekből alkotott ítélet lehet igazságos. Az ember nem írhat csupán a szent termékenységű, igaz óráiban – ezeregy ok készti az önmaga meghajszolására, ezeregy körülmény jön közbe elzavarni, derékba törni a legihlettebb hangulatot is. Csak a teljes sikerű műveiben él igazán az író.

Pap Mariska írásai mesék. Aesopusi szárazság és csattanó nélkül valók, Wilde káprázatossága és üde lírája, Andersen transzcendentális mélységei és mindenekfelett való bája nélkül – de az ő meséi – Pap Mariska-mesék – és szép, értékes, jelentős mesék, egyéni igazságokkal és újszerű megvilágításokkal. Összevont életigazságok vannak itt – hajlékony, rugalmas axiómák, ó, melyeket ebben a megjelölésükben, ilyen kombinációban egyenesen az író fedez fel és lát meg először. Nekem soha senki nem mondta még így meg, hogy a balsors kegyeletes és résztvevő, míg a jószerencse hálátlan – hogy a szeretet kedvéért való póz milyen szent – hogy az élet még nyomorúságaiban is szép – vagy hogy a kikacagottságban, a véres komikumban is lehet tragikus felmagasztosulás. Mihelyt azonban lelép a hepehupás földre – megbotlik ez a mesélő múzsa; mihelyt igazi, hús-vér novellát írna, elhagyja a siker. Az Áron jó példa erre. A hőse ennek is tipikus; – harcoló szeretettel összefogott fajképe a “derék zsidó ember”-nek, mint ahogy a “derék magyar ember” a Buda halála Eteléje. (Nem hasonlítás ez, csak szeszélyes asszociáció.) De ez az Áron nem jó novella, míg Rozinante és a többi – teljes értékű, nagyon szép mesék.

És még egyet. Ezt az írói egyéniséget én teljes mértékben kimerítetlennek, nagyon leendőnek, nagyon fejlődőnek érzem. Egy apró innen-onnanja akadt egyszer elém – néhány odavetett sor egy vidéki patikussegédről. Ez az alakja eleven volt – hús és vér – föld, kisváros, ember, törpeség, szomorúság. Aki így tud, sokat tud. És aki nem sajnál ilyesmit egy innen-onnantól, annak még sok lehet otthon. Más, ha ilyen pompásan megérezne egy alakot, a föld alól is novellát kerítene és kerekítene érte és körülte. Pap Mariska itt sem ökonomikus, de ezt bizonnyal tudja, miért teszi. És az ő fantáziája belső rugókra jár – nincs átélésekhez vagy ritka lelki rezgésekhez kötve – és így jó. Az élményekből egyszer csak kifogy az ember, és elhagyja a lírai fogékonyság, de az életet nagy, vázlatos vonásaiban szemmel tartani, értékes dedukciókat leszűrni, teljes világnézetre jutni, és mindezt szép példázatokban, emberekhez szólóan elmondani – ezt életfogytig lehet, és hovatovább mindig művészibb tökéletességgel. Azt hiszem, sokan közülünk rég zabot hegyeznek már, amikor ez az ember, ez az író még mindig látni, dolgozni és fejlődni fog.

1908

LESZNAI ANNA

Hazajáró versek

Első olvasásra a költés eszközeinek szinte túlzott egyszerűsége kell hogy szembetűnjék. Széles sorok telt, hűsen szabályos ritmusa, grammatikai szórend, epikus bőség, sőt ismétlés és fölös módon teljes kibeszélés néhol csaknem “elintézteti” velünk Lesznai Anna verseskötetét. Derült és házias költészet ez, véljük megállapítani, módos, szép falusi tanya, gyümölcsérlelő napfény, szelíd és nem ártó virágok bősége, aranyos gyermekévek, sima életsors, béke… “Szeretetre méltó poézis”, gondoljuk már-már megnyugtatva, és kedves öreg költőkre gondolunk, akiknek verses leírásait az iskolai “irálytan” példatárából tanultuk. “Lám, még jól is esik a fülnek ilyesmi az utolsó hat-nyolc év rohamos átújhodásai és értékelrendeződése után. Egy szelíd fellebbezés.” És eltelünk evvel a nagy, meleg közelségével a természetnek; a mély, ösztönös, tapadó otthonszeretettel, mely azért megy messze városok új csodái felé, hogy annál jobban visszavágyhasson, annál szebbnek lásson itt kertet és mezőt. Szinte irigy tiszteletével e csodálatos, magzatszerű anyához kötöttségnek a földdel szemben és mindennel, mit a föld terem; e gyermeki csatlódásnak, mely túlkiált kultúrvágyon és asszonyos szerelmen. “Többet ver fel a csorda az élet szent porából, mint amit rám csókolhatsz szegény emberajakkal.” És szinte megzavar a bensőbb összeismerkedés ezzel a költészettel, mely észrevétlenül hoz egyre közelebb önmagához, és egyszerre nem várt mélységei elé állít.

A szó, Éjjel, Ezeregyéjszaka, Mindig magamról, Későn érkeztem, Dédanyám és még egynéhány vers; ezek döbbentenek meg először, és nemcsak azzal, hogy a könyvben a legszebbek, igazán nagyon szépek. És gondolva egyet, visszalapozunk a többiekre, elölről kezdjük, és rájövünk (az Ignotus-tanítás szerint), hogy “kötet” ez, a szó legegészebb értelmében; hogy aláfestik, színezik, teljesítik egymást e versek, a gyöngébbek is; és hogy intim és őszinte lélekportré e könyv, sajátságos sorsú, tán erős tragikumú léleké.

Mert meg kell éreznünk hamarosan, hogy a Lesznai panteizmusa mégsem nyugodt, elpihenő belesüllyedés a természetbe; sokkal inkább fel-feltörő, küzdelmes, lihegő erőlködés a tudatosság, nagyobb magára eszmélés, élesebb élet felé. Nem egyedülálló költősors az életérzés ez eruptív vágya a kiteljesedésre, de itt különösen végletes és mindent átfogó. Szinte a növényélet tragikumát érezzük meg általa, néma gyökerekét, melyek szívós és szenvedő szenvedéllyel tusakodnak a napfény beszédes életszínei felé a tompa mélységből; és följebb, hol levelek jönnek, lángolva buggyanó szirmok, termés teljessége, lehullás. “Életemnek fáját erősen rázzátok!” Az életlégkör mintha sűrített volna és nehéz homályú, mint az üvegházi nimfeák termének opálköde, mely bevakítja a tetőablakot, bár minden meleg esőszeme az eleven, csírázó, dús növénytest párája. Ki innét! És sikoltás hallik az öröm után és kínszenvedés után, tikkadt várása az “igazi megszületés”-nek s a “szó”-nak, mely felhozná a mélységből mindazt, ami “bezárva búgó gyöngyburokba a lélek fenekének fövenyén” alszik. Milyen küszködő önébresztgetés ez! Néha elnyugszik a megadásban egy-egy mély csöndű gondolaton; a teljes, érett nyár “nyugtató nagy keze” alatt, Seherezáde mesefáradtságán, almafa-álmon; de rögtön felriad megint. “Ha almafa volnék, gyökerem kitépve elindulnék messze!” Vérző, tépett gyökerek! Tán kálvária e hazajárás?

És költősors mellé asszonysors. A “ma” asszonyáé, kit nem bírt legyűrni az anyaság, ki már nem született megadásra s még küzdésre sem egészen; gőgös, jussát akaró vággyal kívánja a gyönyört, “aus allen Quellen des Lebens ihre durstigen Lippen letzend”, mégis “szörnyű nagy várásban” görnyedt válla, és “lépte megbotlik abban, mit elér”; ó, aki még a templomudvar tömjén járta lombú, szent hársfája és a kert végén, mézes, buja virággal mehet csalogató másik fa közt is tétovázva áll; – “Melyiket válasszam?” – míg előtte hervad mind a két fa virága. Vagy milyen nagy, mély asszonyigazság van a Tükör előtt című versben, és milyen soha meg nem írott!

Nagy lelki gazdagság, új, mai léleké, rajzik felénk Lesznai Anna verseiből. És hogy nem mindjárt az első pillanatban ragad magával, oka épp abban a némi visszásságban van, amiben itt-ott e költészet újszerű, mély és rezgő érzéstartalma áll a formák hűs virágegyszerűségével, a hosszú sorok telt és pontos ritmusával, igénytelen szólamokkal, epikus bőséggel, szegről-végre való elmondással. Tavaszisten, Órák, Elmúlás, Imádság, Idegen tavasz, ezek a nem erős versek. Mert van itt-ott valami kis lusta gyeplőodadobás is, dilettánsos foghegyről-valóság, munkát sajnáló béke-tűretlenség, mely nem vár egy-egy pompás gondolat vagy kép teljes kiépítésére, összecsapja egy céljatévesztett sorral, legyen kész! Csúnya, zsugori természetemmel én ezt a kevés egynéhányat is sajnálom. Hálátlanság! Lesznai Anna verskötete mindenképp gazdag és szép ajándék; öröme a megismerkedésnek egy előkelő, szenzibilis, érdekes és őszinte lélek komoly poézisével.

1909

LENGYEL MENYHÉRT

Taifun

Egy selyemgubóból vagy csigaházból is lehet kilesekedni az életre, félig félve, takaródzva, csápérzékenységgel; – és valami pók szívósságával is lehet ugyanakkor keményen vetélve, lassan szőni körül és foglalni be a maga számára a látás pontjait, a jó szögleteket és figyelőhelyeket sorjában és mindig magosabbra föléjük helyezkedőn. Lengyel Menyhért írói egyéniségéről jutott ez eszembe, az idáig jutásáról, ahol most tart, és az új darabjáról, amely az igazán szép dolgok közül való. Szép és finom. A meséje áttetszőn s érdekesen szálazott, mint a pókszövet: hangulata, levegője szinte – lírán áthevült; szinte félve rejtett személyes élményektől rezgő. A melegség, ami szétárad belőle, olyan, mint egy sárga ernyős, selyemredőjű kis dolgozólámpáé: mert csak lámpafényes magány intimitásában, begubózottan és teljes, lírai személyes jelenvoltsággal lehet beleálmodni bizonyos témákba, rájuk látni, sőt – olvasmányokból közéjük olvasni ilyen becses rajtuk nem levőket; amelyek sokkal inkább hozzánk tartoznak és az íróhoz, mint hogyha a dolgok nyers határozmányai volnának.

“Ez a téma pedig ki tudja, mióta hevert észre-nem-vetten Berlin utcáin!” szokta mondogatni a szerző, és el kell hinni neki. “Lám, és egy ilyen – magyarnak kellett végre is értemenni!” Fáradni kezdő, monstruózus kultúrákról és jövőbe érző kis eltanuló nemzetekről is fordulhat ilyenkor szó – naiv szavak; – de világért sem igaz, hogy itt, a darabban valami esetlen szimbólumokat kell keresni és érteni a japánok álnevén, nyugati városokban összebújva búsuló kis magyar nyájakat vagy más eformát. Hisz akkor ennyi erővel csakugyan lehettek volna a hősei például a testőrírók vagy Szenczi Molnár Albert; a tíztáblás latiumi ifjak Athénben vagy Pelopsz király Kréta szigetén. Kultúrák holta után még eddig mindig más kultúrák jöttek a Gondviselés jóvoltából – és az ember mindent másoktól tanul meg; – és mindez a jó igazság elvégre is nagyon kevéssé érdekes. A selyemkimonók zizegő és puha gráciáját, a japán zene zümmögését, teaillatot, tarka papírkárpitot, groteszk szomorúságokat és busa krizantémeket sem valami korszerűség, lokális vagy tárgyi igazság erőltette ide, hanem mert ilyes szerelődést kívánt épp az írónak egy szinte gyámoltalanul, pihésen lírai és eleven hangulata, mely színvilágításban véletlenül asszociatív volt azzal a hamisan is teljes igaz összképpel, amely bizonyos írók és költő utazók szerencsés beleérzéseinek hála – “Dai Nippon” felől él bennünk, és egészen a miénk. A szimbólum pedig – ha van a darabban – talán, de csak talán, ilyesforma.

Minthogy az életen iszonyúan világos körvonalakkal látszanak meg a nyomorúságok sziluettjei és a halálbizonyosság sziluettjei, ösztönből keresünk ópiumértékű életértékeket ellenük, fátylat a szemeink rémülete elé; és mindenha java ópium voltak egynémely altruisztikus álmok – haza, fajta, felekezet —, e csillapító önfeledkezések vagy inkább kihelyeződések másokba, sokakba. “A milliókért, azokért is, akik előttünk éltek, s akik majd ezután születnek!” – Bizony, mert így nem vevődik olyan irtóztatón észre az élés és a meghalás. Ez önző önzetlensége, nem is legbalgább világnéző-szöglete annak a kis sereg művelt, komoly, sárga félgyermeknek; mert kamaszkorukat élő nemzetek fiai még ingyért, a talajból kapják ezt a vértezetet, mint Siegfried a bogárpáncélt. Fázós és fakó kőkultúrák emberei ezek helyett találták ki az alkoholt, szerelmes szerelmet, az igazi alkotást – s még néhány egészen individuális magábafeledkezést.

S ahol e két világnézet férfiakban “ütközik” (hogy ódramaturg nyelven beszéljünk), milyen egyszerű, magakész gondolat, hogy ez asszony által történhet legigazabban. A nyugati ország kis utcáról szedettje ő, hisztériás, bolond, beteg és hitvány, de egész; csak fogni akaró, tudatos kínszenvedése ennek; azért nem is asszonybáb, mint a mosolygó, kötelességtevő, alázatos kis japán figurák, akiket e jövevényhad otthon asszonyul ismer; ez ember, noha beszámíthatatlan, beteg erkölcsű, durva és degenerált, de egy kereső, aki a maga számára keres. Életópiumot ő is, asszony létére a szerelem teljességében, és a férfi teljes bírásáért küzd lihegve, dühösen és őszintén, kétfelé is kapkodva, mint az ideges, rossz kártyás, ha mindenáron nyerni akar. Aztán meghal, és itt kezdődik el igazi szerepe a darabban. Emlék, lelki vád, kísértetlátás, szerelmi veszteség; a szenvedély és szenvedés nagy individualitása bomlasztóan támadja meg ez ép és egész gubólelkek egyik legkülönbjét, és visszalendíti önmagába. Tán az egész darab legszebb jelenete az, a negyedik felvonásban, amikor a fájdalomközösségben összebékülten a félzüllött íróval, volt vetélytársával, halkan beszélgetnek a halottról az éj csendjében. “Szenvedsz! Hogy megfinomodtál! Most már nem vagy japán, ember vagy, testvérem!” Úgy hal meg, magáról tudva, tehát lázongva és átkozódva, mint egy ember; de honfitársai, az érintetlen, többi selyemgubók némán tipegve szórják krizantémmal a holttestét, és “jelenteni fogják haza, hogy úgy halt meg, mint egy hős, aki teljesítette a kötelességét”!

Szép darab és szépen megírott. Íme, a szerző, akinek mesterségtudása, színpadhoz értő ügyessége nem csorbult ez új stádiumban; s akinek itt végre a beszélő vagy beszéltető stílusa hozzáfinomult, szcenikai ízlése hozzáválogatósodott egy bensőséges, lelkébe gubózott, átélt és átmelegült, szép megálmodáshoz. – A színészek csaknem olyan jól játszottak, amilyen jól ilyen darabot egyáltalában lehet; Hegedűs nagyon ember volt, és Góth Sándor az író szerepében, e reprezentatív mivoltában is igaz. Góthné sem játszott rosszul, csak – másképp. Az író valószínűleg nem így gondolta, tán el se lehet úgy játszani, ahogy tán elgondolta. Ennyi hitványsággal olyan asszonyian nagynak, édesnek és csudálatosnak, hogy eltűntével is fájón rezegjen az égig láthatatlan jelenléte a darabon, és érezhessük híját az érette szenvedőkkel. Így – tán mi is fellélegzünk a haragvó japán kolóniával, mikor e szörnyű kis vámpír megfullad végre, és aztán ráér emlékké szépülni, s ami utána itt marad, az emlék nem ő, hanem “ahogyan a képét magukban megalkották”. Így sem lehetetlen, így sem rossz. – A színház gondos és értő szeretettel dolgozott a rendezésen.

1909