Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 17

TINTÁS UJJAK

Szép, forró, fehér ujjak! Lázas, tehetetlen, veszendő és gyönyörű emberi főkbe simogatták bele a tizennyolcadik század méla és könnyharmatos poétaálmait. Vagy az ifjúidők legmélyebb illatozású melódiáit. Musset, Chopin! A gyötrődéseik, a lázaik – irodalomtörténeti közhely; e fehér ujjak marcangolóan tudtak beleragadni életek szövetébe; – ám meg kell csókolni őket. E tintás asszonyi ujjakat, amelyek felrázták, életre verték, kisarcolták az alkohol áztatta, hanyatló emberi idegekből a zsenit. Asszonyunk, ükanyánk, teljes, kalászba érett, meggyőző diadalunk, áldott legyen az asszonyok között! Ő volt az utolsó, aki igazán inspirált, és igazán alkotott.

Jött az ecetesszájú germán óriás, és nekiment a kultuszának; kurtán, vaskosan, csúnyán, németesen. Hogy ez a nagy írótehén – — – Semmi! Elbírta, túlélte ez a kész és nagystílű géniusz, ez a kemény név. Eszembe jut, ha egészen kortársak lettek vala, Nietzsche és George Sand! Mindegy. A halovány márkiné méltó és érdemes ellenfél volt. Ember.

Lézengünk a nyomában évtizedenként és országonként egyen-ketten, körömkefét használunk illatos szappannal, meg kalodermát napjában többször. Kicsoda közülünk, aki mint ő, férfiruhában, férfiak közé menne. Vagy mondjuk – egy férfi elé?

Asszonyok, férfiak! Ki viselne el közületek csak egy órára is komikus, groteszk kinézést, előnytelen, durva külsőt, talpacs-cipőket vagy rossz illatú köntösöket, vizes, tapadós hajpamutokat vagy gondozatlan körmöket amaz egy ember közelében, akire feltétlenül, a legmélyebb énje parancsából mint másnemű lény akar hatni!

Férfiak, asszonyok! Ha bérül kínálnának egy ilyen óráért valami részegítő, harsogó diadalt, a siker habozó mámoráradatát – vagy nem: ha kínálnák ama magányos percek földöntúli, félve-ujjongó szédületét, ami egy remekmű csodáját követheti. Ha belőlünk születhetnék a csoda?…

Felelet kell? Látom a férfiak bizonytalan, zavart kis félmosolyát, de az asszonyokat sikoltani hallom.

A sápadt márkiné, tojásdad arcával, fekete hajával, vékony csontjaival. Ingerlő lehetett, sajátos, szertelen, de harmóniás jelenség, barátai kölcsönkért gúnyáiban. Őt szerették sokan, nagyon és szenvedtek miatta. Igen, igen, erősebb erősségű, asszonyabb asszony volt bizonnyal mindnyájuknál – neki úgy is lehetett.

Mi csak a szép, hosszú szoknyáinkban járunk, amit nem lehet meghurcolni ronda sárban, de túl magasra emelni se illő. Az ember néha úgy nekiiramodnék, szaladva, lelkendezve, de mi otrombább mint egy loholva siető, szűk szoknyás asszony.

Az ember néha azt mondja: szabad vagyok, megyek! Esős esték színes ködét akarom, utcalámpák szivárványfoltját, törtetni akarok előre a szélben, szél ellen, küszködve és lelkendezve. Ám idegen, nagy madarak kunkorgós tollait elmállasztja a köd, és megzilálja a szél. És e tollak ülnek ama fejborítón, amelynek festői vonala bájt, lendületet, színt és jelentőséget ad az asszonyi főnek. És az ember otthon marad.

Vagy mégis megy, és akkor megnézi a sarkon a rendőr és a hídpénztárnál a vámos. Csak megnézi. George Sand rámosolygott vajon egynéhány rendőrre? És ha igen – szép volt, és érezte az igazát. De én obligát középkori várleányok szövőszékeire gondolok vagy a szégyenoszlopokra és kalodákra a piacokon.

Szövőszék, orsó és tű. A férfiak néha mérnökök, néha orvosok, írók, művészek, mesterek vagy himpellérek. Mi volna, ha mindegyiknek, teszem, lakatosmesterséget kellene tanulni. Válogatás nélkül.

Szent házi erényeink a házilag mártogatott faggyúgyertyák, szappanfőzések, nagy szapulások és vastag szőttesek korából. Szent kalodái tisztes jámborságunknak – hívatlan kézben bukdácsoló tű meg fonál – meddig kísértenek még?

A mi ujjaink hegye tűszúrásoktól pörsent néha, és vannak, akiknek ebben kedvük telik.

A gyermekkoromra kell emlékeznem, az iskolára, ahol kézimunkát tanultunk. Ó, vég nélküli órák görnyedése, izzadt kis kezeink, csontjaink zsibbadása és fiatal homályosuló szemeink hasztalan erőlködése a lepotyogó kötésszemek után. Sikertelenség, türelmetlenség könnyeibe gémberedett lázongó idegeink!

Ó, elgyötört és idétlen öltések, asztal alá taposott mintalapok, átszurkált papírvázlatok! Törekvéseink és megalkuvásaink szimbóluma – életünk szimbóluma – miért?-ek, szánalmas, alázatos, kicsiny miért?-ek, most kísértenek.

Kinek váltak vajon hasznára e groteszk és verejtékes kicsiny tárgyak, e fésűtok, kulcstartók és ollózacskók, e lámpatálcák és állványvédők, amikbe belerongáltam a nyolcéves kicsiny énemet. És mindenkorra belevesztettem a szemem biztos ítéletét a dolgok valódi és egész meglátását, a kemény sarokra állást és győzelmes magabizakodást.

És virágos mezőket, szabad kertek homokját, labdajátékok szilaj örömét, versengés fiús virtusát, napfényt, eget, gyerekkacagást, beléjük veszejtettem egész életemre. Miért? De azóta már jöttek csúnyább és veszekedőbb miértek, és ezekkel se vagyok még készen.

Emlékek! Még egyre látnom kell. Az ablakok mellett a “kitűnők” ültek, a legnagyobb, legszorgalmasabb társak, és nagy hímzőrámájuk elvette tőlünk a világosságot. Komoly és fehér, hallgatag, serdülő szüzek dolgoztak itt fehér és finom ujjakkal, és színes selyemszálakba méla és halovány bimbóálmaikat varrták bele. Vattával magasra töltött virágok, porcelános gyöngymunkák készültek így, s emlékszem egy térítőre, amin kilencvenhat fecskemadár repült és száznyolc hímzett lepke. Így, nemde így öltögessen a toll is, a fehér finom asszonyi kézben. Lepkét, virágot, csicsergő, reggeli madarat.

Most hallom a tanítónő rettegős szavát. “Olívzöld és rózsaszín!” Sokszor hallhattam ezt, kedves színei talán? Vagy csak megszokás, jó, becsületes és kipróbált sablon, ha nincs ötlet vagy intenció. Ó, kétségkívül, illik e kettő, és jelentenek valamit, amin át kell esni. De az élet néha villódzó, nyugtalan sárgákat, epés, gonosz zöldet, a vér és a szenny színét is feltárja nekünk. Evoé! Mert olyan kevés szín van, mindössze hét.

Ám asszony, itt le kell tenni a tollat. Mert azt találják kérdezni, jártál-e ott vajon, ahol ezeket árulják? Sőt megkérdezik a takarítóasszonyodat, vajon, nem tud-e róla? Csak, míg az enyhe, szolid tartalmú és megbízható zöld s a bájos, merengő, leányos bánatú rózsaszín tartanak a tubusodban. Legföljebb még egy kis gyönge lila.

Óvakodjál a lázongástól e határnál, asszony, mert náladnál erősebb és derekabb is elvérzett ezen.

S ha jön az élet harmadik szakasza, ahol elfogynak a színek? Mi jön akkor? Órák, amikor már érzed, hogy nem vagy túlságosan asszony, inkább csak “ember”.

Ember az asszonyban, mi az? Nóra talán? Nem! Ugyanaz, ami az ember a férfiúban.

Súlyos, tompa, fakó és nehéz miértek jönnek. Igaz, nem igaz. Levés és elmúlás. Cél és törvény, egyén és emberiség, önzés és altruizmus, tragédia és történelem. Ugye, ezek? És itt az ember…?

Ó, nem, nincs itt aggódni ok. Az asszony – asszony. Halkan észrevétlen gördül lejjebb álmatag, nehezülő pillája, a füle körül zsongani kezd valami éteri csöndesség, a nem neki való, unalmas témákon így szenderül el az asszony, és tiszta fehér kezéből kihull a kötés. Nem, a toll.

Akad mindig férfiú, aki ilyenkor megcsókolja e kis kezet. Míg ismét mások, idegenek és elnéző szívűek kritikát írnak, udvariasan gyöngéden és maguk közt mosolyognak. És sohasem jön olyan Nietzsche többet, aki asszonyírót gorombasága gyönyörű megtisztelésére méltasson. Mert csak egy volt, aki állott elébe.

1908

JÉZUSKAVÁSÁR

Glóriásfejű, tejarcú, okos szemű bébé hosszú inges, vézna alakja trónol a legendás jászol szalmazsúpján, gyerekszája körül éretten szelíd, jövőbe néző mosolygás, kicsiny kezében az élet almája, vagy földgolyó s rajta a golgotai jelkép. Az ember fia – a gyermek! Emberek, mi, dolgosak és henyélők, pásztorok, királyok, vándorlók, angyali jóságú idegenek és kérges szülői kezek, múlhatatlan gyöngédséggel lelkendezünk felé. Gyerekeink, e drága emberrügyek mégis a minden; élettartalom, reszketés, vigasz és buzdítás nekünk; titokzatos kis lényük legigazabb tárgya minden emberi érdeklődésnek: hisz ők lesznek, akik fellépnek a színpadra, ha mi lelépünk – folytatni a drámát. Érdemes dolog pásztornak és királynak vándorutat tenni a pusztán, ajándékkal terhelten, hogy egy ilyen halovány, okos arcocska pillanatra édes, buta gyerekkacajba, gömbölyödjék, hogy csöpp kezében ne a jövendő gyötrelmek jelét szorongassa, munkaeszközét, tanulás komolykodó szimbólumát, könyvet és tollat; hanem ünnepi örömet, természetes szerszámot, lényéhez kicsinyített álomélet kedves tárgyait; játékot.

Ha gyermekünnepre készülődünk, boltokat loholunk, pénzeket hajszolunk fel lihegve, és folyatunk szét sajnálatlanul az ujjaink közt, és asszonynak szánt virágnál édesebb, koldusnak adott kenyérnél melegebb, emberibb adakozással adóztat meg ilyenkor a játékboltok ezer aprósága. E sietésben, e karácsony előtti esték, sürgő izgalmaiban, a válogatás zavarában és bolti élelmesség zátonya előtt álljunk meg percre a komoly meggondolásnál.

Az ünnepi ajándék nem használati tárgy, de semmi esetre sem olyan, melyet kötelesség szerint is az ajándékozónak kellett volna megvásárolni; hanem vagy a fényűzés, vagy a gyönyörködés, szórakozás eszköze: gyermeknél nyilvánvalóan játék. Ha a süldő leány a boltkirakat előtt hízelkedő bocimozdulattal simulva anyja vállához, üde szája leheletével párázza be az üvegfalat, míg nyújtott hangjában forró áhítozással zümmögi: – “Mama – egy ilyen selyemblúzt!” – s ha a nevezett blúz nélkül is jól megvolna a garderobja, akkor, de csak akkor, megvehetjük neki ünnepi ajándékul. Így a gimnazistának is pazarul felszerelt új körzős skatulyát, ah, ez nem mint iskolai szer kell, hanem azért vágyik rá, mert a többi fiúnak ilyen nincs, és a pajtások közt ez tekintélyt, csodálatot, pici vágyó irigységüket jelenti. De kisgyermekeknek szürke iskolaruhát, tucat vászon zsebkendőt, új sárcipőt vagy meleg harisnyát csak akkor tegyünk az “árnyéktalan fa” fénykörébe, ha olyan sorbéli gyermekről van szó, akinél ezek a dolgok is váratlan örömet külön, szokatlan jólét-érzést jelentenek. De még itt is egyébbel, játékszerrel, csillogással beszórva, eltakarva.

Játékot tehát! A kereskedő páratlan bőbeszédűséggel ajánlja, mutogatja, működteti a gépleleményesség és utánzóipar csodáit. Itt egy kis fűszeresbolt! Megtévedésig hasonló az igazihoz; a kasszafióknál mosolygó kisasszonybaba, a polc előtt elegáns bajuszos segéd úr, körül sonkák, szalámik, icipici kiflik és halak. Gyönyörű! Szinte kedvünk volna érte megint gyerek lenni! És kicsinyeink iskolából jövet ragyogó szemüket majd kinézik a kirakat előtt, s egy félórát késnek az ebédtől. S ha méregdrágán csakugyan megvesszük, és hazavisszük nekik, újabb félórán át csakugyan szóhoz sem jutnak a boldog ámulattól. De aztán, de másnap! Valami mélyen lehangolt érzéssel fogják konstatálni, hogy ilyesmit mégis jobb messziről nézni. Oly gyönyörű, de mit kezdjünk vele? A kiflik papírmaséból valók, a sonka oda van nőve a pulthoz, a halakat nem lehet megfőzőcskézni, megenni, újakkal pótolni. A nyájas segéd úr s a szép kisasszony bambán mosolyog egymásra, de itt nem történhetik tovább semmi! Legföljebb hogy a drága pénz miatt kissé bosszús szülő megkésett takarékossága pirongatásokban tör utat. “Már eltört. Nem vigyázol. Sohasem lesz semmid! Milyen szép volt úgy egyben!” Ó, vigyázzunk nagyon – emlékezzünk vissza többször a magunk gyermekségére —, nehogy szomorúságok, első, éles szenvedések, keserves csalódások fakadjanak az örömök forrásainak szánt ajándékok nyomán. A gyermek számára nem játék a játék, hanem komoly dolog, komolyabb az iskolai tanulásnál, mert ez egy jövendő, nagyemberi élet ügye, mely idegen tőle, s melyet még fel nem foghat; a játék ellenben akkori, gyermekéletének eleme és tartalma. A drága papírmasé-bolt helyett elég egy egyszerű, serpenyős, hűen utánzott és arasznyi hosszú kis boltmérleg-játék, amihez súlyocskák is vannak. Mert a gyerek csakugyan szeret boltocskát játszani, hisz mindennapi élménye ez; de csak úgy, ha igazi holmit, édességet méricskélhet, vagy ha a papírt, port, miegymást kedve szerint nevezheti ki elemózsiának.

A gyermek, ha egészséges, sohasem szemlélődő, hanem cselekvő, ható, drámai hajlandóságú. A játékösztön alapja utánzás és képzelet. A gyermek a nagyok formájára cselekedni s fantáziája szerint átalakítani, változtatni, szétszedni és újra összerakni szeret. Szereti a dolgokra ráfogni, elhinni s elhitetni róluk, hogy nem azok, amik. Hisz egész életünk játéka és szépsége sem több ennél. A túl tökéletes boltocska annyira világosan, hozzátehetetlenül boltformájú, hogy épp ezért hajítófát sem ér. (Pardon, a “hajítófa” igen sokat érhet, mert pólyásgyereknek lehet göngyölni vagy puskaként célozni, kardmódra verekedni vele.) A kis játékmérleg a kereskedelmi tevékenység legélénkebb, legdrámaibb részének jelképszerű eszköze; már a pénz lehet papirosból, az áru homokból, a vevők levegőből, a fiókok gyufaskatulyából; de a bababoltost és babakaszírnőt minden életrevaló gyerek ki fogja dobni, mert ő maga akar működni, a cselekmény középpontjában állni, főszemély lenni. Ha kereskedést játszik, akkor boltos; ha fogócskát, cica; ha iskolát, tanító; ha vasutasdit, akkor konduktor akar lenni leginkább. S a babát akkor szereti, ha ő anyja, öltöztetője, etetője, nevelője és pirongatója lehet.

A fiam naphosszat papírból vagdos ki mindenféle alakot – már minden vendégünk portréja elkészült így; – egy komoly bácsié gunnyasztó fülesbagolyhoz hasonlít legjobban. “Csak orra van – mondtam —, hát a szemek s a szája?” – “Azt írni kell!” (Rajzolni.) – “De csak egy lába van!” – “A másik a papír túlsó oldalán, azért nem látszik – no!”

A kislánynak is asszonyi ösztönei derengésében legtermészetesebb játékszere a baba. Lehet kisebb vagy nagyobb, de bútorai és holmija arányos legyen nagyságával. Úgy legyen öltöztetve, ha van, hogy minden ruhadarabja külön leszedhető legyen róla, még cipői és harisnyái is. Újabb csalódás, ha az ingecske és egyéb intim ruhadarab rá van varrva a fűrészpor lábszáracskákra. Ne tudjon a baba sokféle művészetet, nem baj, ha a szeme nem csukódik, papát-mamát zsinórrángatásra semmi esetre se mondjon; ehelyett legyen minden tagja mozgatható, s dereka karcsú; a hasas kis francia bébéken nem áll a ruha. Mert a munkásgyermek felnőtt munkásnőnek, az úrilányka felnőtt úrnőnek szereti öltöztetni legjobban a bábuját. Néha egész szerves életlevegőt alakít ki körülte. Az én bábuim együtt báloztak Erzsók barátnőméivel, de az övé előbb ment férjhez, mert az én fiúnak öltöztethető vőlegénybabámra várnom kellett két hétig; kifogyott a fajtája Jakobovicsnál. Az ifjú pár azóta első vizitre jött hozzánk, szertartásosan, röviden – a nő fekete selyemben. “Megyünk, cicuskám!” – mondta az ifjú férj. Később pólyásbaba kelengyét varrtunk – a jövevény meztelen, garasos porcelánbaba; cselédet rongyból csináltunk. Emlékszem a szobára; üres cigarettásdobozból!!! “szőnyeggel” leterített kerevet, egy törött nipp a makartváza, képkeretek selyemszalaggal áthúzott kártyapapírból, polcok gyufaskatulyából, párna, terítő, színes rongyból. Szegényes, de eredeti és elég ötletes szalon volt; amilyen ma az enyim, s amilyennek végleg maradnia kell. Most gyönyörű kis holmikat látok, kályhát ellenzővel, miniatűr lámpát, empire karosszéket, órát. Itt nem baj a “tökéletes”-ség a leány alakító ösztöne óvatosabb, egészben kegyeletesebb – s a babaszobában ő rendez, takarít, javítgat, varr és díszít. Milyen kimondhatatlan öröm, ha az édesanyja részt vesz az apró függönyök, párnák kitervezésében, ha törődik az apró konyhában folyó nagymosással, a képzelt bajokkal és játékestélyekkel. Még egyszer mondom; a gyermeknek legkomolyabb ügye a játék.

Mit mondjak még – annyi mindent kellene mondanom. Hogy a játék-zeneszerszámok, cimbalom, hegedűk és fuvolák zenei hangokat s legalább elszenvedhetően tiszta közöket adjanak! Hogy a sportfelszerelések, szánkók, korcsolyák, miegyebek már csakugyan ne legyenek “alakíthatók”, hanem masszív, pontos, szolid munkák. És végre: – a könyvek.

A könyvek – itt meg kellene állni, ebben a kérdésben érdemes volna egyszer igazán belefeküdni. Ha fiúgyerekről van szó, még hagyján; Robinson, Andersen, az örökifjú Jókai meséskönyve (a leaotungi emberkék az életem részévé vált), aztán Kipling Dzsungel-je (csak volna jó magyar fordítása), néhány indián történet – a Pál utcai fiúk, Vernétől tán a Két évi vakáció – olaszból Egy iskolaév története… ennyi talán, de valami. Hanem a lányolvasmányok! Okos ember, könyvkiadó mondta egyszer gondolkodva és rezignáltan, hogy nem is lehet más irány jogosult itt, mint a lágyan szentimentális vagy a kedélyeskedőn gyakorlatias, gazdasszonykodó irány. S a tucatszám termő süldőlány-regények és novellák összes alakjai unalomig egyformán erre a két kaptafára szabódtak. A mesékben is alig van változat; a derék, de csúnyának ígérkező, félreismert fiatal leány mostoha viszonyok közt dolgos nővé, egyúttal bájossá, csinossá fejlődik. Szép és érzékeny ügy, de az élet másfélét, ezerfélét is produkál. Csakhogy mi köze lehet az élethez egy otthon tartott, védett, akarva tévesen informált, selyemgubószerűen várakozó állapotú, kis mai úri leánynak. A varróiskolás iparoslány-növendékeimnek hamarább tudnám, mi olvasnivalót adjak; de a középosztálybeli gyerek – — – nehéz sor! Ki merné más törvények ismeretében, más életlevegőben lélegzethez juttatni a gyermekét, mint ami előreláthatóan húsz-harminc esztendeig még élete, eleme lesz? Mit adhatunk a fiatal leánygyerek kezébe az émelygős és üzletszerű hanyagsággal sablonra gyártott lányregények helyett a “nagyoknak írt” könyvek, a remekművek közül. Grandet Eugéniá-kat talán? Hermann és Dorotheá-t minden bizonnyal; de minden klasszikus olvasmány fárasztó a maga tökélyében. És a Marlitt-félék nem ártanak-e nagy, semleges ártalmatlanságukkal, az életről adott hamis értesítéseikkel; s Jókai nem feszíti-e túl károsan az ifjúság fantáziáit? Régi kérdések, unalomig felhánytak, soha el nem döntöttek!

1910

AZ ÍRÓK SZERVEZKEDÉSE

Az írók szakszervezetének munkájától sok erkölcsi hasznot várok az anyagi eredmények mellett. Sőt, az utóbbiak jóval kevesebbek talán. A nemzetközi egyezményből igazán sokat nyerő drámaírók száma aránylag csekély; a vidéki lapok megsarcolásával nem megyünk nagyon sokra, az ottani szereplésünk legjobban a lokális íróknak árt; mint ahogy munkáink ingyen lefordításánál mi is többet veszítünk azzal, ha külföldi írók ingyen vagy olcsón engedik át fordításra műveiket, és ezzel például a gyűjteményes vállalatok árait leszorítják, vagy az úgyis gyönge keresletet csökkentik. Igaz, van egynéhány rohamosan gazdagodó kiadóvállalatunk, mely irodai alkalmazottait busásan fizetheti, míg túl gyöngén honorálja az írókat; és szembeötlő, hogy Magyarországon már gyönyörűen meg lehet élni irodalomból és irodalom körüli foglalkozásokból – éppen csak írásból sehogy sem. Mindezek azonban mégis rövidesen egyensúlyozódnának egy természetes fogyasztási állapot mellett, melyben, mondjuk, hárommillió ember olvasna és venne magyar könyvet.

Egyelőre egy ilyen szövetségnek egy sereg balítélettel kell szembehelyezkednie. Ma még mindig sokan hiszik, hogy az író munkájának “ideális” volta a koplalásig menő önzetlenséget föltételez. Az írók maguk is valami furcsa, beléjük nevelt elfogultsággal úgy érzik, hogy az “ihletéstől meleg” munkával szemérmetlenség alkudozva, ügyeskedve, konkurrenciát kihasználva spekulálni. És hogy az író lényéhez és fogalmához valami kifürkészhetetlen okból hozzátartozik a gyámoltalan kisigényűség, földi javakból kisemmizett “eszményiség”. – És végül, hogy szellemi munkásokhoz méltatlan az érdekegyesülésnek oly módon adminisztrált formája, amilyet kétkezi munkások találtak és próbáltak ki nagyon jó eredménnyel.

Minden társadalmi balhiedelmet egyes érdekcsoportok önzése ápol és táplál titokzatosan. Nem, az írónak nemcsak “erkölcsi szabadsága”, de esztétikai, művészi világnézetének korlátolatlansága is megkívánná föltétlenül a jobb életet, telt zsebek biztosságát, jó és illő köntösök nyugalmát, utazást, könyvet, nem potya színházjegyet; teljes kölcsönösséget a társas érintkezésben stb. És ha akarva-akaratlan a vérünkből csorog valami az írott sorok közé, a későbbi mámor utáni perc lehűltségében ennek az emberileg feszélyező voltát magunkra nézve inkább csökkenthetjük azzal, ha a kész művet árverési tárgynak tesszük meg, és kicsit kemény gesztus árán kívül helyezzük magunkon. E legárulkodóbb művészformában a “kiírtam – megszabadultam”-féle pszichoanalitikai elv higiénéje ennél a pontnál kezdődik. Nem is akarok beszélni a “szakszervezet” szótól való félelemről, ez oktalan, bürószagú diurnista gőgjéről a középosztálynak.

Egy furcsa és speciális veszedelem mégis fenyeget itt. “A szerkesztők és kiadók legtöbbször kollégák – mit csináljunk velük?” – hangzik fel sokszor; és akik ígyen sóhajtanak, tán legtitkosabb ambícióikban maguk is szerkesztősorban vagy kiadószövetségbe igyekszenek – a biztos és jó élet kialakítása felé. Pedig munkaadó és munkás érdeke sohasem fedheti egymást a mai viszonyok mellett, legyen bár érintkezésük formája és egymáshoz való indulatuk a legszimpatikusabban udvarias és őszinte. Egy igazi írói szakegyesületből minden munkaadó és dolgoztató elemet – a legnobilisabbakat is – eleve ki kellene zárni. Ez pedig, ugye, csaknem lehetetlen.

1911