Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 18
AZ EMBER KISZÁLL…
Napfényes, széljárta, reggelies misztikum van ebben: a váratlan, gyors elutazásban, valami álomuraság az időn, pünkösdi királyság a messziségek felett. Hogy ma reggel kilenckor itt iszom a csokoládémat a Narodna Kavanában, az ércből öntött kardos Jellasich bán háta mögött, holott tegnap még Budapesten reggeliztem, és holnap… ki tudja? Annyi minden jöhet tán; történés közepében ül az ember a vasúti kocsiban, és én nem tudom megérteni, akik dolgozni bírnak útközben; olyan szent és nagy valami nekem a semmittevés itt, e száguldó, rohanó passzivitás! És mostan is, e percben, átmenőn, vándorul; itt ülök és bennem egy életnyi váltakozódás; házak, feliratok, utcák, jövőmenők kilépnek közönyös napjaik hátteréből, mint régi, csodálatos toronyórák lovagjai, apostolai a tizenkettedik ütésre. Emberek vonulnak el az utcán, és mintha mozivásznon sétálnának át és tűnnének semmibe, oly valószínűtlen és mégis sűrített jelentőségű a létezésük előttem. – S a dolgokra is, amiket így röptében érintünk, hallunk, valami színházias, szimbolikus fény esik; mögéjük vélünk látni, és szemmel mérjük az árnyékokat. És holnap, holnapután, mint ahogy a megszokott hajóringást napokig érezni még szárazon is; így fogunk széjjelnézni otthon, kíváncsi, mérő, kérdő, új szemekkel; házak, terek képhatását, vonalperspektívákat, régi barátainkban érdekeset kutatni fel nagy meglepetten…
Kavana narodna – “nemzet”-i; vendéglőn, bioszkópon, tejcsarnokon, mozin, hússzor is láttam ma ezt a “narodná”-t rövid, korai séta alatt. Ifjúkorát élő város, fiatal nemzet; ha az élet az öntudat ébredésénél kezdődik: most nacionalista évszázadait élő; szabad-e ilyet gondolnom? De külső arculatában is üde; tiszta, tágas, helyes propozíciójú. A dómot csudáltam meg ma, kisded tökélyét, ahogy szinte iskolai, tiszta példája lehetne nevének; két ragyogó, elefántcsontfehér tornyát, ahogy felszökken, szinte megcsendíti az ég boltját. És a színházat kertes tér közepén – oly helyesen, találó ritmusokban, oly kielégítőn; s körülötte négyfelől négy középületet. Szokol-ház, ipariskola, egyetem, könyvtár, mind friss és formás! Csak itt… szemben velem a tér túlsó felén csücsül két indokolatlan és igen drabális stukkónémber az egyemeletes ház zöld palatetején, őrizvén kétfelől egy igen kicsiny padlásablakot. Igen, ilyen kellemetlen szoborzatot láttam ma már néhányat falra, tetőre ragasztva; pedig a kis utcák régi házain oly különös, megható bájú épp a tetőszobácskák kiképzése itt. Mit akar az ilyen ízléstelenség, kamaszkodó botlás csakugyan? Azt mondják, a város vezetőségében sok a műépítő; – hogy értsem ezt?
A város, a város… a délszlávság szívere, mondják, dédelgetett, kecses, fontos, egyetemi, mindenképpen középpontja. Nekem, nekünk – most mind röstelkedve valljuk egymásnak – egy név volt mostanáig, sőt érthetetlenül kelletlen képzeteket támasztó. Közbeeső állomás Fiume, Itália felé haladóban, ahol nem száll ki az ember, noha fáradt már és kormos az úttól, és unalommal mondja: még csak Zágráb?… Jó sokszor mentünk el mellette az életben mindnyájan – és sohase hittük, hogy egyszer még kiszállunk, egyszer egyenesen ide szállunk! London, Párizs, New York felől mennyiszer többet tudott mindegyikünk!
Kilencet üt, a társaságomat lesem; későn kelő, borbélynál szépülő úriembereket. A “Szokol” zenebandája megy a téren, kis csapat gyerkőc kíséri muzsikaszóra lépkedőn; elhaladnak, megint meggyérül az utca. Kijjebb – már az Ulicán is – váratlanul csendesnek, néptelennek éreztem ma mindent, hiszen kéthetes őszi vásár főnapja van, az este láttunk is valami nagyon sírhatnámos ipari kiállítást kurta gyertyákból, cselédszappanokból, lombfűrészmunkából… Igen, villamosvágányokat láttam árván – sztrájkolnak —, ezért a lanyha forgalom! Az ünnepi időt választották, mikor a falusiak bejönnek városlátni, látványos dolgok esnek a Maximirban; most minden megdőlt; tüntetés, gyűlés, verekedés nélkül, csak szép komolyan otthon maradt ma valahány jegyszedő meg kocsivezető, mert valami régebbi ígéretet nem váltottak be velük szemben. A déli temperamentum!
De a kávéház teli, akárcsak Budapesten; mire magyarjaim jönnek, már hozzám, települt újságjával egy jó arcú urambátyám. Hozzák itteni barátjukat is, az újságírót; már az este bemutatták nekem. Elolaszosított nevű, fiatal, barna, dalmát ember, és erre büszke nagyon, mert, azt mondja, Raguza körül beszélnek legszebben, legirodalmibban – horvátul. “Egy az mind, a szerb is, csakhogy az cirillbetűt vet!” Barátunk ügyvéd volna különben, de még nem kapott kormányengedélyt nyilvános gyakorlatra, olyas az itt, mint nálunk a patikajog, és valószínű, mondja, hogy nem is fog kapni. Ellenzéki lapba ír, de hát van itt más újság, mint ellenzéki?…
Már benne vagyunk, egyszeriben benne vagyunk! Sérelmek, keserűségek, panaszok olyan hevültek itt, szinte az eleven bőr alatt fészkelődők, minden pillanatban kipattanásra készen. “Milyen jó milyen élesztő, melegítő, összeforrasztó valami a nyílt, egész perfid őszinteségű erőszak!” – gondoltam árulón, míg egyetértő arccal és szemmel késztettem szóra őket. Néhány véletlenül ejtett magyar szavunkra az imént kellemetlen, érdes megjegyzések feleltek egy szomszéd asztaltól – németül; gyorsan abbahagytuk! Politeo alig győzi élénk, néha gyermeki tudatlanságukban fogas kérdéseinkre a meggondolt, kicsit borús szkepszisű feleleteket az itteni dolgok felől. Az idegen öregúr felpislog újságja megöl, végre nem állja már, beleszól, helyre igazít, ellentmond, vitat, kimagyaráz, sok mindenről pontosan, otthonosan, készséggel tájékoztat. Jön az írónő, Zofka Köeder, urával, Dimitrijevics szerkesztővel, az asszonyt én kérettem ide holmi lírai versfordítások ürügyén, csinos, telt, fekete nő, a beszéd szépíti, sokat, lelkesen, kevésnyi, okos humorral beszél. Az öregünk bemutatkozik; ők hírből ismerték egymást, kiderül, hogy megválasztott képviselő, de csak három napig ülhetett benn a száborban – feloszlatták, azóta nincs.
Most már egyetértően, egymás szájából veszik át a szót; úgy beszélnek, mintha fóruma, igaz ítélőszéke volnánk ügyüknek. Az öregúr kedves elszólással ejt néha egy-egy tegező “euch”-ot vagy “ihr”-t közé.
– Bizony – igen —, egyik legfőbb bajunk csakugyan a vasúti kérdés, nem kis dolog az! “A személyzet tudjon magyarul!” – így szól a pragmatika. Mein Gott, bárcsak a száborba tudtunk volna negyven magyarul tudó embert összeszedni, hogy Budapestre delegáljuk! Nemhogy az a szegény paraszt tudjon, aki vasúti szolgálatba áll! Hát az ogulini katasztrófa miért volt, ha nem azért, mert egy magyar nyelvű telegramutasítást rosszul értettek? Ha meg vadmagyar kalauzunk van, hogy beszéljünk vele mi, utasok? Meg hát ez dühítő is, na, hisz értitek! Végre is, mi lakjuk ezt a földet, mi járjuk, tartjuk fenn utait sok száz esztendők óta! Nekünk nagyon nehéz nyelv a tietek – ha meg már idegent tanulunk, ott a francia, angol – hiába, no! Tik is csak úgy vagytok, minek is tanulnátok horvátul? Azért is nem értjük egymást, nem tudunk egymásról semmit! Ott Pesten is, a Házban, akár a cuhánk ujjába beszélnénk! Hiszen nektek, fiataloknak illenék is próbálni, vesződni egy kicsit! (Gondolt rá sokszor – mosolyog a szerkesztő —, ha legközelebb államfogházba kerül pár hónapra, komolyan eléveszi!) Még jó szerencse, hogy a dalmátok a Reichsratban kibeszélhetik magukat helyettünk is, Európa hallatára, mi ugyan, szegény fejünk, csak így egymást biztatjuk. A kormánybiztos jó ember, lelkiismeretes hivatalnok, békét akar, de horvátul ő sem tud beszélni velünk, ez az igazság! Pedig higgyétek el, szívében mindenki unionista itt, csak törvényes, méltányos formák közt kívánnók. Nem akarunk mi Szerbiával semmit, most, a háború hatása alatt se jutott eszünkbe, mese az! (“Maga se hiszi, amit mond!” – szól bele halkan a szomszédja, és mosolyog.) Nem, nem, csak méltányosságot! – Nézzétek az árutarifát. Zágrábtól Fiuméig olyan drága a személy— és áruszállítás, mint Budapesttől Fiuméig. A mi szegény kis elnyomorgatott iparunknak nincs útja a tenger felé, se a terményeinknek. A feleúton levő helységekbe úgy szoktunk szállítani, hogy előbb Fiuméba vitetjük az árut, aztán vissza, félúton, mert így még olcsóbb! A drága bányatermékeink ott hevernek a földben; Rude ércét Samobor mellett nem is bányásszák, úgysem tudnók értékesíteni. Hát ipari szubvenciót mit kapunk – nevetség! Egy papírgyár kért most állami megrendelést; azt felelték, nem lehet ám, mert sokszor van mifelénk földrengés, olyankor meg volna akasztva az üzem meg a szállítás. Azt olvastuk valahol, kötelezővé fogják tenni a vasúti tiszteknek legalább a horvát nyelvet. De mi már nagyon pesszimisták vagyunk, nem bízunk semmi jóban!
Hangosan beszélt, a szomszéd asztaloktól most már más arccal figyelnek át; látszik, mind szeretnének beleszólni, részt venni, hozzátenni. Kérdezgetek egyet-mást újságírói, szépirodalmi dolgaik felől.
Az ex-lex óta előzetes cenzúra van, a kefelenyomatból húzgálják ki a nemtetsző sorokat, szókat. Minap egy Tolsztoj-fordításból is kihagyattak! A kész újságon nem szabad, hogy ennek nyoma legyen; a hézagokat nagy költséggel, fejtöréssel, szedői munkával pótolni kell, s az olvasók csak a néhány órai, néha egy napi késésből értesülnek az elkobzásról. És mindezek után van rá eset, hogy a kész újságot mégis mindenestül elkobozzák! Egy szocialista napilapot a múlt év minden napján megcenzúráztak így; s íme, pünkösd első napján is várják vissza a keresztülhuzigált kefét a redakcióban, várják, de csuda történt; aznap nem volt semmi kivetni való. – “Várjunk még – várjon a nyomda —, hátha csak késnek!” – hitetlenkedett a szerkesztő. Így késett meg a szám ezen a szent napon is, holott – ez egyszer egész esztendőben – mintha csupa kezes, jámbor igével lett volna teli; olyan épségben hagyták; ma sem derült ki, micsoda véletlen folytán.
Szépliteratúrai viszonyokról Zofka asszony próbál tájékoztatni. Elkérjük a pincértől a Savremenik-et; ez a haladók, a fiatalok revüje. Külsőre nagyon hasonlít a Nyugat régebbi, szürke fedeles számaihoz; csakhogy képeket is hoz, szobrok, festmények reprodukcióit; nívója, úgy sejtem, a húsz évvel ezelőtti Magyar Szalon-é. Néhány szonettet láttam – tájakról, elhagyott utakról – azt mondják, epigon líra ez most, francia, német mintájú, egy originálisabb költőjük néhány éve halt meg. Annak a szerelmi verskötetével történt, hogy “az ország legfőbb püspöke” megvásároltatta és felégettette az összes példányokat – “erkölcstelen”-nek találván. A Savremenik “Figyelő”-szerű rovatából hadd jegyezzem ide a címeket. “Ötven raguzai novella”, könyvismertetés. “Elfelejtett vidékek”. “Egy ízléstelen könyv.” “Szerb-horvát olvasókönyv.” “Kovasevics egy ismeretlen brosúrája.” “A bosicsevicsi templomkönyvek” (énekes kódexek). “A mai élőbeszéd a Száva-völgyben” stb. Egyetlen igazán nagy írójuknak egyértelműen Voinovics Ivánt mondják, kinek a raguzai nemesség (e furcsa, elolaszosodott, gascogne-ias gőgű koldusnépség) életéből vett drámatrilógiájának egyik részét nálunk is adták és elejtették, ahogy itt mondják.
A Savremenik négy-öt koronát fizet egy oldalért, kétezer előfizetője van. A publikum kisszámú és közönyös. Tíz nagy napilap van, átlag két-háromszáz koronát keresnek ott a munkatársak havonkint. Az “Írók Egyesülete” s egy másik hasonló egylet adja ki a könyveket; Köeder százharminc oldalnyi novelláért háromszáz koronát kapott például, írói szubvenciók, segélyek egyáltalában nincsenek. Vagy húsz évvel ezelőtt volt már itt virágkora a történeti regénynek; most inkább novellát írnak, azt könnyebb is elhelyezni; a témák többnyire a népéletből vettek, falusias idillek, paraszttragédiák. Zofkának egy amerikai munkásról szóló dolgát “túlságosan modern tárgya miatt” nem közölték. Az újságban egyszer hozott novellákat csak évek múlva lehet ismét füzetben kiadni; hisz az egész közönség, aki olvas itten, megismerte a napilapjából. Könyvet amúgy is alig vesznek…
Zofka – mondja – leginkább egy néplap szerkesztéséből él, melynek egy cseh malátagyáros a kiadója. Aki öt kiló malátát vásárol, fél évig ingyen kapja. Nagyon elterjedt a falusi parasztság közt; a szerkesztőnő maga “népszerűsíti” bele saját vagy kollégái műveit, de az olvasókból is kerülnek munkatársak; van egy szolgalegény, egy szénégető, egy tejkihordó leány; – harmadfél krajcárt kapnak soronkint, a “műveik” néha igazán érdekesek. Így terjeszt Hrváciában kultúrát a cseh maláta!
Fizetünk, együtt kerekedünk fel valamennyin, mint régi ismerősök; visznek bennünket a múzeumba, az öreg honatya kinyittatja nekünk a déli órákban. Bizony, szegényes, furcsán vegyes, rendezetlen. Egy különösen ép egyiptomi múmia koporsója felett lóg az utolsó deres; ugyanabban a teremben Jellasich kalpagja és negyvennyolcas fegyverek; a szomszédban ódon szövőszék, aranyos, tarka szobros, templomi oltár, a Draskovicsok, Frangepánok ócska bútorai. De a népi hímzések gyönyörűek; váratlanul diszkrét, letompított színeikkel; terrakottavörös, szürkéskék, bronzsárga, lila, olajzöld, rózsaszín; ismétlődő motívumok, tán a szív alak és vadrózsa meg akáclevélzet pajzs alakra összehajló, hosszú szárral; de sok a geometriai forma is, és ezek a nemesebbek. A parasztnők fehérvászon díszruhája aranyhímtől nehéz, százakba kerülhet. Szép kerámika, üvegholmi van; a műiskolát, ahol ezek készültek, becsukták. Miért? “Ej, korrumpált itt nálunk minden és mindenki egy kicsit; nem lehetetlen, hogy én magam is már; néha szinte álmomból rémülök fel erre a gondolatra. Szervusztok!” – így búcsúzik éltes barátunk, ebédelni siet, a felesége szigorú! A nőmozgalom vezére, mondják. “Mozgalom, no, az van itt elég… csak láttatja volna!…”
Fenn a várnegyedben sétáltunk ebéd után. Régi, szép, méla, budaias utcák; a hegyoldalban üde pompájú liget, óriás törzsű, öreg fák; messzi mezőkön, szőlőkön túl felcsillan a Száva ezüstje. A Szent Márkus plébániatemplom; milyen izgató összetettségű, ódon és friss, nehézkes gráciájú és színes, kicsiny holmi! Előtte vaskeretben földbe fúrott öt lyuk jelenti még a helyet, ahol a horvát Dózsa, Bubec, a parasztkirály tüzes vastrónusa állott. Ezzel szemben, magános, csendes falsarokban egy igazán nagyon szép kútszobor ércből: “Harc a kígyóval.” Miért tették ilyen eldugott helyre, itt senki se látja – dohog az újságíró —, pedig olyan szép, olyan illő ez intimus, előkelő csendű zugban. – A szobrászatuk, úgy látszik, fejlettebb, modernebb, előbbrehaladt a literatúránál, a mintáik legalább: Rodin, kicsit még Meunier hatása; valami sajátos, darabos, nyers mellékízzel! Néhány kőszobor képét láttam a revüben; egy régi író utcára tervezett alakját például aktban, sok friss, tán hetyke bátorsággal csinálva…
Esteledik, jó szagú kertek, lejtős mezők közt a Dimitrijevicsék villája felé megyünk. Vasrácsos kiskapu, sok rózsa, virág, roskadozó gallyú, törpe gyümölcsfák; a gyerekszobában csupa tarka szőnyeg, szövöttes játék; a nappaliban két íróasztal a két ablak előtt, egymásnak háttal fordítva. Az emeleten a szerkesztő édesanyja lakik, az ő vendégei vagyunk uzsonnára. Kedves arcú, alig negyvenöt éves úrnő, sok szép fekete selyemcsipkével fehér ruháján. Mondják, a vagyona nagy részét a szocialista párt céljaira áldozta a fia kedvéért. Nehéz, maguk termelte vörös borral éltetjük az igazi magyar-horvát barátságot. “Milyen különös az – mosolyog a háziasszony —, hogy ilyen igazán jól, kellemesen, derűsen tudunk együtt lenni magyarokkal!” Mi is vele örülünk, ámulunk ezen; úgy illik e furcsa, naiv bájú gondolat e ház, e kör legbelső stílusához, hogy ezt tisztelni kell. Feljön a hold, kinn csudálatos a levegő; a lugasban Zofka a témáiról beszél, szép kislánya álmosan búj meg az ölében. – “Idáig egyetlen asszonyalakot sem írtam meg tulajdonképpen; a hőseim csupa férfiak; művelődő munkások, alkotni tehetetlen művészek, iszákosak, ilyesmik lelki konfliktusai. De most lesz egy füzetem – magam adom ki karácsonyra, mert “túl merész” az egyesületnek —, az asszonyok könyve lesz. Egy büszke, gazdag parasztlány, akin erőszakot vesz a szolgalegényük, mikor fáért mennek szekéren az erdőre; a fiú megszökik azután ijedtében, a lány teherben marad a lenézett vadidegentől. Fiatal lány, szép, úri, viruló; nagy szerelemből ment férjhez, s az ura vérbaja útján rettentő testi nyomorúság, örök operáció, kín, beavatkozás, elvetélés az élete. A munkásasszony, aki gyárba jár, otthon vesződik, mos, főz és tízszer szül, folyton, mindig csak szül a koporsónak, magzatai elhullanak csecsemőkorban, és újra és mindig ontania kell kisarcolt, tikkadt testéből, és hiába…” Ilyennek készül az asszonyok könyve! A másik nő mögöttünk suhogtatja a harmatos bokrokat, rózsát gyűjt nekem az útra. “Most kevés van; tegnapelőtt vasárnap volt, s olyankor mind leszedem a szegény menyemnek a szobájába; ez az egy napja, mikor nem kell a redakcióba mennie!” – Odabenn zavarni kell a társaimat, új vendéggel, a szocialisták itteni egyik vezérével merültek nagyon mély tárgyalásba. “Kitűnő ember – súgják nekem —, pompás fej! Szedőmunkás volt; most kétszázhúsz koronából havonkint él családostul, rengeteget dolgozik. Mikor a testvérbátyját egyszer valami kifelé alkudozásért száműzték a pártból, ő maga volt az első, ki ellene szavazott!” – Így csinálódnak, élődnek a legendák most itten; ki tudhatná, melyik percben indul meg történelme e históriátlan országnak. “Itt a szocialisták a legnacionálisabbak!” Also – nógatom a mieinket – urak! – Goszpodi! Macljárszki! Vacsorálni kell mennünk! Igazán nehezen válunk; a lejtős kis munkásnegyedi utca végéig lekísérnek.
Hogy kiállítási területen étkezzünk, hisz éjfélig ébren kell agyonütni az időt, akkor indul a gyorsvonat! – Hangos, rivalgó, tarka, paraszti öröm; szerencsekerék, mozi, automat, körhinta, hullámvasút, ricsaj; kacagó, boldog jajongás, konfetti, tarka villanyfényjáték, népies ruhák. Egy sarokban szabad tűznél pörkölik a fapálcikára tűzdelt disznóoldalas darabokat – nemzeti csemege ez —, a falusiak körülállva lesik nagy kenyérkarajokat tartva előre. A törökszőnyeges, rézüstös kavanabódéba megyünk vacsora után. A mocskos, üledékes, szürke lé ugyan inkább – törökszagú, mint kávészagú; de a sarokban tarka selyeminges, guzlicás, csörgődobos népi zenekar játszik. Három szál fiatal, fekete képű suhanc mindössze; pompás közönyű, bamba képpel a kontrás; de a másik gonoszkodó, eleven arcú, gyönyörű szemű kölyök; lendülő, mókás, szinte finom gesztusai a dobbal, megfogják a nézőt. Tán a betyáros, virtusos tánc, kalappal-játék “módis” plaszticitása felelne meg ennek magyarul. Az éneksorok csak közbevetések, időközönkénti refrének félig recitáló, egyhangú dallamban; ilyenkor oldalt fordult a társa felé, huncut profilját mutatja; szinte odabeszél, odamagyaráz egy-egy ritmikus szólamot; tusst rá – zörgeti a dobot mókás fenyegetéssel – és megint elölről, ugyanaz a dallam, teljesen összefüggéstelen gondolatmotívumú sorok:
Három macska, három macska
Megy egy özvegy asszony! —
Jaj de magos a sötétség
Én meg csak egy kis lány vagyok!
Így tovább, ki tudja, meddig? Bizonyosan rögtönöz is a lurkó! Erőlködve meresztgetjük bele idegen szemünket ebbe a világba, ebbe a néplélekbe; oly messzi van, semmit, semmit meg nem foghatunk belőle! Úgy jön elénk csak minden, mint egy felvonulás a mozivásznon; dolgok, emberek, feltűnő, nyersszínű képek gyanánt csak; akcióik tán csupa erőlködő kiállítottság, megjátszás, rendezés a mi számunkra; egy hangos, mozgós napba sűrítve, markírozva minden valójukat! Színházias, szimbolikus fények rávetése az élet dolgaira; melyek mögött így csak valótlan, hazug távlatokat, ferdített árnyékokat mérhetünk!…
– Katzenjammer ez, holtfáradtság, minden! Ez a nyavalyás, piszkos szürke lé! Urak! Goszpodi! Madjárszki! A vonatot le ne késsük!
1913
AZ ASSZONY ÜGYE
Egész külön mítoszvilága, mondaköre és irodalma van az “ember” történetén belül az asszonyi sors külön arcú tragikumának, amit e néhány szomorú szóba lehetne összefoglalni: tehetetlenség és epedés, lekötöttség, várás, félés, tűrés; – szívós és gyötrő erőfeszítések a passzivitásból kitörésre – a tört szárnyú visszahullások, örök ingadozások a kibékíthetetlen utak keresztezésén. És könnyek – ezek a meddő gyöngyök, amiket, mint a kagylóhéjban, horzsolódások gyötrelme sajtol —, oly erők örök feszülése, miknek eredőjében egyik felől van az idegbaj, hisztériák, degeneráltság (amit inferioritásnak hívnak), ítélethiány, ravaszság, kicsinyesség, felelőtlenség és ezer “bájos” rabszolgaösztöne a morális beszámíthatatlanságnak; – másik oldalon néhány elbűvölően gyönyörű életremeklés – asszonyi szentjei a vallásoknak, nagy színészpályák, diplomatai talentumok, uralkodónők, szalondámák (nem véletlen ez az összeállítás), néhány elvétve felcsillanó értékű literáris mű – s a művészet vagy tudás egyéb terein alig valami maradandó. – Ez az, ami felszínre jutott. Mögötte pedig töméntelenje alvó ösztönöknek – feszülésnek, fojtottságnak, kínnak – amiből sohase lehet senki számára egyéb, több, érőbb, csak – könnyek.
A mózesi könyvek ősi ravaszdisága a csábítás bűnét fogta a nőre, hogy kibékítse sorsával, amit bűnhődésnek kell hogy tekintsen. “Férjednek birodalma lészen rajtad” – toldja meg az ítélet a természet rásúlyosodó kényszerét. Mi van emögött? Valóban egy régebbi asszony-aranykor letűnte, az anyajog világának ősibb társasrendje-e, melyet a modern szociológia sejtve kutat? – “Adjatok a serény asszonynak az ő munkája gyümölcséből!” – oktat a Példabeszédek könyvében anyósi szigorral Lémuel király anyja, miután harmincegy versben sorolta el az asszony töméntelen sok kötelességét.
Hogy a keleten maradjak – egy modern költő feldolgozásában olvastam minap klasszikus idézetét az asszonyi panasznak – egy kínai asszonyénak, ki császárnő volt, “hímgyermeket, császári gyermeket” szült, és holta után, az élten túli élet tompult érzéseivel így sír vissza múltjára: “Tudd meg, nem vétkeztem. De tisztes voltam, mint a Kinni Asszony, szerényen és hallgatagon őriztem az ős viszonylatot; nem voltam házsártos az ágyasokkal és férjem félelmében éltem. Jaj, mi tehető egy asszony? Összezúzták lábait, nem tudja rajtuk fenntartani magát, sem járni – és mint a megkötözött állat, mások hatalmába adatott… Életem! Öreg korban haltam el – mégis milyen rövidnek látom! Rövidnek és kevés boldogságúnak!…”
Nagyon szeretem – végtelenül sokat, mindent kifejezőnek találom a Halott Császárné vallomását. Minden egyéb már pleonazmus szinte, végig, a világ történetén; minden emberi tragikumon áthúzódva és mindenek jajába belecsendülve ugyanez az ismerős sirám. A keleti Sakuntala és a középkori Grizeldisz vagy Genovéva története csaknem ugyanaz! Nausikája vagy Pénelopé sorsa tikkasztóbb-e? Várni – a kevésnyi boldogság előtt és utána “megint elölről” – várni – és visszavárni – és csaknem mindig hiába! Csak paraszti testvérük, Hamupipőke nyeri el meséi ragyogásban az ifjú királyt, és; – ez minden – Prometheus – a férfi, megkötözve, véresen, rettentő kínok között is szánja Iót, a “nász elől futó leányt”. – “Én édesem, védelmeződ ki lesz?” – Aiszkhüloszi arányú gondolat…
A názáreti Jézus feminizmusa tágított és enyhített e korlátok szigorán; más szóval, az új kereszténységnek szüksége volt a nőkre, fojtott szenvedéseik energiáira; hisz nyomorultak, rabszolgák és bélpoklosok elszántsága volt a fehér tűz táplálója az első századokban. Tarzuszi Pál, a kemény és komor adminisztrátor még használja őket a “Község” ügyében: Priscilla, az itáliai Aquila felesége munkatársa neki – mások diakoni vagy más alpapi rendet viselnek, fontos izenetek vivői, szegények felügyelői, s ők főznek – ők mossák az apostolok szennyesét. Vértanúvallomásban és mártírhalálban nincs megkülönböztetés. De Rómából már azt írja Pál Timotheusnak: “Asszonynak nem engedem meg, hogy tanítson, sem hogy csendességben tanuljon. Asszony neve hallgass a gyülekezetben!” A forradalom lezajlott; következik a rendezkedés, felosztás, új törvény; – legelőször is: vissza a nővel! – keresztény papok közt folyt századok múlva a híres zsinati polémia, hogy van-e az asszonynak lelke? És újra századok kellettek, amíg az újkor pitymallatán Fénelon püspök valami kis nőnevelést sürgető röpiratában azt mondja: elvégre… elvégre is nincsenek-e a nők is Krisztus vérén megváltva?
Ami forradalom, szabadságharc a kereszténység óta volt Európában, mind megismételte az elsőt a nőkkel való elbánásban. A barikádokon halni jók voltak; fölös létük heve lobbot vetni és hajítani csóvát; kisarcolt, szegény tetemükkel tömni a sáncokat “Szabadság!” – mit jelentett ez a szó Párizs halkofáinak és vértanú zöldségárus-nőinek? Nem kellett-e azontúl éppúgy elviselniük férjük ütlegeit?… Mégis, milyen sikerrel uszította és fanatizálta őket a férfiszó… Ám mikor az eredményeken osztakoztak, mindig első volt visszaparancsolni a nőt a főzőkanálhoz. És sokkal okosabbat ma sem tudott kitalálni.
A mai helyzet előttünk áll minden felségével, zűrzavarával, kínos egyenetlenségével. A legújabb idő – úgyszólva a szemünk láttára nagy és hirtelen, válságos változásokat hozott az asszonyi lélekben; kifejlődött a new-woman, az új asszony kétségtelenül értékes és egyre terjedő típusa, és ma anyák és leányok közt ezerszerte hirtelenebb, örvénylőbb a távolság, mint anyáink s nagyanyáink között lehetett. És ezzel szemben az asszonyélet korlátai a régiek maradtak; a kérdés legfeljebb még bonyolultabb lett és nehezebb; – feszültségben sűrűbb és szenvedésben gazdagabb. A Bovarynék és Nórák élete nem simább, biztosabb és boldogabb, mint Izoldáké és Gretcheneké. A mai asszony lelke – írja Ellen Key – örökös remegésben álló, végtelenül finom és ideges mérlegrúd; egyik serpenyőben a régi asszony minden fészeklakó és centripetális ösztönével, a ház és gyermekek gondjával – a másikban az aktivitás és emberi érvényesülés égő és nyugtalan vágyával és a saját énje szabad kifejlesztésének szinte mániákusan szenvedélyes akarásával.
Eközben pedig nagyon sokszor kenyeret keres; majd mindig nehéz, lélekölő és olcsó munkával; – lelkén szűri meg és hajtja át (mert ősanyái könnyes öröksége ez) a mai férfi ezer és fokozott nyomorúságát; – és legvégül és legerősebben tán: szenved a férfitól – a férfiától – szívével bíbelődvén, mert sorsának kis tömlöce ez; mosogatja könnyvízzel, díszíti szerelemrózsák kárpitjaival, szegényke. És eközben – szüli az embert, nemcsak leányait új, könnyes szerelemre – de fiait is – némelyek szerint új harcokra, munkára és gondolatra.
A mai “dolgozó” asszony – ezt elismerem – nagyon zavaros valami. Vagy az Anatole France-féle “dolgozóméh típus”-hoz közeledő, tehát asszonyilag sekélyesedő értékű, vagy pedig kétlaki, agyonhajszolt és ezért idegileg degenerálódó lény. A vagyonuknál fogva független nőkben bizony zavartalanabbul látom kifejlődni a kedvem szerinti asszonyember ideált. De ma, sajnos, még a bedolgozott beamternő vagy tanítónő helyzete is jobb a kiszolgáltatott és tehetetlen beamterné vagy tanítóné helyzeténél. A nő kényszerű közrobotját ma eszköznek látom sorsa könnyítésére, nem célnak. Éppúgy, mint ahogy a politikai jogot sem célnak, hanem az új, asszonyi lehetőségek mintegy szimbólumának.
Mi az hát, amire gondolok? Lehetőségek – igen, ez minden; az életlehetőségek kiterjesztése. Ez a szabadság és a boldogság! Részletekbe, utópiákba, politikai fejtegetésekbe nem mernék és nem is akarnék itt bocsátkozni; s ehhez nem is tanultam meg e dolgokban eleget. De világosan áll előttem új helyzetében a jövő fejlettebb asszonya.
Emberasszony legyen, kinek egyéniségében az asszonyi bájjal egyértékű egy sereg nemétől független kvalitás: becsületesség, szavatartás, felelősség, gavalléria és diszkréció. Tisztességes ember legyen; ne tisztességes asszony. – Mint asszony, ha a szerelmet harcnak nézi (mint ahogy az is), nem gerillaháborúnak, hanem tisztességes mérkőzésnek, melynek törvényei vannak, s nem lehetnek gálád eszközei. A vérszívó kisasszony-bestia tűnjön el – s a szerelmi értéket pénzértékre váltó kis nőkufár szűnjék meg. Az asszony tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka – ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel, kímélje a védtelen férfit – ahogy Lengyel Menyhért mondaná. Tudjon elmenni – túlnőni, felegyenesedni – súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ.
Több lehetőséget – pályák, munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában!
1913
