Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 19

NANNINA ÖVÉI

Az idegenek, szegénykék, mindig is mondják, hogy nehéz nekik hazamenni mitőlünk. Signora is bánatos! Ugye, önöknek otthon csupa másféléjük van, mint nekünk, és azért mi jobban tetszünk. Másféléjük van, mint ami tetszenék? Hogy lehet az? Hisz minden népség maga csinálja magának a városát meg mindenét! S mikor készen vannak, eljönnek ide Rómába csudálkozni nekünk. Ámbár chi ló sa! Nekem sem nagyon tetszett Bozenben, a német panzióban, ahol majd egy évig szolgáltam. De legkivált, mert ez a bolond Dante – il stupido —, a vőlegényem, mindig irkált utánam… Tessék inni a Trevi kútjából kilenc kortyot és a medencébe lökni egy pénzt – csak rezet: – akkor visszajön ide esztendőre bizonyosan. A soldókat a gyermekek éjjel kihalásszák.

Hoppa, a gárda! Tessék csak a balkonra sietni! Itt jönnek a bersaglierek, akik signorának tetszenek, mert olyan vigyázva lépnek a fehér kamáslikban – hogy is mondta? —, mint a cicák, és hogy olyan kedves aprók is, ugye? Így vannak összeválogatva, kérem – hogy jobban tudjanak szaladni, mikor kell… de nem visszafelé ám, hanem előre. Ó – nem vette még észre, hogy ha villamosba száll vagy kettő, a közönség evviváz —, még mindig, a kis líbiai hősöknek. Á, itt jönnek a mi feketéink – gli ascari eritrei! Nézze, most ők nem is sorosak az őrségen, de húsz-harminc mindig így lépked a csapat után, csak úgy jókedvből. Örülnek, mert azt mondták nekik, hogy Róma most már az ő fővárosuk is, és amiért velünk harcoltak Tripoliszban – (ó, elsőnek tértek a mi pártunkra, igazi vadak módjára verekedtek értünk testvéreikkel, a szomszéd bestiákkal, és sokan mondják, hogy nekik köszönjük az egészet) —, hát most jutalomképpen ezredenkint hozzák őket ide hajókon – váltogatva —, hogy megmutassák nekik itt a házakat, kútszobrokat, monumenteket meg a többit. Éppúgy bámészkodnak, mint az angol vagy egyéb idegen, csak ezeknek nincsen kiskönyv a zsebükben. De legjobban szeretnek őrséget állni ideát a Quirinale-palota előtt. Ó, milyen komoly pofával állnak, mint a cövek. Hát azt látta, mikor a földszinti őrszobák ablakából kilógatják a meztelen, száraz, fekete lábukat! Kész nevetség! – Eleinte, tavaly, egészen meg voltak itt bolondulva értük. Privát házakba is meghívták ebédre, és megajándékozták. Mindent elfogadtak – ócska cipőt a legszívesebben; mindjárt felhúzták, és parádéztak vele. De egy idő múlva szomorúak és hazavágynak. “Mindent kapunk mink itten, csak asszonyt nem; ez a bajunk!” Meg hogy ők – képzelje – nem is tudják megkülönböztetni itt Európában (úgy utcán, öltözetről) az asszonyt, meg a férfit!… Ilyen barmok!

Ó – olyan nő —, az van itten is azért, signora; csak ezektől, mondják, előre elijesztették őket, hogy olyas betegségeik volnának – scuzzie —, amibe fehér ember, ha megkapja, belepusztul – noha ők maguk fel sem veszik. – Olyan nő van – bár nem annyi sok, mint signora meséli más városokról. Az igaz, hogy éjszaka csend van itten: de hát kell ahhoz lárma? – Tudja, az ilyen tisztességes, szegény lánynak, mint én, rendesen van kedvese, még onnan hazulról – mi is már gyerekkorunkban szerettük egymást Dantéval, aki most sofőr, hisz már mondtam. Az úri signorák, akiknek finom hivatalnok férjük van… na, azokról sokat lehet beszélni, de nem is érdemes. Pedig mintha tízig se tudnának olvasni; az itteni urak azért bolondulnak bele olyan hamar egy idegen signorába, mert tetszik nekik, hogy az idegen nő beszélni tud velük, a szemükbe néz, nyugodtan és okosan elmondja a magáét, és mindenfélét tud; – az övéik meg csak azt tudják: mindjárt engedni. – Hát olyan szegény, rongyos, aki az utcán koncsorog éjszaka, nincs is nagyon sok. – A főuraknak való nagy donnánk van kettő is; az egyik fogatot is tart és látni délben a korzón. – De az a kutya Dante, az mit látott! Tavaly télen, mikor az amerikainak volt a szolgálatában, a gazdájától kapott valahogy egy jegyet az opera-maszkabálra; az a bolond úr nem ment el, valami utolsó percben közbejött, és odalökte neki a bilétát: – ez a huncut meg nem megtette, hogy egy maskarát vásárolt drága pénzen, és bement. Hát úgy volt, hogy az a szebbik, a Barbara, a Torlonia herceggel ült egy páholyban, és pezsgővel itatták, meg minden és éjfélkor rábiztatták, hogy vesse le a ruháit, és álljon ki úgy a páholy korlátjára, hogy megmutassa nagy szépségét mindenkinek. És megtette – előbb csak háttal fordulva, de mikor a közönség tombolt és tapsolt és nevetett az örömtől, nekibátorodott, s szembe is fordult egy pillanatra. És a sok ezer ember majd megbolondult örömében – ez a kutya Dante is nem tudja elfelejteni —, hát ha igazán olyan nagyon szépen formált testű, akkor jól is tette. Ha csúnya lett volna, mindenki kicsúfolja, és elvesztette volna minden hatalmát.

Hogy ennyiféle hercegünk van, ezt csodálja, signora – s hogy így utcahosszában vannak a régi palotáik, meg a királyunké is itt a szomszédságban? Hát önöknek nincsen királyuk? Nem lakik otthon? Az nem jó. Nekünk bizony két udvarunk is van, s valamelyik mindig játszik valamit, ami mulatságos. Volt már a szentatyánál? Menjen el csütörtökön a Damascus-udvarba, még a teremfogadás előtt – az érdekesebb. Ó, tízezer ember is összegyűl néha, és mennyiféle tarka kosztüm! Az önök osztrák papnövendékei tűzpirosak, a spanyoloké bíborlilák, ha jól tudom: – mindenféle apáca (örülnek, hogy a napra kijöhetnek szegények), fehér ruhás növendékleánykák, misszionáriusok, fekete csipkekendős nők, diákok; csak éppen katona nem mehet. Csak a svájci gárdisták a sárga-piros-fekete bugyogóban – mint a pojácák, ugye? Fenn az ablakban látni lehet a szentatya két öreg nővérét (olyan két kis cselédforma nő), ezeket igen szereti, itt tartja, de nagyon egyszerű módban. Az unokahúgának, aki korcsmárosné Toscanában, száz lírát ad havonta, s a levélhordó öccsét ötven lírával segíti. Ne szokjanak az úri élethez – azt mondja —, boldogabbak szegénységükben: mert az egyház pénzét nem is szabad rájuk költeni. Pedig egymilliót évente elszámolás nélkül kiadhatna, s a régi hercegi pápák mind is felhasználták. De a mi öregurunk ilyen csökönyös erkölcsű. Most már jobban van; a betegségében is mindig mondogatta, hogy hibázik neki a sok ember maga körül; és most úgy örvend, mint egy gyerek a csütörtök délutánoknak. Pedig nagyon féltik; minap, mikor én voltam a Dante anyjával, szél fútt kicsit, és lobogtatta a bíborarany szőnyeget, amit kiakasztanak olyankor. Hát milyen jövés-menés volt; Sampére, a püspök – Rannunzi, a kamarás, futkostak, próbálgatták a légvonatot, ajtókat csuktak —, már azt hittük, minden elmarad. De a kisöreg bizony kijött az erkélyre, mikor megharsantak az ezüstkürtök – talpig fehérben, szép fehér hajával, szépen lekapta a nép előtt a piros fövegét, és nevetett ránk. Aztán neki gömbölygette az ajkát, és énekben mondta el az áldást: “A mi segítségünk az úr nevében!” – és a Santa Cecilia énekkar felelgetett rá. Az gyönyörű – elmenjen, signora! Tapsoltunk ám percekig a kedvesnek, és kiáltjuk olyankor, mint régi időkben, hogy “Evivva il papa re!”… De azért többször ki nem jön, ha egyszer már bement. Vittorio Emmanuele!… Ó, az más, az kijön! Il esce anche tre volte – háromszor is, ha tapsolják! Mint tavaly, mikor a merénylet volt, és meglőtték azt a gyönyörű, magas gárdaőrnagyot, akit a minap mutattam – semmi baja már hál’istennek —, akkor odagyűlt a Lófékezők alá az egész város – az idegenek is mind a panziókból —, és kiabáltunk, mert mind szerettük és sajnáltuk a királyt. Mutatta magát az erkélyen, hogy nincs baja – ó, az a taps, az az ujjongás! Háromszor megismételtették; utoljára nem tudott mit kitalálni – kihozta nekünk a drága kis bambinót, a trónörököst, és feltartotta a levegőbe, hogy hiszen, ha ő meghalna is, nem maradunk király nélkül. Nohát… a népség letérdelt a földre ott – én magam is a Dante anyjával és sírtunk. Jó az, hogy az ember így megbolondul – hogy van miért kiszaladni az utcára, sokan lenni, tömegben állingálni! Mikor a földrengés volt Messinán – egyszerre kiürültek itt a házak —, s félóra múlva láttuk a királypárt az állomás felé hajtatni a kísérettel; rögtön mentek expresszvonaton – vagy mikor Trigoliát megölték, az udvarhölgyet —, vagy: ó, dio, amikor hó esik, annak a látására is kiszalad mindenki: – aztán összeállunk; esténkint is a tereken. Az urak a Piazza Colonnán, a szegénység a Montanárán állong minden nap alkonyattól kilencig. Önöknél inkább sétálnak? – A régiek azt mondják, így állingtak a Fórumon, és mindent megbeszéltek. Kétszer is volt ott? Mi van azon önöknek annyi néznivaló? Chi lo sa – minket iskoláskorunkban elvisznek oda a tanítónék, és akkor az embernek nagykorában már nincs kedve. Pedig szép az, hogy valami kétezeréves, úgy, ahogy van. Ahol a néném lakik is, a Trasteverén egy hűvös kis szűk utcán – mosóné a néném —, annak a háznak is az első oldalfalán a kapubolt, egy darab homlokzat, meg másfél ablaknyi falköz valami régi, pogány templomból maradt; úgy építették bele a házukba a keresztények későbben – de nem emlékezésül, csak hogy kevesebb téglát kelljen venniök. Azt a falat olyan sokszor elnézem én is – tetszik nekem?

A Trasteverén járkált-e? Pedig, ha igazi rizottót vagy spagettit akar enni, ott kell betérni egy kis kocsmába. Ha egy soldót külön ad, megmossák szeme láttára a tányért. Azon a tájékon vannak a szocialisták tanyái és – ó, dio, még az anarchisták barlangjai is. A minap is, amit látott a Palatinálról lenézve, mikor a Foro romanóra álmélkodott: – onnét jöttek elő, a Campidoglio mögötti kis terek felé, s a bersaglierek voltak, akik szétválasztották s visszakergették őket. De nem is kardlapoztak, inkább tréfáltak velök: Dante meséli, ő is nagyon elvtárs, a bolond. Most nem akartak semmi különöset, csak szimpátiát mutatni a tüntetéssel a milánói sztrájkolók iránt. A mai Piccolo Giornálé-ban már olvashatja. Ön persze ábrándozott, signora, s azt hitte már, mikor a nagy lármát, szónoklást, éljent meg tapsot hallotta felülről, hogy a Forum régi, pogány tribunjai támadtak fel hirtelen, akikről az iskolában tanultunk, hogy megint tüzeljék és biztassák a népet, testvéreiket a szegénységben, és ököllel fenyegessenek fel a gonosz, beste cézárok arany palotái meg márvány házai felé! Ó, bizonnyal már akkor ősidőkben is voltak bátor és okos emberek a szegények közt, mint most, de nem sikerült nekik semmi. Most néhány utcácskával odébb teszik és kiáltják éppen azt: – onnét felülről egy félarasz távolság csak, ugye – egyszer tán majd sikerül valami! Bár signorina Evelina – hisz ismeri —, a piktorina, akinek műterme van itt felettünk – az maga is nagy anarchista – meg republikánus. Az anyja orosz nő, az apja szicíliai s a templomos rend lovagja, képzelje! De a signorina egyedül él itt, és azt mondja: minden vallás csak hóbort és a pápa már szinte nevetséges. Hogy az olasz nép nem is lehet igazán vallásos, azt mondja, csak parádézni, csevegni szeret a szép, napfényes, márvány-, arany— és bíbortemplomokban, vagy betér a hűvösre szundikálni forró, nyári délben, piacról jövet. Mink, azt mondja, nagyon is közelről láttuk mindig ezt a gazdálkodást – a pápaságot érti, kérem. S azt mondja, hogy a király trónusa is a legbizonytalanabb itten: hogy ennek a mostaninak a nagyapja is, az első király, akinek azt a nagyon is cifra monumentet csinálták új-fehér márványból s a bearanyozott lovast (mintha pasztával kefélnék fényesre naponta) – az is azt mondja, egymillió lírát mindig úgy hordott angol bankjegyekben a tüszőjében, hogy mégis – biztos a biztos —, ki tudja, melyik percben fordul köztársaságra az egész. – Ilyeket beszél a signorina, és mindenen olyan nagyon gondolkodik, és egy csomó kutyát nevel odafenn, és a maga aktját festi; pedig, bizony, nem is rút, nem is öreg még (a képen legalább), lehetne kedvese is!

Persze, most jókedvű a nép, és szeretik a királyt, mert győztünk Líbiában. Meg hogy ez a mostani pápa – olyan drága, jólelkű kis öreg – nem is tud úgy fényeskedni, olyan szépségesen pompázni, parádézni nekünk, mint Leónk, az azelőtti, aki nagymiséket adott elő a San Pietróban – a talárja szélét, a lába ujját csókolhattuk, és olyan szép, halovány, főúr-arca volt, keskeny ajaka, hajlott, finom orra – szemei, mint a sasnak. Most hajlanak a királyhoz a régi, büszke urak is, pápai családok: s a királynét is megszerettük Messina óta. – Miért is nem békül ki a két udvar egyszer? Persze, ezt így kell az idegenek kedvéért – mintha valóban haragban volnának. Meg a szocialisták kedvéért – ezt magyarázta egyszer Dante. Azt úgy csinálják! Ha azok már nagyon okoskodnak, akkor a király a miniszter urakkal kifőz valami új törvényt – olyan liberale —, ami azok szájízére is volna. – Pár hétre rá az öreg anyakirályné, Margherita meghívja magához a miniszter urakat reggelire, (Egyébkor mindig papokkal van tele a háza – a kicsi palota a Via Vención. Jól tartja őket mindennel, nagyon kellemes irántuk, s a végén azt mondja nagy szomorúan: “Hát volna szívük, hogy megtegyenek ilyet nékem, szegény özvegyasszonynak?” – Még egy-két könnyet is hullat, és nagyon és nagyon kedves tud ám lenni. Másnap mennek a királyhoz, s az úgy tesz, mintha igen nagyon haragudna, hogy lám, már megint nem lehetett liberális az anyja miatt meg a papok miatt. – Így beszéli ez a huncut Dante, a sofőr.

Ön nevet rajtam, signora, hogy így mindenbe belebeszélek? Hogy önöknél egy szobalány nem tud ennyi mindenfélét? Hiszen ezekhez nem kell valami nagy ész vagy tanultság: – csak talán azok nem törődnek semmivel, és nem szerez nekik olyan örömet a beszélgetés.

De miért ne lehessen a szegény embernek is mindenhez köze? A mi pogány őseink is kifütyülték a cézárokat, máskor meg leborultak előttük; s a cirkuszban nemcsak hogy gyönyörködtek, de maguk is belejátszottak, mihelyt csak tehették. Nem látta a chiniben a Quo Vadis darabot? (Sok balhát lehet ott felszedni.) De most is, ha valami csókolódzás van a vásznon, az egész publikum belecuppangat; vagy kiáltják a huncut férfiak: “Presto! Elég! Nem bírjuk!” De nem igazi rosszalkodásból ám, signora, csak hogy részük legyen a játékban: hogy mutassák: ők is itt vannak! – És ha egy idegen signorának az arcába kiált kacagva valami betyár, hogy “Jaj, de szép kövérecske!” vagy ha megáll mögötte, míg szobrot néz, vagy egy kútnál valami delfin szájába bámul; és hamar a fülébe sorjázza, hogy hány hétig is tudná szeretni és miképpen… ezt sem rossz szándékból teszik, vagy erkölcstelenségből – nem akarnak semmi rosszat, csak betyárkodni, szájukat jártatni és továbbmenni nagy kacagva, egész boldogan aznapra, hogy jó tréfát csináltak. A custodék is, meg a hordárok, higgye el, nem is komolyan akarnak ők két-három lírával többet, vagy hogy az nagyon fontos volna nekik. Csak úgy virtusból, csirkefogóságból, hogy hátha megadja a bolond idegen. Nem kell velük úgy komolyan vitatkozni, mint signora teszi: – úgy beszél velük, mintha a nemzetsége csupa prókátorokból állana. Ezekkel eltréfál az ember, nevet – s ha húsz centesimóval beérik, megköszönik alássan —, nem kell nekik, hogy ön beismerje, mennyire nincsen igaza, s nem vágnak mérges pofát a három líra miatt, amit úgyse vettek komolyan; de ha lehet, csupa virtusból visszaadnak egy hamis pénzt. És ha akarja, ön is becsaphatja őket könnyen: az idegennel szemben nem is vigyáznak: el sem képzelik, hogy több esze lehet, nekik.

Igen, igaza van, mi nem vagyunk rosszkedvű emberek, még ha haragszunk sem. Majd megcsendesedünk, ha meghaltunk, igaz-e? A városunk a miénk – az ég is, a házak is – halmok, kertek, templomok és kutak és paloták – a király is, a pápa is a mienk. Ó, ha látná, mikor valakit baj ér az utcán: a legelső arramenő is kész segíteni rajta, és legtöbbször nem is a rendőr, hanem valami járókelő viszi be a legközelebbi kórház ambulációs termébe. Mentő? Mi az? Ha az ember bajt lát, úgyis mindenki mentő. A villamos… nem, az nem gázol. Miért gázolna? Azért van a vezető, hogy ügyeljen. Pedig az igaz, hogy néha bajos a régies, szűk utcákon – sokszor megakad a forgalom, várni kell. Hát várnak. Csak a falusiak lökdösődnek – a déliek kivált.

Látott már délolaszt? A lateráni Szent János ünnepére sokan feljönnek – akkor búcsú van a lateráni templomnál, és mindenféle sípokat árulnak; megbolondul mindenki, s egész éjszaka fújják a nádsípot, hogy senki sem alhatik. Nem tudom, mi köze ehhez san Giovanninak – inkább egy régi pogány istenre mondják. – Igen, hogy a déliek rossz szagúak. Ó, dio – hát nincsen nekik fürdőszobájuk. Bizony, itt is csak a penziókban van leginkább, meg idegeneknél. A lakásokat úgy adják ki anélkül; – a lakó, ha győzi, felszereltetheti. A termák; ó, signora, tréfál; azokat a pogány császárok építették, és most múzeum van bennük; sok gyönyörűséges márványszobor. Hisz tudja jól; mióta itt van, mást se néz, mint múzeumot. Hogy mi római korunkban fürödtünk utoljára – hogy érti azt? Vagy úgy – hogy még az őseinkben —, ó, dio! Meglehet. De a szobrok, ugye, gyönyörűségesek? Látta már az anciói leányunkat? Mi volt itt, mikor azt kiemelték és mindig, ha régi szobrot találnak! A lapok külön kiadásban jönnek – a sarkon plakátok; az újságírók s az úrinépek jegyért törik magukat, hogy ott legyenek a kiemelésnél. Nagyszerű az is! Másfél ezer éve, hogy elásták a pogány papok ezeket az isteneket és istenasszonyokat; némelyiknek a tört lábát, karját is mellé, meg az áldozati edényt, füstölőt; hogy bizton rátaláljanak, ha majd lezajlik és elmúlik az újféle hit – a szent keresztény hitet gondolták, mert már akkor őket üldözték —, és lám, meghaltak a titkukkal, és a mi vallásunk szent templomokat csinált a pogányokéból, mindent újjáformált, és most kijönnek a földből ezek a drága, hófehér gyönyörűségek és törött tagjaik, és ránk mosolyognak; ó, dio – mégiscsak kár volt ezekért! Mikor ezt a Lancelottiak meglelték itt Ancióban – (mit gondol, signora, fiú-e, vagy leányka? Most is veszekednek rajta a tudósok. – Mintha nem mindegy volna, mikor olyan szép!) —, minden munkás, aki az ásatásnál ott dolgozott akkor, húsz líra borravalót kapott; voltak tán nyolcan-tízen. A szoborért Morgan, az amerikai milliomos hatszázezer lírát ígért; mégis az államé lett négyszázötvenezerért. Volt becsület a gazdáiban – szégyen is lett volna kivinni hazulról.

Már megint mosolyog, signora, hogy már meg a szobrokat is mind a magaménak gondolom – a miénknek, akik szegény, földhözragadt népek vagyunk, s örüljünk, ha zöldbabra telik mindennap majd Dantéval, vagy egy kis maccaronira; mit vickándozunk? De ez már így van, signora mia – majd megcsendesül az ember, ha meghal, és meghúzza magát akkor a maga pici házában —, míg az angyalok a trombitát fújják, ahogy a Sixtinában van a nagy, megbarnult képen. (Hallaná csak Dante!)

Különben – chi lo sa! Nézze a franciskánusokat! Volt a kriptájukban? Ó, oda el kell még mennie – ha nagyon jól akar nevetni. – Úgy van az, kérem – jaj, de furcsa is —, hogy a templomjuk alatt (de mindössze négy-öt lépcsőnyire, hogy a nap szépen besüthet) van a temetőjük, mindössze öt cellácska s mindegyiknek a földjében elfér négy barátnak való sírhely. Hát ez összesen húsz barát; ennyi temetkezhet ide – s a továbbiak kedvéért a legrégibb halottakat megint ki kell szedni, hogy helyet adjanak. Egy ideig zsúfolták a testeket itt-ott; de végre egy nagyon ügyes barátnak kitűnő gondolata jött. Kifőzte mind az elhalt testvérei skeletjeit, aztán szétszedte, különválogatta az egyféle csontokat; lapockát, csigolyát, bordát, lábszárat; s kitervezte és megrajzolta, hogy fogja velük díszíteni a kriptát; kápolnát alakítani belőle. A koponyák a falak mellett vannak magasan felrakva; de közben barlangokat hagyott, és itt állnak a híresebb szerzetesek, tudós doktoraik, vagy a legjámborabbak. Csupa kifőtt csont. De összedrótozva egésszé, halotti csuhájukban, kötél meg olvasó a derekukon, kereszt a csontujjaik közt s egy cédula a nevükkel és érdemeikkel. Ó, meglátja, milyen furcsák vagyunk így, meggörbült háttal, oldalthajló fejjel, és mintha szólni vagy inteni akarna mind, s a sárga csontarcuk annyira másforma mindegyiké – más a kifejezése. És fenn a falon csigolyaláncokból füzérek, girlandok, arabeszkek – oltárlámpa és kandeláber sípcsontokból – amorettfő, persze, halálfej s a két szárny két lapocka. A bejáratnál a mennyezeten egy egész csontváz odatapasztva – félrelief —, kezében az igazság mérlege két koponyahéj. – A templomban a mezítlábasok, ha ott dolgoznak, ácsolnak az oltáron, vagy beljebb a kriptaőrző barát – mind úgy kacag, de úgy —, ha az ember mondja, hogy a kriptát akarja látni és nem kísérik, egyedül engedik be az idegent. Tetszik nekik, hogy némelyek félnek. Olyan nevetséges pedig, signora, de olyan. – csak úgy a negyedik fülkénél az embernek a gyomrába áll. Azt mondják, akkor csinálták még, mikor nagy pestis volt itt hajdan és az emberek nem félték a halált – komáztak vele. – Az angolok persze itt is csennek – emléket; leszedik a falakról a stuccót; a csontokat gondolom; egy-egy csigolyácskát, ujjperececskét, térdkalácsot. Honnét nem fogja egy ilyen szegény barát összekapkodni a csontjait majd az utolsó napon? – Ó, senzzie – csak tréfáltam – az a gonoszcsont Dante beszél így! – Hoppa! Hallja – az autó! Így csak nekem sípol, ha a ház előtt… ecco, ecco Dante mio – signora, nézzen utána hamar! Hogy hajt az őrült. Mio caro! A fejebúbja látszik még.

Róma, 1913