Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 20
IMÁDKOZNI PRÓBÁLTAM
1914 karácsony
Imádkozni próbáltam egy különösen kegyetlen órán, és ilyeket kellett mondanom.
Isten, ki most olyan szörnyű messze vagy tőlünk, s tán csak azért vagy, mert a kételkedéshez is hit kell és erő; – Isten, kipillantasz-e arcod felhői közül világodra, és telik-e most örömed benne? Nem kell-e szégyenkezned a faj miatt, mely téged ilyennek tudott elgondolni, és e rettenetek urává alkotott? Van-e kedved mulatni szféráid zenéjén, és angyalaid harmóniája túlzengi-e a jajt és halálhörgést, mely a lázbeteg földről üvölt feléd?
Nemzetek járulnak elébed zsoltáros imádságban, és könyörögnek, hogy a másikat pusztítsd, porig alázd. El tudsz-e igazodni ma az imádságon és igazainkon, te szegény, kinek hivatalod volna az igazság, jóság s az ellenségszeretet?
Isten, nézz széjjel! Nincsenek boldog emberek ma a földön!
Örvendeztél-e soká, hogy immár nem választja szét, és nem költi öldöklésre népeidet az, hogy más-más oltárnál, más kehelybe áldozzák borukat neked! Ne örvendj! Most elválasztják, s ölesre késztik kies folyóvizeid, szép erdős hegyeid lánca s a szó, mellyel más-más hangon kellene mondaniok: “szeretlek!”
Mily gyönyörűen különböztünk már egymástól mi, milliónyi “egy”-ek; mily millióképp tükröztük arcodat! Gondolatot gondoltunk önmagunk felől, és képet írtunk lombbal, virággal, mint a tied. Muzsikáltuk szívünkön a te szíved harmóniáit, önmagunkat daloltuk feléd, és kifaragtuk sosem látott képeidet arcunk hasonlatára. Tudtunk magunkról a másoktól különbözésben. – Lám, most mindegyiked egyforma gúnyában, egyforma lépéssel jár végtelen és puszta utaidon, és egyforma szóra engedelmesen robbant gyilkos felleget más ifjú fiaid élete felé. Tetszik-é ez neked, Uram?
Te, aki porból alkottad, megengedted-é neki, hogy ilyen port készítsen hegyen és vízen túli testvérei ellen?
Apáik, kik anyáikat érettük szerették, nem haragudtak egymásra; és felnevelvén, nyugton hagyták itt őket maguk helyett életük és a föld birtoklásában; s halálukat is tudva haltak meg ágyuk párnáin. Különbek-e előtted ezek apáinknál és jobb halált halnak?
Nézed-e, Úristen, népednek asszonyi felét; – azokat, akik sírnak; lesírják egedről a kék boldogságot, mert életük, szívük tőben szakadt? Ők még élve virrasztanak a megdúlt fészken és várnak és félnek azok miatt. – Nincs kegyetlenebb börtönöd, Uram, mint az idő! S nekik minden pillanatuk halálosan eleven, mert messze életek felett őrködik, és tudja, hogy hasztalanul. Puha fekhelyre vádban fekszenek, és kifordul szájukból a falat, mert nem oszthatják meg azokkal! – Mennyi millió percen és órán, hány ezer napján idődnek tenyészik emberré az ember asszony ölében és asszony ölén; s a férfidüh egy vak pillanata elég, hogy megszűnjék egész gyönyörű világod benne! – Istenem! Én asszony vagyok, de higgy nekem, kicsiny, vad, erdei állatod jobban szeretnék ma lenni, valami borzlyukban csendes, téli álmot álmodni e télen, nyugodtan, mert a vadállatoktól kímélik most a fegyverek drága porát…
Asszony vagyok, Uram, és soha még egy hernyódat sem öltem! Mert ímhogy sürög a hernyó s egeid pillangó bogara, hogy petét rakhasson oda, hol élelmet találnak fiai tavaszkor, bár önmaga nem látja örömét annak! Mily értelmes minden asszonyi állat tevése a földön? – S bár férfiaid értelmetlen beszédűnek ítélnek, én, asszonyi ember, a te örök értelmedet csudálom akaratlan cselekedeteimben. De találsz-e értelmet, férfiak Istene, abban, mit férfiaid cselekszenek? – Ó, ősibb asszonyisten, százemlőjű, gyökérzett lábú Gaea, miért is múlott el a te országod?
Rettenetes Hadúr, szörnyűbbik Janus-arc te – mit áldozhatnánk neked engesztelésül?
Nézzed népem, a magyart, és tudjad, hogy mint Isten báránya, ártatlan ebben; nem ő akarta. Gyűlölet nélkül, szomorúan öl – (ó, hagyd ezt hinnem, Isten, ezt legalább!) – és a foglyul esett ellent testvéri kézzel, kenyérrel kínálja, jó szóval látja mint vendégét, ha már fegyvertelen.
És énekmondó regősei is nem fenekednek habzó szájú gyűlölködésre azalatt; bús és nemes, komoly és tiszta énekeket találnak, melyeken most is megösmerszik kinek-kinek külön lantja pengése, húrja reszketése. – Jó és szép fajta ez, bölcs fajta, Uram, jövendő kerted ígéretes gyümölcse; magjára külön vigyáznod illenék, palástod árnyékában szelíden takarni! Szükséged lészen rá, ha e föld boldogtalan férgével fajzott fiaddal, embereddel még valamelyes szándékod vagyon.
Rettenetes Istene az embernek érleld már siettetve fölöttünk a kegyetlen időt! Hogy kezdhessünk megint élethez, vagy szánódjuk halálára – kiket özvegyekké ölnöd, árvákká nyomorítanod tetszett; csak múljék el fölöttünk ez iszonyúan örökös pillanat! Nézd, hogy mindegyiken százszor küldjük el életünket azok után, életünk egy volt, s most szörnyű különszakadtságba hírüket alig vesszük, érettük semmit sem tehetünk. – Add már anyás, meleg kezünkbe vissza életüket, mely minden ékes, szertelőtt templomodnál egyedülvalóbb és pótolhatatlanabb drágakincs! – Gondviselő atyának neveznek; testvéri, tanító fiúnak és ihlető léleknek; mutasd már ezekben magad! – Mi még nem voltunk fáradtak a finomodásban, pazarok és gőgösek az elmejátékban, mint napnyugatod öreg nemzetségei; hagyj örülni minket új és kedves mesterségeinknek, mik oly másfélék a többitől, magukban oly sokfélék; a többit is kedvtelve tükrözők és drágalátosan fiatalok.
Messiást akkor küldesz (üzented írva) – ha földed népei kaszává görbítik a kardokat, és ki-ki békében pihen az ő fügefája alatt. – Ha gondolod netalán még ezt az országot, a te országodat, Legfőbb Hűbérúr – ne felejtsd el, hogy abban még kezedre járhat az én fajtám, a magyar!
Felénk most fordított torz arcod mögött én már másikat, a szelíden áldót látom; azt is, mely a szülőasszony ágyán virrasztva mosolyog. És ehhez az arcodhoz juházva és könyörögve békéllek – te ember gondolta, emberré szült, szerető és szomorú Isten!
1914
NÉHÁNY “LEVÉL”-RE
Soha kedvetlenebbül nem fogtam tollat – (ki mindig inkább súlyos kötelességnek, mint örömteli megkönnyebbülésnek éreztem az írást) —, mint most, amikor néhány szót kell szólanom olyan ügyben, melyre gondolni sem tudok lehangoltság nélkül. “Irodalmi” pártingerkedések folynak ma, e nehéz napokban, mikor minden egyebet inkább vártunk volna mi, szegény jóhiszeműek; s régen elültnek s elintézettnek hitt ádázkodások vicsorognak újfent kellemetlenebbül, csúnyábban, gonoszabban, mint valaha. Egészen a szélső személyességig; tiszteletre méltó és derék emberek, kitűnő írók és költők ízetlenül baljóslatú megtámadásáig, megfenyegetéséig. Mi ez, az istenért? Mit nem szabad még elkövetni a háború rettenetes örve alatt?…
Egy fiatal vidéki újságíró és költő: Gyóni Achim Géza versesfüzetét használták fel most ürügyül és kihívásul. E fiatalember Przemyśl várában volt hónapokig, s az ostrom alatt ért rá egy versesfüzetkét összeírni; melyet a várban ki is nyomattak, s melyet a várőrség katonái töméntelen példányszámban kapkodtak szét. A nyomtatott írás ritka áru volt Przemyślben; a versek háborúról, katonákról szólanak, s elvégre is épkézláb formájú apróságok; rím és mérték a kellő helyen és mennyiségben lévén meg bennük. Két-három versben érzik az Ady-formák hatása, a többi is ismert és elismert, jól kidolgozott, szinte iskolai, metrumai szerint igazodik régi és újabb, jobb költőknek vagy kurucdaloknak. A tartalomban nincs két krajcár ára eredetiség, egyéni szín, egy új hang, ha csak egy friss hasonlat vagy eddig nem hallott, el nem kopott szólásmód; sem értékes, sajátos látása, felfogása a dolgoknak. Erre pedig nyílnék alkalom; hiszen a fiatal költő eléggé különös és érdekes körülmények közt “tanálta” verseit. Az életről, respektíve a háborúról való felfogása nekem egyénileg nem szimpatikus; ez azonban nem lehet irodalmi kritika tárgya. Egy szó mint száz; Gyóni Géza füzetkéje, a bevezetésként közölt két levéllel, melyekben ismételten, sürgetve könyörög, hogy bárcsak haditudósító lehetne! (Az indokolásban nem több őszinteséggel, mint bármely “más felekezetbeli”.) Az egész kis háborús különlegesség, ahogy végigolvastam; nem is okozott bennem különösebb bosszúságot; igaz, hogy egyéb sem. Sok ilyen költőcske él s élt vidéki lapok redakcióiban, buzgón elvégezték ott a dolgukat; s ünnepnapos zöngéiknek megvolt a maguk bizonyos nívójú közönsége; minden nagyobb veszedelme nélkül az igazi irodalomnak. Amit Gyóni Gézáról, az emberről mondhatok, arra szorítkozik, hogy óvakodjunk őt láthatlanban elítélni. Ő most (mint remélni lehet) orosz fogságban van, s nincs módja tiltakozni a nevével s könyvével kapcsolatban vitt csúnyaságok ellen, melyekről nem is tudhat. Várjuk meg, míg szerencsésen visszakerül, és állást foglalhat ez ügyben; addig hadd várják haza hozzátartozói zavartalan reménnyel és tiszta érzésekkel a szerető fiút, hű vőlegényt, jó katonát; mindnyájan szívesen osztozunk a reményben!
Térjünk azonban a dologra! A Budapesti Hírlap hasábjain valaki Dunántúli álnévvel írt “levelében” közölte Ady Endrének pár sornyi írását, mely tényleg “magánlevél”-ül íródott. Iskolás fiúk kérdést intéztek Ady Endréhez, hogy mit tart a sokat emlegetett Gyóni Géza versei felől; s Ady megfelelt kurtán, magyarosan, őszintén; kicsit tán idegesen és óvatos enyhítések, udvarias körülírások nélkül; az ilyen beszéd már sajátja; bár néhányan, barátai, az ő érdekében jobb szeretnők másképp. Az iskolás fiúk e sorokat rögtön elvitték vagy küldték ama Dunántúlihoz; ki tán nincs is nagyon mélyen elrejtve a Bakony vadonában, ha ilyen könnyen meglelhető s irodalmi “zsüri”-nek vádaskodó, sunyi iskolás gyerekek számára rögtön kéznél kapható. Ami az álnevet illeti; az alatt rejtőző személyre mi csakugyan nem vagyunk kíváncsiak. Igaza van: “A név nem jelent semmit, tisztelt Szerkesztő Úr!” Annyi azonban bizonyos, hogy az oktalanul nagy port vert história kapcsán mindenféle találgatások történtek irodalmi körökben, s ezek olyan személyeket is vettek gyanúba, kiknek (biztosan tudom), ha egyéb nem, a jó ízlése tiltakoznék e ráfogás ellen. Dunántúli tehát saját “felekezete” jó híre érdekében cselekedne a leleplezéssel!
Hogy azonban mégis a “tárgynál” legyünk; e Dunántúli híres levelében egyszerre bántalmazta, támadta és kisebbítette: Ady Endrét, a “felekezet”-ét és Babits Mihályt. Volltreffer!
Ami az elsőt illeti; róla már csakugyan fölösleges beszélni; s ha a keszthelyi Helikon földén, Magyarország intelligens, művelt ízlésű nyugatán, még mindig van, aki nem tartotta érdemesnek elolvasni, megtanulni verseit – beleolvasni, beletanulni magát költészetébe, nekem bizony most több a bajom, hogysem hívatlan guvernántja legyek a magyar irodalmi műveltségben. Felőlem hiheti továbbra is nagy lelki nyugalommal, hogy Ady Endre baudelaire-ista, verlaine-ista; tán mert a legelső (azóta van hét-nyolc) Párizsban írott kötetében két szonettfordítás s néhány nagyon is egyénített impresszionista kép vagy hasonlat található. Én nem kényszeríthetek senkit, hogy olvassa el a későbbi kötetek (jól mondta Tóth Árpád: protestáns prédikátor költő átokmondó hangjára emlékeztető) erős, sajátos, szenvedélyes lírájú verseit; melyekben éppen vallott és vér szerinti fajához, a magyarsághoz való viszonya fejlődik ki csodálatos erővel, teljességgel és művészettel. Nem harsoghatom fülébe a kurucos formájú, sem a “Jövendő Fehérei” címen összefoglalt versek merész és új szépségeit; Apáti Ferenc egy fennmaradt énekének hangjához hasonlóan kemény, szigorú, keserű feddéseit. – Mindegy – “Basahalmától ős Péterfiáig ájer pezseg; úgy hívják: gondolat! Fütyül az a kemény tatár fejekre! Civis urak! Haboznak még sokat?”… De én Istenem, miért töltöm ezzel az időt! Ady Endre könyvei, hál’ Istennek több kiadásban is mindig elkeltek, elkelnek s: hatnak. Csak még egyet! A Középiskolai Tanáregyesület Közöny-ének szerkesztője Ady Lajos, a költő öccse. E közlöny kissé megleckéztette a kitűnő Dunántúlit, s ő válaszában a szerkesztő nevét célzatosan, zárójelben újra és újra kiírja. Semmi meglepőt nem találok abban, ha bárki és bármily munkakörű egyén elég kedvet, érdeklődést, áldozatkészséget s képességet érez szakmája hivatalos lapjának vezetéséhez; de még kevésbé találom ezt különösnek költő— és íróember testvérénél, kinél a tollmunka iránti kedv és érdeklődés úgyszólván családi hajlam vagy megszokás lehet. Ezért még nem kell bűnszövetkezetre gondolni!
Térjünk át a “felekezet”-re; nyilván a Nyugat című folyóiratban sűrűn vagy ritkán írogató emberek gyűjtőneve akar ez lenni! Hogy szerény magamról beszéljek (a Nyugat más nevű két elődjét is ideszámítva), kerek tíz esztendeje cselekszem ezt; de csak négy-öt évvel ezelőtt tudtam meg mástól – a Nyugat-ot támadó újságcikkekből, hogy: ezzel külön felekezet tagja vagyok. Odáig nem tudtam! – Két évvel ezelőtt egy komoly és kedves akadémikus ismeretlenül felkeresett kitüntető levelével, melyben nem kis örömömre megírta, hogy egyik, akkori, negyvennyolcas korból vett tárgyú novellám mennyire megnyerte a tetszését; egy-két dolgomról nyilatkozott elismerően; s valahogy a sorok közt kérdezte: hogyan is, miért is kerültem én a Nyugatosok közé. Természetesen örömmel és őszinte tisztelettel válaszoltam levelére, s megírtam többek közt a feleletet is e burkolt kérdésre. Hogy vidéki leány voltam, alig sejtve arról, hogy “író” szeretnék vagy akarnék lenni; a mai Nyugat (akkor egy Magyar Genius című kis újság) szerkesztői megtalálták a szerkesztőség egy fiókjában néhány versemet, melyek közül a lap előbbi szerkesztője (kitől azt átvették) kizárólag a magyaros, parasztos tárgyúakat közölte, mikor iskolatársnőim a III/a évfolyam közdicsvágyából titokban beküldték őket, hogy születésnapra ajándékul és meglepetésül nyomtatva olvashassam a nevem, s a III/b-sek “pukkadjanak”. A nem parasztosak (elég rosszacskák bizony azok is) ott maradtak; s a mai Nyugat szerkesztői fejlődésképesnek gondolták belőle a fiatal, kezdő tehetséget, gőzölték a verseket, írtak nekem a távolból, biztattak, kedvet csináltak és bátorságot, s lapjuk megszűnvén, évek múlva új lap alapításakor ismét meghívtak. Azt is megírtam, hogy azóta velük dolgozom, később valamennyire személyesen is megismertem e társakat, minden okom megvan egyénileg is becsülni őket az után a nem sok után, melyet magánéletükről tudok; mint munkatársak szívesek és megértők, s mióta tehetik, rendesen fizetik a közleményeket; a Nyugat íróinak irodalmi tevékenységét a legtöbbre értékelem, a ma legjobbjait számítom köztük, s büszke vagyok, hogy velük egy lapban dolgozom. Ennyi az egész! Akinek ez a levelem szólott, nem volt kötelezve e kijelentéseket titokban tartani; tán szóbeszéd közt valahol elejtette, mint ahogy akármi szót, s én minap a Révai-lexikonban kissé eltorzítva ismertem rá e vallomásokra. Mindegy, azért szívesen állom továbbra is! Itt pedig csak azért meséltem el újra, hogy jellemezzem a módot, az esetleget, amely útján a Nyugat írói a Nyugathoz és ott egymás mellé kerültek: mert mindegyik valahogy ilyenformán került oda. Két feltétele volt ennek s van ma is: egyik, hogy az ember kéziratot küldjön be; másik, hogy e kézirat a lap szerkesztőinek tessék. És a Nyugat kitűnő társakat adott nekünk, s olyan írókkal ajándékozta meg a magyar közönséget, mint Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Halász Gyula – a fiatalabbak közül T. Józsi Jenő (önkéntes káplár az északi harctéren; ha valakit érdekel!), Tóth Árpád, Kertész stb. A Nyugat is átesett néhány enyhe, fiatalkori betegségen, mint újság lehiggadt, megkomolyodott: bár tendenciája (melyet belül szintén nem minden írója helyesel) ma is az, hogy a legeltérőbb, legegyénibb stílusnak, felfogásnak, sőt társadalmi vagy művészeti véleménynek is helyet lehet adni egymás mellett, ha mindegyik egyénien, érdekesen van elmondva, szuggesztív, művészi formában, vagy csak őszintén és szépen megírva. Ez a Nyugat mint újság! – Ha olyan új író jelentkezik, ki a lap vezetőiben fejlődése iránt reményt tud kelteni, ma is (a szűkös papírviszonyok ellenére) szívesen látják, ahogy minket láttak annak idején, s nem intézik hozzá egyikét sem a következő kérdéseknek:
hány éves, elég fiatal-e?
absztinens-e vagy alkoholizál? – (Erről legfeljebb később, bizalmas, baráti feddések formájában lehet szó!)
milyen vallású, elég zsidó-e?
milyen nemzetiségű, nehogy vadmagyar legyen?
saját, vagy más hitveséhez avagy hajadonhoz, özvegyhez, törv. elválthoz intézi-e szerelmi költeményeit?
a wolframi vagy a tannhäuseri szerelmet zengi-e, a finom átlelkiesültet vagy a vér szerintit, közönségesebbet?
a művészi munkát l’art pour l’art-nak, öncélúnak vallja-e; vagy azt tartja róla, hogy a szépségen kívül még morális, felekezeti vagy nemzeti célokat is kell szolgálnia? (Csak jól szolgálja, s ne a szépség rovására!)
olyan verseket ír-e, melyeknek logikai, nyelvtani, szoros értelmük is kibetűzhető, vagy olyanokat, melyek látszólagos homálya erős eleven érzéseket fejez ki és ébreszt, hatásosan és újszerűen?
s végre, ha háború esetén a sorozóbizottság ítélete fegyverbe szólítaná, s egy szörnyű vérfürdő millió áldozata közt ott kellene haldokolnia; dicsőséges uralkodó királyunkra s közös hadseregünk zászlajára gondolna-e végső percében (mikor épp annyira csak a saját magáé már és szuverén, mint amikor verset költ) avagy kedvesére és annak rózsás kis körmére szállna utolsó gondolata?…
Mindezeket a kérdéseket nem intézik a Nyugat folyóirat vezetői senkihez, mikor felavatják a “felekezetbe”, mely nem is felekezet. Sőt nem is “avatnak fel” senkit, hanem egyik írását közlik, a másodikat, mely esetleg nem tetszik meg nekik, nem közlik; egészen addig a határig persze, ahol a jobb nevű, ösmertebb, régibb író már maga felelős úgyszólván írásaiért. Minket nem “hallgattatott el a háború”, tisztelt Dunántúli úr; mindnyájan írunk egyenkint; és esetleg egy Nyugat című, már szépen elterjedt s nekünk és még igen sokaknak tetsző folyóiratban. Babits most kezdte második regényét; Ady háború inspirálta versei közt költészetének legszebb, legőszintébb darabjai vannak némely elnagyoltak vagy elszordinózottak mellett, s valamennyi együtt örömmel éreztette meg velem például, hogy ez a sokszor nyers, ideges, szarkasztikus modorú fiú, ki néha barátait is megbántja szóval, milyen komolyan, mélyen, igazán becsületes ember komoly dolgokban; s mennyire független és önmagához hű tudott maradni e mai bizonytalan hetet-havat összehordások, ijedt köpönyegforgatások közepett. Igen, mi mindnyájan megvagyunk, élünk és írunk; még megvannak épségben harctéren küzdő munkatársaink is (ég óvja őket!), élnek és onnét is írnak. Csak éppen azt nem tudjuk, miért, mi címen és alapon vagyunk mi “felekezet”. Hadd tegyem magam nagyúrnak egy kicsit: talántán hitfelekezetre méltóztatott gondolni? El kell árulnom indiszkréten, hogy a Nyugat címlapjára írott, ha jól tudom, tizenegy név közül hétnek viselője törzsökös őskeresztény és tiszta magyar; s a másik négy közül csak kettő ír sűrűbben a lapba évek óta már. Talántán az életkor szerepel; zöldek, túl fiatalok vagyunk? Sajnos, nem így van. Az említettek közt mindnyájan túl vagyunk a harmincon; de több közöttünk az olyan, ki már a negyvenen is, fel egészen Nestorunkig, a kedvelt és tisztelt Halász Imréig, ki pirospozsgás egészségével jó hatvanas; már Deák Ferenc korában ismert publicista és politikai meg közgazdasági író volt. Vagy talán az a szörnyű vád még mindig, hogy a Nyugat írói közül néhányan a testies szerelem (mint művészileg eddig elhanyagolt, kiaknázatlan téma) feldolgozásával (szerintem is kissé túl sokat) foglalkoztak, s ezt realiter vagy szimbolikusan, vagy ahogy tudták, ábrázolni szintén próbálták? Ha sikerrel tették, az irodalom hasznára volt; de ebben sem valamennyien egyek; sokan közülünk békét hagytunk e témának, másokat, hozzánk közelebbieket lelvén. Félreértés kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a Nyugat írói többnyire családapák, közpályán működnek; s a fiatalja sem járja külvárosi brettliken a kánkánt, hanem szorgalmasan tanultak, vizsgáztak, olvastak és írtak, míg élni és halni nem vitték őket. Feketemisét a Nyugat kávéházi délutáni összejövetelein sohasem tartunk. Kérem, tisztelt uram, magyarázná meg sürgősen, ha lehet, mily alapon vagyunk felekezet mi, néhányan, írók, kik többek közt a Nyugat-ba is vagy legtöbbször oda írunk, s kiket a háború – nem hallgattatott el! Bizonyos nívóközösségen kívül mi hasonlót lel a Nyugat jobb íróinak stílusában, témáiban, felfogásában?…
Nem lehetetlen, hogy valahol, valamelyik irodalmi bokor ölén most pelyhedzenek a jövő konzervatívjei, akik majd emezeket, az újakat, merészebbeket lesznek hivatva mérsékelni, higgasztani; elfogulatlan, okos, jóakaratú kritikával termékenyíteni, erősíteni; mint a patakvíz árját a látszatra akadályozó zsilip, a hasznos gát; az egészséges, szükséges, tiszteletre méltó reakció; …nem a személyes, rosszakaratú denunciálás, az alattomos gáncs! Semmi sem lehetetlen!… Semmi sem lehetetlen…
Csak az, hogy tisztességes emberek közt olyasmi történjen, ami most Babits Mihállyal, e komoly és kitűnő íróval, jeles és kötelességtudó tanárral történik; kit mindnyájan nagyra becsülünk, kit hivatalfőnöke, Gaál Mózes gimnáziumi igazgató is, amint hallom méltányol és elismer, mint jó munkaerőt és senkinek nem vétő békés kollégát. Tisztelet a Közlöny-nek, mely ily szolidárisan védi megtámadott tagtársát; remélem, az összes tanárok becsületes tiltakozó szava az, melyet az Ady Lajos tanár szerkesztette hivatalos újság tolmácsol. Tiltakozás, hogy tanári, pedagógiai – tehát az irodalmitól egészen külön való munkájában s hivatásában támadtassék meg, fenyegettessék meg egy tanárember. Először is mi köze a versnek az iskolai leckékhez? Melyik jó pedagógus apa tálalja fel kisfiának válogatatlanul élete összes élményeit, tapasztalatait, vélekedéseit? S aki gyermeket köteles nevelni, kénytelen legyen élethosszig gyermekies maradni nézeteiben, érzéseiben? Én is tanítottam tizenöt évig leányiskolában; soha eszembe se jutott a kislányoknak a katedráról szerelmes verseimet kommentálni, noha nem gondolom, hogy: illetlen szavak találtatnak bennük. – Azonkívül (a Babits két bevádolt verssoráról legyen szó) azt mondják, ugye, hogy az emberek a hazáért küldetnek meghalni vagy ölni főbelövetés terhe alatt. A lobogó s a király neve is a hazát jelenti. A haza emberekből áll; mert a puszta föld ember nélkül: semmi. Az emberek férfinemű felét azonban szintén viszik; maradnak a nők és gyermekek, “akikért” halni kell. Mivel a gyermekek is a nőkből s nőktől jönnek, kinek-kinek választott s szeretett nőjétől legerkölcsösebben; tehát summával így is fejezheti ki, aki a “királyért-lobogóért”, vagyis a hazáért hal; – hogy a “kedvese kisujjáért”; minthogy a kisujj itt viszont nyilván a kedvest jelenti; a rész az egészet; neveztetik pedig ezen poétikai forma synekdochénak. Ugye mi mindent tud egy tanár, még ha nyugatos is? Így kell “logikusan” kezelni a költészetet – s a háborút! Ha az ember egy kicsit butáskodik, mindent illendően ki lehet magyarázni!
Hasonló jókat azonban (hogy a “levélformánál” maradjak én is) senkinek nem kívánok. Leginkább nem pedig mi néhányunknak, kik e szörnyű háborút egyénileg bár legiszonyúbban megszenvedjük, mégis a jövendő magyar kultúra, magyar élet jobbra fordulását nem ettől várjuk; hanem magunk és ezreink súlyos és becsületes munkájától jó sokára e mesterséges hátráltató, e szörnyű, véres zsilip elmúlása, nyomai eltörlése után. Akik ezentúl is, némi történelmi és kultúrérzékkel nyugatról fogjuk várni azokat a kultúrelemeket, melyeket a magyar haladás, még a legnemzetibb is – át— és feldolgozni köteles, ha nem akar hiába és értelmetlen erőpazarlással mindent újra és elölről kezdeni. S akik e háború után sem aszerint fogjuk megválogatni a nyugati műveltség felhasználandó elemeit, hogy melyik nemzet milyen diplomáciai viszonyban áll a másikkal, melyik ellenség békül barátságra (mint ma orosz és japán) – vagy melyik fegyvertárs válik érdekellenséggé (mint a szerb és a bolgár). Hanem keresni és tanulni fogunk továbbra is elfogulatlanul és politikátlanul, ahogy tudnunk adatott.
Addig is, tudom, hogy mindenki érzése szerint írom; teljes szolidaritást vállalunk megtámadott társunkkal, Babits Mihállyal, mindnyájan, becsületes és magyar írók, becsületes magyar tanárok; egyszerűen: becsületes emberek; – olyanok, kik megbecsüljük egymásban a talentumot, a tisztességet s a gondolatérzés és költés szabadságát.
1915
