Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 21

ÍME – EMBER!

A háború mint “művészi serkentő” – — – úgy remélem, túl vagyunk mindnyájan ezen a hóborton! Nem, nem születtek új eposzok a nagy Krupp szellemének segélyül hívásával, seregfelszámlálással fegyvernemek és hadigépek szakszerű ismertetésével; s a számos énekek utolsójában egyenruhás, kemény bajszú öregurak felhőkbe dicsőülésével. És java költőink közül egy sem írt vala ódát e harmadfél esztendőben, zengni szíve tajtékzó telijéből a “fene virtusokat” – s nem tudta “férfiat énekelek” címen magasztalni ezt a csúnyán, hisztériásan némberi hajba-ragadtságot, e kofai agyarkodást, melyért valaha ennek az évtizednek szobra úgy lesz megörökítve, mint tántorgó, vértől részeg banya, fogatlan, torzra tátott, üvöltő szájjal; – keze szára kardél, ökle buzogány; – ahogy halálba ütlegeli szegény, enni kérő, csigázott gyermekeit…

Ó, ezek a félvak érzések, e suta és téveteg imbolygás a mértéktelen és aránytalan benyomások között; melyek oly gigászian valószerűtlenek s oly pergő – szinte vásárian triviális, panorámás gyorsasággal jönnek és következnek a lélekre; – oly mozifilmesen erőszakosak, kemények, brutálisak, hogy (nem csoda) nem képesek igazi lélekhúrokat rezzenteni, művészi vénához érni; vagy néha (és ez kivált eleinte volt) hamisan csendítenek és olyan visszhangot vernek, melyért igazi művésznek mint percnyi megtévedésért, művészi és emberi botlásért váltig és tán már ma is szégyenkeznie kell.

Mi marad hát ezekből a homályos napokból, e bizonytalanságok, kényszerek, tilalmak és tévedések közül? Felrémülések és ájulások, lázongások és megkötöttségek, várások és belefáradások e nehéz útjáról, mikor ezer kiáltó szónak kellett bennszakadnia? Mi egyéb, mint – talán – az intimitás, az egyszerű, szelíd bensőség, kis közeli képek – megérinthető, megsimogatható, igaz dolgok —, melyekben nincs a bombaszt veszélye és a félrevezetődés csábja. Vigyázzunk és imádkozzunk, hogy kísértésbe ne essünk! Vigyázzunk és készüljünk rá, hogy egykor és tán nemsokára – ó, nemsokára – megnyílnak szemei a teljes igazságnak! “És ma az a leggazdagabb, ki várni érez, várni tud… s nem hord össze hetet-havat!”

Hadd próbálok csak meg szerény-magamba nézegetni, csak példaképp – mik és mifélék voltak az elmúlt esztendőkben legigazibb benyomásaim a mából, a jelenből (legszemélyesebb élményeimet nem számítva); – hacsak egy-egy átfutó kép, látvány, kicsiny jelenet, elszállt szavak —, melyek bár nem korbácsoltak fel, mégis mélyen érintettek, melyek indulatot kelthettek, úgyhogy ez nem volt lázadás és gyötrelem. Amelyekből akár – verset is tudtam volna írni; ez pedig nagy szó! Kicsiny, meleg, komoly és emberi dolgok után próbálok kutatni e szörnyű évek emlékeiben; olyanok után, melyek fészkem enyhelyén kívül is úgy állítottak meg, mint ahogy bölcső előtt kell megállnunk egy pillanatra – ezzel a benső és gyöngéd érintődéssel; “Íme, ember!” … Keveset találok. Nem gráciák és szép Mosolyok ligete ez a kor; inkább valpurgi vadon, hol banya rikolt, halálbagoly huhog, és az őrület vércséi repesnek. Akinek ma szűk négy fala között nem lakik egy kis csendes öröm – akinél legbelül nem harangoznak kis ezüstcsengőkkel szelíd ünnepestekre – ó, annak jobb is tán hallgatni – felhagyni, meghalni ma! Mégis: …átható képek, egy-egy látvány, kis jelenet, elszállt szavak – ó, milyen alázatos, bús, kicsiny dolgok, riadt apró mosolyok a “nagy” időkből!

Egy sebesülve hazakerült főhadnagy barátunk mesélte. – “Győzelmes roham után tértünk vissza, hogy végigjárjuk a hódított terepet, beszámolhassunk fogollyal és zsákmánnyal. Ritkás nyírfaerdőn barangoltam át. Sok muszka lézengett még erre, ahogy a csapatuktól elmaradtak, dekkoltak vagy eltévedeztek; ezek vérontás nélkül estek foglyainkul. Egyszerűen visszaparancsoltuk őket a fedezékek irányába, ahol a többijét gyűjtötték és sebtiben számlálgatták is már. Egy görcsös, öreg terepélyfa alján, látom kényelmesen ül egy jóképű “ellenség”, a törzsnek dűl, és nagy odaadással babrál, sodorgat egy cigarettán. “Mars!” – kiáltom felé már messziről gépiesen ezt az internacionális szót, melyet oly megszokottá tett a háború. De nem hallja meg mindjárt, igen el van foglalva. Most meglátott; fölemeli rám kedélyesen csúf kirgiz képét, és elvigyorodik oly örömteljesen, mind a harminckét foga kivillan. Mit örül ez nekem olyan nagyon? Közelébe érek, már fel akarom emelni ijesztésül a lovaglóostorom; akkor szájába veszi azt az összeázott cigarettacsutkát, rámutat – és folyton azzal a kedves, természetes vigyorral az én szájamra is. Az ám! Az én szivarom füstöl; a fickó tüzet kért! Gyorsan és örömmel, hogy elértettem – a megszokottság régi, köteles, gépies mozdulatával veszem ki és tartom felé két ujjal a szivart. Kissé ügyetlenül, de nagy nyugalommal piszmog vele, erőlködik, szipákol, kezével ernyőz a szélnek… s én csak tartom, tartom neki türelmesen. Eszembe se jut, hogy másképp is tehetnék. Nem, mióta a világ, férfi férfinak, dohányos dohányosnak így nyújt “tüzet”, ha megszorul az utcán, színházba, vasúton, erdőn – és tán ebben van az egyedüli demokrácia! Most másféle “tüzet” vezénylünk és adunk egymásnak mi, emberek. És mikor az ipse bagója égett már – én is eszméltem, és ijesztésül felemelve az ostort, rákiabáltam: “Mars! eb az anyád…!” Egykedvűen, szelíden cihelődött, és kullogott hátrafelé; már égett a cigarettája…”

Ezt a másikat egy katonaorvos mesélte. Még apróbb apróság! A szanitéckáplár, a bandázsvivő este, lefekvéskor, szalmaágyazáskor átszolgáltatja, mind rendesen, a doktor úrnak, amit a mai három halott zsebében találtak. Azt még szortírozni kell a segélyhelyen, a hozzátartozók címét is ráírni minden darabra, hogy össze ne cserélődjenek; míg a véres, átlyuggatott gúnyákkal együtt haza nem kerülnek gyötrő kegyelettárgyul, kínzó emlékeztetőül. Van ott minden: nikkelóra, bicska, keszkenő, gyertyavég, zsíros bugyelláris, otthoni tábori lapok, egy “Szerelmi Levelező”, cseréppipa, gyújtókészség – elgazdátlanult lomok rémült árvasága. A doktor egy pillantást vet a holmikra, már az altisztre bízza; – ó, ki győzne eszmélkedni, átélni, megrendülni, sírni minden mindennapi rémségen, megszokott borzalmú kontraszton? De ni – zsebkönyv, notesz; kockás fedelű, rongyolt szélű! Kényszeredve és maga – szívétől félőn – mégis érte nyúl, belenéz: “Mizser János némöt tanulásai!” – ez van az első lapon. Azután tovább, nagy, igyekvő kerek betűkkel, amint következik. “Ánc – annyi mint: egy. Cvó – az kettő. Dráj – azt töszi, hogy: három. Fir, az: négy… És így: de csak tizenhétig. Pár lappal odább: Biszt hunkrik? – annyit tösz: éhen vagy-i, pajtás? Ik bin zoldate – hogy be vagyok rukkolva. – Így egynéhány oldalon, később már hű, szótári fordítással is sok egyszerű kiszólás, német tájbeszédben; …és a füzet közepe táján abbamarad, hogy soha többé ne folytatódjék. Drága, drága, sírni valón becsületes, parlag és gyámoltalan, szent kultúréhség, vérverejtékes, magyar vágy! Elszokott lelki szárnyak, kallódott energiák nekifeszülése; – együgyű, áldott – tán késett vagy reménytelen is; – most-most-most, e három rémesztendőben százezrivel kellett tőben vesznie, porba mállni, semmibe esni! Kipótolódhat-e még ez a kicsi is valaha?…

A harmadikat a nyáron láttam. Deli, erős német; szőke szakállas, friss képű, szemüveges, tán kisvárosi polgár vagy műszaki munkás; karján valami Intelligenzenstreif; de kezében szatyor, bugyor, hátán teli zsák, táska; vasúttól jön, alig bírja; kétszáz lépés még a város végi laktanya. Csak valaki feljebb adná, jól hátára igazítaná, szorosabbra szíjazná az átalvetőt, mert mindjárt lecsúszik, földön hever az egész; micsoda baj lesz összeszedni! A töltés szélén öreg fa alatt kucorog egy muszka; valami szerszámon babrál, köszörül immel-ámmal, dúdol valami végtelen, nyújtott, bús melódiát. Vigyori kis sárgás, mongolos képe van, fején a kaukáziak prémes kucsmája, hátán is szőrbekecs, fürtös és fekete állatgerezna; bár langyos volt a júniusi alkonyat. Most meghallja a szőke teuton hatalmas szuszogását, ráneszel, odafordul; aztán váratlan készséggel felszedelődik, felé siet. Az már megállt, tehetetlenül roskadozva. De lám, ez a borzas kis fekete, ez az “ellenséges” nemzetű embertárs megszánta. Tudja az, mi a katonasor, azért, hogy ő maga már megszabadult tőle. Nehéz dolog az! Nagy terhek, tikkasztó utak, verejték, szomjúság, nehéz töredelem; – emlékszik ő még! És mikor már majd-majd odaér hozzá, kezét segítségre emeli, a szőkepiros ember mosolyra villantja nagy, fehér fogai sorát. Oly gyengéd, tisztes, hálás és értő ez a mosoly, olyan bajtársi! “Komin’ her – Russie, Lieber Russie… – komm’ her” – kérleli meg utólag. A porfelleges magyar nyár arany alkonyatában tikkadt akácok alatt oly szorosan egymás mellett álltak, összeutalva összesimulva, értő cinkos mosolyával a terhet hordozó, verejtékező embernek!…

Miért is nem írtam verset, kis, furcsa, szerény “háborús” balladákat mindezekből?… Még erre sem volt elég? Néhány egyszerű kép, látvány, kis jelenet, véletlenség… s tán mégis-mégis, mert nem is lehet másképp: tolakodó és együgyű tendencia?…

1916

APRÓ HŐSKÖDÉSEK

Odalépek a postahivatal fülkeablakához, kezemben az ajánlott levelemmel, és szokás szerint félhangosan megszámlálom, hány ember van “előttem”, hányan várakoznak régebben, tehát igaz jussal rá hogy előbb sorra kerüljenek. Egy baka, egy kis pesztralány, egy szegényes asszony, egy jóforma, testes polgárember; az négy; – magam az ötödik vagyok. Valóban: e tüntető, csaknem hangos számlálásban van valami pedagógiai tendencia részemről; vagy tán a kísérletező kíváncsisága; – sokszor felsült, kissé már fanyar buzdulás.

Hopp. Most érkezett a hatodik; egy új várakozó. Lyukadt cérnakesztyűs; olcsó és csapzott kalapú; poros, gondozott lenhajú, kis sovány nő; ránk tör hátmegül; a kövéres embert oldalba nyomintja éles könyökével; némán, de kitartóan tolakszik előrébb, és diadalmas sóhajjal áll meg szorosan az üvegfal mellett, vállát a munkásasszony nagykendős hátának vetve; mert épp annak a levelén dolgozik a postáskisasszony. – “Bocsánat – emberelem meg magam mindjárt (bár rögtön érzem, mennyivel kényelmesebb volna hagyni; inkább tovább várni eggyel, mint szóvitába keveredni) – kérem – szólok —, ön utoljára jött, hatodik itten, s csak utánam jöhet rá a sor!” A kis nő megfordul, rám villogtatja apró, fekete szemeit, de nem felel, hanem tovább nyomul szívós, görcsös kitartással. “Igen, magának szólok!” – Ismétlem valamivel hangsúlyosabban. “Csak nézem a postáskisasszonyt!” – mondja elfordulva, gyerekes, cselédes, feleselő hangon – “nézni azt hiszem, csak szabad, a nézést, azt hiszem, senki meg nem tilthatja!” Nem felelek; ha így van, hát jól van, bár nem értem, és kár tüzeskedni. Belsőm teli van e percben jó igyekezettel, hogy türelmes maradjak, nyugodt és alkalmazkodó; hogy morális érzésemet alkalomszerűen a legiskolásabb vagy leggermánabb nívóra egyszerűsítsem; hogy semmit se kívánjak, mint a méltányos, okos, áldott és egyedül üdvözítő rendet; de ettől aztán el ne térjek; – kényelemből és szégyellősségből, nehogy hanyagon engedjek; – mert egyszer beláttam, hogy így jó, így helyes; és a meggyőződés komolyságában semmi sem kicsinység… Eltűnődő pillantásom az öreges polgár szomszédom arcára tévedt: jóízű, csendes nevetés terpedt rajta. Hogyne; a szóváltásunkon mulat. Odanézek az újonjöttre: sovány válla reszket, minden tagja izeg-mozog – a kesztyű rongyán kibütykösödő ujjak hisztériás görcsben dobolnak az üvegen; a hang is csukló, fojtott izgalomtól reszket, ahogy áthajolva a másik nő könyökén, levelét a katona vállán keresztül a párkányig nyújtva, furcsán, ideges-sután beleköt a királyi közönnyel trónoló hivatalnoknőbe: “Milyen jól néz ma ki, kisasszony! Milyen szép piros!” – hízeleg, mintha élethalál múlna részrehajló kegyén. És ebben a percben én is felejtek tömegnevelést, rendet, hivatalos erkölcsöt, momentán kis kötelességemet és kicsikben való, szándékolt hazafiságomat; – jóízűn, léhán, kényelmesen, cinkosan, magyarosan, “közönség”-módjára elkacagom magam én is. – Mit nem adunk egy perc humoráért, pillanatnyi mosolyba feledkezésért! Nem várunk-e szívesen egy perccel tovább? Hát nem mindegy tulajdonképp? Mikor úgyis csak az elvről volt szó inkább! Észre se veszem, s rá se neszelnek a többiek, mikor ez a kis némber, ez a hatodik, e jogtipró cseléd, e cérnakesztyűs arisztokrata, e kültelki egyéniség – e minden magyar publikumok betegen világos típusa és példája, íme – célját éri az orrunk előtt. A hideg és néma, úri közönyű nő az üveg mögött, a megközelíthetetlenség glóriájával frizurás feje körül, most előrenyújtotta kezét egy mozdulatnyira; s mert ennek az írása volt a legtolakodóbban elébe nyomva, a párkányra szorítva… hát mit neki? Mindegy neki! Csak nem ártja magát a hitvány plebsz, az ácsorgó, izzadó, topogó és reménykedő nyomorult tömeg, a “közönség” kis privát ügyeibe, alacsony tülekedéseibe? Ez a tömeg azért van, hogy ő, a finom, fehér képű és nagy frizurájú, szőke hölgy, a detronizált felség, a száműzött várúrnő számára ürügyet szolgáltasson, hogy e hitvány és hozzá méltatlan munka, unalmas és lealjasító érintkezések révén hozzájuthasson előkelő és jobbra méltó élete silány eszközéhez. Ő nemes gőggel őrzi itt is női arisztokráciájának végső zálogát, a szenvtelen és néma tömegmegvetést. Ő közönyös, jéghideg idegen és távoli, mint a Sors; ő nem felel, nem tájékozódik és nem tájékoztat; főleg nem udvariaskodik és nem érdeklődik; csak némán visszadob, és nagy odavető, felületességet mímelő gesztusokkal intéz; sőt hogy e cselekvés gépiességét és sivár kénytelenségét még inkább kifejezze, állandóan hátradiskurált szomszédnőjéhez a másik asztal mellett; bizonyos hadnagyokról, csokrokról, levelekről s egyéb, a buta plebsznek érthetetlen, magas és titokszerű “ügyek”-ről… Igen, a “szép piros” kisasszony fehér keze megvető legyintésével már elvette a hatodik görcsös kezéből a levelét – intézte, írta, nyugtázta sebtiben. De micsoda diadalittas arc volt ezé a kopott kis soványé, ahogy most végignézett rajtunk, pórul járt, kijátszott, jogtalan, balekságban hivő négy emberen. Tán másfél percet rabolt el tőlünk mindössze; de keresztülvitte ellenünk akaratát. És a kielégülés, melyet ez úton szegény kis lelkének szerzett – látszott, fölér neki egy pár jó kesztyűvel, egy háborús cipőtalppal, egy zsírdrágító kövér hentes úr szigorú bebörtönöztetésével. Számára (szegény kis hisztérika!) az érvényesülés a játék, a küzdés és diadal komoly és izgalmas kérdésévé vált már e percnyi postai jelenet. Hadd legyen boldog!

Mi négyen ott maradtunk és egymásra néztünk. “Tessék” – szólt akkor nekem a testes polgár, tán az együttnevetés cinkos rokonszenvével, és utat engedett. “Tessék” – mondta a katona is, tán hálásan, hogy helyettük hadakozni kíséreltem meg az igazságért. “Tessék” – szólt a kis pesztra, mert bársonykalap volt a fejemen az övén meg csak kendő. De bennem fölébredt megint a lelkiismeret s a tömegpedagógia. “De nem úgy ám! Dehogy tessék! Maguk közt én jöttem utoljára. Minek komédiáznak? Így sose lesz itt rend!” És toltam oda a kis cselédre bízott levélpaksamétát – a már-már türelmetlen mosolyú, gúnyra pittyedt ajakú idegen és ideges, távoli és magasságos posta-úrnő fehér ujjai alá. “Ó, kérem, naccsága! Nem baj az!” – rebegi a kis cseléd zavart és megindult képpel, fülig pirosan. – “Ugyan kérem! Megszoktuk mi a várást!” – legyint a katona is, és elmosolyodik. “De szokjanak le róla, az áldóját, ha egyszer igazuk van! Kicsiségekben nem szabad engedni, lássa – mert ezeken múlnak a nagy dolgok is! Így szokja meg az ember az oktalan alázatosságot is, meg ráhagyást; aztán minek? Rendnek kell lenni, ez a közönség érdeke, ha a közönségnek kell rá vigyázni; még ha kényelmesebb is ráhagyni, hogy: mindegy! Más országban úgy is van az, a közönség maga tart rendet ilyen helyeken, és mindjárt összefognak egy véleménnyel a rendzavaró ellen; nem hagynák, tán még ki is dobnák az ilyet; mindenesetre kényszerítnék, hogy várja ki a sorát, ahogy a többi. Ezért kell minálunk annyi gorombaságot nyelni a boltban, postán, villamoson, színházjegyirodában, mert ilyen lagymatagok vagyunk! Ezért bánnak velünk foghegyről vagy nyersen, sokszor gorombán a finom kisasszonyok, a drága háborús boltigrófnők és kasszahercegnők, a bürófejedelemnők és postamárkinők. Ezért teljesítik kötelességüket tüntetőleg más arccal és modorral, ha csinos bajusza van annak, akit a pillanat ügyfelükké avat – mintha csak cselédkendője vagy netán jobb nőikalapja, melyet elfogult fantáziájuk kivétel nélkül valamiforma nemi kitartottság jelének és szerzeményének tekint; el sem képzeli, hogy tán azért is megdolgozott a viselője, csakúgy, mint ők maguk. De ami még ennél is rosszabb – tüntetően arccal, hanggal és modorral végzik dolgukat akkor is, ha például egy hadseregszállító kinézésű és kiállású valaki három páholyjegyet rendel meg a jegyirodában, mint ha a másik szerény polgári hangon, alázattal esedezik két zártszék ülésért a tizedik sorban, délutáni előadásra. Tisztelet a kivételeknek; de igen, mindennek maga a közönség az oka. És nem is lesz itt soha: se igazi alkotmányosság, se »jog a népnek«, se üzleti meg ipari élet, se tisztességes társas érintkezés, emberi önérzet, mások megbecsülése, méltóság, tisztesség, jónevelés – semmi, de semmi —, amíg az ilyen kicsiségeket kicsiségeknek fogjuk tartani, és így legyintünk rá, és azt mondjuk: mindegy!…”

Dehogyis mondtam én el mindezt, dehogyis mertem, bírtam, győztem ennyit! Csak akartam, csak elképzeltem, hogy kellene, hogy ez volna a bátorság, kötelesség… Valami megjegyzést mégis tehettem; mert mellettem a katona nagyot sodort mind a két bajuszán, a pesztonka kendője csücske alól vigyorogva kandikált fel rám, s a derék polgár megköszörülve a torkát, hátraszólt a mögötte gyülekező, váró, szorongó, új jövevény seregnek: “Hüm! Jól beszél a naccsága!” – Igen, mosoly volt az arcon; kedély és humor a hangban; – magyar humor, magyar nembánomság; – bölcs, úri vagy ördög tudja, miféle magyar: Mindegy. És ezellen nem lehet hadakozni; itt rögtön el kell hallgatni! Éreztem, hogy ha még egy szót szólok, kifakad és felpukkan körültem a nevetés; az én rovásomra. A röhej szolidaritása: – az egyetlen magyar publikumerény, az egyetlen szolidaritás. Ezért mindent elnéznek, felednek, megbocsátnak. Beszélhettem volna én itt a nagy, művelt nyugati nemzetek utcai vagy ügyes-bajos közönségének nagy, szuggeráló tömegerejéről, mely ily aprólékos fegyelmezettségben nyilvánul; hogy miképp állnak ott össze, mint egy ember, érdekeltek, jelenlevők és kívülállók, rögtön és a legcsekélyebb jogsérelem miatt; s mint nevelik egymást és önmagukat csökönyös következetességgel arra, hogy mindennapi életük vitele könnyebb, egyszerűbb, finomabb és zavartalanabb legyen… “Ugyan minek?” – gondoltam egyszerre én is igaz-magyarul. – “Éppen én legyek a postára járók ingyen guvernántja? Éppen én kacagtassam ki magam egy elvért, melynek itt tán sose lesz igaza? Megőszülhetnék belé, míg itt-ott néhány száz embert gondolkodóba ejtenék; – ejh, hát érdemes?…”

Elsiettem. Gyönge voltam, szánom-bánom; nem vagyok igazi apostol jellem, bizony. És egymagamban úgyse győzném; hiába! Segítsenek!…

1917

KATONASÍROK

A Sáros megyei határhegység zord lankáit, szeles fennsíkjait barangoltam éppen, mikor a Pesti Napló egy cikke felhívta figyelmemet a magyar katonatemetőkre – arra a szerény és szegényes kegyeletre, mely itt a mi felvidékünkön a háború mártírjainak még csaknem friss hantjait körülveszi. Megismerkedtem a zborói “Kriegsgräber Abteilung” két fiatal tisztjével, a kommandánssal és a “Sachverständiger” címen kivezényelt főhadnaggyal, ki egyben jeles fiatal szobrászművészeink egyik legérdemesebbje, az utolsó Erzsébet-szoborpályázaton a harmadik díjjal kitüntetett pályázó – egyéb minőségben pedig a háború folyamán harcképtelenné vált katona mint az Abteilung valamennyi (ötven) embere. A véletlen szerencse úgy akarta, hogy e két fiatal tiszt kíséretében kocsizhattam be mindazokat a falvakat, melyek határában katonatemetők készülnek, s eljuthattam a dicsérve említett koniecniai temetőig is, mely már Galíciában osztrák területen van. Kísérőim szíves és szakértelmes felvilágosításai és a magam szerény ítélete alapján a következőkkel számolhatok be:

A magyar földön készülő temetőket és az említett cikkben példaképp felhozott ausztriaiakat ma még semmiképp nem lehet összehasonlítani (legkevésbé persze művészi szempontból), mert a magyar temetők még nincsenek készen, sőt a kezdet stádiumában is alig vannak. Szigorú katonai parancs tiltja, hogy ősznél előbb egyéb munkához fogjanak itt, mint az elszórt katonasírok felkutatása, a holttestek kiemelése, a lehetőség szerint agnoszkálása és a temetői földbe, végleges sírjukba helyezése. Ez a rendelet nagyjából nem számított rosszul az idővel, mert az itt felsorolt munka nagyon sok aprólékos gonddal, bajjal, nehézséggel jár. Hisz itt, a legvéresebb harcok e gyászos földén minden árokszél, minden vízmosás, szántóföld, országút, hegyi legelő, orom és erdőmély teli volt hintve a háború hevenyében elföldelt áldozataival. Legtöbb helyt hant sem jelölte már az ilyen sírt, csak az a kis faragatlan fakereszt, amit a bajtársak róttak össze, és rápingálták durván, bizonytalan ákombákommal a nevet, vagy ezt: “Unbekannte – Unsere” – ha közös ezredből valók voltak; magyarul, ha honvédek. Ezek az átmeneti, gyalulatlan, dísztelen kis léckeresztkék jelölik még ma is a temetők sírjait, mert a felkutató munka még nincsen készen. Az Abteilung ötven félig rokkant katonája vagy orosz foglya rendszeres rajvonallá igazodva szokta bejárni a messze környéket, több vármegyényi határban hegyet, völgyet, falut és országutat; még mindig sokat lelnek, bár a nagyobb tömegsírok már mindenütt “fel vannak dolgozva”. Odafenn a Cserna-Hora vadon erdeiben még az elmúlt télen is leltek békés vadászemberek egy hadapródot temetetlen, egy fának dőlve; már csak a ruhája volt hadapród. El lehet képzelni, milyen nehézségekkel jár tisztán technikailag a koporsótlanul, sebtiben nyugalomra helyezett hullák kiszedése, messzire szállítása – hisz bármily rohamosan vette is birtokába poraikat az enyészet, mégsem oly gyorsan és teljesen, hogy már közönnyel nézhesse őket a babonás vagy ideges, háborúban megviselt lelkű temető katona. Hadifoglyot nem is lehet, nem is szabad kényszeríteni, hogy a hullákhoz nyúljon; csak aki önként vállalkozik a mieink közül.

A temető művészete

Ami tehát az Abteilung eddigi szorgos munkájából művészi rész, és ilyen kritika alá eshetik, az legfeljebb a temetők fekvése és tagozása. Ez pedig (a csakugyan szerencsétlen zborói temetőt leszámítva) mindenütt odaadóan lelkiismeretes művészi gond és munka eredménye; s ez meg is látszik rajtuk. Pedig ezerféle nehézséggel és fortélyos megkötöttséggel kellett itt is küzdeni. Hogy csak egyet említsek: takarékossági szempontból (nehogy az esetleges kisajátítás pénzbe kerüljön) köteles a művészi vezetés figyelemmel lenni arra, hogy amennyiben kincstári terület van az illető vidéken, ezt vegye temetőül. Másodsorban tekintetbe jöhetnek a szintén ingyen adandó egyházi földek, aztán a nagybirtokon levő területek s csak utolsósorban a kisgazdák földjei. De még ilyen körülbástyázott válogatási szabadság mellett is a temetők fekvése általában szép, harmonikus a környezettel és a céllal – figyelembe véve a községek közelségét is, a hozzáférhetőség s főleg a gondozás szempontját; mert ez nálunk legtöbbször a falusi iskolák növendékeire lesz majd bízva, a tanítók felügyelete alatt.

Felsőpagonynál enyhén félkörös a temető alakja és elrendezése gyönyörűen beleilleszkedik a szelíden lejtő rét erdős kontúrjai közé, melyek szintén három oldalról kerítik a beöblösödő szabad teret. Az ilyen elhelyezés általában a legpoétikusabb, főleg a kisebb temetők számára (ez 114 síros): enyhe lejtő erdővel koszorúzva. Ez nem támaszt túlzott igényeket a művészi monumentalitással szemben, melyhez nálunk hiányoznak az eszközök. Hutás határában nagyobb temető fekszik, 260 sírral, melyek közül hatvan tömegsír. Ez a falu és az országút széle közé került, tán a hozzáférhetőség kedvéért, s főleg mert odébb a hegyoldalak kisgazdák földjei vagy erdős helyek, hol a fagyökerek eltávolítása külön munka és költség volna. De ez a temető is, inkább széles, mint mély tégla alakjával teljesen a terephez simul. Az országút mentén fekszik, de lejtős oldalon a szemelnei temető is, míg Biharó községben egyházi földet sikerült kiharcolniok a plébánostól, a falusi civil temető közelében. A zborói katonatemető – hát ez valóban szörnyű helyen fekszik, a falu cigányvégén, az utolsó vityilló, egy marhajárás meg egy csúf vízmosás közé ékelt kopár, poros helyen. A mostani “Sachverständiger” nem vállalhatja ezért a felelősséget; idekerülése előtt jelölték ki ezt a helyet (mondják, egy holdvilágos éjszakán), tisztán katonai közegek, kiknek bár minden tisztelet megadassék, csakugyan nem ez a dolguk és hozzáértésük. Az Abteilung mostani vezetőségének legforróbb vágya volna néhány másik holdas éjszakán átlopni a kis temetőt a falu túlsó oldalára, a zborói vár aljába, patak partján egy pompás, erdőkoszorúzta kis zárt lejtőre az országút felett, mely szelíd bánattal mosolyog le onnét, és azt mondja az úton járóknak: “Jertek pihenni!” Soha temetőibb helyecskét; az Isten is annak tervezte! “De mit szólnának hozzá megint az újságok – hangzik a felsőbb aggodalom —, hogy kétszer bolygatjuk a halottakat?” Azok a csúnya újságok pedig ezúttal tán mégis megértenék, hogy a temetők nem is a szegény, porladó tetemek kedvéért csinálódnak (ó, azoknak már mennyire mindegy!), hanem miérettünk, az utódok kegyeletéért, s hogy valaha, napfényesebb korokban e mai, sötét idők döbbenetes, intő jeléül; mondjuk: az elmerengés, tisztelet, históriai érzés ébresztőiül álljanak.

Koniecna

A példaként említett galíciai temető, a koniecnai – hát ez tulajdonképpen nem is szép. Csak drága; a költségeket csakugyan nem kímélték az osztrákok. A körülbelül 45 sírhelyből álló kis temető magas hegy tetején van; olyan helyen, amely csakugyan valami egészen monumentálisat kívánna építésben, díszítésben; hogy hasson, uralkodjék, sőt hogy csak látható is legyen a völgyi útról. De bizony, csak ha már egészen felmászik az ember, és megközelíti, akkor, ötven lépésről válik csak láthatóvá öt kis köpcös valami egy sorjában; öt kemény “cérnaspulni”. Ezek pedig a temető léckerítésének oszlopai, terméskőből összevakoltak, tömpék, alacsonyak s nagy tömörségük tetejében csücsül egy-egy kis csárdás kalapka könnyű zsindelylécből. E kerítésoszlopok, a temető legjelentősebb díszítő elemei, könnyed kis léckerítéssel vannak összekötve. Bent a szintén kőből rakott “emlék”-én is ez a szellemes összetétel ismétlődik: összevakolt terméskő és romlandó, gyalult fenyőgerenda, mely nyurga keresztek formájában van a kő közé minden oldalon beékelve. Ha Isten segíti, tíz éven belül nem is fog teljesen kirohadni belőle! Ezt a hatalmas kőtömeget különben, az emléket, szintén kacér, pagodatetőkre emlékeztető zsindelykalap karimázza. Odább, a temetőben, az egyszerű fakereszteken olajfestékkel fog ékeskedni a halott neve írása. A sírok nagy része a lejtőn fejjel lefelé helyezett halottakkal kissé kényelmetlen érzést okoz: noha (persze) – azoknak már mindegy! Azonban ebben a temetőben mindenütt a pontos, technikailag körültekintő munka nyomai látszanak, olyan munkáé, melytől a költséget nem kímélték. A kőemlék belsejében üres tér van, amelyben lépcsők vezetnek fel a villámhárítóig; tömör terméskőből való ülőpadok vannak az utak végében, az utak mind mintaszerűen palírozva vannak; a követ az egészhez az egy órányira fekvő gorlicei állomásról hozták tengelyen. Százötven munkás, köztük olasz kőfaragók, másfél éve dolgoznak a koniecnai osztrák temetőn; az egész közepes számítás szerint eddig ötven-hatvanezer koronába kerülhetett.

Tíz korona egy magyar katonasír

Hát ennél a pontnál helye van már ma is az összehasonlításnak, nem korai, sőt csakis most lehet értelme. A magyar temetők “díszítésére” a megbízott művész-főhadnagynak rendelkezésére bocsátanak síronként összesen tíz koronát; tehát a negyvenöt síros koniecnai temetőt például Magyarországon 450 koronából kellett volna megcsinálni. Ebből a pénzből kell hogy teljen egy kőemlék, minden sírra egy betonkereszt cseréptáblácskával a név számára, utak rendezése, kapu, kerítés és növénydísz. Próbálja valaki megcsinálni!

A magyar temetők leendő igazi formája ma még a tervező művész íróasztalfiókjában, sőt agyában pihen. Néhány rajzot volt szíves megmutatni nekem: egyszerű, stílusos kőemlékek, keresztek; egy-egy székelyforma temetőkapu fenyőfából; a léc mellett gyalogfenyőből elevensövény kívül és általában virág, sok növény, békítőn fedni, takarni, elrejteni gazdag és élő ingyen szépségeivel szegénységünk hiányait. De vajon keresztülvihetők-e ezek a tervek még így is? Mennyit fog drágulni még őszig minden, ami hozzávaló, hogy a pontos számítást megdöntse? Főleg a fuvar! S honnét kerül szakértelmes munkaerő? A cseréptáblákat már most égetni kellene: ki bír itt a szabadban dolgozni e korai, rideg őszben, e csikorgó kárpáti tél idején? A hadi kincstártól kaptak idáig 150-200 zsák cementet, ami szűkösen 100-160 sírkeresztre volna elég (6000 sírt kell csinálniok ebben a kerületben), de mert ez a cement is fedetten állt, s tilos volt hozzányúlniuk idáig, kötőerejét körülbelül elvesztette, szóval: hasznavehetetlen. Igen; ilyen, aprólékos bajok, részletkérdések, hiányosságok vannak itt szóban – de mindennek örök refrénje: kevés a pénz. Ez az, ami szárnyát szegi minden becsületes, hozzáértő, lelkes, művészi törekvésnek.

Miért kevés a pénz? Azaz hogy miért kevés itt, ha odaát, a határoszlopokon túl oly bőven telik fényűző kegyeletre? Micsoda kvóta arányában történik itt az osztás? Miért nem tehetnék át a magyarországi katonatemetők ügyét mindenestől a magyar honvédség hatáskörébe? Ott talán módját találnák egy méltányosabb, illendőbb költségvetésnek. S tán annak is, hogy ne csak a zborói, hanem a többi kerületben is művészemberre bízassék a temető rendezése. Ezek a miértek valóban olyanok, melyekkel érdemes volna tán foglalkozni a kegyeletes magyar közvéleménynek; ha van ilyen? S ha van még egyáltalán valami a burgonyaszükségen, cipőhiányon és egyebeken kívül. Ha van, aki az élő és leendő Magyarország ügyének vallja ma ezt az ügyet is; mert hiszen a halottak felismerhetetlen maradványainak vagy szebb, háborútlan létre tisztult lelküknek igazán mindegy már.