Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 7
Yazı tipi:
SZÉLCSEND
Értek, felejtek, megbocsátok!
A szomorúságot
Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt mondom: “Nincs már mondanivalóm!”
És nincs tovább!
Percek szűzességét már nem zilálom.
(Bús jóra-változásom!)
Terellek máshoz, drágák, – béke rátok!
Szánom és szívelem e mást
És megbocsátok.
Eltökélt, szelíd tagadás
Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi leendő!
Csak zengő, altató sohák
Kongatnak a szívemen.
Már nem tudom, kiért sírok,
(Cserélem, vagy feledtem)
Ha néha sebten
Fújom el este a lámpát
S felrémlik, mint álom, a régi ok.
Tán új ok ellen fétisül nekem.
Mert az új – idegen,
Mint vendéglátó házban a cseléd.
Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.
Így ösmerem
Szívem! —
(Kongatnak benne félrevert Sohák
Messze tűzvész-csodát.)
Benn valahol tobu-szentélyek vannak,
Órák, szavak, szobák,
S tudom: meghalok, ha nem tisztelem…
– Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!
1912
TÁN ZSOLTÁROK ELÉ
Egytájban a halál értem izengetett.
Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, —
S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,
Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. —
Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett
Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén
Vigyáztam a szívemet százszor is én:
Bírok-e? – Várok-e? – Félek?
És elvégeztem, hogy maradok: élek.
Most nekem már menni kell.
Kivilágított termekbe sietve nyitni,
Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.
S hol két szempár sugara egymásba tüzell,
Közöttük haladni el.
Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,
Ismerős párok, tilosba-járók.
– Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?
Erős-e ellened Élet, a vértem?
(Pedig jobb volna, tudom,
Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.
Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet
És megbékélni, bizony!)
Eljön-e az Úr majd, ha hívom?
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely csak kitárul se adva, se kérve, —
Lehajthatom-é egyszer fejemet?
Feszült lelkem belesimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?
1912
FURCSA ESTI GONDOLATOK
Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!
Képe, mely torzul folyvást,
Rongyoltan haloványlik
Szívem vakult tükrében —
Rögződne régi színekkel.
Nem jönne senki hozzám,
Ki kezet fogott vele aznap,
Nem híresztelnék hirmondók:
Ezzel is, azzal is látták.
Én is mind egyedül járnék,
S gondolnám dac nélkül, pihenten:
“Mért is lett volna jobb hozzám?
Életemnek többje volt ő így.”
Az útja már ferdére fordult,
Rossz plánéta alatt járt épen,
Amikor sorsomba tévedt,
S nem kérdve: “Szabad?” – benyitott.
De ennek már vége, vége!
Itt rossz órában láttuk meg egymást,
Tán mához százezer évre
Illőbben találkozunk!
Igy búcsúznám: Béke, béke!
Megáldanám halottam! —
Beszentelném szelidült könnyel,
Betakarnám ibolya-gyásszal
És szabadulnék végre,
És szabadulnék végre!
1912
INDIVIDUUM
Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük
Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.
Siket echó felel: Magad vagy! Magad!
Jaj, kisértet-arcok az emberi arcok!
Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.
– Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!
Mit tükörből látok, nem igazi arcom!
Futnék tőle – én szörnyű varázzsal vert.
Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!
A csillagok földén sincs senki, senki társ!
Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten,
– S nem tudhatom, hogy mit érez a kisgyerekem.
Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.
Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.
Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?
Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?
Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?
– S hova ejtenek, ha leejtenek?
1912
EZ VOLT AZ: “IGEN”
Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!
– Már semmitse kérdek! —
– Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?
Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,
Tudja előre a virág. Csoda nincsen!
Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! —
Néma rózsák, fehérek!
– Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,
Hogy mondhassa egy halk mosoly: “Akárcsak egy leány!”
Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!
Ki méri az időt?
– — – Talán dús örökömet még őrzi az élet?
Tán kiadta a részem vagy busásan igért? —
Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,
Egy kivirult lehetőségért – egy pillanatért? —
Mi jussom – — hogy ép ilyen csókra várok,
Ahogy az ajkam illet egy virágot?
Fátylas lehetőségek! – Szent, tömjénszagú rózsák!
Egy templomhajón át
Szállt egykor e hervatag illat, – s száll ma felém.
Ama májusi este – az a Mária-ének —,
Várón lehajtott lányfejek; közöttük én,
Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. – Oh élet,
Csúf, zagyva évek! – Láng, füst! Túl, messze látom-e még
Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?
– Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!
Legyen! – Hívom őt! – — —
Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,
Virágok, mitől félünk, – meddig élünk?
Kényszeredett, mímelő illat, – hazátlan,
Tengő üvegház-illúziók; – s végetek, – végünk,
– Távozó ifjúság ez – mi tudjuk —; reménytelen,
Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.
1912
EGY RÉGI NAPLÓSKÖNYV UTOLSÓ OLDALA
Későn indultam el várásgyűrte szívvel.
“Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!”
Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.
Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
… Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?
Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,
Ezt: “Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!” Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!
Ami még jöhetne: váratlan ajándék,
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(… Hisz néha már tudok örülni egy tájnak…)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,
S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; —
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(… Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.
1913
A VILLA D’ESTEI DIANA
Repkénylomb mélyén, mélyen,
Merev álomkevélyen;
Márványszeme csukott; —
Álló, nagy, ősi bálvány,
Örök vizek magányán,
Titokszerűn nyugodt.
– Arca: az Ismeretlen;
Vak kőbe süllyedetten
Még fel nem ocsudott.
Félrelief az anyagban;
(Az asszony léte abban)
A fej: a rég aluvó.
– Keble sokassan áldott,
Imletni a világot
Száz teli bimbaja jó.
Bár tompa fél-imetten,
Így nyujtja kérdezetlen;
Nagy, suta Adakozó.
Csípőtől lábig pólyák
Zsarnok kötéssel óvják
Nyithatlan mereven.
– Van-é rejtelme, mélye,
Sajátja, lelke, kéje?
Nem tudhatja senkisem.
Rótt állatokkal népes
Írása mit jelképez,
Olvassad így: Szerelem.
Néki egyremegy. Állván
Lombok, vizek magányán
A mélyen aluvó.
De imletni világot
Ezer alakkal áldott
Dús kebele örökre jó.
Tivoli, 1913
MADONNA DELLE KATAKOMBE
Ilyen volt tán, mikor magához vette
Öregbátyja, az ács. Tizenhatéves.
Göndör, fekete sörénye vállig ér csak,
S nagy, bizantinus, bús gyerekszeme,
Mély, barna, sokfehérű szembogár
Tágranyitottan kérdi misztériumát. —
Mert arca előtt áll halvány, nagyocska
Jézusa már; s az anyja bús szemével
Szemedbe néz a képről ő is merőn.
– S Mirjam nem öleli, – imleti még,
Nem hajtja hozzá oldalvást fejét.
Érett, konyuló, méla mozdulattal,
Együgyű, vállalt, boldog anyaságban,
Mint ahogy értjük, s áldjuk a Madonnát,
(Örökre így lett kései képírásnak.) —
Ez még a szűz s az anyasága: csoda.
– Kis keble dús fátyol redőkbe rejtez,
S gyenge karjait, áttetsző üvegkezét
Bő köntösében mint két lenge szárnyat
Terjeszti ódon, imás mozdulattal
Az Úr felé; – s nagy, barna-bogarú,
Világító fehérű mély szemével
Komolyan, gyermeki panasszal kérdi,
Mint az angyaltól Názáretben egykor
Imádság közben: “Hogy lehet ez, uram?”
Róma, 1913
HIMNUSZ
Ím harsonaszóval riad a reggel,
– Szűzi, gyönyörű dalia ő,
Harchercege, jő sugárseregekkel,
Hullámkék palástján fény a redő,
Ránknevet tág aranyszemekkel…
Ó, áldott, áldott!
Újnak mutatja a világot.
Jöjj távoli balzsamokkal,
Jöjj, dús, rakott kosarakkal,
Szép hajóid tülkölve öntsék
A szigetek aranygyümölcsét!
Te vagy a gazdag bárkás!
Te vagy az üde kiáltás!
– Itt egy megsarcolt, inséges város,
Minden utcája romos, halálos.
Hős istenkakas, sugártarajas!
Kiáltsd fel szívem sok zegzugos házát,
Verd dobra, mi bennem multas, avas,
Csináljunk egyszer még tabula rasát!
– Mosd ki a hullákat friss tengerárral,
Temessek tegnapot únt kegyelettel,
Tanuljak repdesni növendék-szárnnyal,
Utólszor, egyetlenegyszer!…
Ó, gyermeki reggel! ó isteni reggel!
1913
TERZINÁK
Követlek, mint a nap fényét az árny,
Mint bús Echo Nárcist sirván követte;
Szivem vére hull kis lábad nyomán.
S mint Afrodité szent léptén, megette
Biborrá vált a rózsa, melyre hágott,
Mikor szerelmes szép ifját kereste.
Úgy fátyolozza gyász e szép világot, —
Hol én futok fehér lábad nyomán, —
Reménytelen, – mint fény után az árny.
1913
ZÁPOROS FOLYTONOS LEVÉL
Mily sokan vagytok!…
Millió kis katona gázol
Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett úton,
(A végek vad völgyein át már fújdogál a hideg szél)
Oly kábán egy-ritmusú léptük, oly egyszínű szürke gúnyájuk!
Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy,
A szédült sokaságban nem kérdhetik hova, merre?
Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, – a tébolyt,
Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,
Járjanak dúlt faluk útján, vérködben, fagyott mocsáron
S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal. —
Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,
Túl akar jönni, hogy nevezze “enyém”-nek a földet,
(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte.)
… Nem, nem értik… Ki akarta?… Honnan jött e suta kényszer?
Hogy ember törjön így emberre föld alól lesve mint okos vad
(Mily jó most a föld vadjának. Kímélik attul a fegyvert
És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban.)
Nem értik… Pihenvén néznek a tűzbe és nevetik, milyen egyenlők.
Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt,
Bár van amelyik könyvre is gondol és hajdani szép muzsikára,
De a baka is “rögényezi magát” és lidércet álmod a lángban
S mind gondol jó asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre,
… Majd vitatják, kifelé tart-e már a kergült, beteg idő?
Hogy folytatná ki-ki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer,
Ám addig szótfogad, mit tegyen, – — húnyt lélekkel megy előre.
Megadja magát, – — ez a legjobb, – — s próbál az életnek örülni.
Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: “Ma még élek!”
Síratlan temet bajtársat: “Ez hűlt ki szegény ma, nem én!”
… Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tiéd, szerelmem.
S mily sokan vagyunk.
Millió picike asszony
Sír itthon a párja után, méri gyötrődve az időt,
Ír biztató levelet és könnyje zilálja betűjét,
Lesi a postát: “Jaj, eleven még a kéz, mely írta?”
Asztalnál egy hely üres… és torkán akad a meleg étel,
Keserűn száll özvegyi ágyba: “Mi vackon pihen a másik?”
Majd imádkozik és tervez, ó, hogy terít majd neki asztalt,
Hogy kíméli meg a gondtól, – hogy keresi mindenbe kedvét,
Sohase mond kifogást, engedve hajol szavára,
Körülte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szívét
És feledni, feledni segítsen sok vádas, iszonyú látást.
“Hozd vissza Isten! Csak őt! Ha betegen, kigyógyítom én,
Csak jöjjön, ha csonkán is… felderítem éltét halálig,
Ha elrútítva… nézze tükörbe, szívembe magát,
Elváltozva… én vissza, volt-magához terelem!
Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentúl!
– Mily jók leszünk ezután; egyszerűek, békések, tűrők!
Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?”
– Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve méri az időt,
Hogy elbírhassa ép ésszel – idegen munkába roskad,
Idegen sebet iral, – hátha lát mégis az Isten?
(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé.)
… Jaj, millió asszonyi kín közt ki se ösmerszik asszonyodé…
S mégis… csak te meg én!…
Kiáltom feléd most e zord éjszakán át,
Hogy nincs egyéb mirajtunk kívül és e-kívül nincs egyebünk!
S ha elmúlunk, – kis szemünkkel a világ húnyja be szemét…
Emlékszel?… E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött
S az antik szűzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,
Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: “Itt harcoltak hajdan!”
… Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk. Csak mi voltunk!
… Társam te, harmóniám, első jó s boldog szerelmem!
Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!
Kik tapintva egymás szívét: “Egy matéria!” – szóltunk,
Kik ámulva öleltük egymást: “Szégyentelen ölelés!”
Halld életem! E mai orkán nem történik mivélünk,
Közénkesett vakeset csak, nincs értelme, oka bennünk,
Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!
– Mi próbáltuk s jó nekünk együtt bárhol a földön
S valahol mécset gyújtottunk, körültünk nyugalom zenélt.
… Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?
(A szép hegyiváros kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk.)
“Most boldog vagyok!” – ott mondtam; te tudod, hogy először mondtam.
Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hűvös szél;
És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
Lavína indul, orkán zúg, delirizál az élet.
(Lásd, szó köztünk maradjon: megmondom, mért volt az egész,
Mert életemben egyszer én: “Boldog vagyok!” – ezt mondtam.)
Ám isteni gőgben örök: te, én s a mi egy-pár voltunk;
S már Isten, aki művelte, sem művelheti mássá.
Te messze, – én itt.
Most ugyanazt a holdat nézzük és egymáson pihen a szívünk,
Bár egy percünk se hasonlít, bár hetekig jön tőled a hír,
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol,
Bár sírva írok itt most s mellettem bús, üres ágyad.
Mi történhet velünk?…
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem,
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szíved!)
De régebben vagyunk mi egyek, – tovább is egy a mi útunk…
Tán elmossa képem az idő?… (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szívemre ösmerjen szíved,
És visszajöjj akárhonnan Solveigod esti dalára!
– Mint pecsétet tettem szívedre magam, mint bélyeget a te karodra,
Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
Az igazi szeretet.
1914
A TE SZÍNED ELŐTT
Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
– Köszönöm neked a két kezemet!
Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
– Áldjon meg Isten a két szememér!
Mindig azt hittem: rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szívet bájolni nem tudó.
– Te megszerettél, – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.
Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
Kevert, pocsékló, fél, törött!…
– Most a multam is rendbejött,
Ahogy teneked elmeséltem. —
Mert láttad sorsom: megszerettem.
Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grálborát ajánltad.
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek;
Mindig “te színed előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!
1915
RÉGI ARCKÉPEKHEZ
Milyen helyes csöppség! Kis tömpe lábod
Hogy terpeszted az első új nadrágba!
Kis totyogósom, a gombos cipőkkel!
Mért ráncolod úgy össze homlokod? —
– Mesélik: egyszer nagy karéj kalácsot
Majszolva az utcaajtóba ültél,
Egy gaz darázs járt arra, megkívánta,
Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,
Piros gyüszüszád harapta dagadtra.
Te ott ültél rémülten, keseregve,
Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel…
Én akkor, – szó ami szó, – már nagyocska
Leány lehettem, táncórákra jártam,
S ha láttalak vó’n bömbölni, szép fiúcska,
Hozzád anyásan lehajoltam volna
Síró szemed, kis orrod megtörülni.
Ez iskolai ünnepély a zöldben.
– A tanító bácsi pálcával int,
Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol
Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.
Komoly, kedves fej már e kis diáké.
– Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél
Jegyezve mindég apró rossz szokásod,
Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,
S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?
Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.
… Én? – Kisvárosban szólt-szapult, anyányi
Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,
Világgá küldtem első árva kérőm,
Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.
Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,
Sok torna— s bajnokverseny győztese,
Önképzőkörben nem költő-zseni,
“Abszolút geométriárul!” olvas,
Az osztályfőnök sincs tisztába véle,
Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,
Az eredményt más módra hozza ki.
– Az első bakfis derekához nyúlt már,
De érettségi bankett hajnalán
Forró szégyennel, dúltan megy haza,
S megesküszik, hogy “soha-soha többet!”
… Nekem már akkor megvolt a fiam.
Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.
A nyakkendője byroni kötésű,
– Az ismeretelmélet fogta meg,
Lényeget kutat, s a léten borong.
Így kilendülve milyen is lehettél?
– Sok “szabadság”-gal, sok “eszmecseré”-vel
Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,
Beszereztél te is lázt, forradalmat,
A nyárspolgári morál megvetését,
S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.
… Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,
És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!
“Kevés időm van!” – gondoltam, s lihegve
Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.
S ez végre – nincs is messze multba már,
Alatta négy-öt évre vall a dátum.
Rendes külső, szemüveg, nyugodt profil.
– Messze, komoly föld, derék nép, hűvös ég
Gyorsan érlelt, s közel hozott magadhoz.
Sokat láttál és jól magadbanéztél,
S megláttad, hogy csak a részletbe van remény,
A lényeg rejtve; vallás, vágy, poézis, —
De a kicsinynek sok élő kérdése van,
S bár nem “igazság”, termő összefüggés,
Mit száz türelmes kísérlet kinál,
Törvényei a fogható világnak.
S még erre is milyen kevés egy élet.
Egyszerűség, alázat, odaadás
Mennyi kell, hogy csak egy lépést tegyünk.
“… Dolgozni, amíg mécsünk ki nem alszik.”
Van még egy kép: Itt vagyunk, – mi vagyunk.
Két lehajtott fő, két beteljesült sors.
– Hol, – melyik titkos fészkén az Időnek
Pattant fel okok és történetek magva,
Két távoli, vak sejt hogy így utazzon,
S munkák, bajok, szerelmek, kínok útján
Ily egyszerűen, ily hiánytalan,
Ilyen öröktől és örökig letten
Egymásra s egyén-magára találva, —
Így boldogan… boldogan hazatérjen?
1915
HULLÁMOK
Bizalmad, – álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát,
Most látszik benne minden, mi szép volt.
“Ritkák ma lenn a kristálypohárok!”
Mosolyogva tán mondja az Isten.
Mily egyszerűen! hiszed te a szót el!
– Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.
Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-utú lett,
– Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.
Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,
Azért kell így adnom új-magamat!
– Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.
Mi két nagy jóra-epedettek,
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; —
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.
1916
LITÁNIA
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta,
Mikor szívünkbe írta?
Én puha, fehér párnám,
Min nem nyughattam eddig.
Lelkem szép muzsikája,
Mit nem hallottam eddig.
Bölcsességgel írott könyv,
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!
Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. —
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!
“Szerelem” – ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem; – olcsó szó ez!
Szerelem! – így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
– Kicsiny, fészkes madárkám,
Ideál; szent, komoly, nagy, —
Pajtásom, kedvesem vagy!
Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék.
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?
1916
TE DEUM
A szívem eláll, ha elgondolom:
Mégis min múlott? Néhány vakeset!…
– Ha egy véletlen-bokron fennakad,
Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,
Találkozásunk e kis hazában?
Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!
Mert sok út véres, sok haza sírkert,
Mert más glinglangot szívharang nem tud,
Ha csucsujázza lágy boldogságát; —
Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
Tábori sátor sírlepedőjük,
Millió mártír, …hiába mártír…
– Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!
Messze az árok… tőled elég volt,
Könnyem elég volt! – Félúton intett
Kegyelmet néked, veszni indultnak,
Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!
“Te deum!” —, csak így érteni ezt meg)
– Hazák és útak felett az Isten.
1918
Türler ve etiketler
Yaş sınırı:
12+Litres'teki yayın tarihi:
30 ağustos 2016Hacim:
450 s. 1 illüstrasyonTelif hakkı:
Public Domain