Kitabı oku: «Az élet útján», sayfa 8
ROSSZALKODÁS
Igazad van: simítni a gyürődést,
Visszafésülni ellazult hajat,
– Még azt hihetnék körül az emberek:
Valami bolond “íróné” ül itt,
Ki este verslábaktól dúlt fejére
Csak így-úgy csapja fel a kalapot,
S biztosító-tűt vesz kapocs helyett.
– Az ura? – Az tán még-figurább szerzet!
Csőbe kuksoló, halvány mániákus,
Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint,
S azt hiszi: ezen nyílik a világ.
– Pedig ments Isten! Semmi baja néki!
Rendes kis úr, – komoly, szakállas úr!
És aztán illendően, vontatottan
Kell társalogni, – régi hitveseknek.
Egy kicsit egymást jóerkölcsben unni!
Mint akik szépen, kifogástalan,
Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt,
Kétszer beszéltek ablakrácson át,
Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt,
Meglátogatta délben a papát,
S az szólt: “Leányom, nagy szerencse ért,
Megtisztelés házunkra…” és a többi:
S a szende lélek irult-pirult okossan,
S míg esküvőről vissza nem kocsiztak…
Dehogy! A világért se! Még kisujját
Sem adta volna csókra, úgy ügyelt.
Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek ollyat.
Azoknak kell a házmestertől félni.
Éjnek évadján mit koncsorognak Budán?
Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk
(báli angyalkák,) házasságlevéllel.
– Ki emlékeznék közülünk olyan
Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen
Húzódásra, hogy: “Tán mégse! Hagyd!
Sorsodra végleg mért kössem magam?
Becsüld meg jobban drága ifjúságod!
Gondold meg jól, vagy – ne gondolj vele!”
– No már ki hallott ily bolond vitát? —
Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül,
Halvány homlokkal és komoly szakállal?
De kék szeme sarkából rámragyog
Hitetlenül is hites tisztasága,
És kikacag, akárhogy komolykodik,
Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság,
– (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!)
– És aki most ugye ne-e-em, dehogy is
Szeretné megverni a feleségét? —
1918
VERSFORDÍTÁSOK
BARÁTNŐMHÖZ
Verlaine
Önnek szóljon e dal. Szép szeme derűjének,
Mely átragyog bohókás könnyeken,
Kopár útamra, vígaszul nekem;
– Öné legyen e csüggedt szárnyú ének.
Az életemet kérdi? Milyen élet!
Napom ha feljő izzón, véresen,
Éh farkascsorda üzőbe veszen,
Vad, beteg álmok, hahotázó rémek.
Iszonyú az, amit én érzek, látok.
Kain fölött, amely itélt, az átok
Az én jajomhoz pásztordal csupán,
S az ön keserve, asszonyom? – Igen!
… Mint mikor csöndes, őszi délután
Darvak csapatja húz át az egén.
1906
ZSOLTÁR
Verlaine
Szerelmed, Uram, megsebzett engem;
Itt vonaglik a seb vérpirosan, —
Uram, – szerelmed sebzett meg engem.
A te félelmed átvillámlott rajtam, —
Látszik sisteregve az égő fekély;
Félelmed villáma átcikázott rajtam.
Azóta tudom, hogy minden haszontalan;
Trónusod lépcsője akarok lenni,
Mert minden egyéb haszontalan, Uram!
Részegíts meg engem a te véred borából,
És asztalod kenyere tápláljon engem,
– Itasd lelkem a te szent véred borából.
*
És vedd az én vérem, mit nem pazaroltam el.
Testem, mely méltatlan a szenvedésre,
És vérem, amit még nem pazaroltam el.
Fogadd homlokom, mely egykor bíborba borult,
– A te szent lábaid zsámolyaul.
Vedd homlokom, mely oly könnyen bíborba borult.
Fogadd két szemem, – a tévelygés lidérctűzét,
– Most az imádság könnyűi oltsák
Két szememet, a tévelygés lidérctűzét.
Fogadd ajkaimnak sok csapongó szavát;
– Töredelemre intés lesz ezentúl, —
Fogadd ajkaim sok zavart, hazug szavát.
Fogadd kezem, amely adni sohasem tanult; —
A jóillatok oltárán, – az égő áldozathoz
Használd kezemet, mely adni sohasem tanult.
Fogadd lábaimnak táncos, léha neszét;
– Most irgalmadnak hívó szavát várják, —
Ím, vedd lépteimnek táncos, könnyű neszét.
Fogadd szívemet, mely bűnös vágyakra hevült,
– Most szent töviseid között vonaglik
Szívem, amely eddig forró bűnökre hevült.
*
Isten, áldozat, irgalom Istene,
Az én vétkeim örvénye beh mély,
Oh irgalom, áldozat Istene, te!
Oh bosszuállás. igazság Istene!
Gonoszságom fertője, mint sötétlik,
És te vagy a bosszú haragos Istene!
– De te áldás és béke Istene vagy,
És szörnyű az én nagy szorongatásom,
– Szánj engem, – hisz a béke Istene vagy!
Hisz te előtted semmi titok nincsen,
Te tudod, hogy a szegények szegénye vagyok,
– Kegyelmet találjak színed előtt Isten!
1906
KÖLTŐ A HEGYSÉGBEN
Szu Tung-po
Lassan ballag a költő a hegyek között.
– Messze, barna sziklákon gunnyaszt a köd.
Szól a költő: “Ott szép juhok szenderegnek!”
A csúcsra ér. Elfáradt bizony jövet.
Emelgette is a borosüveget,
Aranyködös a szíve, s a szeme tőle.
A felhőket nézi. “Lám, hogy labdáznak ott!
Micsoda hajók vad vitorlái azok?
Szegény, kék szeme az égnek! Eltakarják!”
S fojtott hangon, magának dalolni kezd
Arról, hogy ősz van, tél-halál közelg,
És a tavasz oly elérhetetlen messze!…
Most víg társaság barangolja a tájat.
Észreveszik; s szól egy apa a fiának:
“Nézd, az ott költő! Máskép: zavaros-fejű!”
1913
A KÉTSÉGBEESETT
Li Y Han
Ó, könnyek, bánat, esengés, ima!
És újra panasz! Mindig könnyek, könnyek!
Én boldogtalan, mi lesz már velem?
Alig érzem a nyár langyos éjszakáit,
Már tél huzódik a vidék fölé,
Már jön a tavasz nedves, esős szele.
Megint húznak a vad hattyuk felettem,
Szívem tele kínnal. Ó hányszor, hányszor
Láttalak jönni-menni, bús madarak!
Elvirulnak céltalan a krizantémek…
Szegény virág, – én – megvetett, nyomorult!
Senkinek sem jő kedve leszakítni?
Örökké ablakomban ülök és várok,
– Még mindig nincsen a nappalnak vége?
Finom eső áztatja a réteket.
Halk saruján az alkonyat leszáll;
Gyöngéden öleli a földet az éj…
Bennem minden, mint tegnap, úgy marad.
1913
AZ ISTENEK TÁNCA
Li Taj-po
Fuvolámon, szép jade-fuvolámon
Egy dalt mondottam; emberekhez szólót,
– Az emberek nem értették. Nevették.
Fuvolámat, szép jade-fuvolámat,
Az ékest, karcsút, drágát akkor én
Megbántva, búsan égre emelém,
S feldaloltam dalom az isteneknek.
– Megtisztelve köszöntek ők felém,
És a kigyúló fellegek színén
Zenémre halhatatlan táncba kezdtek,
S én fujtam ékes jade-fuvolámat…
Azóta, – ha az embereknek dallom
Dalom, – szép, karcsú jade-fuvolámon,
Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.
1913
SZERELEM-RÉSZEGSÉG
Li Taj-po
Langyos szél jár a palota-kerten át,
A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.
A teraszon, hanyagul hátradőlve
Jólléte színes selyemvánkosain
Pihen a császár dús lakoma után. —
Előtte táncol Si Csi… ragyogva, mint a csillag,
Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
És mosolyog… mosolyog csudálatosan,
A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
Így illan, lebben, – míg édes bágyadás
Önti el forró, halovány tagjait.
Hulló virágként hull lágy lépte már, —
És elomlik epedőn a Királyi
Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
Odakúszik, felkönyököl és vár…
A szűzi Si Csi… epedve dől oda…
1913
A PORCELÁN PAVILLON
Li Taj-po
A kicsiny, kerek tavon
Fehér és zöld porcelánból
Díszlik egy szép pavillon.
Mint a tigris háta sávval
Ívlik a jáspis-híd által; —
Parttól a pavillonig
Szökken a híd.
S ott, a kedves házacskában
Jóbarátok szép sorjában
Ülnek. Mind iszik, nevet.
Némelyik ír verseket.
Köntösük bő selyemujja
Hátracsüng. Selyemkámzsájuk
Kényesen nyakukba hullva.
– Ifjak, szépek, jóbarátok.
A kerek tó sima tükrén
Újralátszik mindez szépen,
Fehér és zöld tükörképben,
Porcelános tisztán, büszkén!
Mint egy félhold ívlik a híd
Fordított alakja át; —
És sok ifjú jóbarát
Verset ír, kacag, iszik.
Ülvén fejük tetején
A fehér-zöld pavillonban,
Mely a tornyán áll azonban
A kerek tó tükörén.
1913
AZ EPEDŐ
Csen Haj
Fínoman festett ajakú
És tussal írt szemöldökű szép!
– Ha rád gondolok, az okosság
Elszáll szívemből páraképp.
Szobámban kis lakkdoboz áll.
– Most tudd meg a vétkem; —
Halk szájam egyszer csókkal tapadt
Rá lélektelen sötétben.
E kis tárgyat, – hogy is emlékeznél? —
Hókezed érintette.
Atyád boltjában nyújtottad felém
Egy tavaszi este.
– Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer
Elmondanám kínomat,
Kacagnál merészségemen, —
Ó, mért is láttalak?
Szellőcske volnék, nem lenne tilos
Szépséged körül lengeni nékem.
– Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő,
Kéjes, vágyó, forró, csengő
Szél volna az! – Ó, drága szépem!
1913
SZERELEMDAL
Shei Min
Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.
Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.
Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
– Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.
Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.
Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudod, sohse ölellek.
Mégis, – ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irígylem
A boldog isteneket.
1913
SZOMORÚ, TAVASZI ÉJ
Li Long-fu
Az ezüst fácán nyújtottan, búsan
Kiáltott messze felettünk.
Fuvolámon játszottam valamit…
Nem volt vidám dal… Elakadt az is.
Súlyos szomorúság terült a világra;
Bár nem tudtuk nevén nevezni. —
Szemünkbe sajgón gyűltek a könnyek,
Az élet, mint álom feküdt meg bennünk.
Nehéz volt szívünk, mint a virágoké körül.
– Lecsüggesztetted két karod,
Szemembe néztél és szóltál fáradtan:
“Maradj csendben! Majd elvonul!…”
1913
UDVARI DÁMÁK
Tu Hszin-jü
Néma a park már, levélnesz se hallik,
Zárva a kapuk, a palota alszik;
A virágágyak éji illata száll.
A balkon-rácsnál, hol porfir-oszlopon
Szagos fűzért az Égnyító gallya fon;
Két karcsú dáma összefogódzva áll.
Két fínom árnyék a kék holdvilágban.
Szűzi alakjuk összehajlik lágyan…
Egyiknek ajkán már-már ébred a szó.
A könnyítő, feloldó, oszladó,
Mely élte titkát hév panaszba ölje,
Fojtott kínját testvérbúvá közölje.
Már-már beszél. A szíve oly nehéz.
Riadva egyszer még a sűrűbe néz,
Nem les-é áruló? Már-már beszél.
Parányi zörgés reccsenti a gallyat…
Két zöld, parázsló szem felé mered!
Ellenséges, gonosz smaragdszemek…
Egy papagáj!… Felsóhajt és elhallgat.
1913
AZ EGYSZERI, IFJÚ LEÁNYOK
Wang Cang-szing
Az egyszeri ifjú lányok, pihenve
Virágos lombok dombján, így csevegtek:
Barátnőim! Ha azt mondják nekünk,
Hogy szép-voltunk halványul, mint a hold,
Arcunk már nem sugároz édesen,
Hajunk sem éjszín, mint hajdanta volt;
Mit felelünk? Ki látja önmagát?
Édeseim! Hol lakhatik a rossz Tél,
Ki havat ráz fejünkre, arcunkba fú? —
Ott benn a tükörlap megett!
Onnét fenyeget
A Tél, a Szél, a gonosz Bú!
Ott ül; csak ott él!
Nincs itt miköztünk!
Jaj, kacajba, dalba szökjünk!
Táncoljunk körben!…
Nincs, nincs másutt, – csak a tükörben.
Messze Tükrök mélyén lesked a rossz Tél!
1913
BÚCSÚ
A “Si King”-ből
– “Jaj, – zengte a nő, – kakas szólt! Közel a veszély!”
Felelt a herceg: “Ó nem, nem!
Odakinn az éj fekete, mély.
Nem a kakas szava volt, szerelmesem!”
– “Könyörgök, húzd fel a redőnyt, barátom,
És kérdezd az eget!”
– “Jaj, a zord hajnalt látom!
Sápadt nap kél a hegy megett!”
“Reggel!”… És nyögve, sírva búg.
“Most el fogsz menni! Hogy maradjak itt?
Ó, …kérlek, kérlek, – végy legalább bosszút
Azon, ki tőled elszakít!
Kérlek, röpíts egy nyilat sebesen,
Mihelyt kimégy. Lődd a kakast szíven!”
1913
A MUNKÁS DALA
Dehmel
Van ágyunk és van gyermekünk,
Ó, nő!
Van munkánk bőven, sőt kenyerünk,
S van napfény, szél, eső!
– Csak egy csekélység híja már,
Hogy szállni tudjunk, mint madár:
Csak idő!
Vasárnap át a földeken,
Én gyermekem,
A szép vetésen át ha megyünk,
Hol a kék fecskenép nyilaz;
– Mi az.
Ami hibázik még nekünk,
Hogy bátrak és szépek legyünk,
Mint ő?
Nem ép a ruha! – Idő!
– Most viharmagot hord a szél;
Órák kellenek és kikél,
Ó, nép!
Órák!… Hisz csak ennyit raboltok el,
Csak mindent, mit szívünk vére nevel, —
És szárnyat, napot, levegőt:
Az időt!
1917
SZEGÉNYEK
Dehmel
Olyanok e szegény, szegény szívek:
Üregük lassú kínoktól kivájt,
És bennük redves, régi sírkövek,
Pállott könnypocsolyák.
És olyanok e szegény, görnyedt hátak,
Alázkodástól és terhektől folynak;
Púposabbak, mint lápkunyhók felett
A buckós fedelek.
És milyenek e szegény, kulcsolt kezek!
Mint tarlón asszú fű, oly reszketők;
Hogy hátha, hátha vihar közeleg, —
Így dideregnek ők.
Ó, e szegény, elkínzott ijedt szemek,
Türelemben, megadásban húnyódva!
– Borus állatszem, mely bárgyun mered
Szabadsága után… s nem is tud róla.
Ezek a szegény, szegény emberek,
Bénán hullnak le a nyomor előtt,
Mint gyenge bárány, ha taglótól remeg;
– S a boldog földön viruló, szabad mezők.
1917
A HÁRFA
Dehmel
Nyugtalanságban áll a szirti erdő,
Felhők tolongnak keletről nyugatnak,
Lenn tompán dong a sűrűség a mélyben;
– Varjak húzása néma és heves; —
És tompán dong a léptem.
Még ifjan, hajdan jártam ez ormokat,
De karom akkor nem feszült az égnek.
– Még nem búgtátok a vágy viharát
Ősvilági hangotokkal szívembe,
Vihar-anyák ti, iszonyú fák!
Egymástól messze, gőgben, mily külön,
S alig moccannak a feketült törzsek.
De fenn a koronákat szél zilálja;
Ott kiszabadult vad erők dühe
Vájja karmát a lombok zöld hajába.
E törzs itt úgy áll, mint földisten keze,
Mely öt hatalmas ujjba széthasadt.
Lenn a gyökérnél még barnán ragyog,
– De feljebb szökken, mint az agg, szikár,
Magános faoszlopok.
Szörnyű öt ujj! Szívós harcba idegzett!
Mint hogyha egymást marcangolni vágyna,
Vagy tán zenél? Borzalmas áhítattal
Tépik a húrt a görcsös gally-ízek;
– Köztük egy elátkozott, ősi hárfa.
E hárfából süvölt a démoni hang,
S tör vad erővel keletről nyugatnak;
Az erdők szava visszadöng a mélyben.
– Ezt ifjúságom mélyéből ismerem még! —
Vihar! Beszélgess vélem!
Hogy epedem én mindig egy kéz után,
Mely méltón kapcsolódna az enyémbe!
Az én öt ujjam is vérezve dult,
Sebesre-nyúlt, ki a vadon világba;
De mert hiába, – ökölbe szorult.
Ó, mennyiféle izzó áhítattal
Dobáltam Isten s állat közt magam!
Míg megérthettem a vihar szavát:
Csak egy áhítat van – lelkemre méltó,
Az, mely a mindenséget fogja át.
Jöjj, mindenhatóság vihara, rázd az erdőt!
– Rémülve rebben varjak rút csapatja, —
Rázz önmagamra engem, ősi szellem!
Vihar hátfája, zengjed sorsomat!
Világ! Taníts magányra engem!
1917
ÉRZEM, HOGY ILLAN AZ ÉLET
Theodor Storm
Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet,
Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók.
Mily hamar itt van az utolsó ének!
Mily hamar itt van utolszor a csók!
Még váró és félő remegésem
Erővel csügg ifjú ajakadon!
– Te adod az utolsó csókot nékem,
És utolsó rózsámat neked adom.
A csodakelyhet utolszor te nyújtod át,
Ifjúságod borával töltöd poharamat;
Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; —
Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!
Utolsó csillagom áll most az égen.
– Nézd, lábaid elé borulva kérlek;
Ne vond el szívedet még, üdvösségem!
Te vagy az utolsó boldogság; – érezd!
Hagyd, hogy még egyszer keblemen át
Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!
Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,
És beléhull csillagom.
1917
KRITIKÁK ÉS CIKKEK
KÖNYVEK ÉS ARCOK
JÖRGNÉ DRASKÓCZY ILMA
Versek
A költői munka bájos dilettánsa és a finom, igaz, nagy érzések embere közlekedik velünk e könyvön át, amelynek írója: asszony. Az olvasás szintúgy bájos dilettánsai, színi— vagy tanítóiskolák leánynövendékei, akik fiatal és őszinte szívvel, forró részvéttel kezelik a verseskönyveket – előveszik azt a bizonyos jegyzetfüzetet (amilyent mellesleg sok nagy ember és sok öreg úr is tart – Jókai is tartott), és lemásolják bele szép, árnyalt betűkkel a kötet tíz-tizenöt versét; – a legjobbakat, mert a bimbózó fiatal lélekben fejlett műérzék és kritikus ösztön lakik. Azt írják le maguknak, amivel együtthangzanak, mint a rezonáló masinák a fizikus termekben – és a gyűrött, kék vonalú füzetek, a fiatal emberlelkek formálódásának gyűjtőlencséi – sok egykorú poétáról a legigazabb, mert legtudománytalanabb bírálatok.
Jörgné könyvéből sokat kell kiírni. – Hallucináció – Révben – A nap – Az éj – Menny és föld – Milyen a párod? – Leányszemek – Versengés – Üzenetváltás – mind e kéziratos füzetekbe kerülnek. Fiatal, szerelmes, magányos vagy furcsa emberek – vagy éppen maguk is poéták —, szóval akik olvassák és kedvelik nálunk a ritmusos gondolatot – mind meg fogják ismerni és szeretni ezeket a csendes, bájos és tiszta dalokat s értük egy asszony nevét, aki világra hozta őket. Önkéntelenül mormogva, csendesen ismételgetve meg fogják tanulni az Álom címűt – mint ahogy meglepően sok normális ember is tudja a szegény Makai Zuboly levelé-t, Endrődy Miss Marie-jét, Erdős Renée árulkodó csillagjait, sőt Kiss Jehová-ját is az Oh mért oly későn mellett. – Miért éppen ezeket? Nem tudom, de csodás egyöntetűség van a tömegízlésben. Nemrég magam is köztük álltam ama készülődőknek, kik még nem kezdték el az életet, és egy-egy intézeti terem ablakfülkéjében boldog gyönyörűséggel egymásra licitálják a “ma” verseit vagy zengő, nemes részleteket. Fogadnék, hogy már sokan elsuttogták a Szeret-e drágám! végzetű strófát – zengik, hogy: Gerlék kacagtak, bíborszínű láng csapott az égnek – és a Selyemfátyollal borítom be lantom – kezdetűt.
Nagyon sok új és bájos kép van az utóbbihoz hasonló – fátyolos lanton, egy rózsaszállal pengeti ki a lágy melódiát – egynek, csak egynek szólót. Sok új és örülni, megtapsolni való szófűzés pattant ki önkéntelen ez oly kevéssé tudatos lélekből: beteg vagyok a szívemmel – szóljon a hegedű lágyan, selymesen – az érzés tiszta mint a kócsag szárnya – és sok, sok más, ami mind gazdagítja a formát, többíti az eszközöket a jövő nagy poétája számára. Mert valaki jönni fog, és tudni fog mindent – a legrejtettebbet is kifejezni – a hajnali álomból félig ébredést – a hóolvadás neszét – azt az érzést, mikor hídon állva a vizet nézzük vagy a tavaszi reggel napsugarát. Ki fog fejezni minden bensőt és egyszerűt, de nagyon egyszerűn, könnyeden érintve a lelket, darabosság és reflexiók nélkül.
Reflexiók! Miért szólít bennünket így a mi asszonyunk: “Tudjátok-e, mi az, várni valakit?” – S miért folytatja fogytig e silány és kopott formát – mikor ugyanazt élesen, erősen, cselekvőn lehetett volna megcsinálni: várom és nem jön – elébe futok – megremegek – csalódom – nem ő. Átkozom, elsiratom, lángol a szívem, és közömbös arccal állok elébe, ha megérkezik. És ilyen közvetlenséget rontó, általánosító gyarlóság van egynéhány nála: “Mi az, mi a viharba űz?”, “Oh mondja, mi van a szemében?”, “Mi lenne, mi volna?” – De uramisten – ha az ilyesmi csak töltelék, kötetszaporító volna is (pedig van bennük érték) – hát ki ne érné be tíz-tizenkét jó verssel egy kötetben – de igazán jóval, széppel. Annyi pedig bizonnyal van benne.
A gyarlóságok is valami kedves, poétás kritikátlanságot, öntudatlanságot vallanak. Asszonyunk keveset bánja, hogy a könnyről és mosolyról, a férfi és a nő más-más bánatáról vagy az élet hajójáról már olvastunk egyet-mást – hogy néha Longfellow, néha Musset, Prudhomme vagy Heltai is kifejezhette néhányadszor az emberi rokonérzés csodáját, mely mindenütt a tengeren találkozó hajókkal van némi összefüggésben. Hogy a bánatos nők rendszeresen úgy, a fejüket párnájukba temetve könnyeznek éjjel, mint őnála – hogy a korán elhalt leánycsecsemők mindig égbe visszatért angyalok, a beteg költő mindig el nem zengett dalain aggódik – a lámpa körül okvetlenkedő éjjeli lepke sorsát nem említve. Hogy dalolva sokat emlegeti dalait – hogy szeretete azt kérdi: “Ki tudja, hogy lesz holnap?” (csak három magyar poéta kérdte ugyanazzal a szóval!), vagy hogy a múzsának árulkodik a rossz világra – ez a sok kicsi talán éppolyan frissen, eredetien buzgott fel a lelkéből, éppolyan töretlennek és merésznek látszott előttük az út “a szívből a toll hegyéig” – mintha az említett néhány jeles poéta – sőt Tassótól elkezdve soha, egyetlenegy sem élt volna. Aki tud merész, új és eredeti dolgot csinálni, annak a közhelyeit is tisztelnünk kell. Ki tehet róla, hogy mások is ugyanígy gondolták. Ez tehát – all right – rendén van. De aki olyan erős drámai módon tud mesélni, mint ahogy a Gara Mária öltözködése van elmesélve… Nos? – Hogy miért nem ír több olyat? Hogy hát írjon mindent így! – Ez volna a legotrombább “utasítás” és a legnevetségesebb követelés a világon.
1905
TORMAY CECILE
Apró bűnök
Aranyoszlopos empire órák, Altwien-virágtartók, vékony lábú secretaire-ek, tifani vázák és tanagra szobrocskák között is “élet” élődik – akárcsak a piacon vagy a fűszerüzletben —, de az az élet bájosabb, illendőbb, finomabb és lengébb. Ez a könnyű és finom levegő érint meg a Tormay Cecile könyvéből.
Diszkrét és okos asszony írhatta – aki a látszólagosságok megett a roncsoló, túlfeszített életet – az ordító, vaskos, véres tragédiákat is meglátja – de érzi, hogy itt azok nem akarnak észrevevődni – itt halkan kell beszélni, hogy fel ne rezzenjen valami szép kis burnótos, öreg dáma, hajporos régi arckép – az immár jó viseletű emlékek… Szalonokban ismerős az a jóságos és gyönyörűen értelmes fejmozdulat, hogy: “Légy nyugodt – nem vettem észre!”
– Diszkrét és okos asszony írta ezt a könyvet.
Bejárhatta Itáliát – amit látott, megnézte jól, és bár nem takarta bele a lelkébe, hogy azon át ragyogóbban újraszülessenek a tájak, az utcák és piazzák – de visszaemlékszik minden színre, alakra és… névre. Ő tudja, merre van a Santa Maria Formosa temploma és a Della Salute – ismeri Sienát, és tudja, merre kell a caminói campagnát megkeresni – vagy másutt valahol a Torre del Orelogiót. Valahogy egyformán festenek ezek mind – színre és alakra —, talán a Desdemona palotája körül van egy élő és fájdalmat okozó, tehát igazi mondat. De hisz ezek csak az “elhitetés eszközei”.
Ha festő lenne, bájos, hű és jelentéktelen képeket alkotna – így azonban jelentékeny és figyelemre méltó novellista. A mennyiségre sem fukar, szép kis fehér könyvben sok érdekes történetet mond el, és – csodálatos – mindegyikben igazán, becsületesen, érdemlegesen történik is valami. Van köztük egynéhány – jó néhány —, amikről semmit sem lehet és nem kell írni – olvassa és élvezze ki-ki magának, mert egyszerűen… nagyon szépek. A legszebb talán a Maestro – és ilyen az Utolsó tavasz – a Virágzó hantok – és még egynéhány. Csodálatosan ismeri és elismeri a cselekvések apró, hajszálfinom indítékait, amik mint a delejtűt rezgetik a lelket – látszólag tévelygőn és mégis csalhatatlanul biztosan. Ezek azok a lelki átalakulások, amikkel a törvény látói szembekacagnák a védőügyvédeket, és mégis, vagy épp azért, ezek a legigazabbak.
De tán épp mert olyan nagyon finomak, őt magát is megtévesztik néha; ilyen megtévelyedés van egy kicsit mindjárt az első novellában is. Nem az “apró bűnei” miatt szerették azt az asszonyt – hanem… szerették. És nem azért lett hűtlen a gavallér, mert az asszony leszokott a kedvéért a hibáiról – hanem mert már… elég soká szerette. Az asszony megadta magát – jó volt, nem ingerelte a féltékenységét, nem szabta meg az együttlét idejét —, és mindenféle szerelem vége ebben a mondatban kulminál: “Az asszonyok rettenetesen egyformák.” – Akkor is így végződik vala a regény, ha hölgye történetesen a megadás után is feltűnő színeket visel és cigarettázik. Ilyen megtévesztődés egy kicsit a Kísértet vagy a Piros cipő.
Bámulatos biztossággal és objektivitással ismeri az asszonyokat – nemcsak önmagát, hanem sok-sok típust —, hisz például a Gyűrű asszonya körülbelül szerepet cserél az Apró bűnök férfiával. Van ilyen asszony is – zsarnok, szeszélyes, változékony – éppúgy, mint hű, áldozatkész, odaadó —, és Tormay Cecile nagyon sokfajta asszonyt ismer. Hogy itt azért csupa tisztességes asszonyok vonulnak fel, az… bizony, nagyon jólesik az embernek.
A gyermekeket, az öregeket – főképpen az egyszerű, paraszti népeket nem ismeri olyan jól. – Nem éli és nem érti a világukat, és rendesen annyi pátosszal és ünnepélyességgel veszi körül őket, hogy a prózából a kötött formába kívánkoznak. A vén cigány az útszéli keresztnél így beszél:
– Küld az Isten mindig valakit – ad is neki útravalóul olyan szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám.
A hátulsó udvari szoba lakója, a szegény és egyszerű vénasszony így szól:
– Abban a percben a lelkem minden érzése a fiam után halt. A sok puskagolyó összetépte a szívével az enyimet is… nem maradt egyéb, mint hősi emléke.
Az útszélen, a szérűn, a hátulsó udvari lakásban nem sokat forgott ember az Apró bűnök írója – de hisz az mindegy is. Tibetben és Patagóniában sem vagyunk ismerősök, és nem is erőltetjük az igaz és emberi történetekhez a patagóniai színeket. Az ember mindenütt egyforma, nagyjában, de csak biztos ecsetkezeléssel lehet jó képet festeni róla. Hál’Istennek, Tormay Cecile ritkán válik hűtlenné a bájos, törékeny, finoman illatos szalonokhoz, amiknek Altwien-vázái és tanagra csecsebecséi közt is – lám – igazi élet élődik.
1905
