Kitabı oku: «Színek és évek», sayfa 4

7

Vége volna; ezt sürgette, csodálkozta, tudakolta a nagyanyám idegenkedő, hallgatag, majdnem ellenséges viselete azóta. Valami önző, indulatos, békétlen levegő volt most a családban, olyan robbanás előtti, feszült csend. Szinte ellenségnek éreztük egymást. Grószi szótalan volt, mama ideges, szeszélyes. Sokszor keserű, kíméletlen módon bírálta a férfiakkal bánásomat; azt mondta, ügyetlen vagyok, a fogásaimat kitanulták már, hogy senkit, még ezt a Vodicskát sem tudom lekötni, megtartani. Ez a két szó milyen gyakori volt hajdan az asszonyok szótárában! Vajon sohase gondoltak arra, hogy asszony is megunhat, megelégelhet, elküldhet egy férfit? De miért éreztem magam is olyan felháborítónak, mindennél sértőbbnek ezt a vádat? Tudtam pedig, hogy igazságtalan.

Így fogtunk a táncrobotba megint. Telekdy most gyászban volt, meg a dolgai után járt, amik – úgy mondták – zavarosan szakadtak a fejére az eladósodott, könnyelmű apja után. Anyám nemigen táncolt már, pedig arra, hogy önfeláldozó őrizőm és kísérőm legyen, ő csakugyan nem volt alkalmas. Én pedig szilaj és erőszakos kedvű voltam sokszor, nagy fennszóval csak azért is mulatós, és titokban féltem, talán megsokallják már, talán szájukra vesznek, megítélnek. Lehet, hogy így is volt. Egyszer hirtelen, máról holnapra jött gondolatával az anyámnak, lementünk a nagy debreceni juristabálra. Nagy esemény volt ez nekem, idegen, nagyobb város, első utazás, másféle emberek újsága. A drága, előkelő vendéglőbe, ahol megszálltunk, báró Pórtelkynének címezték a meghívót, és mi nem mondtunk ellent, hagytuk e hiedelmet, és a mágnások colonne-jában táncoltuk a négyeseket. Egy Pongrácz forgott körültem akkor, szép, előkelő, kellemes fiú. Igen, ezek az emberek mások voltak, tán különbek az otthoniaknál, halkabban beszéltek, könnyedén, kicsit nőiesen mozogtak, a kiejtésük idegenes volt, és én féltem, megérzik bennem az idegent. Néha végignéztem a hajnaltájt is hihetetlenül friss ingmelleken, a szinte rájuk öntötten jó szabású frakkokon, a nagyon finom selyemmel bélelt fecskeszárnyakkal, le a tükörfényes lakkcipőkig, amin drága voltuk látszott és hogy most először, egyszer viselték! “Ez már más, felettünk való világ!” – éreztem meg akkor felnyílt szemmel, és nem is bántam, hogy másnap visszautaztunk. Ezt a dolgot oktalan, szeles bolondériának tartotta grószi, és hevesen kifakadt érte, pedig nem volt szokása háborgatni minket. Azt mondta: az egész város rosszallja az életünket, és most már végképp magunkra szabadítottuk az emberek nyelvét.

Mama tán Telekdyt akarta féltékennyé tenni ezzel, de úgy látszott, komolyan megharagította. A legközelebbi vacsoránkra nem jött el. De Vodicska ott volt, és mellettem ült a kis sarokdíványon, ahol azelőtt, régen, anyám húzódott meg egy-egy udvarlójával; és hallgatag megegyezéssel most minket hagytak magunkra. Hát rajtam volt a sor. Néhány lány meg asszony trécselt, bolondozott, egy-két katonatiszt is volt ott, de ma minden csendesebben ment, mint egyébkor. A zongora mellett Kallós Ágneske ült, fehér ruhában, koszorúba rakott nagy hajával, az István menyasszonya. A nagybátyám gyengélkedőn járt körülte, bár a jegyességük nem volt nyilvános még; grószi az anyjával kedveskedett. Lám – gondoltam keserűen —, ezt hát megcsinálták a hátunk megett! Eszembe jutott, hogy István a napokban anyagiakról beszélt anyámmal, pipaszó mellett egy vacsora után, míg a grószi kötőtűi egyenletes, nyugodt mozgással csillogtak a lámpafényben. Én lopva felfigyeltem a számokra; hogy mennyit fogyatkozott meg a mi pénzünk nevelési költségek, utazás, bálozás címén; s az anyám özvegyként kapott része milyen kevésre zsugorodott. És hogy mennyivel fogják most már kielégíteni örökrész gyanánt őt is meg a két nővérét. Mama erőlködve, kényszeredett komolyan hallgatta, és néha kissé zavartan bólintott. Valamit alá kell írnia – mondták —, de láttam, nem érti jól. Világosabban kellene beszélniük, gondoltam gyerekésszel, arról is, hogy mennyi az összes vagyon. És először támadt az a határozott érzésem, hogy mennyire nem eszes asszony az én anyám! Igen, minket jól elintéznek, a két fiú már szemináriumban, kadétiskolában, ahogy ők akarták; és anyámmal könnyű elbánni. Ez volt bennem az első kiábrándulás a családom nagyra tartott öregjeiből.

– Miért nem akar őszintén beszélni velem? – faggatott Vodicska már néhányadszor a szalon e csendes sarkában. – Azt hiszi, nem látom jó ideje már, hogy magát bántja valami, Magduska!

Nem tudtam volna megmondani hirtelen, jólesik-e most ez, hogy meghat-e, vagy feszélyez a gyöngédsége. De nagyon szerettem volna elsírni magam.

– Nem, semmi bajom – feleltem —, tán csak fáradtnak látszom az utazástól.

– Fáradt és szomorú. Régen figyelem én már. Megmondjam, mi bántja magát, kedves, kedves kis Magda? Hát ne szégyellje a könnyes szemét! Lássa, lássa, mégis én ismerem magát a legjobban itt. Maga sokkal különb a környezeténél, értékesebbnek, jobbnak született, nem való ebbe a léha, hetvenkedő, cinikus világba. Maga körül csupa dorbézoló, tudatlan, durva férfi, csupa páváskodó, gőgös szívű asszony volt mindig: és akaratlanul, tudtán kívül is egyebet keres. Jóságnak hívják azt, munkának, élethivatásnak, Magduska, meg igazi, családi érzésnek.

Ránéztem, hirtelen felszárított, bámuló szemekkel. Hihetetlen nagy zavar volt bennem ebben a percben. “Talán igaz ez, talán igaz!” – dobbant fel valami a bensőmben. Senki, sohasem beszélt velem ilyen komolyan, atyáskodóan még… De rögtön előtört valami gúnyos szégyenkezés bennem a könnyeim, az elérzékenyülésem miatt. “Eh, nevetséges dolog így papolni, mint valami öreg professzor! – türelmetlenkedett a másik énem. – Hogy mer bíráskodni a hozzám tartozók felett? Örülhet, ha!… Ó, mintha én valami sátánfajzat lettem volna mostanig, akit most megtérít. Nem, mindezt másképpen kellett volna mondania, egyszerűbben, röviden, és nem ilyen felülről beszélve hozzám. Ki ő?”

– Nem – mondtam gyorsan, dacosan —, én sehogy sem vagyok elég jóravaló a maga ízléséhez. Miért is foglalkozik velem. Vannak lányok, akiket készen találhat, ilyen Ágnes-formák például. Én csakugyan rossz vagyok, ne törődjék velem!

– Gyerek, kisgyerek! – mondta, és csendesen ingatta a fejét. – Rosszul értett. Egyszer majd mégis be fogja látni, hogy a legigazibb barátja én voltam.

És karját nyújtotta, kissé kedvetlenül tán, hogy nem folytathatja ezt, mert mindenki felállt már, és asztalhoz kellett kísérnie.

– Mi volt ma köztetek? – kérdezte anyám, mikor mindenki elment. – Megkért?

– Hagyjanak engem békében! – mondtam, és becsaptam az ajtót. Az elsötétült szobában a zongorámra borultam, és sírtam.

Pár nap múlva volt a Gazdaegylet estélye, ezen az ártatlan néven a farsang első nagy és leginkább zártkörű bálja. Hanika, a Lipi szenzál varróleány húga megint lázasan újította, áthúzta, frissítette a pompás ruhánkat a debreceni bál után. Anyám álmomból vert fel előtte való este, mert elfeledtem citromos crême céleste-tel bekenni a karjaimat s a nyakam, a hajam vuklikba sodorni és ócska kesztyűt húzni éjszakára.

A bálon ott volt az egész vidéki társaság három vármegyéből; de a városiak közül csak mi, Kallósak, a Reviczkyek s a Zimánok. Az uradalmiaknak minden évben szokás volt a forma kedvéért meghívókat küldeni, de mint rendesen, most sem jött el senki közülük. Pedig az egyszer grószi maga szólt Vodicskának, és kijárta, kiügyeskedte a szíves fogadtatást néhány hangadó családnál. De nem jött. “Asztallábhoz kötötte a mami, nem ereszti!” – mérgelődött anyám.

Én habos, sokcsipkés kék selyemruhában voltam akkor, anyám arannyal hímzett sárga brokátban. Mikor beléptünk, megint egyszer fellobbanó szívvel éreztem, hogy még mindig az elsők közt vagyunk.

A szomszéd megyeiek egy csapatban jöttek be az első tourok után; pillanat alatt megismertem köztük Tabódy Endrét. Ránéztem kényszerítő, kitartó, heves asszonyi tekintettel, kérdőn és bátorítón. Ujjongva és ámultan láttam, hogy megérzi, nyugtalan szemmel, keresve néz körül, aztán elváltozó, meglepett arccal vesz észre, és rögtön felém tart. “Mit akarok vele? – Mi van most velem?” – kérdeztem magamtól hirtelen.

Táncba fogtunk, és éreztem, hogy megint látványosság vagyok; az emberek megállnak, hogy bennünk gyönyörködjenek. Szálltam a szép, karcsú legény karján félig behunyt szemmel, és arra gondoltam, hogy a tánc öröme máig szegényes és balga játszódás volt csak – ez, így az igazi, most tudtam csak meg a jelentését. Eddig csak a testem ringott, és kábult el, a vérem káprázata szállt körültem csak csalóka mámorban; de most a lelkem legmélyén, legigazabban nyílott és pattant fel valami, és ez az eggyéolvadás olyan benső, csudálatos és tiszta, hogy nem lehetne nevet adni neki. Milyen jó vagyok én most, milyen igaz, komoly és becses; hisz ő törődik velem, nem felejtett el, már akkor is komolyan vett, a nyáron.

Szántszándékkal álmodtam vissza a jegenyéket és a holdvilágot, az ezüstszínű port s a messzi, messzi mezőt. Most valami távoli, drága mesekékség játszott ez ábrándképen, itt muzsika szólt, és ragyogva, illatosan repült, szállt minden, a fiatalság, az öröm… Egyszer, most az egyszer még!

Szédülten a fáradtságtól és mámortól értem a helyemre. Endre anyámmal váltott néhány udvarias szót. “Ó, persze, a nyíri Tabódyakból! Csak nem a Pásthy Anna fia? Lehetetlen! Kedves anyjával együtt voltunk a nevelésbe!”

Csárdásra zendült, és megint ő vitt el. Néhány idevaló ismerős, akik rám várva lézengtek, tréfás méltatlankodással léptek anyámhoz. – Telekdy megint mellette ült egész este, és csak a négyest engedte táncolni nagy kegyesen. Csak mikor a szupécsárdás véget ért, vett elő korholva, megütközve az anyám. “Mit csinálsz? Legyen eszed!” suttogta fojtottan és kicsit zavartan. Mintha maga sem tudná biztosan, hogy vélekedjék a dologról.

– Szeretem, szeretem, szeretem! – hajtogatta hevesen és makacsul, és magához szorította a karom. Bolond és boldog és fájó és új volt ez a szó, olyan meglepő és különös, mintha sohase hallottam volna azelőtt. “Mint két összekötött csónak” – gondoltam, amíg a karján végigsétáltam a báli termen.

– Magda – súgta fülembe a vacsoránál, mikor az első pezsgőket kitöltötték, és drága, csacsi, meghatott és ügyetlen szavainkat, viselkedésünket nem lesték végre egy percig: – Magda, egyetlenem, várjon rám! Egy ideig. Nem tudom, hogy mi lesz – magam sem képzelem el még, hogy miképpen —, de megbirkózom mindennel magáért. Várjon, amíg legalább gondolkodhatom ezen!… Azt mondják, menyasszony…

– Nem énrajtam múlik ez mind, Endre – feleltem megadóan, szomorúan. De nagyon különösen, édesen nyillalt belém ez a nagy, eleven, szent búbánat. Nem adtam volna a világon semmiért.

Anyám túlfelől suttogva beszélt Telekdyvel; rám néztek, és láttam, hogy rólam van szó. Amit azontúl mondtunk egymásnak Tabódy Endrével, bizonytalan, meghatott, szinte jóleső lemondás volt. Semmi biztosat nem tudtunk a magunk és egymás jövőjéről, de alig-alig mertünk nyúlni e kérdéshez. Éreztük, hogy nagyon is gyorsan jött mindez, tán magunk se bíztunk volna benne. “Egy szép álom!” gondoltam —, semmi több! Ennek is most kellett jönni!” Lankadt, hajnali zene, fülledt parfümök, hullatag csipkék, szép, szomorú, becses és őrizett emlékem volt egész életemen át ez a pár balgatag óra.

Háromkor – pedig javában állt még a bál – mama komolyan intett nekem, hogy hazamegyünk. Tabódy észrevette már a rosszallását.

A kijáratig kísért bennünket, ott kezet csókolt, és hosszan a szemembe nézett. Tudtam, ez a búcsúzás. Eddig volt. Vége.

A kocsinkba beült Telekdy is, és ő kísért haza…

Anyám gyertyát gyújtott, és papucsban, halkan, az ágyamhoz lépett vele.

– Nem alszol? Sírsz? Magda! Kedves kislyányom, na! Gyerekem!

Hevesen elfújtam az áruló gyertyát a kezében, és hirtelen, elszánt szorítással fontam a karom a nyaka köré. Nagyon ritka perc volt miköztünk az ilyen, tudtam, ez másnap eltitkolni való, soha fel nem emlegetni; a mi ridegségbe és köznapi kedélyességbe temetett, vérséges szeretetünk. Összeborultunk a sötétben, és sírtunk.

– Kedves jószágom, kis okosom, te, nézd csak! Ez nem lehet minálunk, ilyen dolog nem lehet! Bizonytalan hosszú nóta, és annyi minden jöhet közbe. Ezek vagyonos népek, biztos, hogy nehezen engednék! És ez csak olyan beszéd, fiam; szó, felcsapó láng, ez semmi se! Egy este. Holnap hazamegy, holnapután másnak mondja, ki tudja azt a harmadik megyéből? Ilyenféle minden leánynak van, de nem komoly dolog. Gyerek, mármost vége legyen, no!

Igen, igen! Milyen okosan beszélt most. És úgy, teljesen úgy, ahogy nagyanyám mondta neki ezelőtt néhány esztendővel. És igaza van, és az anyáknak mind igazuk van, tudtam én ezt. Sokkal is okosabb voltam, semhogy valami bolondot, lehetetlent képzeljek. Mondtam is zokogva: “Hiszen tudom én, tudom én! Hagyja el!” – Csak hát kisírtam egyszer magam.

– Mink máma tisztába jöttünk egymással – mondta később csendesebben. – Én nem is mondom, hogy nekem nem tetszenék Telekdy; valamivel öregebb is vagyok nála, és eszes ember, derék is. És férjhez kell ismét menni! Ma emlegette Vodicskát. Hogy mennyi harca volt temiattad a szüleivel – azt beszélte neki —, és hogy most már belenyugodtak… Hát így van ez… Csinos, kellemetes fiú az, szép jövője van. Bolondéria máma már a névvel törődni… Mostohaapa mellett nem volna jó tán neked sem; és a lányságból is elég ennyi! Idáig első voltál, ne várd be, míg lehanyatlik a napod. Ki tudja, jön-e jobb. Az ilyen mind csak véletlen!

Így beszélt, ilyen bölcsen, anyásan, igazán sokáig.

Másnap eljött Vodicska Jenő gálában, feketében, és megkérte tőle a kezem.

A vőlegényem volt az első férfi, aki szertartásosan, gyöngéden, komolyan megcsókolta az én leányos, gőgös szájamat.

8

– Magdi, szívecském, hát megint nem kapok rá semmi pillét?

– Jaj istenem, Jenő, most már meg a pille! Hát nincs azon elég? Nincs több föle a börvelyi asszony tejének!

– Kifuttattátok, lelkem!…

Ezt már fojtottan és kicsit határozatlanul mormogja; gyűrűs, fehér kezével lassan méricskélve a fehér tejet.

Hideg ragyogású, télies, reggeli napfény játszik, és villog a gyűrűjén, a merítőkanál ezüstnyelén, a csésze porcelános ajkán. A havas világ fehér derűje elönti a tiszta szagú, új ebédlőt; a nagy vaskályhában pattog és ropog a faláng, és az ajtó kerek szeméből melegpiros villanások vetődnek, és lobogva játszanak a pohárszék fényes, politúrozott oldalán.

Az uram most kelt fel; a bajusza még kikötve, haja a zugyboló mosdástól vizesen tapad a homlokához; jó szagú vizektől és szappantól friss az egész ember. De én láttam őt az imént, ahogy a tyúkszemét metélte, szétvetett lábakkal, föcskendve állt a mosdó előtt; ahogy körülményeskedőn ráspolyozta a körmeit, borszeszes kefével a selyem nyakkendőjét tisztogatta. És most elmegy innét mindjárt rendbe hozva, megreggelizve, kielégülten, mosolygósan; én pedig összeszedem utána a lomot, megvetem az ágyat, kihordom a tegnapi szennyes ruhát, eltörülöm a kávéscsészét, és mindjárt lótva-futva hozzálátok megint a cseléddel, hogy mire visszajön délben, itt rend legyen, csín, tisztaság, ebéd, meleg, minden. “Mit szól majd az úr?…” – mondogatjuk néha egymásnak. A cseléd meg én! Istenem – bolond az élet! Esztendővel ezelőtt a báli belépőmet őrizte, és a legyezőm hordta utánam!…

Most – majd egy éve így van már, szinte egyformán mindennap. Jókor kelek, ilyenkorig már loholva és csatázva futkosom végig a kis, háromszobás lakást, a konyhát; a vendégszobában végigtörültem már a sok porcelánfigurát az apró polcokon, aztán itt a pohárszéken a csészéket, lámpát takarítottam, ezüstöt krétáztam, söpörtem és törültem és rendezkedtem. Délig megint így, szőnyeget porolok, kilincset fényesítek, zöldséget tisztítok, és hajszolom, ellenőrzöm, szidom és oktatom a főzőmindenest, az én saját külön, egyetlen cselédemet. És ez – most már így is lesz mindig. Meddig?… Amíg csak élünk!…

Jenő kiitta a kávéját, végigfutott az újságon, kabátot vett, szivarra gyújtott; akkor odajött, hogy megcsókoljon. De most elfordultam hirtelen kedvetlenséggel.

– Na, mi az?

– Semmi! – feleltem elránduló szájjal. Egy darabig nézte az arcom, aztán hirtelen átkapott, hátrakényszerítette a fejem, és erőszakos, tréfás csókkal kereste meg makrancos szájamat. Elkacagtam magam, nem voltam komédiás természetű. Akkor előráncigálta a piros kendő alul, és mókásan megrázogatta a hajam egy fürtjét, ráveregetett a csípőmre, és hirtelen, mint akinek sürgős dolog jut eszébe, elengedett.

– Majd kikapsz máskor, ha kifut a tej, boszorkám!

Már csukódott az utcaajtó utána, és én félreálltam az ablaktól, hogy ne lásson. A havas háztetőket néztem egy ideig, a Hajdúváros utca reggeli, dermedt csendjét, majd egy nyikorogva húzódó, fagyos kútgémet a szemközti sváb udvarban. Milyen egyforma minden, ma, tegnap, mindig! Olcsó és félre utcában vettünk lakást, a Jenő irodájától külön, mert takarékoskodni kellett. Nem kapott sokat velem; a kelengyevásárlás, bútor, szép ezüstnemű után alig is maradt valami. És olyan nagy egyformaság, csend és kicsike jólét volt így az életünk: mint mikor valami készen van már, megvan, nincs hova törekedni, nincs mire várni. “Most elment – gondoltam —, délig emberek közt jár, hírt hall, szót vált mégis, diktál az irodában, az inspektorhoz megy, benéz a pénzügyhöz, tárgyalása van a törvényszéken, délfelé sörözik a Szarvasban, átmegy a Megye utcán is, a grószi háza előtt, ahová az én lánykori, virágos ablakom nyílt. Délben majd hazajön a jó ebédre, kényelmes álomra; otthonos zavartalan ölelésre a tiszta, kedves szobákban, és rá se gondol tán, hogy én itt mennyit loholok, sürgetek, hajszolódom ezért addig. Ez a látszatja nélküli, mindennap újra kezdődő, apró robotmunka; a háztartás gépezete! Egy férfiért!…”

Otthon, a lánykori életemből hiányzott az apa, a basás és fontos családfő; bensőmben még mindig lázadoztam ellene néha; most a mézidők szoktató engedékenységei elmúltával tán jobban még. “A lányok – gondoltam —, az idei lányok most kezdik a farsangot, táncot, a terveket és ruhákat; apró, eleven titkokat, és nekem minden befellegzett most már. Magamra hagytak, az ő kényére. Anyám, Telekdy Péterné most már falun lakik az urával, az öcséim idegenben tanulnak, grószi csak Istvánékkal törődik, és az Ágnes pici gyereke kedvesebb unokája minálunk. Hogy odaadtak engem ennek az embernek! Az életem be van fejezve mármost! Nemsokára… talán… rút és formátlan leszek, és aztán megint és mindig, mint a többi asszonyok! De nem vagyok én rossz, amiért ilyenen háborgom? Kallós Ágnesnek eszébe se jut bizonyosan!”

Hirtelen felugorva, esztelen tűzzel fogtam dologhoz hamar. Robotnak éreztem a házimunkát, de a belsőmben hajszolt és kényszerített valami, hogy lihegést, szenvedélyt, sietős túlzást vigyek bele, és ez az akkori lelkiállapot szokásbélyeggé vált rajtam egész életemre. A kis háztartásom ragyogott, fényeskedett; csiszolva, kenve, mosva, súrolva, kefélve volt minden elgondolható hely. A szőnyeget tartó padlószögek feje is rézpucolóval, a szeneslapát nyeles fogója is forró hamulúggal, a szekrények láthatatlan, hát megetti zugai naponta, apró kefeseprűvel. Igen, ilyenné kellett válnom. Vajon-vajon – gondolom most a nagy messzeségből néha – jó lett volna-e valami egyébre, fontosabbra is ez a vad tevésvágy bennem, ez a bolond nagy akarat, amit a pokrócporolásba öltem?… Megvolt bennem a kívánság, hogy első, kitűnő és híres legyek, és hát mi egyébbel érhettem volna el ezt? Aztán meg a túlzott, nagy tisztaság valami úri, finom, kiváltságos színt adott az életünknek, a kis lakásom hangulatának, ahol új, megkímélt volt minden, és az elrendezéshez, díszítéshez természet adta tehetségem, ízlésem sem volt mindig. Ezzel is, ki tudja, nem mehettem volna-e valamire más téren?… Ej, ilyeneket a lányaim beszélnek! Ők már nem értik az én világom, a régi világ rendjét, az életemet. Ok már másfélék!…

– Te buszurkány, kis buszurkalányom! – mondta az anyósom kedves, idegenes kiejtésével. – Hiszen omlettet lehetne keverni a szobád földjén, olyan tiszta. Túlságba fárasztod magadat! Semmi, majd engedsz belőle, gyermekem, ha az apróságok jönnek.

Mosolygott és bólingatott, ha újságolták neki, micsoda nagy gazdasszonyhíre van már a húszesztendős menyének, hogy a városban máris tőlem szeretnek cselédet fogadni az asszonyok. Délutánonként, mikor ő meglátogatott, már én is kimosdózva, szép kis pongyolákban ültem vele szemben, a vizitszoba nippjei közt, az aranyos lábú, új divatú székeken, amik támláján selyembe szőtt, kövér amorettek trombitáltak felhők között. Láttam, hogy tetszett neki ez a kép, és úgy beleillett ő is a nagy makartvázák, virágkosarak, csipkés függöny, talpig tükör és kedvesen odadobott színes selyempárnák, terítők, apróságok közé. A kedves, kis francia asszony, vékony, sokgyűrűs, tubákos ujjaival, finom csipkegallérjával a suhogó fekete ruhán, gondosan hullámokba sütött szürke hajával a gyöngyös fejkötő alatt.

– Tudod-e, Jules, hiszed-e, ez a selyem még abból a végből való, amit az apám gyárából mentettünk Lyonból, a bukás idején. Ebből való volt az a ruha is, amiben először láttál Párizsban, a hotelier nagybácsimnál, bizony! Kétszer is kibéleltem, egy kis csipkét hozattam rá tavaly, a gyöngy is a régi mantillámról!

– Hát bizony, takarékoskodtunk mi mindig! – hagyta helyben az ura nem minden él nélkül, és az új pongyolámra nézett, amit igazán olcsó pénzből zseniáliskodtunk össze Hanikával itthon. Ilyenkor bántott és furdalt az igazságérzetem. Dehogy, dehogyis, akármilyen kitűnő régi moaréselyem se tarthat negyven esztendeig! Így el lehet ámítani ezt a szigorúskodó öregembert!

– A békesség – súgta a mama —, gyermekem, hát nem ez a fő, nem ez? Nem kell mindent szóvá tenni, kimagyarázni, komolyan venni! És formás kis kezét végighúzta a karomon pajtásosan, hamiskodón. A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány. Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz, amit akarsz. Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk, és simán éljünk. Azért férfi, hogy ámítsuk kicsit, szeretetből! Sejtik ők ezt, de kell nekik, meg is kívánhatnak tőlünk ennyi velüktörődést! Csak kedvesen, szépen mindig!

Mosolygott a kicsi dáma, és én gondoltam, igaza is van tán. De rólam lerítt a hazugság, esetlenül fordult volna ki a szájamon. Én csak az udvarlókkal, szerelmes játékban tudtam ravaszkodni kicsit, nem a mindennapos életben. Ez már sértett volna, nem is akartam! Pedig tán jó dolog az, nehéz és szükséges dolog, jóltevően, szépen, okosan hazudni. De megtanulni azt nem lehet.

– Látod, apa, milyen helyre kis menyecskénk van, milyen dolgos, rendes! – mondogatta kedves-diadalmaskodóan az asszony, mert ő volt az, aki az öreget végül is kiengesztelte a Jenő házassága iránt. “Szép, szép!” – bólintott a vénember, de a mosolyában is ott volt a rejtett, csökönyös rosszindulat. Vagy csak én hittem úgy? Mint aki kénytelenül, mások kedvéért elhallgat valami baljóslatot, mint aki csak felfüggeszti, de fel nem adja a rosszabbik meggyőződését. “Várjuk a végét!” – mintha ezt gondolta volna. Ó, a vén pöffeszkedő! Neki mindig, mindenben igazának kellett lenni, a vén konok, kövér, engesztelhetetlen rókafejével! Milyen kicsinyes hiúságból eredt az egész! Hogy az ő tiszteskedő “alászolgája!”-ira mindig kurtán, kicsit rátartós, friss, szépasszonyos “jó napot!”-okkal köszönt vissza az anyám, hogy nem mondta mély főhajtással, a kor, állás és tudomány iránti tiszteletből és nyájasan így: “Jó napot kívánok, főmérnök úr!”… Hát ennyi lehetett a személyes kifogása ellenünk. És a lakodalmunk előtt azt mondta: “Mintha temetésre mennék!” – és ezt ő maga, látszott, nem felejti egy percre sem; annál inkább, mert nyilvánvalóan nem volt igaza. Ó, hogy gyűlöltem!…

A Jenő születésnapja februárban volt, és akkor először hívtuk össze a közeli rokonságot mind a két részről. Az uram akarta, hogy vacsorát adjunk, és illett is efféle már. A nagy, hármas lakodalom óta nem volt még együtt így, hivatalosan a két család.

Készülődtem, sürögtem, fáradtam napokkal előbb, felélénkültem és ambícióval, mert a vizsgám volt ez, gazdasszonyhírem forgott szóban. Képíró Zsuzsannát, a híres lakodalmas főzőnét odarendeltem segítségre még hajnalban, malacpecsenye készült, levelensült, csupa ilyen nehéz, asszonyt próbáló eledel; danolva terítettem az asztalt alkonyat előtt már a legszebb lőcsei damasztabroszommal, felraktam az új, monogramos ezüstneműt s a metszett, vékony poharak rendeit. Jenő hazajött, üveg borokat cipeltetve maga után hátikasban, meggyújtotta a nagy csillár lángjait, az asztalt szemlélgette, aztán hirtelen gondolattal elsietett megint. Nagy csomó friss virággal jött vissza, primulák voltak, sárgák és lilák, cserepestül kellett megvennie, hogy leszakítsa a bámuló kertész, egyetlen a városban. De szép volt, gyönyörű! Jenő rakta szét, szálanként és csomósan, itt-ott, elszórva ezüstök és aranyszegélyű porcelánok közé. Igen, így láttam éppen a debreceni mágnásbál szupéterítékén; Jenő is Pesten láthatta valahol. De hogy eltanulta, lám, milyen ízléssel tudja! Egymásra nevettünk elégedett örömmel, és egészen egymáshoz tartoztunk ebben a percben. Megölelt hirtelen a szép, terített asztal előtt, és én jókedvvel adtam vissza. Akkor a cukrászfiú jött meg, és hozta az ünnep nagyszerű díszét, egy hatásos, tornyos, pompázó cukorszalmatortát, a “krokambus”-t. Középre tettük, és leültünk a sarokdíványra, ölbe tett kézzel, némán ábrándozva előkelőségről, fényről, finomságról.

Grósziék jöttek először hangoskodva, nagyokat kacagva az ablak alatt még. Siettünk elébük. István bátyám is itt volt Ágnessel, Ilkát hozták és a kisebbik Reviczky lányt. Később Kallós Pali jött Csabával, aki kadétruhában vakációzni volt itthon, legvégül, kicsit szertartásosan és egészen csendesen az öreg Vodicska pár.

Nehéz volt az első félóra, tán mert én magam előre féltem a kétfajta rokonság összeterelésétől. De az én kis francia anyám olyan kedves tudott lenni, idegenszerű és meglepő, sokbeszédű és mégis óvatos: láttam, hamarosan meg fogja hódítani az enyéimet. Szinte bántam már, hogy ilyen későre hagytam ezt a próbát. Lám, grószi is az öregúrral hogy kedélyeskedik, kicsit nyers, fölényes élcelődéssel, nagyasszonyos kacéran, az öregségüket emlegetik, nevetnek, apósom is tud így mókázva legyeskedni, lám! Nem is állna rosszul neki; kár, hogy mindjárt-mindjárt eszébe jut, hogy ő a köztiszteletben álló családfő, és szántszándékkal megfagy, elkomolyodik egy perc alatt.

A vacsoránál, emlékszem, gyönyörűen, simán ment a felszolgálás, Zsuzsi szépen és idejére tálalt, a fogások remekül sikerültek, tudtam már, hogy nem fognak rajtam gáncsot lelni, és egyre nyugodtabb, derültebb lettem, amint az ételsor fogyott. A kedvek is élénkültek. Az asztal másik felén, valami nagyon hamis, de szellemes kétértelműséget mondhatott Ilka, Ágnes lányosan pironkodott, a rokon fiúk harsogva kacagtak. Reviczky Tilda a láncos karkötőit csörgetve, sokat, túl élénken, kacérkodva beszélt, és aprósan, csöppenként ivott az édes borból. Az öregek dicsérték az ételeket. Jenő koccintott Istvánnal, és úgy tett, mintha ő is inna. Akkor vettem észre, hogy a második fogás óta apósom nem nyúl semmihez. Ijedten a feledékenységemért kínálkozni akartam, de Jenő gyorsan, tiltakozón intett felém. Hogy nem kell észrevenni!

– Jó ez a kappan, nászom, megehetnéd! – szólt felé akkor grószi kicsit provokálón, merészen.

– Köszönöm! Én csak egyféle húst szoktam enni vacsorára.

Jeges, kellemetlen, rossz szándékú szó volt ez megint, és engem hirtelen, hevesen futott el a harag érte. “Hát nem lehet kiengesztelni, nem hagy békén?” – gondoltam dúlva-fúlva titokban. Jenő elterelte a szót. Ilka megint kacagott, grószi Csabára figyelt, aki rákvörös volt már, és hangosan beszélt a szomszédja fülébe. Éjféltájban nagyanyám intett nekem, és komoly, háziasszonyos mozdulattal tereltem át az asszonyokat a vendégszobába.

Itt friss, füsttelen és jó szagú meleg volt, megint úrrá lett a vidám, trécselő hang. Grószi a hálóba ment titokban borogatást tenni Ágnes mellére, aki most választotta a picinyjét, és halványan, szenvedőn ült köztünk. Jenőt behívtuk kissé, mert az édesanyja előszedte az ünnepi ajándékot. Szép, nagy, fedeles ezüstserleg volt, üvegszekrénybe való, a talpán hétágú, koronás címerrel. Néztük, dicsértük.

– Honnan szedtétek – de szép! Grófi ajándék talán? – kérdezte grószi természetesen.

– Nem – mondta napám éppolyan elfogulatlanul —, ez negyvennyolcban került hozzánk. Erdőd mellett két hétig feküdt egy magyar ezred, a tiszt urak nálunk kosztoltak, nem akarták ingyen, ezzel fizettek. Ők a haza oltáráról szerezték az ilyen holmit, zsoldban, így van magyarul, ugye? Mesés szép ezüstök voltak az ezredes tanyáján egy nagy ládában… A tisztek rendesen megosztoztak maguk közt az ilyeneken…

Később előpakolt még egy kis gyöngyház virágokkal rakott ébenfa dobozt is, hogy azt meg nekem adja. Ezt még hazulról hozta, Franciaországból, lánykorában adta neki valaki. Mint egy pici koporsó, olyan volt.

Az ebédlőben már jó hangosan volt István bátyám a fiúkkal, politizált Kallóssal, aki gyereke lehetett volna. Csaba akadozó nyelvvel egyre Bankót s a cigánybandát emlegette. Nem volt szokatlan nekem a borközi élénkség, de most nem bántam volna, ha elmarad. Grószi emlegette is a készülődést. Akkor jött át közénk az apósom, aki szándékosan hallgatva ült azóta színjózanon a lármázók között. Egy darabig várt, aztán mellém telepedett a kis díványra, hogy beszélni akarna komolyan velem!

– Tessék, apa!

– Csak egy kérdést, lányom. Azt akarom, felelj meg arra, amit kérdek.

– Hogyne, szívesen! – mondtam, és ideges nevetés csiklandozott.

– El kell tűrnöd egy ilyen öregember jóakaratát, ha kéretlen is! – folytatta, és kezében tartotta a kezem tartós, kenetes, türelmetlenítően lassú szorítással. – Mondd meg nekem, fiam, az a torta ott az asztal közepén mennyi pénzbe került?

– Megbocsásson, apa… de…

– Ha megtagadod a feleletet, semmi jogom a többihez. Nem kényszeríthetlek, hogy meghallgass.

– Ó… hát hat forint volt, ha éppen… De…

– Jó! Most mennyit fizettetek az édes borokért? Tíz üveg volt, ha jól láttam.

– Nem is tudom!

– Másfél forint üvegje. Ne szóljunk most a háromféle pecsenyéről, csak még azt a gizgaz virágot szeretném tudni. Tél közepén…

– Ejh, hát nem tudom, apa! Mit akar ezzel?

– Hát nézd, leányom, ahogy számítom – huszonöt forint körül volt ma az egész fölösleges kiadásotok. Csak egy estére. Azért, hogy mi, közel rokonotok, pár órán együtt legyünk. Nézd, a torta szinte egészben maradt. Ki bír annyit enni? És a drága boroknak mi a haszna! És virág… Grófi házaknál is meggondolják, kipusztítsák-e az üvegházat ilyenkor. Édes leányom, hallgass egy tapasztalt öregre, amíg nem késő. Ettől féltem én mindig, látod, most már megmondhatom. Lejtő ez, a romlás felé vezet. Még fiatalok vagytok, térjetek észre, amíg nem késő, én mondom neked!