Kitabı oku: «Színek és évek», sayfa 6

10

Mire felgyógyultam, egyéves volt már Pityu; a földön csúszkált, az apja térdén lovagolt. Kimondani is ezt a szót: “apa”, tudta a leghamarabb.

Én pedig elkezdtem újra járni-kelni a világban, ahonnét félig eltávoztam volt már. “Csak visszaélni magát az életbe!” – mondogatta doktor Jakobi bácsi. De az élet egy darabon elsiklott volt már alólam, nehezemre esett most megvetni a lábam újra. Emlékszem, hónapokon át csak ténferegtem, és homályos ijedezéssel éreztem, hogy kimaradt, elveszett egy szép, fiatal évem, és híja érzik mindenen: az anyává fejlődésemen is. A kicsi nem volt szép gyerek: és véznácska is, sápadt. Míg feküdtem, vagy a szomszéd megyei kis fürdőn tologattak kerekes székben – itt más gondozta őt —, a szoptatós dajka életrendjét s az ő kisember-kosztját utóbb az apja ellenőrizte, és ő tanította játszani, figyelni, imádkozósan összetenni a parányi kezét, “anyuka egészségéért”. De lompos és ízléstelen kis gúnyákban járatták, és kicsit elkényeztették. “Első lesz – gondoltam —, amint tehetem, hogy varrok neki Hanival szép kis hímzéses fehér pikéteket. És egy piros selyemkabátkát nagy, diónyi aranyos gombokkal!”

Az uram jó és gyöngéd volt hozzám nagyon. Ó, most, annyi év múlva és annyi mindenen át sokszor van eszemben; meg tudtam-e becsülni eléggé az ő odaadó szeretetét? Csak – pedig vétek erre gondolni mégis! – volt valami nehézkesség ebben, valami kövéres, kicsit unalmas és sokszor türelmetlenítő tapadósság e jóságban; valami túl tudott, szándékos és kenetes. Csak ne emlékeztetett volna az apjára néha!

A szülői nem laktak már itt. Nyugalomba mentek; egy nagyobb, felvidéki város levegőjét ajánlották az öregnek, oda költözködtek.

Egyébként az életünk nyugodt volt most, és minden anyagi gondtól mentes. “Megbecsüld ezt a jó uradat – mondogatta grószi —, hogy ilyen jómódban tart; mert bizony a betegségedre felment az a kis pénz, amennyid még lehetett!” Igen, Jenő nagyon szépen keresett akkor már. Nagyobb lakásba mentünk, a Templom utcába, és az irodája is ott volt; vásáros napok délelőttjein csak úgy rajzott be a sok poros atyafi, gatyás börvelyi magyarok és posztómándlis, erdődi svábok. Az asszonyok csirkét, libát hoztak, ellátták tojással a háztartást. Néha mégis csitítania kellett Jenőnek, ha zsörtölődni kezdtem a bagariaszag meg a csizmájukon behordott sár miatt; mert a szőnyeges előszobán kellett átmenniök. “Csitt, fiam, csitt, belőlük élünk!” – mondogatta olyankor; és néha közlékenyebb volt már ilyen dolgokban is. Talán kedvére volt, hogy engem érdekel – és elmagyarázgatta a furcsa jogi eseteket, nagyjából a törvény szellemét, az igazság megvédésének csalafinta, okos és kertelő módjait. Már egészen otthonos lettem a szakkifejezésekben is. És lassanként biztossá váltam abban, hogy az uram csakugyan tehetséges, gyors ítéletű és nagyon tanult ember a maga dolgában.

– Mi van a Kendy Péter osztályos perével? – kérdeztem néha. – Eligazítod?

– Nagyon bajos – legyintett kedvetlenül. – Az uradalom is érdekelve van!

– Pedig mégis… “Atyafiság jussán” adta kezedre a dolgát; tudod-e, hogy ez nagy szó olyan gőgös embertől.

Elhallgattunk – ebéd közben volt ez —, de engem nem hagyott nyugodni a dolog. A Kendyek csakugyan a megye eleje voltak – nekem igen távoli rokonaim, és valahogy fontosnak éreztem, különös szerencsének, hogy az én “felszármazott” uram lekötelezheti őket. A feketekávénál aztán kipattant belőlem – rögtönösen és meglepően – az egész gondolat.

– Mit gondolsz, ők mindnyájan, az egész vármegye nem lehetne-e több neked, mint a pökhendi grófjaid?

– Miket mondasz, gyerek?

– Igen, és Scherer inspektor, aki már apádat is gyűlölte, azt hiszed, igazi jóakaród?

– Nem függök én tőle!

Láttam, hogy eltűnődik ezen, én magam is meg voltam lepve. Hát csakugyan komolyan veszi, amit én csak félig tudott céllal mondtam; tán csak úgy asszonyos ösztönös ötletből.

– Most már csakugyan egészséges az én menyecském – mosolyodott el később —, hogy kedve támad politikához.

– A politikát én keveset bánom, Jenő – mondtam akkor vérszemet kapva —, hanem tudod-e, hogy én itt, Szinyéren valaki akarok lenni. Vezető ember felesége, akit senki se merjen fumigálni. Érted? – Na! Úgy látszik, csakugyan egészséges vagyok!

Elkacagtam a végét, Jenő ölbe kapott, és összecsókolt. “Meglássuk, boszorkám, meglássuk!” Én pedig egészen felhangolódtam ezen a majdnem véletlen szócserén. Csakugyan, meg lehetne egyszer szabadulni ettől az uradalmi bandától; akikkel most valahogy mégis kapcsolatban kell lennem. Illedelmes vizitek, kikerülhetetlen meghívások és összejövetelek révén. Untatott és ingerelt az egész módos, szolid, diplomatás, tartózkodó és korlátozott életmódjuk; témáik és érdeklődéseik, melyeknek örök központja, egybesugárzása volt a grófi család belső és külső ügyei, intimus pletykái, apró regényei. Ismételték uraik szavait, gyönge élceiket szájról szájra adták, tetteik sokféle magyarázatát találgatták néha igazi, nagy izgalommal. “Alábbvalók a cselédeimnél – gondoltam —, azok inkább a maguk életét élik!” Eszembe jutott sokszor az anyósom, aki csakugyan legkülönb volt köztük: olvasott, világot látott és belsőleg kedves, könnyed, természetes. Őt, míg itt volt, sokszor meghívta magához az öreg grófné, ha egyedül volt téli estéken, éjfélig játszottak pique-t, zongoráztak, kikérdezte tőle a városi pletykákat. De hát nem így tette-e éppen az én grószim Spach Nánival, a hátikosaras gyolcsasszonnyal vagy ócskás Trézsivel? Igazi cselédsor! És nem tudtam elfelejteni Jenőnek, hogy az esküvőnk után engem is elvitt egy tisztelgő vizitre, bemutatni az anyagrófné színe elé. Az uradalomban mindenki természetesnek találta, hogy szó sem lehet az ilyen látogatások visszaadásáról, én is tudtam ezt, de mindig elfogott a düh, ha eszembe jutott. A Lajos gróf fiatal feleségéhez, akit akkoriban hozott, már semmi áron el nem mentem volna; pedig a többiek, öregebb asszonyok is, mind feljárultak üdvözölni. Akkor már vittem annyira, hogy ezt nem is kívánta tőlem Jenő; de ő sokszor ment együtt Lajos gróffal vadkacsára a lápra, és mindig jókedvvel jött haza ilyenkor. Ő tegye – gondoltam —, ő hivatalos embere. És tudtam, hogy mint az apja pajtásának fiával bánik vele, és hogy sokra becsüli az eszét.

Most már csakugyan nekilendültem az életnek újra; de közben egyúttal kinőttem valahogy lelkileg is a gyereksorból. Másképp, emberiesen is kezdtek érdekelni bizonyos dolgok. Valami párnahímzéssel a kezemben sokszor jól odafigyeltem, ha Jenő vacsora után nagy élénken tárgyalt Péter mostohámmal, aki most sokat járt be ügyes-bajos dolgaiban, és ilyenkor hozzánk szállt mindig.

– Lehetetlen állapotok vannak itt, lehetetlenek! – heveskedett egészen kiöntve a szívét Jenő előtt. – Hidd el, ti nem is tudjátok, micsoda egy züllött ország ez a miénk! Az egész; de ez a tájéka legkivált. A vármegyét csak alá kellene aknázni, bombát neki, mindenestül! Csupa sógorság-komaság; a lustaságuk, tudatlanságuk, basáskodó rosszaságuk palástolására alakult, összevissza házasodások révén megerősített érdekszövetkezet. A délolasz rablóbandák különbek, mert azok akarnak és csinálnak valamit; vizet zavarnak. Emlékszel A falu jegyzője regényre? Hogy meg van ott írva! És látod, azóta se változott!

– Na, valamit mégis! Hidd el, van itt is például néhány jófejű és tisztességes szándékú ember!

– Ugyan, ne beszélj! A bornírtság fészke az egész. Hát azt hiszed, van még a föld hátán valahol olyan lusta és oktalan gazdálkodás, olyan pazarló, piactalan, véletlenes és felületes termelési rend, mint ebben a híres, búzás-boros Magyarországban? Jó, jó, csak legyints a kezeddel! Könnyű neked, sógor, per, osztály, huzavona – az akad bőven mindig. Fiskálisok eldorádója ez, az bizony, mindig is az volt.

– Na, na, öreg!

– Persze, leszavazták a bizottságban a gazdasági gépek közös beszerzésére alakuló egyesület dolgát, amit én pedzettem tavaly. Ha legalább értelmes ellenvetést tesznek, ha komolyan letárgyalják. De nem is foglalkoztak vele, megbámulták és kikerülték, mint minden új és bátor gondolatot. Bolondnak néztek vele.

– Engedj meg, sógor, de te csakugyan nem tudsz az emberek nyelvén beszélni, ez az egész. Okos dolog lett volna az, de másképp kellett volna bizonykodni; nekik valóbban és jobban kiszínezni a dolog praktikus megoldását, a részleteket. Te mindig csak az általánosságnál, az elméletnél maradsz.

– Eh! Na, de hát jó, ez kis dolog! De itt van most a láplecsapolás kérdése. Olyan világos, mint a nap, mindenkinek ingyenhaszonnal járó, pár év alatt megoldható kérdés és nemzetgazdasági szempontból égető kötelesség. Látod, hogy vajúdik esztendők óta már. Most újra megfeneklett.

– Az uradalomra nem vethetsz, az első ízben próbálkozott vele, hetvenben már.

– Ja, ahogy apád kigondolta… ne vedd rossz néven; az nem is volt igazságos! Nagyon értette az öreg. Mindent a grófnak! Nem, ahogy az előbbeni kormány próbálta odafenn, a régi telekviszonyok szerinti részesedés arányában, az mégis tisztességesebb. De hát megbuktak. Minden kormány akkor kezdi már tüsténtetni az okos, kultúrás szándékait, mikor vesztit érzi!

– Nézd, Péterkém – komolyodott bele akkor Jenő is kicsit —, az egész vízszabályozásból bizonyos, hogy az uradalomnak volna a legnagyobb haszna. Hiába! De azért jutna ott a birtokosoknak is bőven. Csak renitenskednek, mert ez már ősi ellenérzés a grófok iránt; és mert a Szinyér mentiek csakugyan megterhelődnének az új adóval.

– Ejnye, a keserves istenit! Hát én nem vagyok Szinyér menti? És nem vagyok eléggé begabalyodva?… Mégis azt mondom…

– Nagy idealista vagy, Péter, az bizonyos! – Na, hát hiszen… fellép Lajos gróf az ősszel képviselőnek. Meglássuk, ki mit szól hozzá?

– Te… ez biztos?

– Ha kilátástalannak látja, visszalép; de szándéka volna, az bizonyos.

– Valaki az az ember?

– Modern, intelligens és céltudatos. Meglepetéseket fog még okozni! Ha itt nem… meglesz másutt; nekünk volna jobb, ha a miénk maradna.

– Hm! Erről még beszélünk, sógor. Hírlik már, de nem hittem, hogy komoly a dolog. Az apját elvadították a politikától.

– De a felesége családja beleviszi.

– Na, hát tudod mit? Az én parasztjaimnak nem kell egy fél liter bor se, annyit mondhatok. Azok jönnek utánam tűzbe, vízbe!

Hevült volt kicsit néhány pohár homoki bortól, de Jenő józan és nyugodt, mint rendesen.

– Tudod – mondtam neki, mikor Péter elment —, az ő parasztjaira, az egész beszédére nem kell sokat adni. A Kendy-ügyben engedhetne az uradalom! És azzal te magad is…

– Ó, te kis fondorkodó! – nevetett, és elhúzta az ujját a homlokomon. – Hát persze, ezen igyekszünk majd. Csak aztán a nyelvecskédre vigyázni, ha már így benne vagy!

– Mit képzelsz? – mondtam sértődve, és büszkén tartottam a titkot. Félig játszósan örültem, hogy “komoly dolgok”-ba vagyok avatva, és azontúl sok mindent megbeszélt velem Jenő.

Új kapocs volt ez köztünk.

Akkoriban halt meg Bélteky bácsi, a volt közjegyző, aki az én két öcsémnek is tutora volt. A család kérte akkor, hogy az uramat bízzák meg helyette. Sok bajjal járt ez is, mert Jenő nagyon lelkére vette. Csabának sokszor kellett adósságát, apró garázdaságait elintézni. Sándorka meg betegeskedett néha.

Szép arcú, nyúlánk, lányos kispap volt. Ha vakációzni hazajött a szemináriumból, etettük, tömtük mindenféle jóval, szórakoztattuk volna is, de ő lesütött szemmel járt, a breviáriumot olvasva, és déli harangszókor akárhol voltunk, akárki volt nálunk, láttam mozogni a szája szélét az úrangyala-imádságon.

– Miféle fancsali feszület – ütötte hátba István bátyánk néha. – Így nem leszel püspök soha, kölyök. Egyféle keresztelőn még nem estél át.

– Egyféle írral még nincs felkenve – kacagott Ilka —, az ördög gyertyáját is meg kell gyújtani.

Piros lett a homloka tövéig, hogy megszántam. Néha elővettem testvérien, pajtásosan.

– Mondd meg nekem igazán, Sándor, ti egészen úgy hiszitek a vallást, ahogy írva van?

– Magda! De hogy kérdezhetsz ilyet?

– Csak úgy gondoltam, nézd, az a sok kedves, okos, világias, elegáns pap, aki van, az nem tesz úgy, mint te. Mégis jó papok, előremennek a pályájukon. Nincs vajon köztük valami titkos megegyezés az igazságról?

– De Magda, te ezt komolyan?…

– Csak úgy gondoltam. Talán te nem tudod még! Mi volna, ha egyszer rájönnél, hogy titkos szövetkezés az egész, persze csupa jó szándékból az emberek iránt. Az ostyáról való tanítás, meg hogy elevenen feltámadunk. Mi lenne, ha megtudnád?…

– Magda, az Istenre kérlek, hagyd abba! Nem bírom hallgatni! Ha megtudnám, hogy senki sem hisz, én akkor is hinnék. Mert igaz, azért!

– De honnét veszed a bizonyosságot?

– Magamból. Mert kell! Ha nem volna igaz, nem éreznők annyian annak, annyi sok száz éve. Egy ilyen tökéletes, nagyszerű szervezet, mint az egyház. Nekem részem a hitem, bennem van. Elvész az ember, ha nincs valami olyan minden érintésen felül álló bizonyosság, amelybe megkapaszkodhat. Nem kell mindenen gondolkodni, a gondolkodás másodrendű. Ragaszkodni kell tudni valamihez. De nem, én nem tudok jól beszélni erről, én csak egyszerű katonája vagyok.

– De azt hiszem, értlek és igazad van! – mondtam gyorsan, mert valaki épp közénk jött és megzavart. “Kicsit ostoba talán – gondoltam magamban —, de milyen jó, kedves és tiszta!” Őiránta éreztem legtöbb vérséget az összes enyéim közül, és a kisfiam, azt hiszem, hasonlított rá. Mikor játszott Pityuval, járókán vezetgette, tonzúrás, fiatal fejével olyan volt, mint régi képeken a kis Jézust dajkáló szent, ifjú szerzetesek.

A valaki, aki belépett, a francia nyelvmester volt, aki akkoriban került a városba, és az uram mindjárt megfogadta hozzám óraadásra. Egy egész télen át nyaggattuk könyvből az igeragozást s a grammaire-t; Bardeaux úr poros ruhájú és mocskos körmű ember volt, félhomályos múltú, furcsa egzisztencia – a tintás tollat mindig a vastag szálú, fekete hajába törülte, és néha dőlt belőle a pálinkaszag. Tavasz felé néhányszor részegen lelték reggel az egyik padon a Várkert alatt. Akkor elvesztette az óráit, és egyszer csak – ahogy jött – eltűnt a városból.

Jenő akkoriban már szeretett ilyen mókákat csinálni velem. Egyszer, hogy a fogam fájt, Debrecenből utaztatta ide a legdrágább fogorvost; vége az lett, hogy idegeskedtem, sírtam, nem engedtem kihúzni, és a nagy költség hiába volt. Az ilyenekről hamar szóbeszéd indult odaát a tisztiházak uzsonnáin. “Csak hadd irigyeljenek, az jó” – gondoltam néha gőgös indulattal.

Őszre aztán nagy hűhóval, sok lakomával, borral, beszéddel képviselő lett itt Szinyéry Lajos gróf, Telekdy Péter maga költségén tartotta jól a parasztjait, Jenő a városban csinálta a hangulatot; és nagy kortes volt Kendy Péter is, akinek az ügyében csakugyan kiegyezett az uradalom. Igen, ez Jenőnek az én rokonaim révén sikerült, a gróf maga is tudta ezt, és külön, szép köszönőlevelet írt majdnem baráti hangon. “Úgy kell Schereréknek!” – ujjongtam diadalmasan.

11

Akkor tavasszal került ide Jolsvay alispán, akinek a felesége másod-unokatestvérem volt; báró Pórtelky Melanie. Kicsit gyanakvón és felkészülten vártam az első vizitjüket; hátha az asszony majd éreztetni próbálja velem a híres Bach-korszakban kiármánykodott bárósága és a vagyona fölényét. “Eb ura – gondoltam —, őneki már az ükapja se látta Pórtelket, a lápos, eldugott falut s az oszlopos, ősi házat, ahol az én apám szülői laktak, ahova én vissza tudok járni homályos kisgyerekkori emlékezetben még, és látni a szérűs udvart, a szárazmalmot lenn s a »kastély« kőereszes, ormós elejét!” Eltökéltem, hogy igen nagyon vigyázni fogok, nehogy túl barátkozónak lásson s a mágnásatyafiságon kapaszkodónak. De másképp lett. Egészen lefegyverzett a kicsit idegenszerű, különös nagy kedvességével.

Szép, telt, szőke asszony volt Melanie, a Pórtelkyekre őt is csak az orra különös hajlása emlékeztette; de az arca puha és tiszta volt és kicsit parancsoló; mint Mária Teréziáé, szebb kiadásban.

Ábris bátyánk felől kérdezősködött, kivel nagyon kevéssé érintkeztünk újabban a grószival való sok, apró horzsolódásuk miatt. Aztán arról beszélt, mennyire nagy szüksége lesz rám s a barátságomra, hogy tájékoztassam itt emberek és viszonyok között. Jenőhöz kitüntetően nyájas volt; úgy látszott, egészen meg akarja nyerni. Nyoma sem látszott nála a családi gőgnek vagy elfogultságnak. “Másfajta, ezen túlemelkedett-e, vagy csak jól palástolja?” – töprenkedtem kíváncsian.

Az ő barátsága több jövést-menést, társaságban forgást, vendégeskedést jelentett nekem. Hogy a házam tájéka rendes, tiszta lehessen, most már nem volt elég egy cseléd; hát behozattam a környékbeli falvakból egy-egy kis buta sváb bocit, tizenöt évest, két hét alatt az én nevelésemben pompás szobalány vált mindből. Nagyon sokat bajlódtam a pontos, előkelő felszolgálással asztal körül, és ezt Jenő is így szerette. Kedvünk telt az ilyen parádézásban főleg a vidéki urak előtt, akik most mind gyakrabban voltak a vendégeink. Többnyire ügyük volt az uram kezében, és most, így közelből nem hatottak már olyan nagy valakikül ezek a híres Széchyek, Kendyek, Rábák és egyebek, mint azelőtt, gyerekkoromban, családi mendemondákon és babonás tiszteleteken át. Mintha megkoptak volna; vagy én fejlődtem? Így, ügyes-bajosan, aggódón és gyámoltalanul az ügyvéd kezében és megcsaládosodva, pipásan, az időjáráson panaszkodva – vagy lovat, kutyát, régi legénykedést emlegetve lassú járatú, nehézkes, elszokott beszédmóddal —, nemigen találva magukat az én csinos, tündökletes tiszta szobáimban a fövényes, papírcifrás köpőládákkal; ó, néha oly otrombán falusiasak voltak!

De most már őróluk mondta Jenő: “Csak csínján, csak kedvesen velük, utánuk élünk!” Fél év múlva beköltöztünk a harmadik lakásunkba, közel a megyeházhoz s a vendéglőhöz, mert már ez és nem a nagypiac adta a kliensek javát. Mennyi pörös birtokeligazítás volt akkori időben, milyen aratása a fiskálismesterségnek! Még csak kezdődő, tervezett dolog volt a láplecsapolás, és már mennyi kalandos számítás, aggály, spekuláció gyűrűzött körülte; igénypörök, sajátítások, százféle kapzsiság az ígért, leendő földekért, melyek kakas, békalencsés zsombék alatt pihentek még, és csak vízimadárnak adtak fészket. A Megye utcához közel hát, a Hétsastoll utca sarkán béreltünk ki egy egész, nagy, újonnan épített házat. A régiek alacsonyak voltak, gerendás mennyezettel és szemöldökfával; de a miénket már az új pallér építette; magas ablakokat hagyott fatáblákkal a zsaluk helyett, és cifrás verandát ragasztott az udvar felőli oldalon a sok, szép tágas szoba elé. Ó, itt már öröm volt elhelyezkedni, itt egyszerre felszabadulón, elemünkben éreztük magunkat mind a ketten! Igen, igen, most, a messzeségből felidézve ezeket, én igazságos akarok lenni magam iránt, de biztosan tudom, hogy nemcsak én, hanem az uram is szerette és igényelte mind a finom, csinos dolgokat, módosabb, újfélébb szokásokat, fejlettebb életmódot.

– Az udvart beültetjük szőnyegvirágokkal – tervezgette nagy lelkesen —, a legközepére rózsatőket ültetünk, nagy körben vagy százat; az istálló falát lonccal futtatjuk, oda az orgonák tövébe kerül a Pityu hintája a tornázószerekkel. A kistornác mentében sok leandert és gránátfát, a sarokba egy szép szőlőlugast. A bérlet tíz évre szól, úgy rendezkedünk, mint a magunkéban, Magdi! Hátha meg is vesszük akkorára.

– Messzi van az még! De most, jaj, mennyi dolog lesz ilyen sok szobával; hogy győzöm, istenem? Igaz, hogy gyönyörű! Milyen szép mustrájú ez a fal, arany és lila; ez, ez lesz a szalon!

Mert így hívtuk a vizitszobát most már, mióta Melanie idehozta ezt az új, franciás szót.

– Azt a kis különszobát a tornác végén, Magdi, az öcséidnek rendezzük be, hogy mindig itthonosan érezzék magukat, ha vakációra jönnek. És tudod, azt a Képíró Zsuzsit, aki a lakodalmunkon főzött, azt hallom, meg lehetne kapni szakácsnénak. Persze, tizenkét forintot elkérne, Kendyéknél szolgált már a tanyán. Mit szólsz hozzá?

– Ó, az… nagyszerűen főz! De hát eljönne. Egy olyan Magyar utcai nemesasszony… mihozzánk?

– Mi az, hogy “mihozzánk”? Ojjé! Csak persze külön kis szoba kell neki. Az már olyan házvezetőnő-féle volna.

Hát új életörömmel, tűzzel fogtam a rendezkedéshez. A bútor sem volt így elég, sokat kellett szerezni hozzá; egy egész vendéghálót, egy gyerekszobát, egy kis kék nappalit. Az amorettes selyemfotelok lábait s a tükröt újraaranyoztatni, a zongorát igazítani, ezüstholmit, gyertyatartókat vásárolni. “Hát tudod, ez most már befektetés nekünk!” mondogatta Jenő, komoly arccal.

Az istállómester mondta neki egyszer, hogy volna nála két csinos póniló, az erdődi uradalomból küldték át, mert ott már felnőttek gyereksorból a kis comtesse-ek. Nagyon olcsón adta, és hát istálló úgyis volt a házban, és egy udvarosfiút úgyis kellett tartani öntözésre, útseprésre, no, megvettük, és én buzgón és játszó kedvvel hajkurásztam a kedves, felcicomázott kis öregeket végig a Váralján és ki a szőlők felé. Már nekiszelesedtem egy kicsit, és nem bántam, hogy a tisztiházak sora előtt visz el az út.

De az uram nagy dorgáló, intelmes levelet kapott az öregjétől; olyan kemény és pátoszos hangút, mint az apostolok bibliai episztolái. Tán három napon keresztül is fogalmazta az öregember. Jenő ideadta nekem is elolvasni, aztán szó nélkül eltette, és egy kicsit morcosan hallgatta agyon, amikor én beszélni, vitázni, igazkodni kezdtem a vádak ellen. Pár napig volt köztünk valami feszültség emiatt, de aztán segítettem rajta, hogy elmúljon. Egy asszonynak egyetlen hivatalfőnöke az ura; az pedig, ha egy kicsit szereti, mindig megvesztegethető.

De most legalább tisztában lehetünk vele, micsoda alattomos, irigy, áskálódó banda az uradalmiaké. Igen, ők leveleztek az öregekkel, és bevádoltak és kiszínezték a mi “őrült pazarló” életmódunkat. Pfuj! “Hát most már azért is!” – gondoltam felháborodva. Utálatos volt nekem ez a jóakarat színébe öltözött ármánykodás.

És még inkább idegesített, hogy grószi is hűvösebb lett újabban irántunk, ritkábban jött (erősen öregedett is már), és sokszor tett egy-egy éles, rövid megjegyzést az életmódunkra. “Nagyon jól mehet dolgotok, hogy ilyenekre is telik!” Meg hogy: “Az én házam se volt klastrom, de ilyen sáskajárást, mint nálatok, nem ösmertem! Jönnek, mint a jó kútra, boldog, boldogtalan!” “Persze – gondoltam —, neki most már csak úgy jó, ahogy a menye él, Ágnes, aki már a negyedik gyereket várja, sehova se jár, és a fiatalsága egészen belegémberedett már az unalomba, gondba, akarattalan engedelmességbe!”

– Komoly dologban járok! – kezdte Melanie az ő telt, friss, jóleső hangján, és hátrasimította a dús, szőke haját. – Megint rátok szorulok, segítsetek nekem, kedves! Nőegyletet kell csinálnunk itt. Szégyen, hogy ilyen nagy városban, megyeszékhelyen nem volt idáig. Úgy gondoltam, hogy ketten állnánk az élén, kezdetben, persze, amíg helyembe érdemesebb nem kerül. És az anyagrófnőt megnyernők díszelnöknek. Ez a Jenő küldetése lesz, hogy előkészítse az utat nála.

– Kész örömmel, természetesen! – udvariaskodott az uram.

– Csakhogy még egyéb is, unalmasabb dolog is várna ám magára! – fordult felé ragyogó, tiszta szemei mosolygós kedvességével. – Kell, hogy titkára legyen az egyesületnek, hogy mindig mellettünk legyen tanáccsal, a hivatalos formák igazításával. Hisz mi csak gyámoltalan asszonyok vagyunk! És ez a komoly, nemes cél összehozná itt a széthúzó elemeket. Lehetetlen, hogy ne rokonszenvezne ezzel! Nézze, iparkodni fogunk, hogy dologgal ne terheljük, azt elintézzük, csak a neve, a személyes tekintélye kell és a tanácsai néha. No, ne gondolkozzék, Vodicska kérem, ugye, belemegy?

Láttam, hogy Jenő nem szabadulhat már, de nem voltam tisztában, hogy kedvére van-e a dolog. De hát miért ne? Nekünk szerepelni kell most már, ez csak javunkra lehet.

– Hány éves a kisfiad? – kérdezte Melanie később gyorsan, és elnézett szokása szerint a gyerek feje fölött. – Még nincs négy? És már ilyen tisztán beszél? Nézd, most kellene neki egy idegen nyelvű leány, ha akarod, hozhatunk együtt Svájcból, én is most írok emiatt: a kislányaimhoz akarom.

– Ó, nagyon leköteleznél, Melanie! Igazán kedves vagy.

Jenő aggályoskodott ezen később magunk között. Most már négy cseléd, mit fognak szólni hozzá! De Melanie előtt lehetetlen volt visszalépni, és én titkos örömmel gondoltam: milyen szép lesz, ha majd kikocsizom a pónikkal, Pityut s a bonne-t hátam mögé ültetem szépen kiöltöztetve.

Akkortájt hozta itt divatba Melanie a lawn-tenisz játékot, amit ma már szerteszét az egész országban mindenhol ismernek tán. De az idő tájt még Pesten se játszták; Jolsvayéknál valami angol táncmester volt nyáron; az tanította rá a kislányokat. És Melanie a megyeház udvarán csináltatta meg az első pályát.

Ügyetlenkedtünk, bizony; szokatlan dolog volt az itt, hogy az ember ugráljon, szaladozzon, lihegjen, mikor nem kénytelen vele; és mint a gyerek, színes labda után. Mi, asszonyok talpaltunk, hajladoztunk, melegedtünk délelőtt a háztartásunkban eleget, én legkivált, délutánra az ember már ülni kívánt szépen kiöltözve, befűzve; felfésült haját össze nem csapzani, rendbe szedett arcbőrét ki nem izzasztani idegenek, férfiak előtt: és nem porozni össze finom, hegyeske cipőjét.

Én bizony nemigen erőlködtem a játékkal, de társaságban levésre, szórakozásra jó ürügy volt ez nagyon.

Egy késő nyári délután, Telegdről jöttem éppen haza, ahol anyáméknál hűsültem néhány hetet, új embert mutattak be nekem a tenisznél, aki azóta került ide, és már mindenütt vizitelt. Horváth nevű (az ilyen nevek semmit se mondanak még így, h-val írva sem), ügyvéd szintén és már nem gyerekember; az urammal lehet egykorú. “Melanie túlságosan befogad mindenkit!” – gondoltam első percekben; de később, mivel az idegen sem játszott a keze valami hibája miatt, mégiscsak beszélgetésbe kezdtem vele.

Ha emlékezném most világosan, hogy milyennek láttam akkor, és hogy hatott rám!

Azt hiszem, idegenszerűnek tetszett, másnak, mint a többiek itt, és elég rokonszenvesnek; de egy kis bosszús lenézéssel gondoltam azokra az asszonyokra, akik máris végképp el vannak ragadtatva tőle.

Furcsán tudott nézni az ember arcába, valami örvendő és szelíd elgyönyörködéssel, mely nem kíván, és nem keres egyebet, és hálás hódolattal van teli ennyiért. Azért, hogy az asszonyok vannak, és hogy szépek, gondozottak és kedvesek.

– A hajviseletét nézegettem! – mondta csendesen elgondolkozva. – Ha semmit sem fésülne fölfelé, hanem az összest oldalra húzná, azt is, ami a kalap alatt rejtőzik, igen, több jutna az arc elé, és mind érvényesülne! Persze, sok így is, kicsit túlzott volna, de borzasztóan hatásos. Mily pompás haj az, a legritkább fajta! Hogy egészen magától göndörödik, és nem járja sütővas, ez mindjárt látszik; de hogy így nagy hullámosan és nem kellemetlenül szálanként borzolódva.

– Ennyire érti maga ezt az asszonytudományt?

– Nem értés ez! Csak úgy silabizálom! A maga külsejéhez különben könyvtárnyi tudomány sem volna elég. Egészen különös, de valakihez mégis hasonlít! Sőt nagyon!

– Ugyan? Ismerte a másomat?

– Igen, ha úgy öltözne és úgy viselkedne, egészen. De így azért sokkal jobb!

– Ki volt az?

– Egy híres, nagyon híres német színésznő.

Elhallgattunk, és később, lopva és oldalvást megnéztem jól. Friss arcú, tiszta, szőke ember volt, eleven szájú és fehér fogú, az arca pirosas kicsit és a haja láthatóan lágy és finom. Az arca csaknem szabályos volt, a keze ápolt; és valami igen kitűnő, szokatlan, könnyű és finom parfüm illata érzett rajta. Mégsem tűnt fel azért piperkőcnek vagy afféle kellemetlenül “szép ember”-nek; volt benne egészben valami kis hanyag gyűrődöttség.

– Igaz, maga sok földet bejárt – kezdtem újra a szószaporítást a játszókat nézve, ezt már hallottam felőle. – Nem fogja unni magát itt miköztünk?

– Dehogy! Meglelek itt mindent, higgye el, ami az életben érdemes! Nap süt, fiatal, kedves asszonyok szeme ragyog; jóindulatú, őszinte, barátságos emberekre lehet akadni, kedélyes az élet, tudnak szívükből és szépen mulatni az emberek. Mi kell egyéb? És aztán ne is mondjam, hogy itt jó aratásom kínálkozik, maguk az ügyvédek panaszkodtak, hogy kevesen vannak, nem győzik a dolgot. Jó, tiszta, igazságos, jövedelmező és átlátszó pörök. Igen, hiszen én már majdnem tíz esztendeje nem vagyok egyéb, mint egy kis vidéki fiskális.

– Rontja majd a mi dolgunkat! – mosolyogtam tréfás haraggal.

– Nos, tőlem nincs mit félni! – legyintett nyíltszívűen, és nevetett. – Jolsvay, az alispán maga csalt ide; szíves örömest ide fogják nekem adni a maradék, unalmas, fölös, túl könnyű dolgokat, aprókat, amikkel a három idevaló röstellne bajlódni. A maga ura is, Jenő, aki mellesleg a legkülönb, szinte sok is ide! No, és én nem vagyok túl nagyigényű; egyedül állok. Csak süssön ilyen szépen a nap, ezt nagyon szeretem.

– Már olyan sok éve – kérdeztem visszatérve a gondolatomra —, hogy elhagyta a művészkedést?

– Nyolc esztendeje, igen, hogy csúz támadt a karomban, és nem bírtam azután jól a vonót. Hisz nem volt az olyan dolog egészben, ne higgye, hogy nagy kár értem! Én csak kísértem Perényit, a nagy művészt, azóta más kíséri helyettem. Engem nagyon szeretett, mert alkalmazkodó voltam játékához és a drága, bolond, szeszélyes művésznatúrájához. De hogy úgy, én külön, nem volt az komoly dolog! Nagyon fiatal koromban persze azt hittem én is, de amikor kinn jártam, és szerepeltem, már tisztában voltam vele. Láttam és csudáltam a mestert; és magammal nem is erőlködtem aztán már, nem érdemes! Lehet, hogy sok múlik lustaságon az ilyenekben, de a lustaság is eredendő bűn.

– Hogy beszél maga ezekről! – néztem rá elálmélkodva és majdnem ingerülten. – Maga, aki világot látott, idegen földeket, életet; híres és nagyszerű embereket ismert. Sok nagy várost, minden szépséget.

– Ó, istenem, mikor az ember úgy jár, impresszárió a nyakán; éjszaka játszani és ismerkedni, nappal utazni és pihenni kellett. Ki ér rá megnézni a régi templomokat, múzeumot, hírességet? De meg ha látja is az ember, nem olyan nagy eset az; semmi sem nagy dolog közelről. Vagyis nem a kihíresztelt dolgok az igazán nagyszerűek, amiket minden jövő-menő bepiszkol a csodálkozásával; eltátja a száját, s azt füllenti restelkedve, hogy érti ám egészen. Néha láttam a vonatablakból hirtelen feltűnni szaladó, mozgó tájék mélyében egy csillogó víztükröt, vagy kopasz sziklák zugában egy rózsaszín barackfa állt egyszer magában és nagyon fiatalon. Ilyenkor néha belém ütött: ez szép, ez tetszik nekem. Az ilyet csak én láttam és csak akkor egyszer úgy, ha visszamennék, nem lelném meg újra. Egyszer Svájcban vagy hol, valami tó partjára szöktem ki, és három kis fiúkölyket leltem, mezítlábost, ahogy kockáztak a kerek kavicsokkal. Közéjük ültem; a szavakat nem értettem, de nagyszerű volt, ahogy visongtak és ugráltak és hemperegtek az örömtől, mikor ügyetlenkedtem, és elnyerték az ezüstpénzeimet. A mesternek elmondtam másnap úgy, hogy megkívánta. “Vigyél oda engem is, leljük meg, keressünk olyan kockázó gyerekeket!” Csakhogy nem kerültek meg soha többet a csirkefogók, még olyanformák se; ha erőlteti az ilyet az ember, kényszeredett az, ízetlen! De bosszantja magát az ilyen zavaros, tudatlan beszéd?