Kitabı oku: «Színek és évek», sayfa 7

– Dehogy, dehogy! Csak gondolkozom! Olyan furcsa! De a híres, nagy emberek mégis?

– Ó, ne gondolja! Azt tudják, amit tudni kell nekik mindenki számára; de belül nagyon egyszerűek. Tudja, ők kijátsszák, kimuzsikálják, kiírják magukból az érdekességüket, a sokból összerakottságukat, vagy hogy mondjam. Azontúl fáradtak, magukba esnek, szégyenlősek is, félnek, hogy pojácákul akarják őket, és gondolják: elég abból a deszkán, most a magam ura vagyok! És így, egy ilyen kis helyen, mint ez a város, nézze, csak hetek óta vagyok itt, és már sokkal több érdekeset, színeset láttam. És kellemetesebben, adódóbban. Nagy emberek! A mesteremnek az apja kötélverő volt, egy nagy színésznő, és a legtöbb, házmester lánya vagy külvárosi szatócsé; és az ilyen megérzik azért mindenen át.

– De a sok pénz!

– Az, az, gyönyörű, csakhogy elmegy! Nekem mind elment. – Gyerekesen bűnbánó, szomorkás volt itt az arca, hangja. – Az olyan pénz nem maradós! Az ember azt hiszi, fogytig úgy lesz; és szereti a jót, és asszony, olyan átmenő asszony mindenütt van, és szép, kedves, drága ruhás; tőlem mindig több pénz ment, mint amennyi jött. És ezt, ördögadta, máig se tudtam leszokni! De nem rontom már magát ilyenekkel, nem haragszik, hogy kedvét szegtem? Megengedi nekem, hogy tisztelkedjem maguknál is? Jenőt jól ismerem már, és nagyon sokra tartom!

Hazamenet, emlékszem, azon járt az eszem akkor, amint már elébb újságolták nekem; hogy Zimán Ilka néném, az özvegy megfogta már magának udvarlóul ezt a Horváthot. “Rendén van, gondoltam, ámbár egy nappal se lesz fiatalabb nála, hanem csak vénebb!” Azután eszembe jutott, hogy itt, Szinyéren, mindig divat volt kapni az új emberen. Egy-egy züllött nyelvmestert vagy zongorakisasszonyt is hívogattak, traktáltak, olyanok is, akik nagyon gőgösek az idevaló, bennszülött felszármazókkal szemben. “Új szita szegen szárad!” – vontam egyet a vállamon; de ez azért szimpatikus, egy furcsa, túl őszinte, színésztelen, olyan mindegyember.

12

A zöld ernyős kis lámpa szunyókált a gyerekszobaasztalon, és az imént kihordott fürdővíz tiszta gőze szállt az ágy körül, az alvó testecskéről. Jenő benyitott ide a kaszinóból jövet, itt talált engem, és valahogy szó nélkül leültünk ketten a gyerek mellé. Nem volt vendégünk aznap, és szinte jólesett egyszer így csendben lenni este, gyereket fürdetni, déli főzeléket meg hideg húst adatni vacsorához, és nem öltözni díszbe. Egy darabig néztük a kis lenyírott, szöszke fejét, kicsit vékony arcát és lehunyt, seprűs szempilláit. Mintha ráérzett volna, megfészkelődött kicsit, és valamit gügyögött; akkor az apja vigyázva, nagyon gyöngéden a falnak fordította, szépen simára húzta rajta a tiszta ingecskét, betakarta, végigsimogatta. Aztán megfogtuk az egymás kezét. Hallgattunk.

– Milyen ritkán is vagyunk így hármasban együtt! – mondta egyszerre Jenő.

Kihúztam a kezem a tenyeréből, és nem szóltam rá semmit. Ez olyan szemrehányásféle volt tán, akármilyen félénk és gyöngéd, eszembe jutott, hogy Jenő sokszor néz ellágyult, sajnáló szemmel a gyerekre, és valami érzelgős igaztalanságot éreztem ebben. Szinte ingerelt. Tudtam, hogy nem vagyok hanyag vagy rossz mama, ha kicsit szigorúbb is, mint ő, aki majdnem kényeztette, és ezt egy kicsit ellensúlyozni kellett. De hiszen én mégis többet vagyok itthon vele, mint ő – délelőttönként mindig —; az én felügyeletem alatt áll evése, ruházata, sétája, és minden a legpontosabban megy, Jakobi doktor folyton dicsér érte. És hát, hogy így, vendégesen élünk; én tehetek-e arról, csak én akartam? A fáradsága úgyis mind énrajtam! Jenő megérezte, hogy valami ilyet készülök mondani, mert hirtelen elfordult, és súgva mutatott a kicsink felé.

– Nézd, milyen szép így fehér ingben! Ez a finom, nyúlánk fiúalakja, az okos kis képe, igaza van a dadának, mint a kisjézus! Tudod, hogy már a mö-betűt is ismeri; azt mondja, háromlábú!

– Okos lesz – mondtam felderülve —, miért is ne lenne?

– Apjárul-anyjárul! – súgta Jenő, és egymásra nevettünk. – Te, ezt még nem is mondtam. Magdi! Tegnap benn volt nálam az irodában, én a díványon feküdtem, ő a földön ülve levelezte a német lexikont. Azt kérdi egyszer: “Apu, mi ez a kis golyó?” “Az a nap – mondom —, itt meg ez a kis pont a föld, mert látod, ez ennyivel kisebb a napnál!” Nagyot néz, és azt kérdi. “A holdnál is kisebb?” “Nem, Pityu, a hold még a földnél is kisebb!” “Hát ezt milyennek rajzolnák ide?” “Hát azt is egy pontnak!” – “Azt egy pólyás pontnak, ugye?”

Elfojtva, hogy fel ne ébresszük, soká kacagtunk együtt, ritka, kedves meghittségben az éjjeli lámpás, meleg, homályos kis szobában. Később megint elgondolkozott Jenő.

– Csakhogy átesett a betegségeken – mondta aggodalmas arccal —, az az első esztendő keserves volt. Azt hittem néha már, hogy mind a ketten itt hagytok – asszony is, gyerek is, két beteg —, de jó, hogy átestünk.

– Baj, gond akad most is elég! – feleltem beléesve a komolykodásba. – Majd kiigazodik lassan, meglásd! Csak egészség legyen! Nem ogunk mi mindig ennyi költséggel élni, Magdi, aztán meg a jövedelem is csak több mindig. Hiába, most egy kicsit korteskedni kell, megnyerni az embereket, az atyafiságot. Ha az ember egyszer benne van…

– Bizony, Jenő, csak az ér valamit. A vármegye, hiába!

– Hát hiszen…

Kérdve és kicsit riadtan néztem rá. Akkor először lett ez így szóvá téve köztünk. Hirtelen megindulással átfogtam a nyakát, a karja alá fúrtam a fejem.

– Istenem, uracskám, ha én azt elérhetném egyszer! Hogy ott lehetnék asszony! Az volna már minden, az életem legteteje, akkor nem kívánnék egyebet azután!

– Csacsi, csacsi kis asszony, boszorkány. – Összevissza csókolt, ölelt, én lihegtem és kacagtam az ölében; de közben eszemben járt, hogy most mindjárt kezdődik valami oktató, komolyas beszéd, mint minden ilyen bolondozás után. Jött is.

– Látod, csacsim, akkor aztán el is kezdünk majd őérte dolgozni, neki gyűjteni, a kis mókusnak. Hidd el, sokat gondolkozom én ezen. Mióta látom, hogy Péter apád úgy a végit járja Telegden; mindig forog az eszemben, mit lehetne itt csinálni! Esetleg a két fiú pénzéhez felvenni majd valamit, árverésen egy kis szerencsével megszerezhetnők hármótok számára; azután a fiúkat, ha nagykorúak lesznek, pénzzel ki lehetne elégíteni. Hiszen még hazulról, az én öregeimtől is kerül egyszer csinosan! Csak vagy két évig tartaná még magát ez a Péter!

– Ej, vége annak! Anyám azt hiszi, hogy jövő őszre árvereznek. Még aratás előtt.

– Hogy megy minden lefelé, milyen gyorsan, ha egyszer elkezdődik! Csak legalább mi fennmaradjunk, Magda! Mindenáron! Hidd el, máris olyan sokat költünk!

– Tán megint jött ma Kassáról levél? Hát igaz is, Jenő, te csak olyankor kezded ezt! Hát min takarékoskodjam, csak azt mondd meg? Leánykoromban, tudod, hogy Gáchtól öltöztem, most meg mindent úgy bolondítok össze Hanival. Majd meglátnád, hogy tudna más asszony annyiból öltözni, mindenütt ott lenni, Melanie-val kiállni a versenyt. Hát akarnád, hogy most lemaradjak, visszavonuljunk?

– Tudom én, fiam… dehogy, dehogy! Mért beszélsz így, hisz nem panaszképp mondtam. Majd csak… Magdi… majd lesz ez máshogy is!… Te, igaz, valami nagy újságot is mondok majd neked! Egy titkot!

– Jaj, kisuram, hamar-hamar!

– Majd ha megérdemled elébb. Jó vacsora, forró tea, mogyorós sütemény, jó kis asszony!

Ringatott, becézett, dorgált és ingerelt, mint egy kisgyereket. Rá kellett hagynom: látszatra néha egészen ostobácska és selypes voltam, egy kicsit vissza is hatott ez igazándiban is. A háztartásban energikus és a társaságban fölényes voltam; de soha tíz forinton túl nem adtam-vettem, ennél nagyobb összeg egyszerre sohasem is volt a tulajdonom, soha fontosabb életdolgot, még csak a lakáskiválasztást vagy fűtőfa-megrendelést sem végeztem el magam, saját felelősségemre és szabad akaratomból. És ez azért olyan jó, meleges dolog volt, valakit mindig megkérdezni, kicsit biztosra venni, hogy helyettem és ellenemre is minden gondosan, jól lesz intézve.

A tea után megbújtam mellette az ebédlődíványon.

– No hát a titkot!

– Hát ide figyelj! De aztán hallgatás!

– Persze!

– Hát először is az üres főispáni székbe Jolsvay kerül még most a tavasszal. Ez már biztos!

– Ne mondd! Melanie…

– Főispánné lesz hamarosan, áprilisban hozza Lajos gróf a kinevezést.

– És akkor az alispánság?

– Várd sorát! Őszre, ha addig valami közbe nem jön, meglátogatja a kastélyt a fiatal trónörökös. Hajtóvadászat lesz itt.

– Ó! Igazán? Itt, Szinyéren?

– De erről igazán csitt egyelőre! Ma még csak én tudom a gróftól. Hát akkor, tudod, kicsit nehéz lesz itt megyei politikát csinálni; éppen tisztújítás előtt; ezzel a gróf maga is tisztában van. A jövendőbeli király jön, ez nagy dolog mindenképp; országos érdek szinte a magyar főurakkal való ilyen barátkozás! Persze, nagyon szép, nagyon impozáns fogadtatás kellene. Nem elég az uradalom és a város, a megye is kell, például nemesi bandérium vagy efféle. De tudod, hogy most itt sokan dúlnak-fúlnak a vízszabályozás miatt. Nem egyöntetű a hangulat az urasággal szemben. Hát ezt kellene… valahogy… odáig.

– Hogy te?

– Hát én és Jolsvay és ti ketten Melanie-val! Egy kis hangulatcsinálás, egy kis korteskedés; hisz végre is rokonokról, lekötelezettekről van szó többnyire! Hisz be kell látnia a sok vaskoponyájúnak, a sok “járomszeghegyezőnek”, ahogy a gróf hívja őket, hogy végin is ők vallják kárát az okoskodásnak. Most meg kell próbálni velük mindent, mert így ezek még valami passzív tüntetésre, észrevehető ellenségeskedésre is képesek. Meglátjuk most, mit tudunk!

– És mi lesz mivelünk ezért?

– Jaj, te kis cigányasszony! Aci-nesze! Hát mindjárt az eset után novemberben még – meglesz a tisztújítás. Jolsvay megkapja az utasítást a jelölésre, a gróf is mindent megmozgat a bizottságban, és ilyen dolgokban eddig is keresztülvitte ő, amit akart. És végre is, ha meg tudjuk nyerni a vármegyét az ő számára, egyben már magunknak is megnyertük. Az alispánság akkor, úgy látszik, kis dolog!

Halkan felsikoltottam az örömtől, tapsoltam, és a nyakára fontam a két karom. Úgy éreztem, hogy minden álmom és ambícióm teljesítve lesz, és egyebet nem is akarhatok már azután. Szerettem volna sürgetni, tolni, ösztökélni előre ezt az embert, aki hivatva van rá, hogy teljesítse és véghezvigye a világban, amit az én becsvágyam kíván. Igen, igen, gondoltam, egy férfival mindent el lehet érni; őáltaluk el lehet jutni mindenhez, csak biztatni, akarni, zavarni kell; szívósan és ravaszul, ez az asszonyok dolga.

Az előszobában csengetés hallatszott: Horváth Dénes jött, a Jenő új kartársa. “Hát ma sem maradhatunk magunk!” – dörmögte előbb az uram, de mikor meglátta, felderült, és örömmel ment elébe.

Őszintén megszerette egymást ez a két ember a nyár óta, és nagyon sokat voltunk együtt; hisz olyan nagyon kétfélék voltak. Horváth, ha máskor nem, így vacsora után mindig beállított, Jenő egy üveg bort hozatott fel, én hímzést vettem elő, szivarra gyújtottak, elbeszélgettek éjfél utánig is.

Horváth jóízűen, színesen tudott beszélni, bár kissé lassan, várakoztatóan; de a maga különös, lagymatag módján mégiscsak értesíthetett olyan dolgokról, amik távoliak vagy szokatlanok voltak nekünk: idegen emberek, tágabb világ, színházak, élet, asszonyok. Szívesen hallgattuk, mert nem volt nagyképűsködő, és egyre mondogatta – meg ki is érzett ez —, hogy nem nézett ő soha semmit sem alaposan, “tudományosan” – sok minden ki is kallódott már az eszéből; tán legfőbb bölcsessége volt, amit sokszor mondogatott is, hogy: “Ez a bolond élet mindenestül mégiscsak kedves valami!” Jólesett ezt így hallani tőle, csendes, duruzsoló, téli estéken; puha hangú, kellemes, tiszta, szőke ember volt. A Jenőt elfoglaló dolgok nem voltak az ő témái; derült közömbösséggel szinte felettük állt. Meghallgatta érdekkel és álmélkodva, mint egy idegen, helyeselte is a Jenő ítéleteit – a közigazgatásról, a mostani rezsim tunyaságáról —, de ő nem akart velük semmit. Csak nyugodt életet itt, tiszta kis pöröket, jó társaságot, kedves trécselést. “Mint hal a vízben, úgy él a világon!” – mondta Zimán Ilka, és tréfás-irigyen ütötte vállon az örök fekete strucclegyezőjével.

Ilkát mindig udvariasan hazakísérte tőlünk is, mint mindenünnét; de valahogy túl bizalmaskodó, tréfásan csúfondáros vagy ingerkedő volt vele szemben mások előtt. Tán előttem leginkább – és Ilkán látszott is a féltékenység —, mert velem mindig tisztelettel és tartózkodó gyöngédséggel bánt. Sokszor jött korábban is este, mikor még nem volt otthon Jenő; ilyenkor a kis kék szobában ültünk, én öltögettem, és ő csendesen, elégedetten nézett maga elé; majd pamutot gömbölyített nekem, vagy a kicsit hibás kezével befűzte a tűimet. Ha Jenő jött, Horváthnak kellett sietve eldugni a névnapjára vagy karácsonyra készülő papucsot, sapkát, mit… És én úgy megszoktam; úgy bántam vele, mint egy kedves rokonnal, egy kezes baráttal, akire az ember rákap egy kicsit a szeretete révén, de akivel nyugodt és bizalmas lehet, akire számíthat. “Gyerek maga még, asszonyom, gyerekéletet él!” – mondogatta, és rendesen kikapott érte. Ő nézte meg először a ruháimat, a kézimunkáim és minden apró átalakítást a szobák berendezésén vagy a vendégek fogadása körül. Nagyon örültem, ha megdicsért, mert legfőbb becsvágyam volt ez.

Akkor már csakugyan első ház volt a mienk a Melanie-éké után Szinyéren. Akárki jött ide új ember, katonatiszt, hivatalnok vagy idegen, őutánuk mindjárt minálunk vizitelt, és csak azután a többieknél. Ha este volt nálunk társaság, Jenő maga gyújtotta sorba a sok-sok szál egész gyertyát a nagy szalon makartcsokrai és japán vázái mögött; a szép új zongora nyitva volt hófehér fogsorával, és a Horváth hegedűtokja mellette, amelyiknek bársonytakarójára én varrtam piros rózsákat; a székek és tükrök aranyozott fáján ragyogva imbolygott a sok, kis ideges, mozgalmas, meleg fény. Fiatal lányrokonok énekeltek, kacérkodtak, férfiak sürögtek, hódoltak körülöttem. Nagyon, igazán elememben voltam ilyenkor, sok ember közt, szemek előtt, cselekvőn és szereplőn, ragyogva, tisztelettől és irigységtől környezetten.

Mindig Horváth Dénes látott el finom francia parfümökkel és pompás kézfinomítókkal. És erre az utolsóra nagy szükség is volt, mert bizony erősen dolgoztam azért délelőttönként a háztartásban. A nagy lakást takarítani kellett, és szobalány mégiscsak egy volt; és a bonne-t Jenő nem engedte a gyerek mellől. Én pedig nem tűrtem a félmunkát. A nippeket, amelyek mesésen felszaporodtak, végig kellett törülni naponta, s a pádimentom is csak úgy volt jó, ha magam tenyereltem neki a felfestésnek. Tizenegy óráig nem látott engem másféle ember, mint cseléd, kofa, bejáróasszony, koldus vagy az uram egy-egy egy szerűbb kliense, véletlenül; de kaputos ember elől elbújtam, vagy cselédnek adtam ki magam. Akkor aztán tükörnek álltam, és háromnegyed órai akarattal delnővé tettem magamat. Szinte örömem volt ebben a kettősségben; mit tudok én! Délután sokszor a nőegyletbe mentem, korcsolyára, látogatóba, vagy kocsikázni Melanie-val.

Mindig nagyon kedves, szinte túl szíves és lekötelező volt velem szemben ez az asszony; de sohasem bizalmas. Éreztem valami különös fensőbbséget, és néha felforrt bennem a gőg és harag ezért, de tudtam, hogy egyelőre nem változtathatok semmit a viszonyunkon, hiszen szükségünk volt a leendő főispánékra. És Melanie-t a társaságos életben sem lehetett volna mellőznöm már, gazdagabb és rangosabb rokonomat, aki valami érthetetlen és könnyed tehetséggel uralkodott már az egész városon s a környéken. Neki nem voltak, mint nekem, ellenségei és irigyei, ezt csudáltam legjobban; minden rendű és rangú ember egyhangúan zengte a dicséretét; hogy szép, jó, okos, kedves, erényes. Új, idegenes szokásokat hozott ide, és mindenki rögtön, gondolkodás nélkül elfogadta, és utánozta őket. Ő kapatta rá az embereket a teázásra is, és az odáig divatos, tejszínes kávés, befőttes, kalácsos, krémes, tortás nagy uzsonnák helyett; három nagyobb teaestélyt adott mindjárt a tél elején, és sorjában külön-külön összehívta az elsőre a “társaságot” (elsősorban minket természetesen), másodikra az uradalmi asszonyokat és lányokat, harmadikra, nőegyleti összetartás címén, a jobb kereskedőket és zsidó asszonyokat. Ehhez a népszerűsködéshez csakugyan nem értettem én. Hogy tudott mindenkivel a maga nyelvén beszélni! És akarva-akaratlan, utánoznom kellett nekem is minden külsőségben. Hogy mérgelődtem az apró asztalokon szerteszét való terítésért, bukdácsolásért a szalonban. Könnyű volt neki a megyeház csűrnyi termeiben, mikor az összes hajdúk leányait, asszonyait szobalánynak öltöztette egy-egy alkalomra. “Na, majd tehetem még én is egyszer!” – gondoltam ilyenkor reménykedve, és szinte szívdobogást kaptam a kétségtől és az örömtől. Lesz-e az vajon?

Milyen érthetetlen, zavaró, felemás kis emlék tolakodik most elém az akkori időből!… A nagy, heves, lelkendező takarításban kiborítottam egyszer mindenestül az uram irodabéli papírkosarát. Mért nyúlkáltam közé játszva és kíváncsian az összetépett aktafogalmazványoknak, nyomtatványoknak, gyűrött levélborítékoknak…

Alázatos és szomorú hódolatom, amelyről kell hogy tudjon, Melanie, és amelynek soha-soha nem mernék más nevet adni…

Áthúzott sorok, egy tintafolt… bosszús vagy türelmetlen ujjak nyoma, kemény, zavaros gyűrődések vonalai a papírfoszlányon, amelynek hiába kerestem a többijét. Istenem! Azok után, amik később történtek, szinte elfelejtettem ezt, tán egész életemben sem gondoltam rá, vagy szándékosan temettem el. Hisz oly idegen, különálló és különös volt; most is úgy tűnik szinte, mint egy kellemetlen és bosszantó álom. Jenő, aki példás férj volt, a leggondosabb családfő, és – ezt biztosan tudom – mindvégig nagyon szeretett engem, sokkal jobban mint én őt; és ezt így tudta a világ, a város, így tartotta számon a család; és eszerint voltam én is elhelyezkedve az életben. Vajon gyöngédség vagy félsz; ízlés vagy okosság vagy kényelem tartott vissza attól, hogy említsem neki ezt a dolgot és számon kérjem? A helyes asszonyi ösztönöm súgta-e, hogy agyon kell hallgatni, feledésbe ásni. Elküldődött-e vajon valaha egy ilyenforma levél? Szeszély volt-e, ábránd, költőies tetszelgés, képzelt vagy igaz érzelem, vagy semmi, egy frázis, érdekvadászat a család jólétéért? Ki ismerheti a férfit… az embert? Még most is valami furcsa, kelletlen szégyenkezés támad bennem erre!… Ej, milyen ostobaság…

Akkor tavasszal – csendesen, alig észrevétlen – beköltöztek anyámék is Telegdről. Az árverés ki volt tűzve. A nagypiac megetti Cifrasoron vettek lakást egy nagy, eperfás, libalegelős, sokgyerekes parasztudvar (valami kékfestőé volt) utcára néző “úritraktus”-át. Már akkor senki sem beszélt róluk, már régen letárgyalták szegény Telekdy Pétert az összes hóbortjaival, kocsisa híján való, de azért hírhedt nagy eszével, megféretlen, kritikus természetével. Azért mégis meglepődtem szinte, hogy ez csak így megy, egyszerű kilakoltatás az ősi, nevükhöz tartozó földről, az apai, ükapai házból, és a világ forog tovább! A falu parasztjai is így érezhették; odagyülekeztek a porta elé sereggel, és fellázadva fogadkoztak, hogy be nem engednek ők a határba úgysem más uraságot, fütykössel verik ki, “visszafoglalják” a kastélyt. Péter alig győzte lecsendesíteni őket. A harmadik faluba elkísérték a négyökrös szekereket, amelyek az ingóságokat szállították, minden község alatt megálltak, sírva búcsúztak: bíró, kisbíró, esküdtek, gazdák mind; Péter kérte, forduljanak vissza; meg újra csak elindultak; ilyen volt az útjuk, az utolsó útjuk hazulról. Klára mama mesélgette el az ő színes, humoros módján, nevetve, félig zsörtölődve az urára. Még mindig szép, tiszta arcú, ép fogú asszony volt, gyönyörű szemöldökével, szürkés hajával, bemíderezett formás alakjával, mely egyenletesen, módosan gömbölyödött, amióta elérte a negyvenet. Az élcelődés és majdnem könnyelmű kedélyesség mindig megvolt benne, és most, az idővel egyre jobban kifejlődött. Tán ez volt a szerencséje, nem tudott emésztődni, tragédiát csinálni a dologból, mindennek meglátta a kacagtató, keservesen figurás oldalát, és másokkal együtt mulatott olyan dolgokon, amiket a többi ember szégyellve és szenvedve rejteget. Mióta bekerültek, sokat ült nálunk, kávézott, harisnyát kötött, vagy cigarettázott; otthon bizony unta magát Péter mellett, aki valami megígért kataszteri hivatalra vártában ki sem mozdult az odvából: “A sok dohos, bolond biblia, a sok pokol fóliáns közül, hogy az istennyila csapna közéjük!” Ha Telegdről került szó, néha be is vallotta anyám, hogy nem nagyon fáj a szíve érte, legalább megszabadult a terhes, nagy, falusi gazdasszonykodástól, unalmas, elzárt élettől, parasztoktól, visszajöhetett övéi közé a városba, ahol a fiatalságát élte.

És eljött a nyár megint, nagy, heves, meleg napok, ernyedt és édes virágillatok a bazsalikomos, verbénás városi kertekben, szép, világos, vidám batisztruhák, valami nagy, különös testi felvirulás. Az alakom megtelt, egész mivoltom csodálatosan kiszépült akkoriban; mindenki észrevette ezt. Azt mondták, most lettem igazán asszonnyá érett. Huszonhat esztendős voltam.

Ennek a nyárnak az emléke olyan elevenen megmaradt bennem mindig, és különös módon kapcsolódik az érett málna szagával, amely igen sok volt akkor a kertünkben, és felérzett a verandáig, ahol szép, késő délutánok bronzos napfényében üldögéltem. Majd mindig mellettem vagy mögöttem ült ilyenkor Horváth.

Ez a kép így rögződött meg az emlékemben. Jenő lenn, a nagy virágágy rózsatői közt hajlong egy hosszú, zöld kerti köpenyben, testesedő alakjával, cselédek öntözőkannákat cipelnek végig az utakon, nyikorog a kútkerék távolabb, Pistike fehér ruhában futkos, labdázik a fehér ruhás német lánnyal; lejjebb száll a nap, és a kannák szűrőcsövéből aranyosan, szivárványosan száll a vízpermeteg; ferdén, a ferde fényben a százszínű virágszőnyeg felett. És az érett málna édes, nagy illata felszáll. Mellettem ül Horváth Dénes, elnéz, ahogy én, az udvaron át, a kert szilvafái fölé és át a fapalánkokon, a messzi többi kerteken, a rózsaszín sávos egen. “Paradicsom a maga háza! Minden szép, kellemetes, jóleső lesz, amihez hozzányúl, ami körülveszi. És a boldogságból, asszonyom, mindnyájunknak jut itt; még nekem is, aki ilyen jóviseletűn meghúzódom a kuckóban. És csak nézem!…” – Ezt mondta annak a nyárnak estéin Horváth Dénes, és én bólintottam mosolyogva, valami egyszerű, nagy, teli örömmel mindezekért. Jenő feljött később, átöltözött, és közénk ült a habos kávéhoz. “Az asszonyodnak, Jenő, most kellett volna szerelmet vallanom, de amilyen vén bolond vagyok, bevártam, míg te előkerülsz!” – Nevettünk – és ez így volt. “Miért is nem féltékeny az uram?” – gondoltam egy percig, mikor később megint csak behúzódott az irodába a kis testmozgás után, lámpát gyújtatott a munkához, és otthagyott minket vacsoráig. És visszaemlékeztem a Tabódy Endre néhány látogatására évekkel ezelőtt. Az más volt, izgalmas, heves, fiatal, követelő szerelmes: Jenő iránt lappangóan ellenséges indulatú és titkolódzó. Ez itt, igaz, megcsendesült egy ember… pedig csak egy-két évvel öregebb Jenőnél. És én… én azóta szintúgy más lettem; igen, már nem vagyok gyerekasszony, sokat megtudtam, sok mindenre rájöttem csak úgy, végiggondolás útján. És… merek végiggondolni, és merek és akarok néha forró és titkos álmokat egész végigvalókat. Az ember nem a menyegzője éjszakáján válik asszonnyá; nekem, lám, hét esztendő kellett ehhez. De Jenő nem sejti. Igaz, hogy nem vagyok szerelmes, az más, talán… de miért nem gondol erre. Bízó vagy együgyű, vagy mindegy neki? Talán… Melanie?… Ezer szerencséje, hogy én mégiscsak én vagyok…

– Nincs ennél derekabb, különb ember, dolgosabb, talentumosabb, Magda, ennél a maga uránál a föld kerekén se tán! – mondta akkor Horváth, kicsit bús őszinteséggel. Ránéztem egy percre, és egyszerre, átmenet nélkül, Zimán Ilka jutott eszembe. “Persze, az özvegy, független asszony, a kényelmes, a veszélytelen! Az a jó! Én csak úgy nézésre, szemmel játékra, hogy semmi komplikáció ne legyen… pfuj, a férfiak csúnya, vénes megalkuvása, minden asszonytól csak annyit venni el, amennyit baj nélkül lehet… Hiszen bizonyos, hogy én sohasem engednék hajszálnyival se többet, de az volna rendin, hogy ő akarjon, törje magát, vagy úgy tegyen legalább!…”

– Milyen erős ez a nagy málnaszag a kert felől! – mondta lassan. – Mint az erjedt, édes, nehéz boré; szinte részegít!