Kitabı oku: «Visszatérés», sayfa 2
2. fejezet
A visszatérés
Az augusztusi nap ezerrel tűzött be Peter irodájába. Peter az ablakánál állva a várost bámulta, amikor megcsörrent az asztalán levő telefonja.
- A szállítmány megérkezett – jelentette az irodaház portaszolgálata.
Peter letette a telefonkagylót, és felvette az amerikai menedzserek menő pozícióját. Leült a forgószékébe, lábát az asztalra rakta, egy fogpiszkálót helyezett el a fogai között. Két perc múlva kopogtak az ajtaján.
- Igen – reagált hangosan Peter.
Jack lépett be az ajtón. A közel huszonnégy órás út során – amennyire lehetett – ismét embert faragtak belőle. Rongyok helyett sötétkék póló és egy farmernadrág volt rajta, haját és szakállát levágták, csupán az arca jelezte az elmúlt évek viszontagságait. Felpüffedt arca, véres és még mindig zavaros tekintete mutatta, hogy egy idült alkoholista áll Peter szobájában.
- Nagyon szarul nézel ki – köszöntette Peter, rápillantva a belépőre. A valamikor sportos, jó erőnlétben lévő férfi csontsoványra fogyott, s bár a negyvenes éveinek elején járt, ránézésre inkább tűnt hatvannak.
- Ezért hívtál, hogy ezt megállapítsd? – morogta Jack, szintén mellőzve a köszönés formaságait.
- Ja, csupán kíváncsi voltam, hová süllyedhet egy ember, aki valaha szakmája legjobbjának számított, de nem bírta elviselni, hogy időnként vannak korlátok a munkánkban, amelyeket tudomásul kell vennünk, s melyekkel együtt kell élnünk.
- Neked köszönhetően süllyedtem oda, ahonnan most jöttem. Amúgy, van egy olyan testrészünk, amit gerincnek hívnak. Nem tudom, hallottad-e ezt a szót valaha is? – vágott vissza Jack, és tett egy lépést az ajtó felé, egyértelműen jelezve: nincs ínyére a beszélgetés.
- Jól van, jól van, felejtsük el a múltat. Szükségünk van rád, ezért hívtalak – váltott hangnemet Peter. – Kérlek, foglalj helyet! Iszol valamit?
- Whiskyt szódával vagy inkább jéggel – vigyorgott Jack, helyet foglalva az íróasztal mellett levő széken.
- Kettő kávét és kettő narancslevet kérek – szólt Peter a telefonba az asszisztensének.
- Úgy látszik, már angolul sem beszélnek New Yorkban – morgott Jack. – Miért hívtál? – tért a lényegre hirtelen.
- Gondolom, újságot sem olvastál, netet sem néztél mostanában, nem tudsz semmit az elmúlt időszak eseményeiről – mondta Peter.
- Ez most kérdés vagy megállapítás?
- Megállapítás. Az elmúlt nyolc hónapban tizenkettő olyan merénylet történt az országban, amely egy összefüggő terrorista akciósorozat részének tűnik. Ennek során több mint száz ember halt meg, és a sérültek száma is meghaladja a háromszázat. A legtöbb esetben egyértelmű az összefüggés a merényletek között, de van három kakukktojás, melyek esetén nem látjuk az egyértelmű kapcsolatot a többi merénylettel, de azt kizárni sem tudjuk.
- Gondolom, ezeket a CIA hajtotta végre – vágott közbe Jack, emlékeztetve Petert a 2003-as storyra.
- Egyértelműen nem – rázta meg a fejét Peter.
- Mert?
- Mert a CIA kérte, hogy találjunk meg téged, és vonjunk be az ügybe.
- Aha – bólintott Jack. – Biztos kíváncsiak arra, hogy képes vagyok-e kétszer is rájuk bizonyítani aljasságukat.
- Folytatnám, ha nem gond – Peter nem akarta, hogy a régi sebek feltépődjenek, és a beszélgetés rossz irányba forduljon.
- Akartalak is kérni rá! – válaszolta pimaszul Jack.
- Közeleg szeptember 11-e tizenötödik évfordulója. Van olyan feltételezés, mely szerint ezek az akciók esetleg összefüggésben vannak az al-Káida akkori merényletével, és az évfordulón minden korábbinál nagyobb durranásra készülnek.
- Mi az alapja a feltételezésnek? – kérdezett közbe Jack.
- Konkrétan semmi. Megérzés, intuíció – Peter nem akarta bevallani, hogy ez kizárólag az ő érzése, mert egyéként semmilyen jel nem utalt erre. A nyomozás eddig eredménye szerint a merénylők nem kapcsolódtak az iszlám fanatizmushoz, a célpontoknak nem volt köze egyetlen vallási létesítményhez sem, az áldozatok is véletlenszerűen képviselték Amerika lakosságának összetételét, a támadásoknak nem volt behatárolható célcsoportja.
- Szóval ez a te kizárólagos megérzésed – állapította meg Jack, melyre Peter csupán egy grimasszal reagált.
- Itt egy laptop – nyúlt a fiókjába Peter, s tette Jack elé. – Ezen minden rajta van, amit eddig tudunk, ami bizonyítékot összeszedtünk. Fotók, videók, szemtanúk vallomása, az áldozatok adatai, a nyomozás eddigi eredménye. Menj haza, és nézd át.
Haza? – nézett meglepetten Jack Peterre. – Nekem olyan nincs, de ezt te is tudod.
- Kint van egy ember, aki rád vár, és elvisz az ideiglenes otthonodba, amíg nem szerzel egy megfelelő lakást magadnak. Neked jelenleg nincs semmi más dolgod, mint éjjel-nappal dolgozni az ügyön. Nincs sok időnk.
Jack elvette a laptopot az asztalról. Sejtette, hogy nagy szarban lehetnek a szolgálatoknál, ha visszahívták őt erre a munkára. Biztos volt benne, hogy nincs olyan állami ügynökség az országban, aki ne ezen az ügyön dolgozna –éjjel-nappal: szakemberek, ügynökök, profilozók százaival. S mégis egy alkoholista, egy emberi roncs kell nekik. Gyorsan felértékelte önmagát, nem akart üres kézzel távozni.
- Cserébe?
Peter számított erre a kérdésre, de mégis úgy tett, mintha meglepődne.
- Mit akarsz cserébe? Most mentettük meg az életed. Ha nem hozunk haza, heteken belül beledöglöttél volna az önpusztító életmódodba.
- Még nem váltottam életmódot, csak új ruhát vettem fel – vitatkozott Jack.
- Igen, ezt még nem is mondtam. Nincs pia, egy korty sem. Állandó orvosi felügyelet alatt leszel, hogy az alkoholizmusból mielőbb kigyógyulj.
- Bár ezt nem kértem tőletek. Főleg, hogy miattatok lettem alkoholista – nézett Peter szemébe egyenesen Jack –, szóval mit kapok cserébe?
- Egyelőre civilizált életkörülményeket, aztán egy döntési lehetőséget. Vagy mész vissza a mocsárba megdögleni, vagy itt maradhatsz, s folytatod ott az életedet, ahol öt évvel ezelőtt abbahagytad.
Ugyanolyan átkozott sötét barom vagy, mint amilyen régen voltál – reagált Jack, bár messze nem okozott neki akkora problémát a visszatérés lehetősége, mint amennyire igyekezett azt kimutatni. Igazság az, hogy azokban a pillanatokban, amikor józan volt, s ami azért az elmúlt években csak másodpercekben volt mérhető, fel-felvetődött benne a kérdés. Mi értelme az önpusztításnak? Kinek jó ez? Mi elől menekül az alkoholba? Talán itt lesz a lehetőség ezeket a kérdéseket megválaszolni.
Peter nem kívánt reagálni Jack becsmérlő szavaira. Felállt a székéből, kinyújtotta a kezét. – Akkor viszlát! – jelezte, hogy nincs több ideje Jackre. Jack is felállt, elfogadta a kinyújtott kezet, de nem szólt semmit, az ajtóhoz ment, és köszönés nélkül távozott. Az előtérben ott állt egy FBI-ügynök Jackre várva. Jack látványosan figyelemre sem méltatta, helyette rámosolygott Peter szőke titkárnőjére.
- Köszi a whiskyt, de legközelebb több jéggel kérem – mondta a szőke szépségnek, akinek mellmérete jóval meghaladta az agyméretét.
- Bocsánat, Uram – rebegte – de én csak kávét és narancslevet vittem be.
- Nos igen, a bajok itt kezdődtek – válaszolta Jack, egyenesen a lift felé tartva.
Az FBI-ügynök arra számított, hogy Jack odamegy hozzá, de látva, hogy Jack látványosan kerüli, felpattant a székből, és még pont időben beugrott a liftbe Jack mellé. Amikor kiszálltak a felvonóból a földszinten, Jack továbbra is levegőnek nézte az ügynököt, határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Az ügynök igyekezett megelőzni őt.
- Kérem, kövessen! – szólította fel Jacket.
- Vagy fordítva – nézett rá Jack, de továbbra sem állt meg vagy lassított le.
- Ebből nagy szerelem lesz – állapította meg az ügynök.
- Jack vagyok és hetero – állt meg vigyorogva Jack.
- Szintén – reagált az ügynök, magában komoly sikerként elkönyvelve, hogy sikerült megállítania Jacket. Semmit nem tudott arról az emberről, akit rábíztak, csupán egy idült alkoholistát látott maga előtt, akivel kapcsolatban azt mondták a főnökei, ha bármi történik vele vagy eltűnik a szeme elől, akkor életének hátralevő része elviselhetetlenül kegyetlen lesz. Márpedig Garcia Hernandez FBI-ügynök szerette a kényelmes életet. Elég okos volt ahhoz, hogy az FBI alkalmazza, de elég lusta ahhoz, hogy ne vigye sokra a szervezetben. Pont így volt számára megfelelő, ezért arra kínosan ügyelt, a kirúgását ne kockáztassa. Nem szabad ezt az embert elvesztenie, s ezért a bizalmába kell férkőznie – határozta el.
- Mi szintén? Szintén Jack? – csodálkozott Jack.
- Szintén hetero, amúgy meg Garcia – reagált az ügynök, alkalmazkodva Jack stílusához.
- Nos, akkor kedves Garcia, ha azt akarja, hogy kövessem, akkor haladjon előttem. De szedje a lábát ezerrel, mert Peter Hammersmith irodavezető úr nem sok időt adott nekem arra, hogy a sok kretén hivatalnok helyett megoldjam a világ összes problémáját – mondta Jack, miközben látványosan körbemutatott, érzékeltetve, hogy mit gondol az épületben dolgozók szellemi képességeiről.
Az épület előtt beültek az ott várakozó Chevrolet Orlandóba. Jack a hátsó ülésre vágta be magát, Garcia az anyósülésre, a sofőr indított, de egyikük számára sem volt fontos, hogy köszönésre hajazó szó elhagyja száját. Több mint félórányi autózás után – mialatt Jack szunyókált és legkevésbé sem foglalkozott azzal, hogy merre járnak – elérték New York kertvárosi részét, váratlanul megszólalt:
- A következő sarkon forduljon balra, és a harmadik háznál álljon meg, megérkeztünk.
- Jézusom, ki maga? – kérdezte döbbenten Garcia. Egész úton figyelte Jacket. Biztos volt benne, hogy Jack alszik. A ház az FBI által bérelt menedékház volt. Garcia meg volt győződve róla, hogy a gépkocsiban senki sem tudja a pontos címet, hiszen még neki sem mondták meg, hogy hová kell vinni Jacket. A sofőr is a cím ismerete nélkül vezetett, a fülhallgatóján keresztül követte a waze verbális utasításait, mikor, merre kell kanyarodnia.
- Jack Benneth vagyok, ezek szerint ezt nem mondták meg magának, amikor pincsi kutyának mellém rendelték. Egyébként nem aludtam, csak csukva tartottam a szemem.
Garciának most esett le, kit is bíztak gondjaira. Az FBI-ban legendák keringtek Jackről, a szuperelemzőről, akinek csak sikeresen megoldott ügye volt, s aki öt évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt. Műszak után, mikor az ügynökök összegyűltek a helyi kocsmák valamelyikében, hihetetlen történeteket lehetett hallania azokról az ügyekről, melyeket Jack megoldott, és vad találgatások születtek arról, hogy vajon mi történhetett Jackkel. S íme a valóság, itt van a legenda egy légtérben vele. Él, sőt Garcia Hernandez jövője múlik azon, hogy életben maradjon, és ne tűnjön el ismét. Garcia nem tudta eldönteni elsőre, hogy ennek örülnie kellene, vagy összeszarnia magát a felelősség súlyától. Mindenesetre rövid gondolkodás után úgy döntött, megpróbál megfelelni a kihívásnak.
- Gondolom, járt már itt – mondta közönyösen, leplezve, hogy mekkora érzelmi viharokat váltott ki benne az előbbi információ.
- Nem, nem jártam itt még soha, de ismerem New York-ot.
Közben a sofőr megkapta az utolsó utasítást is arra vonatkozóan, hogy hol álljon meg az autóval, amely pontosan megegyezett azzal a hellyel, amit Jack előre jelzett. New York ezen részén a házak meglehetősen hasonlítottak egymáshoz: aki nem ismerte a környéket, nehezen igazodott ki, így Garcia Hernandez ügynök elismerése Jack képességeit illetően tovább fokozódott. A Chevrolet megállt a ház előtti feljárón, Garcia kipattant belőle, és kinyitotta Jack oldalán a hátsó ajtót. Mindketten besétáltak az épületbe, melynek ajtaja abban a pillanatban nyílt ki, mikor odaértek.
- Jó napot! – köszöntötte őket egy fiatal hölgy – Julia vagyok, a házvezetőnő. Ő itt dr. Kempler – mutatott a mögötte álló kopasz férfira –, az ön kirendelt orvosa.
- Jack vagyok, és nem vagyok beteg, bár ki tudja – sóhajtotta Jack.
Az épületbe belépve egy tágas nappaliban találta magát, melyből nyíltak a kiszolgáló helységek, konyha, étkező, személyzeti szobák. Fent az emeleten volt Jack dolgozószobája, illetve néhány hálószoba, melyek közül egy Jack számára lett előkészítve.
- Szobafogságban vagyok, vagy szabad amerikai állampolgárként oda megyek, ahová akarok? – kérdezte némi cinizmussal a hangjában Garciától.
- Oda megy, ahová akar – válaszolta Hernandez ügynök –, csak ahhoz el kell viselnie társaságomat is. De ígérem, a házon belül nem követem sehová. Itt teljes szabadságot élvez, minden megfigyelés nélkül.
- Nagyszerű, mindig is vágytam erre a létformára, az amerikai szabadság ismét nem álom számomra – szellemeskedett Jack. – Akkor, ha nincs senkinek ellenvetése, most elvonulok lepihenni a hálószobámba; kérem, lehetőleg ne zavarjanak.
Jack úgy döntött, hogy alvással kezdi a munkáját. Ráér holnap is elkezdeni az átvett laptop tanulmányozását. Bevonult a fürdőszobába, ahol közel egy órán keresztül állt a zuhanyzó alatt. Hol forró vízzel, hol jéghideg vízzel kényeztette testét, élvezve azt, amiben az elmúlt években nem sok része volt. Amikor úgy érezte, hogy az elmúlt öt év mocskától megszabadult, befejezve a zuhanyozást a tükör előtt állva szomorúan állapította meg, az alkohol komoly nyomokat hagyott rajta. Lesz mit dolgoznia azon, hogy visszanyerje régi önmagát. Gyorsan döntött: előbb megpróbál fizikailag helyre jönni, aztán foglalkozik csak a laptoppal. Lesétált a nappaliba, ahol Hernandez ügynök lelkesen bámulta a TV-t, amely éppen egy NBA-meccset adott.
- Konditerem van? – kérdezte a felé forduló Garciától.
- Nincs. Kellene?
- Holnap reggeltől futópad, szobabicikli, erőgépek, súlyzók – adta le a rendelést Jack. – Vagyok olyan rendes, megkímélem magát attól, hogy velem kelljen futnia a környéken – választ nem várva elindult felfelé a lépcsőn, hogy megkezdje rekreációját.
3. fejezet
A felkészülés
Késő délelőtt volt már, amikor Jack úgy döntött, ideje kikászálódni az ágyból, tizennyolc óra talán elegendő volt az alvásból. Örömmel állapította meg, hogy amíg aludt, addig elkészült a konditerem. Pont úgy, ahogy kérte, benne voltak azok a kínzóeszközök, melyek kellettek ahhoz, hogy visszanyerje régi formáját. Két órát küzdött a szerekkel, miközben az összes porcikája folyamatosan tiltakozott a testi erőszak ellen. Az elmúlt években a maximális fizikai terhelése néhány lépés volt a szállása és a bárpult között. Sőt, az utóbbi időben már annyi sem. Két óra testedzés után jött az egy órás zuhanyozás, majd pár óra alvás, s visszatérés a konditerembe. Az elkövetkező pár nap erről szólt: nem beszélt senkivel, és nem foglalkozott a laptoppal. A konditerem, a zuhanyzó, az ágy és időnként az étkezőasztal határozta meg a napi tevékenységét. Garcia Hernandez FBI-ügynök egy idő után aggódni kezdett. Mi lesz így a nyomozással? Hiszen azt közben kiderítette, hogy miért hívták vissza Jacket. Nem is bírta sokáig magában tartani kétségeit, felhívta Petert.
- Uram! – kezdte a tájékoztatást. – Az őrzött személy nem dolgozik a kiadott feladaton. Edz, zuhanyzik és alszik napok óta.
- Azaz dolgozik – válaszolta Peter Hammersmith a lehető legnyugodtabb hangon.
- Nem értem, Uram – lepődött meg Garcia Hernandez ügynök Peter reakcióján.
- Nem baj, más is járt már így – Peter tudta, hogy minden a legnagyobb rendben. Jack megkezdte visszatérését, ami egy hosszú utazás lesz részéről.
Jack az ötödik napon elérkezettnek látta az időt arra, hogy rászánja magát a laptop tartalmának tanulmányozására. Bevonult a dolgozó szobába a laptoppal a hóna alatt. A szoba pontosan úgy volt berendezve, ahogy azt ő szerette. Számítógépek, nyomtatók, falra szerelt képernyők mellett egy heverő és egy kényelmes fotel alkotta a berendezését. Természetesen két asztali telefon és két mobil is volt az asztalon, bár azt nehezen tudta elképzelni magáról, hogy egyszerre négy készüléken folytat megbeszélést.
Amikor kinyitotta a laptopot, megállapította, hogy a készülék tartalmazza mindazon információkat, adatokat, amit a nyomozók és a helyszínelők összeszedtek a munkájuk során. Ahogy Hammersmith említette, fotók, videók, tanúvallomások, rendőrségi jegyzőkönyvek, szakértői megállapítások voltak katalogizálva a gépen, megkönnyítve Jack számára, hogy mielőbb képbe kerüljön az üggyel kapcsolatban. A dokumentumok borzalmas tragédiákról számoltak be. A támadások helyszínei különböző amerikai városok frekventált intézményei voltak: kulturális központok, repülőterek, bankfiókok, egyetemek, kórházak, városi piacok, bevásárlóközpontok, zsúfolt strandok. Az egyértelműen látható volt a képekből és a rögzített nyomokból, hogy a minél nagyobb pusztítás volt az elsődleges cél, s az, hogy a támadásoknak a lehető legtöbb áldozata legyen. Ennek megfelelően lettek az időpontok és a helyszínek kiválasztva. Látszott az alapos előkészítettség a merénylők részéről. Meglepetésként érte a helyszínen tartózkodókat a támadó, s az is egyértelmű volt az adatokból, hogy az elkövetőknek nem volt célja a menekülés, a merénylet túlélése. S bár voltak egyedi eltérések az esetek között, többségükben egyazon séma alapján lettek végrehajtva. Határozottan meglepte Jacket a laptop tartalmának tanulmányozása során, hogy a támadókról nagyon kevés információt sikerült összegyűjteni, s bár összességében Jack alacsony színvonalúnak ítélte meg a nyomozás eddigi menetét, ezt azért nem írta a kollégái számlájára. Ennek oka kellett, hogy legyen. Ez lehet az egyik meghatározó kérdéssor a további nyomozásban. Kik ezek a merénylők? Miért nincs múltjuk? Honnan jöttek? S persze a fő kérdés, ki küldte őket?
Miközben tanulmányozta a rendelkezésére álló nyomozati anyagokat folyamatosan jegyzetelt, teleírta jegyzetfüzetét, a falra feltett flipchartot, rajzokat, skicceket készített. Keményen dolgozott annak érdekében, hogy egy részlet se kerülje el a figyelmét, és mielőbb összeálljon valami értelmesnek tűnő kép, amiből aztán ki lehet indulni. Három nap telt így el, minimális alvási idővel. Egyedül a fizikai állapotának javítására szükséges időt nem sajnálta magától. Napi 2-3 órát mindenképpen az edzőteremben töltött. Amikor úgy érezte, amit ki lehetett olvasni a laptopból, azt megtudta; lesétált a ház nappalijába, ahol Hernandez ügynök szokása szerint a TV-t bámulta. A házvezetőnő és az orvos viszont már nem voltak a házban, vagy legalábbis Jack nem észlelte őket.
- Nos, kedves házőrző kutyám, mehetünk – szólt barátságosan az ügynökhöz, aki nem volt boldog a megszólítástól. Szótlanul, de villámló szemekkel állt fel.
- Ezek szerint kipihente magát a zseniális elemző – Garcia azért nem állta meg, hogy ne vágjon egy kicsit vissza.
- Remekül vagyok – állapította meg Jack –, most mehetünk vissza az irodába. Hammersmith úr már biztosan nagyon vár.
Hernandez telefonon jelezte Peter Hammersmithnek, hogy most indulnak, aki valóban már napok óta erre a hívásra várt, habár tisztában volt azzal, ennyi időre még Jacknek is szüksége van arra, hogy fizikailag és szellemileg összeszedje magát, és felkészüljön a feladatára.
- Nos, mire jutottál? Szeptember 11-ig alig két hetünk van – üdvözölte Peter a belépőt, közben szokása szerint gondosan ügyelt arra, hogy a megfelelő főnöki pózt felvegye: láb az asztalon, fogpiszkáló a szájban.
- Szeptember 11-én nem fog történni semmi, legalábbis összefüggésben azokkal a merényletekkel, melynek anyagait eddig elolvastam – válaszolta Jack, s bár hellyel nem kínálták, leült az asztal melletti székre. Látva Peter csodálkozó tekintetét, folytatta – szeptember 11-e vasárnap, és akkor nem támadnak, a következő akció szeptember 5-én, hétfőn várható, de azt nem fogjuk tudni megakadályozni.
- Kifejtenéd bővebben?
- Rögvest, de kezdjük azzal, hogy szükségem van egy csapatra. Nagyon sok munkára lesz még szükség ahhoz, hogy eredményre jussunk. A rendelkezésre álló információk nem elegendőek a sikeres nyomozáshoz, bár kétségtelenül van néhány ígéretes szál bennük.
- Claire – szólt Peter az asztalán levő telefonba –, küldje be őket.
- A csapat – mutatta be Peter a belépő négy embert. – Talán többeket ismersz is közülük. Julia Bogdanov – mutatott rá elsőként a házvezetőnőre –, aki valójában nem házvezetőnő, bár valószínűleg annak is kiváló. Eredetileg pszichológusnak készült, jelenleg a CIA egyik legígéretesebb elemzője. dr. John Kempler, ő tényleg orvos, orvosszakértő az FBI-tól. – A bemutatott kopasz férfi rávigyorgott Jackre. – Éveket dolgozott Afganisztánban, Iránban. Nála jobban senki nem tudja, hogy mit tud okozni egy robbanás az emberi testtel. Helen Nicholson, számítógépes szakértő a DIA-tól – mutatott rá arra a kicsit duci barna lányra, aki Kempler mellett ácsorgott. – Zseni a kódfejtésben, az adatbányászatban, és ő a legjobb etikus hacker. S végül, de nem utolsó sorban egy régi ismerősöd, Nick Morrison – Nick régi munkatársa volt Jacknek, tagja volt korábbi csapatának. Immáron öt éve nem látták egymást. Átölelte Jacket. – Isten hozott a régi falak között! – üdvözölte meghatottan. Láthatod: erős, válogatott csapatot kapsz. Az FBI, CIA és DIA legjobb emberei állnak rendelkezésedre – fejezte be a bemutatást Peter.
- Rendben, akkor mindenki munkára kész? – kérdezte Jack, bár kérdése költői volt. Biztos volt benne, hogy mindenki alaposan áttanulmányozta már a laptop adattartalmát, valószínűleg inkább többet tudnak nála az ügyről, mint kevesebbet. – Nincs időnk a formális udvariaskodásra. Majd megismerjük egymást munkaközben.
A csapat helyet foglalt az FBI irodavezetőjének szobájában levő tárgyaló asztalnál, Peter is felállt az íróasztala mögül és átült a tárgyalóhoz.
- Mik az elsődleges megállapításaid a laptop tartalmának áttanulmányozása után? – indította a beszélgetést Peter.
- Vannak egyértelmű összefüggések az események között, a sorozatból tulajdonképpen csak a Miamiban és a Philadelphiában történt merénylet lóg ki. Ebben a két esetben nem találtam arra utaló jelet, hogy bármi közük lenne a többihez, de ha megengeded, akkor ezt csak később fejteném ki – kezdte Jack.
- S mik ezek az összefüggések?
- A dátumnak például meghatározó szerepe van az eseménysorban. Minden hónapban egy merénylet, s mindig a hét következő napján, kivéve vasárnap. Az első merénylet január 8-án, pénteken történt, a második február 6-án, szombaton. A harmadik viszont március 7-én, hétfőn, azaz a vasárnap kimaradt. S ez a logika a későbbiekben is folyatódott. Április 5-e kedd, május 4-e szerda, június 9-e csütörtök, július 22-e péntek, augusztus 6-a szombat.
- Szóval ez alapján gondolod azt, hogy szeptember 11-én nem lesz merénylet. Oké, de akkor mi alapján mondtad előbb, hogy 5-én hétfőn lesz és nem 12-én hétfőn?
- Mert mindig a hónap első kilenc napjának valamelyikén követték el a terrortámadást.
- Kivéve május 18-án Salt Lake Cityben és július 22-én Indianapolisban – szólt közbe Nick Morrison.
- Május 18-ra van egyértelmű magyarázatom. Két héttel korábban, május 4-én a merénylet Petersburgban sikertelen volt. A merénylőt – mielőtt lövöldözni vagy robbantani kezdett volna – valaki, pontosabban egy, a helyszínen tartózkodó bankrabló lelőtte. A merényletsorozatban valamiért fontos, hogy minden hónapra essen egy sikeres merénylet, kellett némi idő az újratervezéshez. Arra viszont figyeltek, hogy a hét napjait megfelelően kövessék, ezért is hajtották végre, ugyan két héttel később, de szerdai napon. Ezért is gondolom, hogy a dátumoknak meghatározó szerepe van.
- S Indianapolis? – vágott közbe Peter. – Ha ezt a logikát követjük, akkor július 8-án kellett volna támadniuk.
- Szerintem tervezve volt. Valami történhetett, talán egy baleset, vagy bármi más váratlan, amely megakadályozta a merénylet végrehajtását. Elvileg ugyanúgy, mint Petersburgban, itt is pontosan két hét múlva ismételtek. Nyilván ennek még utána kell nézni, mert az átadott anyagban erre utaló információt nem találtam. Ez csak az én feltételezésem.
- Hacsak el nem nézték a naptárt – szólt közbe Nicholson ügynök –, hiszen július 7-én, csütörtökön Philadelphiában robbantásos merényletet hajtottak végre a Marriott szállodában.
- Ez tény – reagált Jack –, de az a merénylet több szempontból nem illik a sorozatba, és erről később majd bővebben szólok.
- Szóval a merénylők a matematika vagy a kalendárium megszállottjai – állapította meg Peter cinikusan.
- Minden apróságnak lehet szerepe a végső kép összerakásához, akár ennek is – Jack nem vette viccesre főnöke megjegyzését.
- Összefüggésnek látszik az események között, hogy jellemzően a támadó egyedül hajtotta végre az akcióját, ugyanakkor ez alól van két kivételünk – szólalt meg Morrison.
- Igen – értett egyet a megállapítással Jack. – Május 18-án Salt Lake Cityben ketten voltak a támadók, egy testvérpár, de ahogy az előbb mondtam: ezt a merényletet a sorozat részének tekintem, függetlenül attól, hogy a dátum és a támadók száma alapján eltér a többitől. Június 9-én Memphisben is többen voltak a támadók. Szóval ez is lehet kakukktojás, de vannak olyan bizonyítékok is, amelyek alapján most azt mondom, ez is része a sorozatnak. Meglátjuk, később mire jutunk az adatok további elemzésével.
- Van egy tény, ami ellene szól annak, hogy a memphisi támadást a sorozat részének tekintsük. Június 9-én Phoenixben is volt egy támadás, amely véleményem szerint tökéletesen illik a képbe – vetette fel aggályait Bogdanov ügynök. – Az eddig felállított logikai rendszerbe nem illik bele két támadás ugyanazon a napon. Az egyik lehet véletlen egybeesés.
- Egyetértek, a kétely jogos – helyeselt Jack. – Phoenix egyértelműen a sorozat része, s Memphis erősen kérdőjeles, de én nem vetném el továbbra sem, véleményem szerint van kapcsolat a többivel. Ahogy az előbb mondtam: meglátjuk, hogy mire jutunk a későbbiekben.
- Egyéb megállapítás? – sürgette Peter a társaságot, mint aki elégedetlen a haladással.
- A következő egyezőség a merényletek között az, hogy a legtöbb esetben gépfegyver és bomba együttesen volt a támadóeszköz. Az is szempont volt, hogy a támadó ne maradjon életben, ezért használtak a legtöbb esetben robbanómellényt – folytatta Jack, miután némi hatásszünet kedvéért ivott egy pohár vizet, akaratlanul is reagálva Peter türelmetlenségére. – Tulsa, Dallas, Colorado Springs, Phoenix, Memphis, San Francisco esetén ez egyértelmű. Memphis itt beleillik a sorba. Igaz, hárman voltak a támadók, de előbb gépfegyverrel tüzet nyitottak a fesztivál-megnyitó jelenlévő vendégeire, majd a terveik szerint a testükre szerelt bombát is fel kívánták robbantani. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a három bombából csak egy lépett működésbe. S bár a támadók életüket vesztették, a merénylet jóval kevesebb áldozattal járt, mint amennyi lehetett volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy Salt Lake Cityben és Indianapolisban nem használtak bombát, bár ezeket a helyszíneket nem zárom ki az összefüggő sorozatból.
- Vajon miért nem használtak bombát vagy robbanómellényt? – hangzott el az adekvát kérdés Peter részéről.
- Talán nem volt idő elkészíteni vagy eljuttatni a támadóhoz – vélte Jack –, ami arra utal, hogy a támadásokat valahol egy központi helyen készítik elő, beleértve a bombák összeállítását is. A merénylők valamilyen rend, ütemezés szerint kapják meg a támadóeszközöket pár nappal a merénylet előtt. Gondolom ennek biztonsági oka lehet. Ebben a két esetben az az érzésem, hogy ezek póthelyszínek voltak, mert az eredeti tervbe hiba csúszott. Az idő kevés volt a bomba ismételt elkészítésére és célba juttatására. Salt Lake Cityben a támadóknak volt méregampullája, tehát egyértelmű volt az öngyilkos szándék. Indianapolis ebből a szempontból furcsa, mert sem robbanómellény, sem méregkapszula nem volt a támadónál. S bár a támadót lelőtték, meghalt, nem tudom mi történt volna, ha csak súlyosan megsebesül és túléli az akciót. Ha azt a logikát elfogadjuk, miszerint a támadóknak nem szabad túlélni a támadást, akkor itt még keresnünk kell a bizonyítékot a teóriánk helytállóságára.
- S Portland? – kérdezett közbe Helen Nicholson.
- Igen, egy kicsit Portland is kilóg a sorból, hiszen a támadónál nem volt lőfegyver – állapította meg Jack. – A Fle Marketnél végrehajtott támadás tipikus öngyilkos merénylet volt: a támadó a magára öltött robbanómellénnyel ölt meg tizenegy embert. Ugyanakkor az időzítés alapján a merényletsorozat részének tekintem. Ennek is alaposabban utána kell járni: miért nem használt gépfegyvert a robbantás előtt, illetve pontosabban miért nem vitt magával gépfegyvert?
- Más megállapítás? – próbálta új vizekre terelni a beszélgetést Peter, aki továbbra is csalódottan üldögélt a tárgyalóasztalnál, ennél sokkal több eredményre számított.
- Az is összeköti az eseményeket, hogy a merénylők harminc alatti férfiak, amerikai állampolgárok, kettő kivételével fehérek, de ami ennél is érdekesebb, hogy gyakorlatilag múltnélküli, semmiből jött emberek. Nagyon kevés információ áll rendelkezésünkre az esetleges motivációjukról. Nincs vallási szál, sem politikai, sem etnikai. Tehát bármilyen adat, amiből a múltjukra következtetni lehetne. Egyszer csak megjelentek valahonnan, végrehajtottak egy jól megtervezett támadást és meghaltak. Nyomot alig hagytak maguk után, a múltjuk lekövethetetlen. A rendelkezésre álló információk alapján a legtöbb esetben szüleik, rokonaik meghaltak vagy ismeretlenek. Összesen két olyan támadó van azok között, akiket összefüggésbe hozok a merénylet sorozattal, akiknél sikerült megtalálnunk valakit a múltjukból.
- A dallasi merénylő Bill Ewans, egy New York-i fekete srác volt. Szüleivel korán megromlott a viszonya: tizennégy éves volt, amikor elköltözött otthonról. Nem tartotta velük a kapcsolatot, azóta nem találkoztak, nem beszéltek egymással. A szülők meglepetten tudták meg a rendőrségtől, hogy fiúk Dallasban él, és teherautó-sofőrként dolgozik, de egyébként nem érdekelte őket, mi van a fiúkkal – vette át a szót Bogdanov ügynök.
- Illetve a Salt Lake Cityben végrehajtott támadás merénylői esetén. A merénylők Gert Baumann huszonhat éves fehér férfi és testvére a huszonnyolc éves Hans Baumann voltak. Kelet-Németországban születtek, nem sokkal a berlini fal leomlása előtt. Hét évvel ezelőtt turistaként Amerikába jöttek, ennek dokumentumát az amerikai bevándorlási hivatal nyilvántartásában megtalálták. A nyilvántartásban az is felelhető volt, hogy három héttel később a Lufthansa washingtoni menetrendszerinti járatával elhagyták az Államokat. Innentől kezdve nincs több információ hollétükről. Szüleik úgy tudták, hogy Amerikában élnek, s ott dolgoznak. Időnként kaptak tőlük egy-egy levelet, melyben azt írták: jól vannak, jól megy a soruk. Haza egyszer sem utaztak, a szülőket sem hívták meg látogatóba, akik azt gondolták, talán nincs minden rendben a papírjaikkal, ezért nem hagyják el az országot, s ők meg már öregnek érezték magukat ahhoz, hogy a kis németországi faluból Amerikába utazzanak – adott tájékoztatást Nicholson ügynök a másik esetről.
