Kitabı oku: «Visszatérés», sayfa 4
- Kockázatos játék – vélte a miniszterhelyettes –, ám legyen. Remélhetőleg jól jövünk ki belőle. Hölgyeim és Uraim, köszönöm megjelenésüket, találkozunk jövő héten, kedden legkésőbb.
Az emberek felálltak és elindultak a kijárat felé. A miniszterhelyettes ránézett Peterre: szemével jelezte, hogy várjon, ne menjen még ki a tárgyalószobából.
- Igaza volt – mondta Peternek, mikor már csak ketten voltak a szobában –, de nyíltan nem adhatok igazat önnek, a politika mindig fontosabb az igazságnál. Szurkolok Jack csapatának. Amúgy Jack hogy van?
- Most már alakul; nagyon rossz állapotban volt mikor megtaláltuk, de ahogy látom, sokat dolgozik azon, hogy ismét visszanyerje régi formáját.
- Helyes, tartsa rajta a szemét, nem szeretném még egyszer elveszteni őt.
- Bár a politika mindig is fontosabb lesz az igazságnál – vigyorgott kesernyésen Peter, s aztán szó nélkül kilépett az ajtón.
- Barom – mondta búcsúzóul Wilson, de hangja sokkal inkább volt baráti, mint bántó.
Jack csapata igyekezett minden idejét és erejét a munkára koncentrálni. Csak aludni, fürödni és ruhát váltani jártak haza. Nick ugyan felvetette, hogy teljesen költözzenek ide az FBI épületébe, de Jack elvetette az ötletet. Kiégés ellen kell némi változatosság, még ha az csak jelképes is. Márpedig szükség van arra, hogy minden nap 100%-on pörögjön az agyuk. Peterrel abban maradtak, hogy vasárnap délután négykor leülnek átbeszélni közösen az addigi eredményeket, s aztán együtt elmennek vacsorázni valahová.
- Nos? – kérdezte Peter, mikor vasárnap délután ismét találkozott Jack csapatával.
- Haladunk, és vannak kisebb eredményeink. Azonban ezek egyelőre inkább az alapteóriát erősítik, és nem visznek közelebb a megoldáshoz – válaszolta Jack.
- Néhány helyszín bizonyítéktárát már sikerült újra átvizsgálnunk, és ezekben az esetekben sikerült egyértelmű igazolást találni a fonott zöld-sárga zsinór jelenlétére – jelentette Morrison ügynök –, ami alátámasztja az események közti összefüggést, illetve Jack teóriáját arról, hogy a Nagy nevű bombakészítőnek lehet köze a történtekhez. Természetesen valamennyi helyszínen rögzített bizonyítékot újra vizsgálunk annak érdekében, hogy az események közötti összefüggést kétséget kizáróan igazolni tudjuk.
- Volt pár perc szabad időm és volt egy kósza gondolatom – kapcsolódott be a beszélgetésbe Helen Nicholson –, megnéztem a szeptember 11-ei áldozatok névsorát. Találtam egyezőséget a Kennedy, Ewans és Bishop nevekre. Ezek a nevek szerepelnek a merényletsorozat ismert elkövetői között is. Arra vonatkozóan még nem találtam bizonyítékot, hogy a névazonos merénylők és áldozatok között volt-e kapcsolat, de természetesen ezt is vizsgálni fogjuk. Ami viszont egy sokkal ígéretesebb nyom, találtam az ikertorony áldozatai között egy Melinda Nagy nevű személyt, aki 2001-ben harminchat éves volt. A Nagy név túlságosan nem gyakori Amerikában, ebből gondoltam, lehet kapcsolat a feltételezett bombakészítővel. Sikerült kideríteni, hogy Melinda Nagy férje egy Frank Nagy nevű ember volt, aki a kilencvenes évek elején érkezett az Államokba a volt Szovjetunióból. Tehát lehetett ő – a Jack által korábban már említett – afganisztáni bombaszakértő. Melinda és Frank a kilencvenes évek közepén házasodtak össze. Melinda terhes volt az első gyermekükkel, amikor a szeptember 11-ei tragédia bekövetkezett.
- S hol van ez a Frank Nagy nevű ember? – vágott közbe izgatottan Peter.
- Nyoma veszett – hűtötte le a kedélyeket Helen. – Egy évvel az ikertornyok megsemmisülése után elköltözött a New York-i bérelt lakásukból. Oklahomába ment, de ott csak pár évig tudtuk életútját lekövetni. Alkalmi munkákból élt, egy kényszerszálláson lakott. Aztán 2006 kora tavaszán eltűnt, azóta semmit sem tudni róla. Az országot feltehetően nem hagyta el, de semmilyen egészségügyi, banki, adózási, temetkezési rendszerben vagy nyilvántartásban nincs nyoma.
- Francba – morogta Peter, s aztán önmaga igazolása érdekében hozzátette –, akkor mégiscsak van kapcsolat a merényletsorozat és szeptember 11. között.
- Igen, ez egyértelműen mutatja a kapcsolatot, ugyanakkor egyáltalán nem bizonyítja, hogy ez lenne az indíték – ellenkezett Jack. – A történet szerintem a gyerekrablásokkal kezdődött a kilencvenes évek elején.
- Ezt már fejtegetted korábban is, de erre persze nincs még semmi bizonyítékunk – vágott közbe Peter.
- Még nincs, de hamarosan lesz – erősködött Jack. – Véleményem szerint Nagy nem lehetett a történet része a kilencvenes évek elején, hiszen 2006-ig egyértelműen lekövethető életet élt itt az Államokban. Az elképzelhető, vagy akár biztosra is vehető, hogy feleségének és születendő gyerekének elvesztése összehozta őt a merényletsorozat szellemi atyjával, és így aktív részese lett a támadásoknak. Ugyanakkor határozott véleményem, hogy nem ő találta ki az egészet, nem ő irányítja a támadásokat. Valaki más, akinek viszont nem szeptember 11. a mozgatórugója.
- Sosem értettem a megérzéseid mögött levő érveket – állapította meg Peter –, de be kell vallanom, a végén mindig igazolást nyert, hogy volt alapja a feltételezéseidnek.
- Hiányolom az iszlám szálat ahhoz, hogy egyértelműen szeptember 11-hez kössem. Az eddigi célpontok nem kapcsolódnak semmilyen vallási intézményhez, emiatt nem feltételezem a bosszút sem. Nem arról van szó tehát, hogy iszlám fanatikusok ünnepelni készülnek a tizenötödik évfordulón, vagy amerikai hazafiak revánsot szeretnének venni. Átlag Amerikát támadják átlag amerikaiak, de azért teljesen nem zárható ki a szeptember 11-ei terrortámadással való összefüggés. Nagy feltételezett részvétele az eseményekben legalábbis erre utalhat – vigasztalta Jack a főnökét, aki gondolataiban folyamatosan kereste a kapcsolatot az ikertornyok elleni támadással.
- Még egy apró eredmény – szerénykedett Bogdanov ügynök. – Valamivel többet tudunk a petersburgi bankrablóról is. Neve Alan Page, volt tengerészgyalogos, de ezt eddig is tudtuk róla. Arról viszont eddig nem volt információnk, mit csinált korábban, mielőtt tengerészgyalogos lett.
- S mit tudtunk meg, mit csinált korábban? – kérdezte Peter.
- A rendőrségi aktából, ami a nyomozás során készült, csak az alábbi információ derült ki: a bankrabló veterán tengerészgyalogos volt. Az utolsó iraki küldetése óta élt Petersburgban, szép lassan anyagilag és fizikailag leépülve. Az Irakban látott borzalmak okozta lelki sebek nála sosem gyógyultak be, bárhová is ment dolgozni, néhány hónap után mindenhonnan kirúgták, mert a legváratlanabb pillanatban tört ki rajta az őrjöngés. Ilyenkor válogatás nélkül üvöltözött kollégáival, ügyfeleivel, mindenkiben az ellenséget látva. Összeférhetetlensége ebben a négy évben oda vezetett, hogy munkanélkülivé, majd idővel hajléktalanná vált. Ennyi.
- Ez tényleg nem sok – állapította meg Peter.
- Nem – helyeselt Bogdanov ügynök, majd folytatta. – A rendőrségi nyomozás enyhén szólva felületes volt, mivel nem terjedt ki arra, hogy ki volt, és mit csinált nyolc évvel ezelőtt, mielőtt bevonult a seregbe. Pontosabban a feladatot, hogy keressék meg a rokonait, kiadták egy őrmesternek, aki azonban két nappal később egy közlekedési balesetben meghalt. Az autója egy éles kanyarban lesodródott az útról, és egy szakadékba zuhant. A rokonok felkutatása nyitva maradt egy adminisztrációs hiba miatt, mivel más nem kapta meg a feladatot.
- S ehhez képest mi az előrelépés?
- Látszólag semmi, mivel sokkal többet nem tudtunk meg róla, de pont ez az érdekes: hasonlóan a többi merénylőhöz, neki is el lett maszkolva a múltja. A hadseregbe történő jelentkezésekor azt állította magáról, hogy egy denveri középiskolában végzett hat hónappal korábban. Anno a hadsereg nem vizsgálta ennek az információnak a valódiságát, a benyújtott dokumentumokat elégségesnek találták. Most viszont kiderült, hogy annak a bizonyos denveri középiskolának nem volt ilyen nevű tanulója. Magában a városban sem élt olyan család, aki összefüggésbe hozható Alan Page-dzsel – válaszolta Julia.
- Ez alapján azt feltételezzük, hogy Alan Page is egy elrabolt gyerek volt. Talán megszökött a fogságból és a hadseregbe menekült – vette át a szót Jack.
- Vagy az volt a küldetése, hogy a hadseregben rejtőzőn el, és ott képezze ki magát a tökéletes merénylővé – állapította meg Peter.
- Nem hiszem – szögezte le Jack. – A hadsereg veszélyes üzem, nincs garancia a túlélésre, főleg, ha valaki tengerészgyalogosként külföldön szolgál. Az én feltételezésem a következő, amit persze részletekben már többször elmondtam. Ezeket a gyerekeket kicsi korukban rabolták el, valahol egy izolált helyen nőttek fel egészen a húszas éveikig. Kemény agymosásban, illetve agyprogramozásban lehetett részük. Csupán pár évvel ezelőtt engedhették ki őket ebből az elzártságból, amikorra már programozott gépekké váltak, amikor már teljesen uralták az agyukat. Amikor kiengedték őket, láthatóan nagyon nagy energiát nem fordítottak arra, hogy a teljes életútjuk meg legyen tervezve. A fedősztorik felületesek, hézagosak, ami arra utal, hogy határozott céllal lettek elengedve. Van egy küldetésük, amit végre kell hajtaniuk. Ehhez feltűnés nélkül be kell illeszkedniük az adott környezetbe, meg kell tervezniük az akciót, és bele kell halniuk annak végrehajtásába. A küldetésük a pusztítás és a pusztulás volt egyszerre. Az a húsz év, amit beléjük fektettek a felkészítés során, komoly energiát és költséget igényelt. Nevelni, táplálni kellett őket, szállást és ruházatot biztosítani. Ezért Page esetében nem hiszem, hogy őt a seregbe küldték volna. Ahogy előbb mondtam, az túl kockázatos lett volna, könnyen elveszhetett a ráfordított pénz, idő és energia. Meggyőződésem, hogy megszökött tőlük, és menekült. A hadsereg ebből a szempontból jó rejtekhely lehetett, ahol biztonságban érezhette magát. Valószínűleg a gyermekkori trauma, illetve az iraki fronton szerzett élmények együttesen már túl sok volt neki idegileg, érzelmileg. Amikor leszerelt, képtelen volt a normális életre, a társadalomba való beilleszkedésre. A bankrablás egy kétségbeesett próbálkozás lehetett részéről, hogy legyen annyi pénze, amiből új életet kezdhet. Amikor a bankban felismerte volt gyerekkori társát, és megértette, hogy az mire készül, az az énje került előtérbe, ami a hadseregben meghatározó volt, meg kell védenie az emberek életét, ezért lelőtte volt társát. De a gyermekkori agymosás annyiban sikeres volt az ő esetében is, hogy árulóvá már nem tudott válni. Ezért lett öngyilkos, miután megölte korábbi társát. Neki sincsen fellelhető rokona, egész eddigi életét igazolni tudó kapcsolata, mint ahogy a többi merénylőnek sincs. Tökéletes az egyezőség a többi esettel.
- Azért ne feledjük, hogy van két olyan esetünk is, ahol találtak élő hozzátartozókat, akik információt tudtak adni a merénylő valós múltjáról. Erről már beszéltünk korábban, a dallasi merénylő Bill Ewans, illetve a Salt Lake Cityben gyilkoló Baumann-testvérek rokonait sikerült megtalálni – szólt közbe dr. Kempler. – Ugyanakkor igaz ezekre az esetekre, hogy a szülők kapcsolata már régen megszakadt a gyermekeikkel. –Sok-sok éve nem látták egymást, nem tudják, hogy mi történt a gyerekükkel az elmúlt években, de legalább igazolva van, hogy ők nem a Holdról pottyantak ide.
- Igen, ennek még alaposabban utána kell járni – vallotta be Jack. – Az sem zárható ki, hogy ezekben az esetekben a szülőknek is van valami köze a történethez, vagy a nyomozás volt felületes, de természetesen az is lehetséges, hogy nincs igazam, és az elméletem nem helytálló, vagy az a két támadás mégsem része a sorozatnak. Egyelőre több a kérdőjel, mint a válasz.
- Rendben, egyelőre ennyi – zárta le a megbeszélést Peter. – Foglaltam asztalt a Sparks Steakházban este hétre.
- Nem szívesen megyek – szólalt meg Julia. – Holnap várhatóan újabb támadás éri az országot, mi meg szórakozunk a munka helyett.
- Ahogy már máskor is mondtam, ehhez a munkához megfelelő szellemi és fizikai állapotban kell lenni, ezért szükség van időnként a kikapcsolódásra – fejezte ki ellenvéleményét határozottan Jack. – Ma már többet nem tudunk tenni, a holnapi merényletet nem tudjuk megakadályozni.
- A Hírszerző Közösség döntése értelmében azokon a helyeken, ahol hétfőnként az átlagosnál nagyobb tömegek fordulnak meg, a szokásosnál fokozottabb lesz a rendőri jelenlét; a hírcsatornák, TV és rádió két napja folyamatosan figyelmeztetik a lakosságot miszerint hétfőn, ha lehet, kerüljék a tömegrendezvényeket – tette hozzá Peter.
- Ez jelzés lehet a merénylőnek, hogy nyomában vagyunk. Eltéríteni céljától nem fogja, de talán hibázik – remélte Jack.
- Gyűlölöm a tehetetlenségemet – mondta Bogdanov ügynök, bár tisztában volt azzal, hogy Jacknek és Peternek igaza van.
5. fejezet
Merénylet Seattle-ben
Rick Harmon szokása szerint ezen a napon is reggel hatkor kelt. Minden napját futással kezdte a lakhelye közelében levő Volunteer Parkban, ezen a hétfőn sem tett másként. Szeptember eleje volt, nyár vége, de reggelente már határozottan érezni lehetett az ősz közeledtét. A levegő friss volt, emiatt Ricknek a futás jobban is esett a megszokottnál. Közel egy órát futott a parkban, majd hazament, lefürdött, majd megkezdte a felkészülést élete legfontosabb napjára. Erre készült egész életében, erre készítették fel őt az egész életében. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy kilenckor a főnöke az autóműhelyben idegesen fogja megkérdezni a többiektől, hogy hol van, de ez már egyáltalán nem érdekelte. Két éve dolgozott abban a szervízben, mint karosszérialakatos. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a mondatok – elege volt már ebből. Az ő élete másról szól, nagyon másról. Neki van egy feladata, melyet a Nagymester bízott rá, amelyre felesküdött, hogy mindenáron végrehajtja. Az ágya alatt levő táskából elővette a rövid csövű gépfegyverét, melyet két héttel ezelőtt vett át egy pályaudvari értékmegőrzőben. Előtte pár nappal kapta meg a régóta várt üzenetet, hogy közeleg az ő ideje, s ezzel együtt fontos részleteket tudott meg a teendőkről. Melyik szekrénykében találja meg a neki szánt csomagot, illetve a szekrényhez tartozó kulcsot hol leli meg. Gondosan átnézte a fegyvert, megállapította működőképességét, majd visszatette abba a sporttáskába, melyből elővette. Biztos volt benne, hogy hatékonyan tudja majd használni, hiszen tavaly is részt vett a szokásos kiképzésen, nem felejtette a korábban tanultakat. Miután a fegyvert visszatette a táskába, a szobájában levő szekrényhez lépett. A szekrény alján, mindenféle dobozok alatt volt a robbanómellénye. Ezt ugyanott vette át, ahol a fegyvert, csak ezt három nappal ezelőtt. Az értesítési folyamat is ugyanaz volt, mint a fegyver esetén. A megbeszélt kommunikációs csatornán megkapta az üzenetet, hol és mikor veheti át a mellényt, illetve a csomagmegőrző szekrény kulcsát. Különösebb okát nem látta, hogy a fegyvert és a mellényt elrejtse a szobájában, hiszen egyedül élt, senki nem látogatta, kulcsa a lakáshoz csak neki volt, illetve a bérbeadónak. A lakás tulajdonosa nem ebben a városban élt, személyesen még nem találkoztak, sőt amióta bérelte tőle a lakást, még nem is járt itt, a saját tulajdonában levő lakásban. Felvetette a mellényt, gondosan ellenőrizte a mellénybe varrt robbanóeszközöket és zsinórokat, majd felvette a pulóverét is, mely tökéletesen rejtette el a rajta levő szerkezetet. Kisétált a konyhába, hogy indulás előtt igyon még egy pohár vizet. S közben lekapcsolta a rádiót, amely éppen sokadjára hívta fel a lakosság figyelmét, miszerint a fokozott terrorveszély miatt a mai napon kerüljék a tömegrendezvényeket.
- Szerencsétlen barmok – sóhajtotta, minden különösebb érzelem nélkül.
Kézbe vette a sporttáskát, s miközben távozott, gondosan bezárta a bejárati ajtót. A siker érdekében minden apró részletre oda kell figyelni. Az autója, amely egy közel tízéves Ford Fusion volt, az utcán parkolt. Kinyitotta a csomagtartót, behelyezte a sporttáskát, majd beült a vezetőülésbe és indított. Éppen időben volt, ezért nem sietett, egyébként is igyekezett feltűnés nélkül vezetni. Kicsi volt az esély erre, de azért nem szeretett volna egy rendőri intézkedésbe belekerülni. A város a hétfő reggeli szokásos csúcsforgalmi időszakát élte, lassan lehetett csak haladni a zsúfolt utakon, de ez pontosan megfelelt Rick szándékának. Majdnem kilenc óra volt, amikor elérte a King Street-i vasútállomást, leparkolta az autót, kivette a sporttáskát és kényelmesen sétálva bement a pályaudvaron található férfimosdóba.
A pályaudvaron a hét első napjára jellemző zsúfoltság volt, folyamatosan érkeztek a külvárosi vonatok, melyekből özönlöttek a munkába igyekvő emberek. A rendőri jelenlét azonban a megszokottnál jóval nagyobb volt, mely Ricknek is feltűnt, és ez némi nyugtalanságot okozott neki. A helyszín kiválasztása az ő döntése volt, az elmúlt hónapokban többször is kijött a pályaudvarra, hogy megfigyelje a tömeg mozgását és azokat a pontokat, ahol esetleg rendőrök vagy biztonsági őrök lehetnek és megakadályozhatják tervének sikeres végrehajtását.
Miközben a férfi WC-ben megigazította és élesítette a robbanómellényét, kivette a fegyvert a táskából és pulóvere alá rejtette. Nagydarab férfi volt, és a pulóvermérete bőven lehetővé tette, hogy feltűnés nélkül elrejtse a mellényt és a fegyvert is magán. Az üres táskára már nem lett volna szüksége, de magával vitte, ezzel is csökkentve a kockázatot, nehogy valakinek feltűnjék egy elhagyott csomag a WC-ben, és ezzel esetleg idő előtt felhívja magára a figyelmet. Látva a számítottnál nagyobb rendőri jelenlétet a pályaudvaron úgy döntött, kis mértékben módosítja az eredeti elképzelését az akció sikere érdekében.
A korábban kidolgozott terve az volt, hogy beáll a pályaudvar központi helyén levő újságosbódé mögé, majd a megfelelő pillanatban kilép a bódé mögül a csőre töltött fegyverrel a kezében. De most a bódé közelében álldogált két rendőr, akik láthatóan nem szándékozták a helyüket elhagyni. Ezért módosított a tervén. Nem messze onnan volt egy vegyesbolt, ahol vett néhány guriga egészségügyi papírt és pár doboz sört, ezzel sikerült a sporttáskáját megfelelően kitömni. Visszasétált az újságoshoz, letette a táskát maga mellé a földre, és az újságokat kezdte el nagy érdeklődéssel lapozgatni. Szerencséjére éppen akkor egy férfi lépett a rendőrökhöz valamit kérdezve, a két rendőr hátat fordított neki és nagy hévvel magyarázták a kérdezőnek, hogy merre kell mennie.
Tökéletes volt az időzítés Rick számára ahhoz, hogy feltűnés nélkül otthagyja a táskáját, és arrébb sétáljon. Körülbelül tizenöt-húsz lépést tehetett meg, amikor a rendőrök észrevették az elhagyott csomagot. Egyikőjük figyelemfelhívás céljából a sípjába fújt, a másik hangosan kiabálni kezdett, hogy mindenki hagyja el a helyszínt, amilyen gyorsan csak tudja. Pár másodpercre megállt az élet a várócsarnokban, az emberek nem fogták fel azonnal, hogy mi is történik körülöttük. A pillanatnyi zavart kihasználva Rick előkapta a gépfegyverét a pulóver alól és tüzet nyitott abba az irányba, ahol legtöbben álldogáltak. Tőle pár lépésre állt egy civil ruhás nyomozó, akit Rick nem vett észre korábban. A férfi a fegyverropogásra gyorsan reagált, előkapta szolgálati fegyverét és felszólítás nélkül rálőtt Rickre. Balszerencséjére azonban az első lövése nem volt halálos, így Ricknek maradt ereje és ideje, hogy megrántsa a robbanómellény gyújtózsinórját.
A Hírszerző Közösség speciális operatív ülését délután négyre hívták össze a Fehér Házban. Minden szolgálat igyekezett a legmagasabb szinten képviseltetnie magát, de technikai okokból ez nem mindenkinek sikerült. Eredetileg keddi találkozóra készültek, a meghívás óta eltelt három óra nem volt elegendő mindenki számára, hogy Washingtonba érjen, így aztán azon ügynökségek esetén, amelyeknek nem Washingtonban volt a központja, csak a helyi irodavezető volt jelen.
A megbeszélés kezdése csúszott, mivel Wilson miniszterhelyettes nem érkezett meg időben. A várakozás perceiben az egymással beszélgető titkosszolgálatosok eléggé eltérően fogalmazták meg véleményüket a Seattle-ben történtekről. Voltak, akik a tizenkét halálos és tizenhat sebesült áldozat ellenére sikeresnek ítélték meg a rendőrség felkészültségét. Ők alapvetően a balszerencsével magyarázták, hogy a közbeavatkozó civil ruhás rendőr első lövése nem volt halálos, ezzel lehetőséget adott a merénylőnek a robbanószerkezet működésbe hozatalára. Érvelésük szerint a beavatkozás gyors volt, hiszen pár másodperccel azt követően, hogy a merénylő lövöldözni kezdett, reagálni tudtak rá. Enélkül az áldozatok száma jóval több is lehetett volna. Egyébként is a King Street-i pályaudvart négyszer annyi rendőr védte, mint azt általában szokásos, de a rendelkezésre álló erőforrások száma véges. Ennél többet nem lehetett tenni. Mások számára egyetlen egy áldozat sem volt elfogadható: csak akkor lett volna sikeres a rendőrség, ha megakadályozták volna a merényletet. Őket az az érv sem hatotta meg, hogy nem volt semmilyen információ a birtokukban a lehetséges helyszínről, az országban bárhol bekövetkezhetett volna a támadás. A beszélgetés e téma körül forgott, amikor nem sokkal fél öt után nyílt az ajtó.
- Az Egyesült Államok Elnöke – jelentette be a belépő tisztiszolga, majd ezt követően megjelent az Elnök, meglehetősen feldúltan.
- Maguk barmok, szerencsétlen barmok! – kezdte magából teljesen kikelve. – Ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy a lakosságot terrorveszéllyel ijesztgessék? Ráadásul tömegrendezvényekre hivatkozva, miközben a támadás egy pályaudvaron történt.
Senki nem jelentkezett, igaz az ötletet felvető CGI képviselője nem is volt jelen ezen a napon.
- S maguk annyira elmebetegek, hogy jóváhagyták ezt az egész kommunikációs öngólt – folytatta az Elnök, nem mérsékelve a benne fortyogó indulatot. – Wilsont azonnali hatállyal kirúgtam, mert ő a legnagyobb barom mindannyiuk közül. Annyi realitásérzéke sincs, hogy elismerve hibáját, csöndben maradt volna. Ehelyett azt magyarázta nekem, hogy tulajdonképpen a szolgálatok sikeresen kezelték a helyzetet. Tömegrendezvény helyett pályaudvar – dühöngött tovább –, Istenem, mekkora szerencsétlenek maguk.
Ezzel láthatólag elfogyott az ereje és a mondandója, lerogyott a karosszékbe, magában roskadva ült hosszú perceken keresztül. A közelben ülők még hallhatták, hogy azt motyogja maga elé „Istenem, az Államok legbalfékebb elnökeként fogok hamarosan leköszönni, ezen idióták miatt”. Egy idő után a CIA főnöke vette a bátorságot, hogy megszólaljon, megtörje a csendet, remélve, hogy nem jut Wilson miniszterhelyettes sorsára.
- Uram! – köszörülte meg a torkát – Tökéletesen igaza van, de kérem, engedje meg, hogy némi magyarázattal szolgáljak a történtekre.
Az Elnök nem reagált, de mozdulatlansága inkább tűnt jóváhagyásnak, mint tiltakozásnak.
- Valóban nem sikerült megakadályoznunk a támadást, s ez a mi hibánk és felelősségünk. De beazonosítottuk a támadás napját, és a lehetséges helyszínét, ezzel sikerült csökkentenünk az áldozatok számát. A kommunikációs stratégiánk elhibázott volt, de Uram, ígérem, a választásokig megtaláljuk Amerika elsőszámú közellenségeit, és megakadályozzuk a további támadásokat.
Erre a mondatra az Elnök felkapta a fejét, és felállt a székből.
- Remélem is, mert egyébként mindannyian mennek a levesbe. Az utolsó elnöki intézkedésem az lesz, hogy mindannyijukat kirúgom – s ezzel szó nélkül kiviharzott a teremből.
A többiek döbbenten nézték a CIA főnökét, vajon mire alapozta merész és megalapozottnak egyáltalán nem tűnő vállalását.
- Időt nyertünk, ennyi – mondta halkan és követte az Elnököt.
Peter másnap délelőtt – miután értesült a Fehér Házban történtekről az FBI főnökétől –, úgy érezte, erről haladéktalanul tájékoztatnia kell Jacket is.
- Két hónapotok van – közölte telefonon, majd röviden elmesélte azt, amit az FBI igazgatójától hallott a Fehér Házban történtekről.
- Annyi elég lesz – reagált Jack, s ezzel maga részéről befejezte a beszélgetést.
A csapat megfeszített erővel dolgozott minden nap az ügyön, abban maradtak, hogy péntek este adnak egy átfogó tájékoztatást Peternek arról, hogy hol tartanak.
- Remélem, komoly eredményeket sikerült elérnünk a héten – jelezte várakozásait Peter Hammersmith, amikor leült a tárgyalóasztalhoz. – Kezdjük a hétfői merénylettel, mit tudunk eddig?
- Rick Harmon 27 éves karosszérialakatos volt a hétfői támadó – kezdte a tájékoztatást Bogdanov ügynök. – Két évvel ezelőtt érkezett Seattle-be. Munkáltatója szerint Chicagóból jött, de a referenciaként megadott korábbi munkahelyén nem ismerték. Felvételekor egyáltalán nem foglalkoztak a múltjával, nem ellenőriztek semmit, csak rögzítették a számítógépes rendszerükbe azt, amit szóban mondott nekik. Az elmúlt pár nap alatt szinte semmit nem sikerült kinyomozni az életéről. Albérletben lakott a városban, főbérlője személyesen nem ismerte. Szomszédjaival nem tartotta a kapcsolatot. Munkatársaival nem volt jó viszonya. A munkáját rendesen elvégezte, főnöke elégedett volt vele, de munkaidőn kívül nem állt szóba senkivel, nem tartott együtt a többiekkel a délutáni sörözgetéseken, nem volt barátnője sem. Reggel munkába ment a Ford Fusionjával, délután a műszak lejártával azonnal távozott. Egyik kollégája szerint valami nagyon nyomaszthatta, mert gyakran motyogott magában, de nem sikerült senkinek kiderítenie, hogy miről beszél. Ha kérdezték tőle, nem válaszolt, illetve elütötte azzal a kérdést, hogy verseket memorizál.
- Ezek szerint a fickó beleillik a többi merénylő sorába – állapította meg Peter.
- Igen, a profil szerint egyértelműen, a támadáskor használt eszközök is beleillenek az eddig megismert képbe. Megtaláltuk a fonott zöld-sárga zsinór nyomát is a robbanószerkezeten – mondta Jack.
- Elkészült az első nyolc arcrekonstrukció a tettesekről – folytatta a tájékoztatást dr. Kempler témát váltva – sőt, már két esetben találatunk is van.
- Igen? – élénkült meg Peter.
- Igen. A tulsai támadót, Gary Smith-t eredetileg Donald McFairnek hívták. 1993-ban, háromévesen tűnt el Verbena nevű városkából, amely Alabama államban található. A gyerek a házuk mögötti kertben játszott, amikor nyoma veszett. A vallomások szerint csak percekre hagyták magára a szülők, s azonnal keresni kezdték, amikor észrevették, hogy nincs a kertben. Hamarosan a helyi rendőrség is bekapcsolódott a felkutatásába, de nem jártak eredménnyel. Sosem derült ki, mi történt vele. A másik beazonosított személy Harry Harrison. Ő volt a Colorado Springs repülőterének támadója. Eredeti neve Bob Regan. Maine állam Lincoln városában született és élt eltűnéséig. 1991-ben szintén hároméves volt, amikor nyoma veszett. Ő a városka egyik boltjából tűnt el, a szülők a boltban vásárolgattak, és nem figyeltek a gyerekre. A nyomozás természetesen az ő esetében is eredménytelen volt. A mai napig eltűnt személyként van nyilvántartva.
- Ki kell menni a helyszínekre információt gyűjteni, hátha van közös szál a két esemény között, bár időben és térben jelentős a távolság – szólt közbe Peter.
- Természetesen – reagált Jack. – Ezek még friss információk, pár órával ezelőtt sikerült az azonosítást befejezni, de már felvettük a kapcsolatot mindkét helyi seriffel, segítségüket kértük a még élő rokonok, szemtanúk felkutatásában. Hátha újabb, eddig még nem ismert információk kerülnek elő, de nyilván válaszok még nem érkeztek.
- A rendelkezésre álló dokumentumok alapján mindkét helyszínen felbukkant egy ismeretlen Volkswagen furgon – folytatta dr. Kempler. – A bibi csupán az, hogy a tanúk Verbena-ban fehér furgonra, Lincolnban viszont zöld furgonra emlékeztek. Meglátjuk, hogy ez a furgon, legyen bármilyen színű is, a későbbiekben előkerül-e ismét, amennyiben lesznek újabb sikeres beazonosításaink.
- Ahogy múltkor már említettem, összeállítottunk egy speciális kérdéssort, mellyel ismét felkeressük a merénylők ismerőseit, kollégáit, szomszédjait – folytatta Julia a tájékoztatást egy újabb témával. – Az adatok folyamatosan jönnek, és a feldolgozásuk is folyamatos, eddig egy érdekes azonosság merült fel három merénylővel kapcsolatban. Harold Wilson, Harry Harrison és Eric Bishop kollégái is említették, hogy tavaly decemberben váratlanul két hétre szabadságra utaztak. Wilson kollégáit ez az azért lepte meg, mert Wilson nemrégiben kezdett csak dolgozni azon a helyen, mint könyvügynök, és itt nem volt szokás, hogy a kolléga szabadsággal kezd. Harrison esetén azért került ez említésre, mert egy fontos projekt határideje december vége volt, melyben Harrison fontos feladatokat kapott, mint programfejlesztő. Két hetes kiesése veszélyeztette a projekt sikerét, de semmilyen fenyegetés vagy nyomásgyakorlás nem tántorította el attól, hogy elutazzon. Bishop is a színházi évad csúcsidőszakában ment szabadságra, amikor minden emberre szükség lett volna. Habár Bishop csak egyszerű kellékes volt, de abban az időben az ő pótlása is nehezen volt megoldható. Az időpontok tökéletesen egyeznek, december 1. és 13. között voltak távol a munkahelyüktől. Távozási szándékuktól még akkor sem voltak hajlandók eltekinteni, amikor a főnökük kirúgással fenyegette őket, bár végül erre egyik esetben sem került sor.
- Mi lehetett ez a rejtélyes esemény, ami ennyire fontos volt számukra? – kérdezte Peter.
- Még nincs válaszunk rá, talán valamilyen összetartás vagy kiképzés lehetett – vélte Jack. – Lehet, hogy ekkor kapták meg azokat az instrukciókat, amelyek alapján a merényletek végrehajtásra kerültek. Az információgyűjtésben résztvevő kollégákat kértük, hogy konkrétan kérdezzenek rá erre az időpontra a többiek esetében is, illetve azt is vizsgáljuk, hogy az utazás helyszínéről bárkinek van-e valamilyen információja.
- Ez egy nagyon ígéretes fejleménye a nyomozásnak – állapította meg Peter –, elvezethet a megoldáshoz. Hogyan tovább?
- Dolgozunk hétvégén is, illetve csak vasárnap délig. Délután közös kikapcsolódás, sporttevékenység és aztán vacsora.
- Még jó, hogy senkinek sincs családja – vigyorgott Peter. – S reménykedjünk abban, hogy szeptember 11-e vasárnap eseménytelenül múlik el.
Ücretsiz ön izlemeyi tamamladınız.
