Kitabı oku: «Akli Miklós», sayfa 4

– És kik önök? – kérdé tompa, fojtott hangon.

Felmutatták a jelvényeiket, hogy ők titkos rendőrök.

– És micsoda alapon mernek engem elfogni?

Vállat vontak, ők bizony nem tudják az alapot.

– De én protestálok.

– Tessék, de majd csak odabent, most legjobb lesz, ha elbúcsúzik a kisasszonytól, felülteti a kocsijára, hadd menjen vissza a nevelőbe, a saját személyére nézve pedig rábízza magát mireánk.

Akli elgondolta, hogy itt az ellenkezés csakugyan nem használ semmit.

– Jól van, rendelkezésükre állok. De engedjenek még néhány percet, hogy a kisasszonnyal kibeszélhessem magamat. Önök, kik mindent tudnak, azt is tudják, kinek a megbízásából vagyok itt.

– Igen, mi azt is tudjuk, de ilyen időhaladékot nem adhatunk. Menjünk, uram. Ne csináljunk spektákulumot. Az megrémítené a kisasszonyt, és ezt talán ön se akarja. Mondjon neki valami más okot, amiért távoznia kell.

Akli egy pillanatra visszatért Ilonához, sápadt volt és izgatott, ami legott föltűnt a leánynak. Az idegenek nyomon követték és néhány lépésnyire a padtól megálltak.

Akli a következőket mondá magyarul:

– Vágjon közömbös arcot, Iluci, ahhoz, amit hallani fog, hogy ezek az urak ne gyanítsák, mint mondtam. Engem elfognak. Nem tudom, hogyan történhetik, s miféle intrikák szövetnek, de mosolyogjon, kérem… Így. Jól van. Akar-e valamit tenni értem?

– Mindent! – felelte a leány pátosszal – és fölnevetett, mintha a világ legvidámabb tréfájáról volna szó.

– Most elkísérjük a kocsihoz – folytatá Akli —, tegyen úgy, mintha visszamenne az intézetbe, de a legközelebbi utcában parancsolja meg a kocsisnak, hajtson a Burgba, maga pedig kérjen audienciát a császárnál és mondja el neki, mi történt velem.

Iluci fogta a szőlőfürtöt, mely a padon hevert, s nagy közömbösen csipegette belőle azokat a kívánatos, haloványzöld golyóbisokat s rakosgatta be egyenként a szájába nagy deliciával, miközben megvillant vérpiros ajka mögül a fehér rizskása foga. Csak asszonyi állat tudhat így tettetni.

– Úgy teszek – felelte, és ásított. (Pedig belül lázasan dobogott megriadt szíve a rémülettől.)

Fölkelt s hagyta magát kísértetni a kocsiig. A két idegen úr léptei ott hangzottak folyton mögöttük. Tip, top, tip, top.

– Pedig szerettem volna még valamit mondani. Abban a dologban. Hiszen tudja…

A leány behunyta szemeit.

– A puskaporra nézve. Amit ki nem talált.

– Egyszerre lettem rabbá, a lelkemmel is, a testemmel is.

– Az egyik rabságból ki fogom szabadítani. Válasszon, melyikből – tette hozzá enyelegve. – Persze mind a kettőből, ugye?

– Jobb a kettő együtt, mint egyik se. Ami annyit tesz, hogy…

– Értem. Annyit tesz, hogy a súlyosabbat választja.

A kis bakfis vidáman nevetett hozzá; felült a kocsira. Akli rákiáltott a kocsisra:

– Vissza az intézethez!

Integetett neki a fehér ernyőjével, hátrafordulva a kocsiülésen. Akli a zsebkendőjét lobogtatta. Hiszen csak apró kellemetlenség az egész, valami rossz tréfa vagy félreértés. Majd kikapnak ezek a császártól!

– És most már menjünk, uraim – szólt ezután nem minden nyegleség nélkül, a detektívekhez fordulva —, nem vagyok ugyan próféta, de annyit merek jósolni, hogy ez a dolog igen kellemetlenül fog kiütni, de nem énreám nézve. Majd meglátják…

Egy droskét hítt elő az egyik detektív a sípjával, mire felültek mind a hárman s a rendőrségi főépületbe hajtattak.

Akli gondolataiba merült, míg a két detektív egyre próbálta szóra hozni.

– Gyönyörű kisasszony – kezdé az egyik. – Ugyebár a császár neveltje, uram?

– Igen – felelte Akli kurtán, kelletlenül.

– Sok fiatalember foga vásik majd ezért.

– Hm, nehéz falat lesz – felelte a másik detektív. – A császár szigorú ember.

– Bolondság, bolondság – vélte az előbbi, széles pofacsontú, törpe orrú, szláv típusú detektív. – Van egy orosz közmondás, barátocskám, hogy a szerelem nem megy audienciára a cár atyuskához, ha valamit akar.

– Hát az bizony nem megy – röhögött a másik rendőr.

Aklit vérig bosszantotta a beszélgetés frivol hangja s türelmetlenül szólt közbe:

– Ha már engem befogtak, fogják be a szájukat is!

A parancsoló hang imponált, s most már csendben hajtott a kocsis a Hohe-Marktra, ahol a rendőrség központi épülete állt, árkádjaival, vasrácsos ablakaival. Ezalatt a fogoly váltig keresgélte elméjében elfogatása okát, de sehol semmi támpont. Nem volt még elég róka. A bűnét kereste, pedig csak az ellenségeit kellett volna eldefiliroztatni a képzelete előtt. Eszébe juthatott volna Tell asztalos és Eschenbach nyereggyártó kivégeztetése a múlt évekből.

Végre begurult a droske a hatalmas kapu ívei alatt.

Egy öreg, vörös orrú porkoláb csoszogott elő a kocsizörejre a kapu alatti fülkéből, zöld, ezüstpaszomántos ruhában, kulcsait csörgetve vígan dúdolgatta: »Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie untergehn.«

– Az apó megint felhörpintett – szólt az egyik detektív.

– Megint valaki? – dörmögte a kulcsokat csörgető öreg bosszúsan. – És megint úrféle?

– Úgy van, Schmidt apó, egy külön zárkába tegye ezt az urat.

– Vezessenek, kérem, a rendőrfőnök elé! – követelte Akli.

– Nincs külön szoba. A lelkemből hasítsak én ki külön szobát? – ellenveté Schmidt apó.

– A rendőrfőnök Stadion grófnál van ebéden – jegyzé meg egy fiatal rendőrtisztviselő, aki lúdtollal a füle mellett, hajadon fővel átszaladt az épület balszárnyából a jobbszárnyába.

A két detektív összenézett.

– Mit csináljunk hát vele?

– Eresszék szabadon – vélte Schmidt apó —, mert hát nincs külön szoba, vagy pedig mondjanak le a külön szobáról.

– Hát tegye, ahova akarja – végezték a detektívek. – Szálljon le, uram!

Aklit fölvezette a pityókos profosz az emeletre és ott nyitott ki egy cellát. Vidám, jóakaratú öreg fickó volt, tele bécsi kedélyességgel, mely csak úgy bugyborékolt benne.

– Allerweil fidel. Kutyába se kell venni. Emberen és ártatlan madárkán esik meg az, hogy kalitkába csukják. Aztán nem lesz itt rossz dolga. A Schmidt apó vendéglőjében, hehehe. Nem is kérdezem, mit csinált. Itt van a punktum. Ezzel a mienk és ennyiben van a dolog. A detektív, a Roszlov, a muszka, azt súgta nekem, hogy ön a császár mulattatója volt. Also nur fidel. Ott bizonyosan szert tett ön egy-két sárga csikóra, hehehe. Hát ki velök az istállóból, ki velök! Schmidt apó ügyes ember, ravasz ember, Schmidt apó ide teremti, ami kellemetességet Bécs nyújthat. Azaz, hogy a sárga csikók hozzák. Nem szükség azért kimenni. Ah, ez a város! (Schmidt apó csettentett a nyelvével, mintha valami finom, megennivaló falatot említene.) Es gibt nur a’Wien. A szabadság, mondják és örökre hánytorgatják, szabadság és szabadság. Hát ugyan mi voltaképpen a szabadság? A kapitale Tummheit. A szabadság az, hogy az ember elmehet minden korcsmába, oda is, ahol Stammgast, oda is, ahol nem Stammgast. Iszen szép, szép, de mivel rosszabb, ha a fogságban viszont minden korcsma eljöhet az emberhez. Pedig eljöhet.

Akli kivett a zsebéből egy aranyat és odacsúsztatta a vén fecsegő markába.

– Rendelkezésére állok, uram – szólt Schmidt apó, alázatosan meghajolva.

– Egyelőre nem kérek semmit, kivévén, ha talán meg tudná mondani, miért fogtak el.

– Éppen csak ezt az egyet nem tudom, uram, de bizonyosan a császárt haragította ön meg. A mi jó Ferencünket. Ah, milyen áldott ember!

– Ösmeri?

– Oh, hogyne. A születése napjától kezdve. Ott voltam a Burgtheaterben, uram, azon az estén, mint a Trauttmansdorff grófné komornyikja; ott álltam a páholy hátterében a köpenyét tartva, mikor a mostani császár nagyanyja, a mi nagy Mária Teréziánk kihajolt a páholyból egy felvonás alatt és valóságos bécsi nyelvjárásban jelentette a közönségnek: »Der Poldl hat an’ Buam und grad’ am Bindtag am mein’ Hochzeitstag.«² Hja bizony. Schmidt apó sokat tud, többet tud, mint kellene.

– Mit ér, ha mégse tudja, hogy miért fogtak el?

Schmidt apó fitymálva intett a kezével.

– Az ilyesmi rendesen kisül. Meg tetszik látni, hogy kisül. Nur Geduld, und nur fidel. De mármost tessék ide belépni, itt már van ugyan egy úr, és mondhatom, víg spéci lehet a maga nemében, aki derekasan be volt csípve, mikor vagy másfél órája behozták. De nem csoda, hiszen Bécs a murik, a ramazurik, a juxok, a blaumontagok és a katzenjammerek városa. Nem valami finom úr, kivált az öltözékét tekintve, de hát a többi cellákban még rosszabbul állnak a dolgok. És végre is, arme Leute kochen mit Wasser. Isten látja lelkemet, nem adhatok jobb társaságot. Megyés püspökeink nincsenek. A ritka dolog itt. Még nem is volt. De ha lenne, hát oda tenném. Vagy ha lesz, hát ide hozom – mert sohase tudhatni, mit ad a jó Isten.

Ezzel előre tuszkolván Aklit, biztosította, hogy vacsora előtt még betekint átvenni a parancsait, addig is felküldhet neki egy szájharmonikát, ha éppen szórakozni akar.

– Köszönöm, nem kívánom.

– Pedig a harmonikaszó olyan fidélis. De ahogy tetszik. Isten önnel, uram!

Betette utána az ajtót, a kulcs megnyikordult a zárban, és Akli rab lett.

Odabent félhomály volt. Kivált a vakító napfény után, mely künn az épületnek ezt a részét elöntötte, első pillanatban alig lehetett kivenni a tárgyakat, csak lassan-lassan rajzolódtak ki a körvonalai nehány szalmazsákos ágynak, egy-két asztalnak s vizes kancsónak az asztalokon; ami nem is csoda, mert csak egyetlen magasan fekvő, homályos üvegű ablakon szolgált be a világosság. Sivár, bántó csönd honolt volna bent, ha meg nem zavarja valami olyanforma zaj, mintha fát fűrészelnének valahol. De hát az is fallácia volt. A legutolsó priccsen egy férfi aludt és hortyogott.

Akli megbotlott egy székben és feltaszította, az ebből támadt zörejre felriadt az alvó.

– No, mi az? – mordult fel rekedten, álmosan, s egy nagy fej látszott megmozdulni a szögletben, majd két villogó szem szegeződött Akli felé.

– Bocsánat, uram, hogy önt ismeretlen létemre bátor vagyok háborgatni, de biztosítom, hogy nem a magam jószántából teszem.

– Teringettét! – kiáltott fel a másik, hirtelen felugorva a vacokról – Mit látnak szemeim! Akli úr?

Akli szinte hátratántorodott a meglepetéstől.

– Ön volna az, báró úr? Ejnye, ez nevezetes!

– Hát nem engem keres ön? – csodálkozott báró Szepessy, mert ő volt.

– Nem egészen – felelte Akli egyszerűen.

– Akkor aztán hogyan jut ide?

– Ahogy szokás. Behoztak a rendőrök.

– Behozták? Önt? Miért?

– Hiszen ha tudnám! És ön, báró úr?

– Oh, az én történetem mindennapi. A Burgból, öntől eltávozva kimentem a Práterbe és ott megebédeltem »Blauer Elephant«-nál. Rossz kedvem is volt, cigány is volt, húzta a jó magyar nótákat, én is el akartam húzatni a magamét, mondom neki, el is fütyülöm az elejét, de ügyet se vetett rám, akkor aztán odahajítottam neki egy százforintos banknótát. A cigány se rest, rárántja hirtelen, de még fele sincs ki a nótának, odajön egy rendőr és behoz ide a dutyiba, hogy azt mondja, kit öltem meg a száz forintért?

– Lássa-lássa, ezt mind a cinikus öltözködési módja teszi.

– Ej, hagyja el! Hiszen végre is mulatságos. Az emberrel legalább mindig történik valami. De ami önt illeti, arra már igazán kíváncsi vagyok, hogy miképp került ide.

– A Stadtparkban beszélgettem Kovács kisasszonnyal, egyszer csak elém áll két titkos rendőr és…

– Mit? – szakítá félbe a báró mohón. – Ön tehát beszélt a kis jövendőbelivel? Nos? Széna-e vagy szalma?

– Meg kell vallanom az igazat, báró úr: az bizony szalma.

Szepessy a fogait csikorgatta mérgében.

– Nem akar? Mi?

– Gyerek az még, báró úr, éretlen gyerek – csitította Akli —, nem arravaló az még.

– Meg kell történni! – tört ki a báró lázas, szenvedélyes hangon. – Meg fog történni. Az enyém lesz. Érti ön? A Szepessyek csúnya emberek, nagyon csúnya emberek, de csupa szép feleségeik vannak. Mert mind lopják a feleségeiket. Az anyámat is lopta az apám, a nagyanyámat is a nagyapám. Mind lopják. És lopni csak szépet érdemes. Ah, a lopott asszony édesebb lehet, mint az, amelyik önként tapad az emberhez, mint az, amelyik szereti.

V. FEJEZET. A CSÁSZÁR HARAGSZIK

Kovács kisasszony, ahogy utasítása volt, a szomszédos utcában megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a császári rezidenciába.

A császárhoz azonban nehéz ily késő délután bejutni. Őfelsége ilyenkor vagy odakünn sétált polgári ruhában a glacison s minden ismerősével szóba állott, sokszor ismeretlenekkel is, vagy a parkban pepecselt a növények közt, és akkor senkivel se állt szóba, a főkertésznét kivéve – (de nem akarok a rossz nyelvek után indulni), vagy pedig bent volt a laboratóriumában, ahol némileg ő is foglalkozott annak a kornak a divatja szerint az alkímiával, melynek végső célja az aranycsinálás volt. De sajnos, ő se találta ki a nyitját, megmaradt az aranycsinálás régi metódusánál, mely az alattvalók zsebén sarkallik.

A görebeket, lombikokat pedig használta holmi apróbb dologra, mert aki egyszer a vegyészetet megkóstolta, el nem szokhatik többé attól, mint a korhely az alkoholtól. E pillanatban is, mikor Kovács kisasszony droskeja begördült a Burg udvarába, laboratóriumában volt elvonulva az uralkodó, egy új parfüm kitalálásán kísérletezve. Rózsából és kendermagból kellett volna kifőzni az új illatszert. Keményen meghagyta a szolgálattevő kamarásnak, gróf Daunnak:

– Ne engedjen háborgatni, csak ha a leányom találna jönni.

Őreá gondolt, éppen neki akarta kitalálni az új illatszert. Az a vágy hevítette, hogy egy kis forradalmat csinál az asszonyok közt. (Oly epidémia volt a forradalom-csinálás, hogy még ő is gusztust kapott rá.) Pokolban fogant ötlet, hogy a királykisasszonynak olyan külön illata legyen – amihez más Éva leánya hozzá nem juthat. Hogy micsoda revolúció lesz ebből az udvari dámák közt, azt csak a jó Isten tudhatná.

A koktumok éppen javában rotyogtak a »szentély«-ben, mikor az intézeti növendék váratlanul megjelent az előszobában, ahol a kamarás őrködött.

Ez pedig nem volt valami könnyű dolog. Sokkal egyszerűbb lehetett a tevéken a tű fokán átbújni, mint a Schweizer Hofba jutni, a laboratóriumhoz vezető előszobába a közönséges halandónak, mert a bécsi udvar, mióta a francia Lajosok eltűntek őseikhez, a legfényesebb volt Európában. Tömérdek lovagok és szolgálattevő méltóságok nyüzsögtek minden zugban, zsandárok, testőrök, alabárdosok álltak az ajtóknál, s mindenkinek volt valami látszólagos feladata, s ezt mind azon a boldogtalanon kellett végigcsinálni, aki a császár színe elé kívánkozott.

Hanem ennek a fényes udvarnak megvolt aztán az a jó oldala is, hogy mindent tudott, sőt valamivel többet a mindennél. A titok ebben a légkörben nem tudott megélni egy óráig se. Az intézeti növendékről is mindenki hallott már egyet-mást, hiszen karácsonykor fogadni szokta a császár, a fiú-testvérével együtt. Ezer verzió keringett erről. Pletykák, legendák. Valóságos csemege a boudoirokban. Öreg főhercegnők élvezettel majszolják, de a fiatalok se jobbak.

És most megjelenik a szép, fiatal növendék, mintha a napsugár osonna végig a méltóságteljes, komor, ódon folyosókon. Egy kicsit izgatott, sápadt; beszédes, tiszta őzikeszemeiben aggodalom ül.

– Őfelségével kell beszélnem, azonnal, azonnal – lihegi azoknak, akikkel találkozik. – Hol van, merre van őfelsége?

Oh, az udvari orrok! Azok a pompás szimatok! Aki sohase látta is, rögtön kitalálja, ki lehet a leányka.

Vajon mit akar a császárnál a kicsike? Hogy ilyen későn jön! Ebben valami rendkívüli esemény rejlik. Valami történt vagy történni készül valami. Hm, jó volna kihámozni. Az udvari portentumok kapnak utána, mint a macska a pehely után, ha egérszíne van. Mert csodálatos, hogy itt, ahol az igazi események születnek, csak a nem igazi események a becsesek, a kicsiségek, a semmik.

A bakfis megjelenik a Burgban, és mindenki azt mondja kapunál, ajtónál, előszobákban, hogy most lehetetlen a császárral beszélni, de azért beljebb ereszti, hogy hátha talán egy följebbvaló közeg kivételt tesz.

Csak egy picinyt segíti a dolgát mindenki, ameddig a felelősség nem nagyon nyomja, de a felelősség annyi ember közt oszlik meg, hogy a császárt akár el lehetne lopni is, anélkül, hogy az őrizet hiányossága megállapítható legyen.

– Próbálja meg, kisasszony, talán a főudvarmesternél. A főudvarmester is kegyes ebben az esetben.

– Őfelsége nem fogad ilyenkor, azonban meg lehetne próbálni a szolgálattevő kamarásnál, ha talán ő…

Így jut be a kisasszony Pontiustól Pilátushoz, Pilátustól a szolgálattevő kamaráshoz, aki unalmában éppen az ablaknál állt s nézte a napot, amint bíborvörösen leszállt nyugaton; nézte pedig olyan közömbös, unott szemekkel, ahogy egy kamarás nézhet egy égitestet, melyről tudja, hogy nem folyik benne kék vér. Egyszerre azonban szoknyasuhogás támad a háta mögött. Ah, szoknyasuhogás! Műértő fül millióféle zsongás-bongás, hullámzás közül felismeri ezt a sziszegő zörejt, minden hangok közül a legszebbet.

A kamarás megfordult s a csodálkozástól szinte leszegződött, oly szép volt a kisleány üdeségével és bájos félénkségével, mint egy szarvas, amelyik rohan, rohan s egy tisztáson szemben találja magát egy vadásszal. A leszálló nap ragyogó aranyát keresztül lövellve az ablak üvegén, éppen odatűzött az arcára s gloriolát font a feje körül.

– Mit parancsol? – dadogta a kamarás zavartan.

– Őfelségével kell beszélnem tüstént, tüstént. Kérem, uram…

– Bocsánat, de őfelsége megparancsolta, hogy senkit se jelentsek be.

– Oh, uram, az én dolgom kivételes és őfelsége is meg fogja önnek bocsátani. Kérem, esedezem, uram…

Gyönyörű szemeit ráemelte szelíden, kérőn és mégis félig parancsolón. Mintha simogatná, mintha melegítené, mintha átgyúrná az a bársonyos tekintet. A kamarás érezte, hogy nem tud ellentállni.

– De hát ki ön, és mit akar?

– Tehát mégis be fog jelenteni, ugye?

– Azt még nem tudom. Minden attól függ…

– Valakinek az elfogatásáról van szó, uram, aki…

– Elfogatásról? Az semmi. Az nem főbenjáró dolog. Hadd üljön veszteg, akit befogtak. Pihen egy kicsit, ennyi az egész. Csak a kivégzések képezhetnének kivételt. Bocsánat asszonyom, de…

– Nem vagyok asszony – vágott közbe a leány elpirulva. (Pedig tetszett neki, hogy asszonynak gondolja a csinos, nyalka kamarás.) – Hanem ami az elfogatást illeti, legyen szabad megjegyezni, hogy a császárnak is kedves az, akit elfogtak.

– A császárnak is? Tehát még másnak is? – enyelgett a kamarás.

A leány arca kigyúlt erre, mint a hamu alatti tűz, ha megfújják.

– Bejelent ön, vagy nem? – kérdé aztán bátran, szinte dacosan a kamarás szeme közé tekintve.

– Nem lehet. Őfelsége megparancsolta, hogy senkit se bocsássak hozzá, csak ha a leánya jönne.

– Nos hát, én az vagyok! – mondá a bakfis büszkén. – Engem őfelsége leányának fogadott és ő neveltet madame Szilvássynál.

A kamarás meghajtotta magát.

– Valamit hallottam erről, kisasszony, és szolgálatára állok.

A kamarás eltűnt a laboratóriumba vezető ajtón át, s kisvártatva megjelent maga a császár is a teremben szürke blúzban, zöld ernyővel a homlokán.

– Ah, kedves kicsike – kiáltá jóságosan —, ön van itt? Nos hát, történt valami?

A leány eléje járult, meghajolt féltérdben és megcsókolta a császár kezét, mire az megsimogatta a haját – amennyi a kalap alól kimaradt.

– Nézze csak, kedves Daun gróf, intézkedjék, hogy a cukrász egy csomag édességet készítsen össze a kis vendégünknek, amit az majd magával vigyen.

A kamarás távozott, s a császár megismételte a kérdést.

– Történt önnel valami, kedvesem? Ne reszkessen úgy, ne féljen tőlem, szóljon bátran.

– Felséges császár – kiáltott fel végre, mintha a melengető szavakra, mint a befagyott forrás, csak most törne ki a hangja —, Akli Miklóst elfogták.

A császár csodálkozva mereszté rá a tekintetét.

– Elfogták? Aklit? A mi Aklinkat? De hiszen az lehetetlen. Ki fogta volna el? Hiszen nincs itt ellenség.

– Márpedig elfogták, felséges uram. Két polgári ruhába öltözött rendőr vitte be a börtönbe a Stadtparkból, ahol együtt beszélgettünk, s engem ő arra kért utolsó szavával, hogy siessek ide s mindezt megjelentsem felségednek.

– De hisz ön álmokat mesél, kis barátnőm. Bécsben végre is én uralkodom és nem tudok a dologról semmit.

– Vágassa ki felséged a nyelvemet, ha nem szóltam igazat.

– No, majd bolond vagyok, hogy a maga kis nyelvecskéjét kivágassam! Inkább megengedem, hogy valami félreértés történt, de csillapodjék, még ma szabad lesz ő, és estére elmeséli nekem az élményeit, sőt holnap elküldöm az intézetbe is.

A császár csengetett, mire egy kakastollas kalpagú tiszt jelent meg az ajtóban, szalutálva.

– Küldjenek rögtön Stohlen lovagért. – Majd ismét a leányhoz fordult:

– Reménylem, meg van velem elégedve? Csakhamar megtudjuk, mi történt a rossz csonttal és bizonyára nem hagyjuk egy hajaszálát se meggörbülni – mosolygott a császár. – Hanem ezúttal már beszéljünk magáról is. Elmondta-e Akli, hogy kérő volt a háznál? Úgy bizony, nagyleány lettünk, hm…

Mire a császár pajzánul megcsipkedte az állát.

A bakfis lesütötte a szemeit.

– Hát hozzámegyünk-e, vagy nem? Feleljen a kisasszony.

– Nem! – hebegte, és eltört a mécses, fuldokló sírásra fakadt. – Nem, nem, nem. Inkább meghalok.

– Nos, én nem fogom erőltetni. A házasságok az égben köttetnek, gyermekem, s én már csak itt a földön szeretek maradni, ameddig lehet.

E pillanatban visszatért a szolgálattevő kamarás, Daun gróf.

– Őexcellenciája, Stadion gróf kér sürgős kihallgatást – jelenté.

– Nem mondta, milyen ügyben?

– Az Akli-ügyben.

– Helyes! – kiáltott fel a császár élénken. – Tehát mégis történt valami? Mindjárt meg fogunk tudni mindent, várjon itt rám, gyermekem. Az ön őrizetére bízom Kovács kisasszonyt, Daun gróf.

A császár a szomszéd terembe távozott. Hosszan elmaradt, talán egy óráig is, a percek lassan, kínosan teltek, a nagy bronzóra kísértetiesen ketyegett. Daun gróf százféle módon próbálta mulattatni a bakfist, de annak a szíve-lelke tele volt szorongással, balsejtelmekkel, s minduntalan megszakadt a társalgás. Idegei szinte a távollátás hatodik érzékéig feszültek meg. Látta szegény Aklit a börtönben, amint valami szalmazsákon ül és gondolkozik, fejét tenyerébe hajtva. Egy-egy ajtó nyílott valahol messze, talán a hatodik teremben. Összerezzent. Jön a császár. De a császár csak nem jött, csak nem jött. Istenem, miről beszélhet annyit a mindenható miniszterével? Hiszen olyan könnyű megmondani: »Ha elfogtátok, hát eresszétek szabadon hamar.« Hát mégse könnyű? Hátha rossz emberek nem engedik ki a szegény Aklit a börtönből?

Felelgetett is, nem is, a kamarás bókjaira, ötleteire; másutt járt az esze, néha egy-egy naiv kérdést intézett hozzá:

– Ugye, hogy a császárnak senki se parancsol?

– Senki, kisasszony, csak a törvények.

– Hiszen a törvények papirosból vannak, papiroson állanak, s az a papiros parancsolna a császárnak?

Kétkedőn rázta szép fejét.

De megmagyarázta a kamarás:

– A törvények azért parancsolnak neki, mert azokban benne van a népek lelkiismerete, az övével együtt.

Mindezt azonban nem értette meg a kisasszony.

– De ha a császár például azt mondja, akarom, hogy ennek vagy annak semmi bántódása ne essék, hát nem lesz, ugye bántódása?

– Persze, hogy nem lesz.

– Köszönöm, uram.

Egy kicsit megnyugodott, de az óra monoton tik-takja váltig élesítette az eszét, mint mikor a fenőkő súrolja a borotvát.

– Szokott-e a császár másokra is hallgatni? – tudakozódék újólag.

– Hogyne! Hisz azért vannak tanácsosai. Ezek az ő fülei, szemei és kezei. Ezekkel hall, ezekkel lát, ezekkel cselekszik.

– Hisz akkor ő maga akár vakon is születhetnék?

– Na, miért ne? Volt is már nem egy vak király a világon.

– Igaz, igaz – bizonyítá a leány is —, nálunk is Vak Béla, de ha a tanácsosok által lát és cselekszik, miért való hát »Isten kegyelméből?«

A kamarás vállat vont.

– Azzal bizony nem szolgálhatok.

E pillanatban hevesen megnyílt az ajtó, s belépett a császár haragosan, kivörösödve. Homlokán és a szemöldökök közötti redőkön vihar ült. Egyenesen a laboratórium felé tartott, nem nézve se jobbra, se balra, már át is ment a terem azon részén, ahol a leány állt, mikor úgy látszott, mintha eszébe jutna, megállt az ajtónál és szavakat látszott keresni.

– Leányka – szólt végre ridegen, minden nyájasság nélkül —, vissza fogsz menni az intézetbe, hogy ott továbbra is szorgalmasan tanulj. Az az ember egy háládatlan gonosztevő, aki megérdemli, hogy bűnhődjék. Egy szót se halljak többé érdekében. Majd intézkedem új gondnok iránt, aki felügyel rád és öcsédre. Daun gróf, kísérje le a kisasszonyt és adja át Kolowratnak, aki visszaviszi az intézetbe.

Ezzel bement, becsapta az ajtót maga után, és – bezáródott végképpen az Akli Miklós börtöne.