Kitabı oku: «Akli Miklós», sayfa 5

VI. FEJEZET. AKLI A RABSÁGBAN. GYURI MISSZIÓJA

Stadion gróf tehát elérte célját. A bolond, aki szatíráival ostorozta s ártott tekintélyének a legmagasabb helyen, el volt téve láb alól. A császár csekélységnek tartotta eleinte az okot s kétszer is felkiáltott: »De egy vers végett, kedves Stadion gróf, egy vers végett!« Csakhogy Stadion gróf éppen a dialektikában volt nagy s úgy tudta belenyomni a császár lelkébe a saját akaratát, mint a viaszba a saját pecsétjét.

– Hiszen a vers csak vers – érvelt a miniszter —, s teljesen ártatlan dolog, ha például pensumnak van feladva; ha egy leányhoz szól, természettől beoltott érzelmek bugyborékolása. Az ember effajta verseket írhat a titkos fiókjának is, hogy a szívén könnyítsen – kivált, ha nincs remény a viszontszerelemre. De ha az ember egy császárhoz ír dicsverset, ezt bizonyosan nem abból a keserű epekedésből teszi, hogy az illető császárt nem veheti el feleségül, hanem rendesen valami egyéb célja van vele, mire nézve a legelső lépés, hogy arról a versről tudomást szerezzen a császár. Hiszen fölségedhez is írt Akli névnapi, születésnapi, valamint újévi disztichonokat, és azok így vagy úgy tudomására hozattak fölségednek. (Sajnos, hogy nekem is – tette hozzá csípősen.) Ha tehát Akli most Napóleonhoz írt dicsverset, világos dolog, hogy azzal Napóleonnak akart kedveskedni, amiből határozottan következik, hogy Akli valamely összeköttetést folytat Napóleonnal vagy még csak keres. Tertium non datur. Az a körülmény azonban, hogy Napóleon eddigi haditerveinkről mindig előre értesült s részben ez okozta az ulmi és austerlitzi vereségeket, szinte kétséget kizárólag mutatja, hogy Akli nem új titkos összeköttetést keres a korzikaival, hanem egy régit folytat.

Napfény nem érleli olyan bizonyosan a búzaszemet, mint a Stadion érvelése a gyanút. Akli el volt veszve. A császár, mint láttuk, nagy fölháborodással átengedte sorsának. Sok szabad a bolondoknak és poétáknak, de minden mégse szabad. Lakoljon, ha bűnbe esett.

A »Schmidt apó vendéglőjében» azonban nem sokáig maradt, elvitték szem elől a bécsújhelyi börtönökbe, – addig is, míg Stadion gróf biztosabb adatokat gyűjthet árulása felől. Így, pusztán a verssel, nem merte bíró elé állítani. – A vers, az igaz, elég rossz, de hátha a bíró is rossz lesz és nem találja kellő bizonyítékok hiányában elítélni. Jobb hát előbb bűnöket gyűjteni ellene, és addig hadd legyen Bécsújhelyen. Végre is, azt mondja az arab közmondás: jobb állni, mint járni, jobb ülni, mint állni. Hát hadd üljön.

A bűnök gyűjtése pedig minden gyűjtések között a legkönnyebb. Ha éppen nem volna, mesterségesen lehet tenyészteni, mint a pisztrángot. Stohlen lovag Bécsbe hívatta a bécsújhelyi fogházigazgatót, Bernot urat, és megmagyarázván neki, milyen gyanúban áll a fogoly, utasítá, hogy a tintát, papirost ne vonja meg szomorú magányában, sőt inkább kössön vele bizalmas barátságot s adjon neki módot (sőt esetleg tanácsot is ügyesen), hogy panaszolja el sorsát Napóleonnak és kérje közbelépését kiszabadítására, – persze a levél Stohlen lovaghoz küldendő s a többi.

Aklit tehát még itt se hagyta el a gyöngyélet. Bernot úr megszerette, rab létére vacsorára hívogatta, per tu lett vele. Kisasszonyai is voltak Bernot úrnak, két ábrándos szemű Gretchen, akik hárfát játszottak vagy lenszálakat fontak guzsalyaikról esténkint. Az egyik, Klementine, szemlátomást kacérkodott Aklival. Akli nem volt elég karakter, nem vallotta be, hogy a gondolata valahol másutt jár, Bécsben, egy utcában, egy nevelő-házban… Akli visszakacsintgatott rá, és így szövődött a fogházigazgató lakásán egy kis idill. Bántotta ugyan a lelkiismeret, hogy a leányt hitegeti, de ekképpen okoskodott: Ha a leányt felvilágosítanám szívem titkáról, akkor nyugodtabb volna a lelkem, de oda lenne a testem kényelme, a jó kosztom, és lelkem helyett a gyomrom háborogna. Nos, minthogy a lelkem a kedves lánytól való távollét miatt anélkül is szenved, ezt a kis terhet is még reárakom, már neki úgyis mindegy. Ezzel az okoskodással legalább elhitette, hogy nem rossz ember. Aminthogy nem is volt rossz, csak szamár. Azt hitte, ő csal, pedig őt csalták.

Egy este, midőn ismét Bernotéknál vacsorált, hozzásimult Klementine és szemrehányást tett neki.

– Miért nem igyekszik szabaddá lenni?

– Hiszen igyekszem – felelte Akli —, már két instanciát írtam a császárhoz, édesapja el is küldte, de megfoghatatlan módon nap nap után múlik és semmi se mozdul. Pedig meg vagyok győződve, hogy a császár szeret, s nem tudom, mit vétettem, ha vétettem, de megbocsátaná, érzem.

– Ne higgye azt; a császár senkit se szeret. A Habsburgok hidegek, mint a gleccserek. Ellenségei vannak a Burgban, s őt most azok informálják. Sohase fog megszabadulni, ha nem hallgat rám.

– Iszen hallgatok én szívesen. Hát mit tegyek?

– Hajoljon közelebb, majd megsúgom. Forduljon Napóleonhoz egy kérelemmel.

Akli csodálkozott.

– Napóleonhoz? Mi közöm nekem Napóleonhoz? Vagy mi köze Napóleonnak énhozzám? Nem értem magát, Klementine. Hol veszi ezt a képtelen ideát?

Klementine zavartan felelt.

– Csak úgy érzem, csak úgy gondoltam. Tudja, a nők az ilyet eltalálják. Ami aztán a levelet illeti, azt kézbe juttatni én is tudnám. Van egy unokatestvérem, aki orvos Párizsban és bennfentes a Tuileriákban.

Akli gyanúját még ez se ébresztette fel – női szemek gyöngéd tekintetétől simogatva, mélyen alvó fenevad a gyanú —, egyszerű, hiábavaló fecsegésnek tartotta a leány tanácsát és természetesen nem írt levelet Napóleonhoz.

Akadt úgyis elég írnivalója.

A fogházigazgatónak ugyanis a két kisasszonyon kívül volt egy fia, aki katonaintézetbe járt. Bár a szülei helyben laktak, mégis bennlakó volt, mint a többi, csakhogy a katonatanárok jó barátságban lévén Bernot úrral, ha otthon ludat öltek, vagy ha Bernotné asszony jóféle pudingot csinált, a kis Eduárdot hazaeresztették »szopni«. Addig-addig járt haza Eduárd az utóbbi időkben, hogy egyszer csak a leckeóra után elkezdi a »Cserebogár, sárga cserebogár» nótáját fütyörészni. Mint a puszták égő tőzegének füstje ahogy megüti a tinó orrát, úgy ütötte meg a magyar puszták dallama a Kovács Gyuri fülét. Odaszalad nagy lelkendezve német tanulótársához és nyakon ragadja, mintha valamit ellopott volna.

– Hol vetted azt a nótát, »kamerad«?

– Hát egy rab van most az apámnál, attól tanultam.

– Magyar rab?

– Magyar rab, valami Akli nevű.

Gyuri elsápadt, szíve hangosan dobogott, de a német előtt nem akarta magát elárulni, amennyire lehetett, egykedvűséget erőszakolt arcvonásaira:

– A név közömbös, akár Pál, akár Péter, csak a magyar voltát sajnálom. Nem tudod, miért fogták el?

– Hogy gondolod azt? – felelte Eduárd. – Atyám sohase mond el hivatalos titkokat.

– És hogy ismerkedtél meg vele?

– Atyám nagyon szereti, ebéd és vacsora idejekor gyakran kihozatja a cellájából és együtt étkezik a családdal.

– Atyád derék ember lehet – felelte Kovács György meghatott hangon.

– Meghiszem azt. Két érdemrendje van, barátom.

– Edd meg az érdemrendjeit! Nem azok miatt mondom.

– De a rab is kellemes ember, zongorázni tud, énekelni, fütyülni, Schillert, Goethét könyv nélkül mondja el. Művelt és mulatságos.

– Beeresztenek hozzá idegeneket?

– Nem szabad.

– És hol van becsukva? A fogházépület melyik szárnyában?

– A déliben.

– Megmutathatnád nekem az ablakait?

– Maradj csak a singularisban. A rabok nem laknak termekben, csak egy ablaka van a zárkájának.

– Mutasd meg nekem, Eduárd.

Eduárd gondolkozott kissé, hogy nem vét-e ezzel valamit a föllebbvalók és az állam ellen.

– Mi végből akarnád? – kérdé vontatottan, kedvetlenül.

– Hát mi egyébért – felelte a magyar fiú —, egypár hazai dalt szeretnék elénekelni egy csöndes estén az ablaka alatt, s ő azt meghallaná és talán jól esnék neki. Hát mit is tehetnék én egyebet azzal, hogy az ablakát tudom?

– Igaz – mondá megnyugodva —, de nem fogja meghallani, meglátod, mert magasan van az ablaka.

– Ne félj te attól. Kifogja a magyar fül a magyar hangot, ha akárhogy elkeverődik is a levegőben.

– Hát jó, nem bánom, megmutatom majd egyszer.

Lőn tehát egy napon, hogy Akli Miklós cellája ablakán egy kavics repült be nagy csörömpöléssel, éppen a fogoly lábaihoz. A kavics papirosba volt betakargatva. Akli fölemelte, legöngyölgette róla a papirost és elolvasta, ami írva volt rajta: »Én vagyok itt, Akli bácsi. Nem parancsol valamit? Kezeit csókolja: Gyurka.«

Hej, megörült Akli a levélnek s nyomban rohant az ablakhoz, kendővel integetve a fiúnak, aki lent állt egy magyalfabokornál, parittyáját fogva a kezében.

Majd hirtelen visszahúzta fejét, néhány sort vetett ő is papírra, s abba betakargatva a kavicsot, ledobta az ablakból:

»Szervusz Gyurka! Hát rám akadtál? Csehül vagyunk, öcskös. Gyer el, amikor jöhetsz, egy levelet írok Ilucinak, amit majd neked kell továbbítanod.»

Azontúl gyakran jött el a Gyurka a bástyákhoz, és a kövek szorgalmasan diskuráltak egymással. Akli leveleit Bécsbe küldözte és az Iluci válaszait felröpítette a parittyából a börtönablakba. Ezekből a levelekből sok mindenfélét megtudott Akli, ami a világban történik; kivette, azt mondja (t. i. Iluci mondja) a mindenben bennfentes Kolowratból, akivel most, mint az Akli helyettesével, gyakran érintkezik, hogy a császár szertelenül haragszik Aklira (hogy miért, azt Kolowrat se tudja), azt is mondta Kolowrat, hogy a császár semmilyen levelet nem kapott Aklitól, de nem is fogadná el, mert a nevét sem szabad említeni előtte. Arról is írt a bakfis, hogy a kiállhatatlan Szepessy báró gyakran megfordul az intézetben, szépeleg neki, virágokat, cukrot küldöz be, sőt most újabban úgy öltözik, mint egy piperkőc (olyan furcsa a szép új ruhákban, hogy nevetni kell rajta). »Kezdett már a helyzet tűrhetetlen lenni, úgyhogy megkértem Kolowratot, segítene rajtam, mire Kolowrat meghagyta a madamenak, hogy a bárónak ne engedjen velem semmi érintkezést, és ezt úgy vegye a madame, mint a császár parancsát.« Majd minden levélben volt egy kis enyelgés, egy kis célzás a sorok között a stadt-parkbeli beszélgetésre, meg egy kis biztatás a jövőre, hogy »bővebben élő szóval, akkor, amikor – az mindegy«. Ez a »mindegy« sokat látszott jelenteni és édes gondolatokat hajtott az Akli fejében. Virágok nőttek tőle a kis cellában és tündérálmokat hozott az éjszaka. Utóirat pedig éppenséggel minden levélben volt, némelyikben kettő is, zagyva tarkaságban: »Vigyázzon az egészségére és írjon minél többször, én sokat gondolok magára. Itt Bécsben most az a hír, hogy Napóleon császár elválik a feleségétől és a mi császárunk leányát, Mária Lujzát veszi el. A kis orgonavirágos szalmakalapomat, amelyik magának úgy tetszett, képzelje csak, megrágták az egerek.«

A kövek sok érdekeset beszéltek, és Akli lassan-lassan okosodni kezdett. Hátha az ő instanciáját csakugyan nem kapta meg a császár? Hátha Bernot el se küldte? Hiszen ez az egész barátsága a foglyával egy csöppet se természetes. De hát mit akar? és általában mit akarnak vele? Miért nem állítják bíró elé? Miért nem mondják meg, mit vétett, hogy védekezhetnék ellene? Így azt se tudja, mit mondjon, hol kezdje. Hiszen ez az egész dolog egy átláthatatlan ördögi cselszövény, amelynek a kibonyolító szálát hiába keresik izzó fejében nyargaló gondolatai éjjel és nappal. A császár haragszik rá, nevét se szabad előtte említeni. Megfoghatatlan ez! Meg lehet ebbe őrülni.

Nagy töprengések után elhatározta, hogy még egy végső levelet intéz a császárhoz. Csakhogy ezúttal a Bernot tudta nélkül. De hát miképpen? A legközelebbi napon megkérdezte Gyuritól, tudná-e valami módját, hogy egy levelét a császár bizonyosan a kezeihez kapjon?

Gyuri felparittyázta a feleletet:

»Személyesen fogom hozzá juttatni, csak írja meg.«

Akli tehát még egy instanciát szerkesztett klasszikus, ékes latin nyelven, mely talán csak a követ nem indítaná meg. Gyuri pedig először érezte a tettvágy hevületét, mikor egy ilyen nagy feladat esik a vállára, eljuttatni az instanciát a császárhoz. No, hát ott is lesz az – ha a pokol minden ördöge ellenezné is. Ezzel vélte meghálálni mentorának, ami jót tett vele.

Száz terv is kóválygott a fejében, de a legelső volt megtudni, hogy a császár hol van most.

Elment a postamesterhez. Lapok akkor nem jártak, ahol pontosan megvannak a hírek az udvar köréből. Csak a postamesterek tudták az egymást keresztező levelekből az udvar hollétét.

– Őfelsége most Laxenburgban tölti az őszt – mondá a postamester.

No, hála istennek. Laxenburgot legalább egy kicsit ösmerte a Gyuri gyerek. Ott már egyszer bejutott a császárhoz, pedig senki se akarta beereszteni.

Háromnapi szabadságot kért az igazgatótól, hogy családi ügyben el kell utaznia, mire megindult és meg sem állott Laxenburgig.

Ott állt megint a vártánál, a vassorompós kerítésnél, ahol évekkel azelőtt. Olyan furcsa! Mintha éppen az a katona járna ott fel s alá, aki azelőtt. Még a bajusza is olyan.

De most már Gyuri is katonaruhát viselt. A nagy katona szerető szemekkel pislogott az apró katonára és semmi kifogása se volt, hogy az a kapun bemenjen az udvarra.

Eddig csak megvolnánk, gondolta magában Gyuri, de mit csináljon most? Kihez forduljon? Kolowrathoz fordulna, de az szigorú ember, visszakergetné az intézetbe és dehogy eresztené a felség elé az Akli instanciájával – kivált ha parancs van, hogy Akli nevét említeni sem szabad. Legjobb lesz, ha meghúzódik valami bokorban s meglesi, míg a császár a parkba jön, s akkor eléje áll és vakmerően odanyújtja a levelet. Csakhogy ez is kivihetetlennek látszott, mert valahányszor a fölség sétára megy, a zsandárok előbb kikutatják a kertet. Az is megfordult fejében, hogy ha a császár kikocsizik, akkor künn az utcán a kocsijába dobhatja a levelet. Igen de a császár sokszor hetekig se kocsizik ki. Végre eszébe jutott az öreg Laube, a császár komornyikja; mikor nővérével idejött, ő viselte gondjukat, nyájas, piros arca, mint melegítő emlék, derengett eléje a múltból. Miért ne kereshetné fel a kedves öreget? Tőle megtudhat valamit a császár napi programjából, s aztán ahhoz tarthatja magát. Az ám, de az öreg Laube is megkérdezi, hogy mi szél hozta ide? Mit akar? Miért hagyta ott az iskolát?

Ej, hát egy kis ravaszság még nem hazugság, azt fogja mondani, hogy Aklival akart személyesen találkozni. Úgy tesz, mintha nem tudná, mi történt Aklival, s – ami nagy eredmény lenne (mert ezen fordul meg a védekezés módja) – még talán szépszerével ki is veszi az egyenes szívű öregből, hogy Akli miért lett kegyvesztes. Az ilyen öreg szolgák sokszor többet tudnak, mint a nagy urak.

A császári kastélyban pedig óriási nyüzsgés volt a mai napon, lakájok szaladgáltak keresztül-kasul a folyosókon, a konyhai részeknél kukták sürögtek-forogtak, egy-egy fehérkabátos, fehér tányérsipkás alak ki-kibújt odújából hűtőzni vagy tojáshabot verni, a második főudvaron fényes egyenruhájú tisztek jártak-keltek, az épület homlokzatánál a Plankenstein-huszárok két százada volt felállítva, s a folyosóknál, bejáróknál díszbe öltözött kopjás vitézek álltak őrt.

Szóval, valami nagy parádé volt a császárnál. De ez csak könnyítette Gyuri dolgát, a cifra sokadalomban könnyebb volt elvegyülnie.

Bátran tartott annak az ismert bejáratnak, mely a komornyik lakosztályába vezetett; a kopjások szó nélkül hagyták fölmenni a grádicson; előtte, de már följebb, egy nyalka huszártiszt lépegetett, aki véletlenül elejtette fehér kesztyűjét, melyet a kezében tartott. A gombolyaggá gyűrt kesztyű lecsúszott a grádicsról és gurult, gurult lefelé…

A huszártiszt (egy óbester) hátrafordult erre, egy kis magyar káromkodással aposztrofálva a lefelé szaladó kesztyűt, miközben kedvteléssel vette észre az utána jövő gyerekkatonát s rárivallt nyersen németül:

– Add fel a kesztyűmet, te gyerek!

Gyuri sértődve vörösödött ki a tegezésre és a »gyerek« szóra, egy percig habozva tűnődött, hogy fölvegye-e a kesztyűt vagy megtagadja a goromba óbesternek ezt a legegyszerűbb udvariasságot is.

– No, mi az? – mennydörgé az ezredes csodálkozva. – Talán nem akarod felhozni?

De már ekkor lejjebb lépett Gyuri vagy két grádicson a kesztyűért, mert nem tartotta tanácsosnak, ily fontos küldetésben jelenetre adni okot.

Fölvette a kesztyűt s fölvitte az ezredesnek.

– No, ezer szerencséd, kis baka, hogy felhoztad, mert bizony mondom, kétfelé hasítottam volna a tökfejedet.

– Vagy én a magáét! – felelte a fiú, rendíthetetlen nyugalommal nézve a szeme közé, és önkénytelenül kis spádéjához kapott, mely csörömpölve mozdult meg oldalán.

– Ejnye, gígom-gágom! – kiáltott fel az ezredes nagy örvendezéssel, egyszerre magyarra fordítva a szót. – Kinek a fia vagy, ecsém?

– A Kovács Mihály óbesteré.

– Parolát ide, hékás. Hát bizony észrevettem a viselkedésedről, hogy magyar anya szült, hanem mármost jobb, ha kibékülünk, mert tudd meg te is, hogy kivel kötöttél ki, atyámfia: én Simonyi óbester vagyok.

Most utólagosan ijedt meg a fiú, láthatólag elsápadt. A híres Simonyi óbester vitézségét szétvitték a mesék és legendák a világban mindenüvé, még oda is, ahol a padokat faragják. A legvitézebb huszár megelégedetten olvasta a saját dicsőségét a fiú arcán.

– Semmi az – jegyzé meg nyájasan. – A farkas is csak odáig eszi meg az embert, ameddig kinn van a csizmáiból. Azontúl nem bántja. Nos, te még bent vagy a csizmákban.

És megveregette barátságosan a vállait.

– Hány órakor jön meg az uralkodó? – kérdé azután.

– Miféle uralkodó? – csodálkozott Gyuri.

– Hát melyik, ha nem a hesszeni, hiszen őt várjátok vagy mi?

– Nem tudom – vallotta be a fiú. – Én nem tartozom az udvarhoz. Bécsújhelyi katonanövendék vagyok.

– No, hát nagyra nőj! – szólt az óbester, elválva a fiútól, miután fölértek a pompás, márványos korridorra.

Az óbester jobbra ment, kevély, sarkantyús lépteivel, a fiú balra tartott, a Laube apó lakása felé.

Alig hogy egyet-kettőt lépett, hát ki jön rá szembe, topogó, apró lépésekkel: maga az öreg Laube. Mondja aztán valaki, hogy nincs szerencse! De mennyire megőszült, összeesett az öreg. Valami különös zöldes Waffenrockot és nadrágot hoz a karján, a másik kezében fekete, aranyrojtos kalpagot tart.

Gyuri mosolygós arccal siet feléje, de a Laube apó szelíd kék szemei ismeretlenül szegződnek rá.

– Jó napot, Laube úr, hát nem ösmer rám?

– De bizony, de bizony. A hangja olyan ismerős. Ah no, hogy is felejthettem csak el. Az a kis pompás magyar fiú… Oh, kicsi szívem, persze, hogy maga az. No lám, no lám. Oh, hiszen már katona, valóságos katona, nyalka katona. Hop, fikom adta, hisz kardja is van. Bizony már meggyengülnek a szemeim, nem ösmertem volna meg, csak a hangjáról, mert a fülem még jó. Természetes, az olyan vén szamárnak, mint én, a füle tart ki a legtovább. Pedig szemem is olyan volt valaha, mint a sasé. Én voltam azelőtt őfelségének a legkedvesebb vadásza, s bizony eleget vadásztunk egykor Ischlben az ön édes papájával is, az Isten nyugosztalja, de hol veszi itt magát, ahol a madár se jár?

– Éppen magát akartam meglátogatni, Laube úr, de látom, rosszkor jöttem, szolgálatban van.

– A hesszeni ezred ruháit viszem be a császárnak, mert ebédre várjuk a hesszeni uralkodót, s az a bolondos komédia járja ezek közt, hogy az egymás uniformisában jelennek meg. Sületlen egy mesterség az egész uralkodás, de hát nem nehéz, és ha már eddig meg nem untam, most öreg koromban megjárja pihenőnek. A fülem, hála istennek, elég jó és a csegettyűt messziről meghallom. Nagy áldás az istentől az olyan fül. Különben mi járatban van az úrfi?

– Aklit, a mentoromat akartam meglátogatni, de azt hallom, valami baja történt, hogy már nincs itt; azért jöttem önhöz, Laube úr, hogy kérdezősködjem utána.

– Mit? Hát nem tudja? – kiáltott fel élénken a komornyik s letette a ruhákat a márványoszlopzatra, s aztán megnézte az aranyóráját, mely hatalmas, vastag láncon lógott le —, még van néhány percem. Igazán semmit se tud? Ej, hát vége van a szegény Akli úrnak. Valami hóbortos verset írt és hát krcs (kezével az ajtónak kulccsal való bezárását jelezte) ül valahol a hűvösön – és tudja isten, látni fogja-e még valamikor az Isten napját. Mert hát Akli úrnak szárnyai voltak, ahogy mondani szokták, és az sohase vezet jóra, sokkalta jobb, ha csak fülei vannak az embernek.

Mialatt Laube apó mindjobban nekimelegedett, azalatt Gyuri fölismerte a helyzet előnyeit, egyre nyomult háttal a hesszeni uniformis felé, s felhasználva az öreg szemeinek gyöngeségét, egy alkalmas pillanatban, mikor Laube apót elfogta a köhögés, egy ügyes mozdulattal becsúsztatta Akli instanciáját a hesszeni zöldes Waffenrock zsebébe, miközben váltig sopánkodott:

– Oh, szegény Akli bácsi, szegény Akli bácsi… Hogy lehetne rajta segíteni?

– Azon bizony nem lehet sehogy, ne is törje rajta fejét az úrfi. Amelyik körte egyszer lepottyan a fáról, az már nem kerül oda vissza többé.

– De hátha ártatlan volt?

– Mindegy az a körtére nézve, akár azért potyogott le, mert rothadt volt, akár nem volt rothadt, de erőszakkal tépték le, vége van, punktum. De már most mennem kell a ruhákkal, mert a császár öltözködni fog. Megvár az úrfi?

– Nem, nem várom meg, Laube úr, csak éppen egy percre akartam látni, mielőtt visszaindulok Bécsújhelyre, hiszen talán tudja…

– Minden bizonnyal, de ön végre is otthon van nálunk és itt találja most Kolowrat grófot is, akit a császár gondviselőjéül megbízott. Hogy van a leánytestvére? Hallom, hogy szép kisasszony lett.

– Jól, köszönöm, de ne szóljon, kérem, Kolowrat grófnak, Laube úr, hogy itt voltam, csak úgy engedély nélkül szaladtam ide Akli úrhoz és önhöz. Nem szeretném, hogy őfelsége vagy Kolowrat gróf megfeddjenek emiatt.

– Azaz, ön inkognitó van itt – nevetett Laube úr. – No, jó. Egy szót se szólok. Hiszen nekem voltaképpen nincs is nyelvem, nem szabad lenni nyelvemnek, megszoktam, tudom, nekem csak füleim vannak.

Laube apó eltűnt a ruhákkal, Gyuri pedig abban a hitben, hogy a dolgát jól végezte, egyenest visszament Bécsújhelyre, be se várta a parádét, a hesszeni uralkodó érkezését, kinek ma egy fényes ebédet kellett elfogyasztania a laxenburgi vörös ebédlőben. Pedig már erősen porzott az út Bécs felől, ahonnan jönnie kellett a fényes menetnek, a fogatok és a lovagok nagy sorának. Az őr a toronyból leste a pillanatot, amikor jelt adhatott, az ágyúknál ott álltak a tüzérek, akik a díszlövéseket elsüssék, a Plankenstein-huszárok lovai türelmetlenül toporzékoltak – de Gyuri mindezekre nem volt kíváncsi, ő mind csak arra gondolt útközben, hogy a császár most már öltözködik, most ölti fel körülbelül a Waffenrockot, valami megsustorog a zsebében, megnézi, miféle papír, elolvassa, jó szíve megpuhul és nyomban küld egy lovast Bécsújhelyre, aki viszi a hírt vágtatva, hogy Akli Miklós tüstént szabadon eresztendő. Jaj, csak valahogy hamarabb oda ne érjen őnála, hogy még egy-két szót ő is válthasson a kiszabadult Aklival.

Nem sokat pihengetett útközben a korcsmákban, hazasietett nyakra-főre s amint megjött, legott megkoppant a kavics a rab cellájában. Akli mohón olvasta a cérnával rákötözött papírról:

»Levelét a császár zsebébe tettem; érzem, hogy lesz eredménye.«

Hát lett is nemsokára. Az az eredménye lett, hogy Aklit egy éjjel elszállították onnan titokban valamely más börtönbe, Bernot urat pedig nyugalmazták megrongált egészsége miatt. Minthogy a fogházigazgató úr olyan jó színben volt és olyan jól érezte magát, mint a halcsík, roppant fejtörésébe került, hogy milyen betegsége lehet. Úgy látszik, a császár megtalálta a levelet a Waffenrockban, de nem az Akli ártatlanságát látta meg belőle, hanem az őrizet hiányosságát Bécsújhelyen.

Ezalatt pedig otthon Magyarországon is észrevették, hogy, ami nem először történik, nem is utoljára, a legbecsületesebb embereket, mint valami kincseket, lakat alá teszi a bécsi kormány megőrzés végett. A Napóleon-kultusz elég ok volt, hogy az ember egyszerre csak eltűnjön a társaságokból, és senki se tudja, hova lett. A pozsonyi diéta tehát hevesen sürgette, hogy a magyar illetőségű politikai foglyok magyar bíróságok elé állíttassanak.

A császár atyai jó szíve megolvadt a magyar gravamenek keserű levében, mire azt a kegyes rendeletet adta ki, hogy a magyar politikai foglyok, akár Olmützben, akár Kufsteinban vagy Bécsújhelyen volnának, vitessenek magyar börtönökbe —, ha jobb nekik az otthoni doh, ami a tüdejükbe szűrődik a nyirkos börtöni falakról, hát legyenek vele boldogok.

Így került Akli Miklós Pozsonyba, új fogházigazgató és új porkoláb alá. De legalább a magyar ég mosolyog le a kerek ólmos ablakon. Az igaz, hogy nagyon kis darabka.

Most már aztán végképp el volt temetve a »császár mulattatója«. Most már nem irkálhatott leveleket és nem is kapott. Még tintát, papirost se adtak neki, hiába rimánkodott a fogházigazgatónak, hogy ő könyvet szeretne írni. Az igazgató jóízű magyar ember volt és lebeszélte erről a bolondságról. Nem lehet egy rókáról két bőrt nyúzni. Elég magában véve a becsukás, nemhogy még tetejébe könyvet is írjon. Nincs benne az utasításban ez a szigorítás, tehát ne írjon semmit. Pihenjen egypár esztendeig. Hátha megváltoznak az idők. Hiszen a világ se marad mindig az egyik oldalán, fordul egyet, mihelyt akarózik neki.