Kitabı oku: «Akli Miklós», sayfa 6

VII. FEJEZET. KARÁCSONY A BURGBAN

Fordult is a világ, kivált a Szent István tornyáról nézve. Az öreg Európa felöltötte azt a formáját, amelyben sokan szeretik elképzelni: a pletykázó kávés-nénikéét. A trics-tracs és a sugdosás szinte elnyomta az ágyúk dörgését. Napóleon válik Jozefintől és elveszi az osztrák császár leányát, Mária Lujzát. Már meg is kezdődött a diplomáciai kérdezősködés. De hát nem álom volna ez? Istenem, istenem, de furcsa szálakból, de különös vetélőkkel szövöd össze a történelem vásznát!

A világ hát fordult, de lassan … Az idők is jöttek-mentek, de sebesen, a maguk módja szerint; azokon semmit se változtatott Napóleon. Nyár után ősz jött, ősz után tél jött. És a szép zimankós karácsony is beköszönt az ő fehér bundájában (hanem már a bundán néhol változtatott a korzikai, piros rózsákat pingálván rá).

A karácsony és a húsvét mindenkor nyárspolgárias ünnep volt a Burgban. Húsvétkor az öreg koldusok lábait mossa meg a császár, karácsonykor ajándékot osztogat családjának, személyzetének és minden hozzátartozóinak, és vigyáz arra, hogy egész nap csak jót cselekedjék.

Emiatt aztán karácsony estéjének a napján semmi állami okiratot alá nem ír (mert az állami okiratok ritkán tartalmaznak jótéteményt). Halálítéletet meg nem erősít, magánügyet el nem intéz (mert ami az egyiknek jó, az a másiknak bizonyosan nem jó), szóval a császár karácsonykor nem tesz semmit, tehát nem tehet rosszat se. Ellenben már korán reggel egy zacskó aranyat küld a városházára, kiosztandót a szegényeknek, három megégett templomra kiutalványoz ajándékul száz-száz forintot; ezt annyira megtartja, hogy ha talán nem volna, csak két megégett templom a monarchiában, magok a miniszterek gyújtanának meg egy harmadikat. Reggeli előtt elmegy a kapucinusok sírboltjába és a megholt feleségei koporsójánál imádkozik. Megholt feleségei máris szépen felgyűltek, de azért kilenc órára mégis végez az ájtatossággal, azután reggelihez ül. Őfelsége böjtöl ilyenkor az esti csillag kigyúltáig, csak halat, gyümölcsöt, mézet fogyaszt és tokaji borral öblíti le. Az utolsó felhörpintett pohár után írószobájába vonul és ott fogadja Metternich herceget, a Stadion utódját (Stadion már a múlté), aki a külügyekről referál, a tegnap óta vett híreket csoportosítja és (új seprő jól seper) nagy buzgalommal fejti ki pókháló finomságú terveit és húzásait az Európát jelentő ostáblán.

– Csak mindig a legokosabbat tegyük, kedves herceg, csak a legokosabbat – szól bele a császár ásítozva.

– Csakhogy nem mindig tudjuk, mi a legokosabb – felelé a herceg kedvetlenül, hogy tervei föl nem villanyozták urát.

– Amit az Isten akar! – végzi be ájtatosan a császár.

Metternich gúnyosan mosolyog.

– Csakhogy ez talán nem egészen elég, mert az Istennek nem éppen az osztrák külügyminiszterség a métierje.

– Oh, herceg, herceg! – kiált fel a császár megbotránkozva.

Míg a sanctissima majestas (ekkor ez volt a szokásos megszólítás) a külügyminiszterrel konferált, azalatt egyre gyülekeztek az előtermekbe az udvar appendixei. Az udvarnak az udvara. Mintha a régen kihajigált bútorok térnének vissza. Egykori kedvencek, penzionált öreg alakok, a császár saját külön szegényei és pártfogoltjai, a volt feleségeinek szegénységre jutott udvari hölgyei, a dajkák, akik a gyerekeket szoptatták, a nevelők, akik Ferdinánd trónörököst tanították (no, ezek ugyan meg nem érdemelnek egy hajítófát sem), a Mária Lujza játszótársnői, a császár egykori komornyikjai, akik más állásokba szakadtak, szóval, mindazok az egzisztenciák, akik keringésükben, mint a legyek a cukortartóhoz, valahogy közel jutottak a császárhoz s valami odatartozandóságot tudtak magukba fölszíni. Ezeket minden évben karácsonykor kötelességszerűen fogadta, megajándékozván kit-kit a maga rangja és helyzete szerint.

Az estét aztán az igazi udvar és a család körében töltötte, egészen egy pater familias és a »legkeresztényibb« udvar szellemében. Karácsonyfa van felállítva külön a család, külön a marsall-tábla és külön a szolgaszemélyzet számára. A lakájok évenkint fölhíttak betlehemeseket is az utcáról a császár parancsára, aki jóízűeket nevetett a napkeleti csillag után induló szerecsen kollégáin.

A Kovács-árvákat szokásosan szintén ezen a napon fogadta kézcsókra az udvar appendixei közt. Ekkor hozta el őket Kolowrat gróf, ki azonban már hetekkel előbb referált előhaladásukról, magaviseletökről.

A császár vidám volt ez alkalommal, uborkaalakú arcán mosoly derengett. Az írószoba tulajdonképpen egy nagy terem, közepén széles mahagoni-asztal, melyen rendetlenségben hevertek az írások, levelek, jegyzetek, jelentések, állami akták. A kordovai bőrrel bevont falnál egy másik asztal görnyedt, fölhalmozva apró csomagokkal és skatulyákkal, mindenik mellett egy jegyzet, hogy kinek szól, és a jegyzetre a császári memória serkentésére sokszor fel van írva az is, hogy őfelsége miről beszéljen az illetővel.

Mikor a Kovács-árvák beléptek, a császár szinte hátratántorodott meglepetésében, oly szép volt a kisasszony, nyúlánk alakjával, szelíd galambtekintetével s mindenekfölött az a nemes tartás, mintha egy vérbeli hercegnő jönnek bemutatni a hódolatát.

– Ah, ni, a mi magyar leányunk! – kiáltott fel a császár élénken. – Jőjön, jőjön!

Odanyújtotta csókra a csontos kezét s aztán megfogta vele a leánykáét és úgy tartotta sokáig, mintha valami puha madárfészekben volna a tenyere, s érezné a meleg madárka szíve lüktetését.

– Hogy érzi magát, kedvesem?

– Köszönöm, fölséged jóságából igen jól.

– El van-e látva minden szükségesekkel? Nem hiányzik valamije?

– Bőven van mindenen, fölséges uram.

– Dies hör’ i’ gern – szólott a császár bécsiesen, s aztán elereszté a kezét, és a fal melletti asztalhoz lépett, hogy kikeresse a számára szánt ajándékot.

Hamar megtalálta a cédulát az egyik dobozon: »Helene v. Kovács« és az is oda volt jegyezve, hihetőleg Kolowrat javaslata alapján: »Zárdába küldése«.

A császár előtt, akinek rossz emlékező tehetsége volt, csak homályosan rémlett, hogy Kolowrat emlegetett valami konfliktust báró Szepessyvel és valami titkos ábrándos szerelmet is, de miért ajánlja, hogy éppen apáca legyen a leány, ennek motívumát nem bírta hirtelen megtalálni. Ej, gondolta magában, a vén kópé irigyli őt a mostani generációtól.

De mindegy, ha elő van írva, hát lepergeti a feladatát. Hiszen a korona csak rosta, amin átesik a tanácsosok tanácsa.

Fölnyitván a dobozt, maga is kíváncsi, kigöngyölgette puha selyempapírokból az ajándékot, egypár értékes fülbevalót, nemes tüzű opálkövekkel.

– Viselje ezt a csekélységet, édesem, emlékezetül az idei karácsonyra.

Ilona elmosolyodott s leányos csacskasággal kiáltott fel:

– Oh, hiszen már megvan a fülemben.

A császár oda tekintett és bosszúsan ráncolta össze sajátszerű szögletes homlokát. A fülbevalónak szakasztott párja ott fityegett a Kovács kisasszony füleiben.

– Ezeket tavaly kaptam fölségedtől!

– Az ostoba Stransky – mentegetőzött a császár, fejét haragosan csóválva és az ajándékokat bevásárló udvari titkárra hárítva a felelősséget —, úgy látom, azt hiszi, hogy magának négy füle van.

Ezen az ötleten édesdeden elmosolyodott a leány, ami a császárt is vidám mosolygásra ingerelte.

– No, semmi az – mondá kegyesen —, majd megbízom Kolowratot, hogy valami egyebet vegyen az ötvösnél, ami éppen megnyeri tetszését. De most beszéljünk jövőjéről is. Ön most már az utolsó évben van az intézetben, és úgy tudom, nem akar férjhez menni. Hiszen a múltkor volt már erről szó.

A leány némán bólintott szép fejével, s szorongva várta, mi fog következni.

– Nem volna inkább kedve zárdába menni?

– Zárdába? – ütődött meg a leány. – Hogyan érti fölséged?

– Hát úgy (a császár zavartan kereste a kifejezést), hogy talán a Krisztus menyasszonya óhajtana lenni? Mit szól hozzá?

Ilona lesütötte a szemeit, halavány lett, mint a fal, szíve hangosan dobogott.

– Beszéljen bizalommal, mintha az apjához szólana. Kielégítené ez önt?

– Fölséges uram – felelte fojtott hangon —, akinek én a menyasszonya lennék, én azt kívánnám attól, hogy engem… hogy engem mulattasson.

– Oh, kis bohó! A hit nyugalmat önt a szívbe és megelégedést. S ez több a mulatságnál.

– De én azt kívánnám a vőlegényemtől, hogy ha például a zsebkendőmet elejtem, azt fölvegye, hogy ha az utcán megyünk és az eső esik, ő tartsa fölém az esernyőt, hogy a bálban limonádét hozzon és a cotilliont velem táncolja, s erre a célra…

A császár nevetett.

– Erre a célra Krisztus urunk csakugyan nem alkalmas, sőt úgy nézem, ezzel még ki sem merítette az illetőnek a kellékeit, melyek közt alkalmasint ott lesz a csinosan kipedert bajusz is… No, no, nem kell azért mindjárt úgy elpirulni. Hát nem bánom, legyen úgy, hogy semmit se szóltam. Most pedig vegyük elé a »katona urat«. (A császár a háttérben álló Gyuri felé fordítá tekintetét.) Nos, mit parancsol, katona uram?

De be sem várva a peckesen álló növendék feleletét, újra az ajándékok asztalához tipegett, ahol egy díszes erszény volt kikészítve Georg Kovácsnak, a cédulán pedig a császárnak saját kezével odavetett ez a jegyzete: »Parittyázás, latin nyelv. Megdorgálandó«.

– Meg vagyok veled elégedve, fickó – szólt hozzálépve és megveregetve a vállát. – Professzoraid jó katonát jósolnak benned, atyád is az volt, kegyelettel őrizzük emlékét, holta után se feledjük hűségét, szolgálatait, hanem elszomorító reám nézve, hogy a parittyázásban és a latin nyelvben nem tanúsítasz elég előmenetelt.

Gyuri tágra nyitotta nagy, okos szemeit a csodálkozástól, hiszen a parittyázás nem tantárgy, és a latin nyelvben ő az első az intézetben. Szólni nem mert, de itt bizonyosan valami félreértés van.

Aminthogy volt is, mert a császár azt a jegyzetet olyan értelemben csinálta hetek előtt, hogy a fiú megdorgálandó az Aklihoz parittyával becsempészett levelekért, mégpedig latinul dorgálandó meg, hogy a leány, aki titkos, beteges vonzalommal érdeklődik Akli iránt, ne értse, miről van szó. Hanem persze a jegyzet csak jegyzet. A jegyzettel megrögzített szó megmarad, hanem a környéke elhalványul, sőt néha nagy bolondul meg is változik.

– Hát mármost te is kikapod a magad karácsonyi ajándékát, fiúcska —, folytatá a császár tréfálkozva, ami gyakran szokása volt. – Ez az erszény jut neked tíz fényes körmöci arannyal. Hanem még ne nyúlj utána. Előbb egy kis polgári hasznot szeretnék a hanyagságodból kihúzni. Várj csak, fordíttatok veled valamit, s amennyi hibát ejtesz a latinban, annyi aranyat vonok le. Van-e pénzed, ha több hiba találna lenni, mi?

– Három aranyam van még a tavalyiakból.

– Az is valami, Gondolod, hogy elég lesz?

– Biztos vagyok benne, fölséges uram —, felelte Gyuri önérzetesen.

– Ohó! Te el vagy bizakodva, nagyon fennen beszélsz. Most már azért is megpróbáljuk.

Édesdeden nevetett, a lányka arca ragyogni és virulni látszott a császár széles jó kedvétől, sőt a nap is benevetett a három ablakon —, oly szép, oly barátságos volt most a császár hideg pompájú szobája, mint egy otthon.

A császár leült az íróasztal előtti nagy gót karszékbe, melyet négy aranyos oroszlánfej ékesített, szétvetette kedélyesen a lábait, és csak úgy találomra fölvett az asztalról egy teleírt papirost.

– No, nézd meg, latinul van-e, olvasd fel és aztán fordíts.

Gyuri kezébe vette a papírlapot és átfutotta.

– Fölséges uram – szólt —, nem akarok csalni, ennek a szövegét németül is jól ösmerem.

– Látom, becsületes fiú vagy – szólt a császár megelégedetten —, hát mi az?

– Ez a lutheránus poézis, ahogy elneveztük, Akli úrnak egy verse, melyet az én okulásomra költött egyszer.

A császár homlokán felhők gyülekeztek.

– És miért neveztétek el lutheránus poézisnek? – kérdé kedvetlenül.

– Mert nincsen benne sehol interpunctio, fölséges uram, s ha alulról balra olvassuk, egészen az ellenkezőjét jelenti, mintha felülről jobbra olvassuk.

– Nem egészen értem. Melyik vers az?

– Ad Napoleontem.

– Ah! – kiáltott fel a császár meglepetve és élénken felkelt, hogy maga is beletekintsen a versbe, mely mint corpus delicti szerepelt volt a legfelső helyen (mert bizonyára ez az íróasztal a legfelsőbb hely). – Hogyan? Mit beszélsz? Hogy számodra írta volna az a … Az az ember?

– Igen, emlegette egyszer, hogy Bajorországban költött ilyenfajta verseket, kértem, mutasson belőlük, de nem emlékezett egyikre sem; mondta, hogy inkább újat komponál, akkor csinálta ezt a jóslást, mely elülről Napóleon hadi sikereit zengi, hátulról pusztulását.

– Hihetetlen – szólt közbe a császár izgatottan —, olvasd fel hát nekem hátulról.

Gyuri elkezdte hátulról, jobbról balra olvasni a verset, amint következik:

 
Vaticinor tibi quod dicent te tempora
Quare proelia lustrabit sors mala non bona sors
Albionum ad litus frangetur denique
Victrix Gallia nec cunctas gens tua deiciet
Destituet mare spes magnas nec tempora
Cinget laurea navalis quod tibi vaticinor.
 

(Jósolom neked, majd megtanít az idő, mi módon fogja kísérni harcaidat a balszerencse s nem kedvező. Albion partjain végre megtörik a győztes Gallia. Nemzetedet legyőzi valamennyi, nagyratörő reményeidet meghiúsítja a tenger, nem övezendi tengereken szerzett babér homlokodat, amit jósolok neked.)

A száz Caesarok ivadéka valóságosan elérzékenyült az olvasás alatt.

Tehát nem igaz, hogy a jó, hűséges Akli áruló volt, hogy a francia császárnak akarta magát behízelegni, hogy összeköttetése volt vele, hogy a hadi terveiket közölte volna. Ezt ugyan szépen elhitette vele Stadion gróf.

Haragosan rángatta meg a csengettyűzsinór selyemrojtját.

Egy hadsegéd jelent meg.

– Küldje Stransky titkárt!

Ezalatt hálásan nézett a fiúcskára, ki által csodálatosképpen világosítá fel őt a gondviselés egy szenvedő rab ártatlanságáról, s a saját zsebeit is kiürítvén, teliden-tele tömte az ajándék erszényt aranyakkal, mikor odanyújtotta neki.

– No, ez egyszer elengedem a latint – szólt türelmetlenül – Isten veletek, gyermekeim! – tette hozzá bizonyos ünnepélyességgel. – A császár nem hagy el benneteket. (A leány felé fordult nyájas mosollyal.) Magának majd csak szerzek valahol egy hadnagyot (azután a fiú vállát érinté gyöngéden) és én magam is egy hadnagyhoz jutok nemsokára.

Éppen az ajtó felé tartottak sugárzó arccal a Kovács-árvák, midőn a szemközti ajtón báró Stransky jelentkezett, egy kecskeszakállú, cukorbaba szépségű kis emberke, s még hallották a császár kurta parancsát, künn a lépcsőkön is sokáig a fülükben csengett:

– Írjon egy parancsot, Stransky, hogy Akli Miklós rab Pozsonyban legott szabadon bocsátandó és nálam jelentkezzék. Lovas ember vigye, haladéktalanul nyergeljen.

VIII. FEJEZET. A TITOKZATOS VÁLLALKOZÁS

Zúzmarás bajuszú udvari kurir hozta karácsony estéjén lóhalálában az Akli szabadulását Pozsonyba. A fogházigazgató maga jelent meg a cellában és tudtára adta, hogy szabad, és a király azt rendeli, jelentkezzék nála minél előbb.

Akli szíve nagyot dobbant örömében, mert az volt az első gondolatja, hogy ma van karácsony, ma volt a »Búzavirág« a császárnál. A szabadság magában véve is fönséges ajándék annak, aki meg volt tőle fosztva, de hátha még olyan két fehér kezecske könyörögte ki, mint aminőt az ő képzelete rajzolt, két összetett kezecskét, fehér hattyúnyakból kezdődött…

Olyan volt, mint a bolond. Azt se tudta, mihez kezdjen. A friss levegő elkábította, úgy ment ki a fogház kapuján tántorogva, mint a részeg. A hó vígan csikorgott lábai alatt. Ujjongani szeretett volna, emberekkel találkozni, szóba állani kedve szerint, de az utcákon nem járt senki. Karácsony estén meleg szobában ül minden keresztény lélek, csak egy-egy utcanyílásnál látni a szomszéd téren tétova fényt, mintha rézkarikák futnának végig a havon; a betlehemes gyerekek kószálnak arra beljebb, papírlámpáikkal.

A belső házsorok közé lépve, az első nyájasan csalogató fény az »Arany bárány« kivilágított ablakai voltak. Az ajtó fölött a borókaágon millió gyémánttű csillogott, az ajtó üvegjén pedig ott mosolygott a habzó sörös pohár és a zöldes boros palack.

A lutheránus öreg torony órája hatot ütött.

Akli belépett a vendéglőbe. Máskor a mulatság, zajos tivornyák tanyája; most végtelenül szomorú hely, ahova csak azok lépnek be, akiket sehol se várnak ma. A vendéglős maga is csodálkozó pillantást vet a belépőre.

Öreg, kajlabajuszú ember, nagy báránybőrsüveggel a fején, amelyet meg sem emelint.

– Mi tetszik?

– Egy icce bor és valami harapni való.

– Az úr talán idegen?

– Bécsi ember vagyok.

– És alkalmasint itt rekedt.

– Valóban itt rekedtem, szeretnék is egy kis falatozás után mindjárt indulni, ha alkalmatosság volna.

– Hm – szólt a korcsmáros, kedvetlenül vakarva a fejét —, mit adjak az úrnak? Ilyenkor Pozsonyban nem tartunk korcsmát. Mert a vendég mind otthon eszik. Nem készítettünk semmit. Én magam is becsukom a korcsmát egy óra múlva és elmegyek a leányomhoz vacsorálni, kis unokáim vannak, tetszik tudni; a szakácsnémat is odaküldtem, hogy a lányomnak segítsen.

– De egy kis sajt mégis csak akad a ház körül, vagy valami hideg sült. Éhes vagyok, mint a farkas.

Az öregember kimegy a konyhára, azután nagy röstellkedve csoszogott elő.

– Bizony nincs semmi. Inszurgensek mulattak itt ma délben és az ördögöt is megették volna. Olyanok, mint a sáskák. Hanem tudja mit az úr, ha csakugyan éhes, tiszteljen meg bennünket, jöjjön velem, a lányom szívesen látja vendégnek, itt lakik a harmadik házban.

Akli habozni látszott.

– A vőm kocsit is tart, hátha bevitetné vacsora után Bécsbe – mondá rábeszélő melegséggel a különös korcsmáros. – Pozsonyban úgyis nehéz kocsit kapni máskor is, de karácsonykor kétszeresen, mert a lónak mindegy, de már a kocsis nem szívesen hagyja itt ilyenkor a mákos metéltet.

– Köszönöm a szíves ajánlatát – felelte Akli, elcsábíttatva a kocsi kilátásaitól —, és ha nem lennék nagyon alkalmatlan…

– No, csak az kellene még – szabódott a korcsmáros —, ha én hozok valakit.

– Én Akli Miklós vagyok – mutatta be magát hősünk, mivelhogy illendő ily esetben megmondani a nevét.

– Én meg Gelencsér Mihály. (Parolát csaptak egymás tenyerébe.) Micsoda mestersége vagy foglalkozása van, ha meg nem sérteném?

– Hát én bizony abból éltem eddig, hogy mulattattam valakit.

– Én meg azokból éltem, akik mulattak. Egy malomban őrlünk, ahogy látom.

Ezzel aztán nem is volt több beszéd köztük, Gelencsér uram bekiáltott a belső helyiségbe: »Gyere ki, ragyabunkó«, mire egy tömzsi, ragyás legényke gurult ki valahonnan, erre bízta rá a söntést, mondván:

– Te pedig itt maradsz, ragyabunkó, egész kilencig a kimérés okáért, ha netán borért küldenének a »házaink«, ámbár, aki már eddig be nem szerezte, megérdemelné, hogy szomjan haljon; kilenckor bezárod a korcsmát és eljössz a kulccsal Zsuzsáékhoz.

Ezzel karonfogta Aklit és elvezette az utca végére, ifjabb Tóth Mátyáshoz, ahol – nem akarom szélesen elbeszélni – olyan vacsorát tálalt fel a gömbölyű Gelencsér Zsuzsika, hogy a fölséges császár is megnyalhatta volna a száját utána. Füstölt kolbászos káposztalevesen kezdődött, folytatódván egy öreg sertésnek különböző földi maradványain és egy unokának (malacnak) ropogósra pirított rozsdaszín testén át a pulykapecsenye, a mákos metélt, a herőcén túl, le egész a diókig és almákig a háziasszony folytonos sopánkodásai közt, hogy: »Jaj istenem, ha tudtam volna, hogy vendég is lesz.«

Akli sokat evett és sokat ivott, azután pedig sokat beszélt s olyan érdekes dolgokat, hogy szinte a fele szaladt el az időnek, ami még az éjféli miséig hátra van. Élvezték a beszédjét, tágra nyitott szemmel hallgatva azt. Csak a két kis pulya aludt el, egyik az anyja, másik az apja ölében.

– Fektesd le a gyerekeket, Zsuzsi – figyelmeztette Gelencsér uram.

Vetkőztetés közben észrevette az anyjuk, hogy a kis Pali fiú marka össze van szorítva, szétfeszegeti a kis rózsaszínű ujjacskákat, hát mit szorongat a gyerek? Egy igazi aranypénzt, egy körmöci aranyat. Nézi a kislányt, a Katókát, hát annak is össze van csukorítva a marka és abban is aranypénz csillámlik. Megijed az asszony az aranyaktól, szinte belesápad. Ezt az az idegen adhatta nekik. Kiszalad az ágyas szobából és beinti szemöldökje mozgatásával az öreget.

– Miféle embert hozott maga ide, édesapám? – kérdé rejtélyes suttogással.

– Miért kérdezed? – hökkent meg az öreg.

– Mert szegény embernek mondta.

– Hát aztán?

– Egy-egy aranyat csempészett be a gyermekek kezecskéibe.

– No, ez csak azt mutatja, hogy emberséges ember, meg akarta hálálni a vacsorát.

– Hát mármost mitévők legyünk?

– Visszacsempésszük a zsebébe, mivelhogy mi is emberséges emberek vagyunk. Add ide azt a két aranyat!

Az öreg Gelencsérben volt aztán elég ravaszság, ráköszöntött egy pohár bort s a koccintás után magyaros szívességgel átfogta a derekát, mintha roppantani akarna rajta, miközben becsúsztatta a két aranyat a zsebébe.

A vendég visszaszállt poharával a ház népére, ígérvén, hogy sohase felejti el a szíves vendéglátást, s felkérte, hogy ha valamelyikük valamikor Bécsbe vetődik, nagy tisztességnek tudná, ha fölkeresnék.

– Nagy város az arra – felelte a gazda —, és hát nem igen megyünk mi Bécsbe, de ha mégis úgy esnék, nehéz lehet ott megtalálni az ismerőst.

– Csak Akli után kell tudakozódni a császári rezidenciában, a vártától, vagy akárkitől.

– Macska legyek – kiált közbe nevetve az öreg Gelencsér —, ha nem egészen úgy fest a dolog, mint a cinkotai kántor históriája.

Eközben megérkezett a ragyabunkó is, az öreg Gelencsér unokaöccse (a csallóközi Gelencsérekből), akinek a vacsoráját melegre tették addig. Azt a hírt hozta, hogy a korcsmát azóta érkező inszurgensek rohanták meg, alig tudott tőlük szabadulni. Bort és vacsorát követeltek és szobákat kértek, ahol át akarnak öltözni.

Akli csodálkozva kérdezte:

– Hát folyik még a háború Napóleonnal, hogy még mindig szerepelnek az inszurgensek?

– Dehogy folyik, dehogy – jegyzi meg Gelencsér —, hiszen veje lesz a császárnak.

– Igaz volna?

– Bécsi ember létére ne tudná? Hiszen már a verebek is csiripelik.

– Hallottam valamit, s éppen azért nem értem, micsoda inszurgensekről van itt most szó.

Az öreg Gelencsér vállat vont.

– Délben nálam ebédelt vagy húsz ilyen csallóközi kurtanemes, akik inszurgenseknek nevezték magukat, egyenkint szállingóztak, mindegyik egy-egy batyut hozva és karabélyt. S minthogy két vendégszobám is van, délután, miután jól ettek-ittak, elkérték a két vendégszobát s felöltöztek ott bőrködmönökbe, szűrnadrágokba, közönséges parasztoknak. Furcsa puska, gondoltam magamban, csodálatos az egész, de végre is mi közöm hozzá?

Akli gondolatokba merült, de aztán elvetette az egész rejtélyt, ahogy a teljesen megfejthetetlen problémákkal tesz az ember, s miután az öreg Gelencsér szemei is egyre kisebbedtek és az órabeli kakukk kiáltásai egyre szaporodtak, elkezdte a beszédet az elutazásra irányítani.

– Igaz – szólt az öreg, a dörgést megértvén, —, megígértem, fiam, kedves vendégünknek, hogy esetleg te is beviheted Bécsbe a szekereden.

– Nem lehet, ipam uram, igen sajnálom, de a kocsit felfogadta holnapra Szepessy báró.

– Úgy? Sebaj. Mármost aztán maradjon itt holnapig, pihenje ki magát.

– Pihentem már én eleget, szeretnék elmenni – felelte Akli egyszerűen.

– Igen nehéz most alkalmatosságot kapni.

– Örömest megadnám a kettős vitelbért is. Mit szoktak Bécsig fizetni?

– Bizony elkérnek ezek a pozsonyi pernahajderek néha öt huszast is.

– Fizetnék én akár tizenötöt is.

– Ejnye no! Hopsza, ugorj csak fel, ragyabunkó, szaladj át vagy Kirnerékhez, vagy átellenben Feldmayerékhez, azok is szoktak fuvarozni, kérdezd meg, nem volnának-e hajlandók ideadni a kocsit Bécsbe? Mondd meg, hogy egy úr van itt, aki jól megfizeti.

Akkoriban még nem voltak Pozsonyban rendes bérkocsik, habár a koronázó város virágzása tetőpontján állt. A diétai követek és azok családjai, cselédsége szokatlan élénkséget és hatalmas vérkeringést hoztak az ősi falak közé, de a bérkocsiintézmény, melyet Bécsben is csak egypár év előtt honosított meg egy Himler Péter nevű orvos, még ismeretlen volt és különben is fölösleges. Aki úr volt, az úgyis elhozta ide a négyesét is, aki pedig nem volt úr, az úgyse lehetett diétai követ. A szegény emberek számára ott volt a naponkint induló posta és a keddi meg a csütörtöki napokon a Bécs és Pozsony közt közlekedő társaskocsi – csakhogy ezekre már előzőleg kellett helyet váltani. Ah, ezek a kedves, barátságos társaskocsik! Mindenki magával hozta az elemózsiát is. Ami azonban a jókedvet illeti, az ott termett útközben a társaskocsikon!

A ragyabunkó engedelmeskedett, mint egy gép, s mire egy-két pohár bort újra felhajtottak, azalatt vissza is tért a röhögő piros pofájával.

– No, mit mond Kirner?

– Azt mondja, hogy kiárendálta a kocsiját éppen Bécsbe Szepessy István báró.

– Furcsa – szólt Gelencsér —, Feldmayeréknél persze nem voltál?

– De voltam ott is.

– Nos.

– Szakasztott azt mondta, amit Kirner.

– Vagyis?

– Hogy a kocsiját lefoglalta egy bécsi útra Szepessy báró.

– Furcsa puska! – kiáltott fel Gelencsér uram. – Hiszen ha mindjárt báró is valaki, azért fölférne egy kocsira. Csak nem utazik három kocsin?

– Azt mondták Feldmayeréknál, hogy munkásokat szállít Bécsbe a Meidling külvárosi cukorfabrikába.

– Munkásokat? Szepessy báró? Hiszi a piszi. Valami csíny lesz az egész! Úgy sincs ki a bárónak mind a négy kereke.

Akli csupa fül volt, szíve hangosan dobogott.

– Hogyan? A különc báró Szepessyről van szó?

– Ismeri?

– Igen, ismerem Bécsből. Nem nősült még meg?

– Nem, de suttognak valamit, mert a kastélyát renováltatta az ősszel nagy fénnyel és hallatlan pompával. Itt nem messze, Bazin mellett van.

Akli izgatottan dobolt ujjaival az abroszon.

– Karácsony első ünnepére szállítana munkásokat? – kételkedett Gelencsér. – Hisz ilyenkor az ott levő munkások is szétmennek. Már az igaz, kis ragyabunkó, hogy sok bolond gombát összeszedsz, ha valahova küldlek.

De a ragyabunkó nem hagyta magát.

– Márpedig úgy lesz, ahogy mondom, mert a déli vendégeink közül egynehányat Feldmayeréknál láttam, ott ültek a nagy szobában az asztal körül paraszt ködmönökben, ők indulnak reggel a szekéren.

– Ki mondta neked?

– Feldmayer Franciska.

– Úgy? Ővele beszéltél? Azért csillog a szemed? Tehát a Szepessy báró emberei?

– Hogy igenis az ő emberei.

– Az meglehet – mondta Gelencsér elgondolkozva —, mert Szepessy a volt csallóközi inszurgensek kapitánya, hanem azt már kétlem, hogy ezek a gőgös kurtanemesek azért öltözködtek volna paraszt gúnyába, hogy munkát vállaljanak a meidlingi cukorgyárban. Szamár vagy te, kis ragyabunkó. Itt valami nagy hadi dolog készül, olyan igaz, mint hogy Gelencsér a nevem.

– Mégis mit gondol? – kérdé a vendég sötéten, megüvegesedett szemmel bámulva az öreg korcsmáros szőrös, redős arcába.

Tóth Mátyás szólt közbe:

– Igaz lehet, amit Gyuri mond, mert az én kocsimat is úgy fogadta meg a báró komornyikja, hogy munkásokat szállít Bécsbe; nagy szénás szekeret kívánt, amelyre sokan férnek. Reggelre jelentkeznek a munkások.

– Karabéllyal a ködmön alatt.

Aklit kínos nyugtalanság fogta el, maga sem tudta megindokolni miért, mert hiszen mi szerencsétlenség van abban, hogy Szepessy István Bécsbe megy a kurtanemeseivel, hogy az ezer juxhoz, amit életében csinált, még hozzáfűzi az ezeregyediket, azzal már nem lesz még nagyobb bolond se, mint most. Ami a dolog rejtélyességét illeti, e tekintetben csakugyan páratlanul fest így embrióban, és a kíváncsiság méltán ülhetne tűkön (ámbár, ha a fátyolt levennék róla, meglehet, egész közönséges hóbort állna a szemünk előtt), de akár így, akár úgy, a nyugtalanságnak éppen semmi köze még eddig hozzá. Igaz ellenben másrészt, hogy a kíváncsiság és nyugtalanság egy közös kútból isznak néha.

Mindegy; nem tehetett ellene, akárhogy próbálta lecsendesíteni idegeit a logika csillapító szereivel, hasztalan volt. Érezte, hogy ma egy rossz cserén esett keresztül. A teste a börtönből szabadult ki, de a lelke egy sejtett, láthatatlan hínárban akadt meg és vergődik.

Az első percben a gondviselés kezét látta működni, hogy e részletek tudomására estek; a tettvágy lepte meg, rohanni akart, cselekedni, intézkedni, akadályozni. Felkölteni a nádorispánt, ha itt van (ámbár dehogy van az itt karácsonykor), vagy a perszonálist, hogy itt valami nagy dolog készül, hogy az istenért, akadályozzák meg, de hamar. De ez csak pillanatnyi lelki szesszenet volt, fölbuzdulás, a bátorságnak egy különös virágja, mely egy fél percig nyílik a férfiszívben, aztán elfagy a tényállás ridegségében és lehull. Bohóság, bohóság! Hiszen nincs az ő háta mögött most senki, nem húzhatja ki a lajblizsebből most is Ferenc császárt, mint annak előtte, mikor még mint bolond regnált a Burg levegőjében, itt most már ki van taszítva okos embernek, aki kénytelen belátni, hogy a perszonális szolgái menten kidobnák, ha az uruk felköltését kérné tőlük. De ha nem is, mit mondhatna a perszonálisnak? Hogy négyesi báró Szepessy István Bécsbe készül átöltöztetett inszurgensekkel, hát nem engedje! A perszonális legfeljebb a szeme közé nevetne: »Ha készül, menjen, hiszen azért van az országút Pozsonyból Bécsbe, hogy járjanak rajta.«

Mást gondolt hirtelenében és valamivel nyugodtabban fordult Tóth Mátyás felé.

– Ha így áll a dolog kedves gazdám, akkor talán meghálnék én is itten, föltéve, hogy akad számomra valahol egy kis kuckó, s aztán reggel hátha engem is fölvennének szekerükre a munkások.

Tóth Mátyás nyájasan mosolygott.

– Ami a kuckót illeti, az megvan itt balra a vizitszobában, olyan csendesen fog aludni, mint egy kis gyermek a Mária kötényében, de már azt, hogy a kocsira felveszik-e a báró emberei, nem merném mondani, kivált, ha valami titkos járatban vannak.

– Pedig ez roppant fontos lenne rám nézve, és igen háládatos volnék, ha valahogy meg lehetne csinálni, esetleg egy kis ravaszsággal.

– Egy kis ravaszsággal, hm – ismételte Gelencsér uram fölcsillanó szemekkel —, hogy érti ezt, hm? Furcsa puska, hm!

– Úgy, hogy egy kis hadi fortéllyal. Fortély ellen fortélyt…

– Fortély, hm, de hát miért, minek és kinek és ki ellen, hm?

Nagy szemöldjeit furcsán mozgatta az öreg, látszott, hogy tetszett neki a dolog és hogy szeretne világosabban látni.

– Nem értem – szólt Akli megzavarodva, látván, hogy Gelencsér diplomáciai ködbe burkolózik, mintha a bekecse fölé még egy krispint is borítana magára.

– Nem érti? Dehogy nem érti – dohogott az öreg. – Ha az ember leteszi a kezét a sötétben és éppen egy felhúzott puska kakasához talál érni, hát mégis csak megtapogatja előbb, hogy a csöve merre van fordítva.

– No, ebben igaza van, Gelencsér uram, és éppen azért akartam nyíltan elmondani, hogy ki vagyok és miképp gondolkozom.