Kitabı oku: «Az apró gentry és a nép», sayfa 8

A CSODAHAJÓ

ADÓSSÁGOT csinálni nem volt olyan nehéz soha, mint most, de viszont adósságot nem fizetni sem volt oly könnyü soha, mint most. Hja uraim, tisztelt gavallérok és kaszinói tagok, az volt még csak az alávaló korszak, mig az adósok börtöne existált!

Pedig existált. Az embert a pezsgőpoharaktól sokszor odahurczolták a négy fal közé, mig aztán a nagybácsi ki nem váltotta – már a kinek volt nagybácsija.

A hitelezőnek joga volt akkor nemcsak az ingóbingóságokra és az ingatlanokra, hanem az adós személyére is. De azért a szenvedélyes adósságcsinálók akkor sem retiráltak, hanem kötötték nyakra-főre a kölcsönöket. Látszik, hogy ez a tulajdonság örök s benne leledzik az emberi természetben ősidőktől fogva.

Voltak aztán olyan időpontok is, hogy mig Bécsben meg volt az adósok börtöne, addig Magyarországon már eltörülték. Csodálatos, hogy ebben az időben nem szaporodtunk fel tizennégy millióból legalább száz millióra.

De épen az ellenkező történt. A mi derék mágnásaink akkor is ott csinálták – alkalmasint csupa sportból – az adósságot, a hol az nagyobb veszedelmekkel járt. Párisban, Bécsben hányták-vetették magukat a hazai föld kegyelméből egy darabig, azután a hazai föld rovására, végre pedig föld nélkül.

Ilyen volt Bécsben többi közt báró Karvázy Domokos, az igazi nevét nem irom meg, mert most együtt szoktam dominózni az öreggel s még megaprehendálja, hogy fiatalkori kalandjait napvilágra hoztam.

Fiatal, tüzes gyerek volt még akkoriban az én összetöpörödött öregem, s olyan furórét csinált a bécsi leányok közt, mint egy Alkibiades.

Csakhogy az asszonyok már akkor is sokba, nagyon sokba kerültek – kivált Bécsben. Még ha nem voltak is szinésznők, de hátha még szinésznők is voltak hozzá.

Már pedig Karvázynak csak az ilyenek tetszettek. Szerzett négy év alatt annyi illatos levelet, hogy odahaza az ősi levéltár bikkmag ehhez; a töméntelen papiroshoz képest, de adósságot is szerzett annyit, hogy az ősi szilvafáknak, ha minden levele ötforintos bankóvá lenne, se futná ki.

A nagy uraskodás kezdett lassankint összeesni. Már-már lehetetlenné lett betartani a terminusokat. A hitelezők között olyan nyüzsgés támadt, mint a megbolygatott kaptárban. Ezeknek a derék embereknek meg van az a tulajdonságuk, ami a köszvényes lábnak: legelőbb veszik észre az időváltozást.

A báró ur kellemetlenül érezte magát Bécsben. Ugy volt ott, akár az üldözött vad, szeretett volna elillanni, de már nem lehetett, minden lépését őrizték, s ha ilyetén kedvet talál vala tanusítani, besétáltatják az adósok börtönébe.

Desperátus helyzet volt biz ez! S teljes lehetetlenségnek látszott kimászni belőle.

Még csak egy utolsó stádium volt a börtönig. Ezt az utolsó stádiumot pedig úgy hivják, hogy «vármegye-politika», ért ahhoz minden magyar ember s abból áll, hogy – szóval tartja az embereket.

Karvázy Domokos báró is ezt csinálta; ez pedig nehéz izzasztó munka. Próbálja meg, a ki nem hiszi.

Az egyiknek kigondolni valami nagybátyát, a ki most járja az utolját s tegnapelőtt téteményezte le a testamentumot a kassai káptalannál, a másikkal, egy jelentőségteljes pillantás kapcsában sejtetni, hogy a gazdag Kohlbrenner kisasszony és ő közte… no, de most még nem illik kifecsegni.

Hanem az ilyen vármegye-politika csak az utolsó lélekzetvétel, sincs semmi gyakorlati értéke, mert annyira nem hisznek, hogy uj kölcsönt adjanak, csupán annyira biznak, hogy tovább várnak néhány nappal a régire. A halál odábbítása ez napról-napra – de mit ér, ha az azért ott marad a küszöbön s el nem mozdul onnan.

Egyszerre azonban egy radikális hir támad és jelenik meg a bécsi lapokban, mely szerint Karvázy Domokos báró egy olyan hajót talált fel, mely egyforma sebességgel megy a vizeken ugy fölfelé mint lefelé.

No ez aztán nem tréfa dolog! (Kivált azokban az időkben, mikor még lovakkal vontatták a hajókat.) Ha ez igy beüt, akkor a báróból milliomos lesz. De iszen mégis derék nagyeszü ember az! mondogatták a hitelezők s nem egy tette hozzá kevélyen:

– Tudom én, kinek hitelezek, kinél nincs reszkirozva a tőkém.

Egyszerre megváltozott a hitelezők arcza. Ujra kiderültek és mosolyogtak e kaján kiborotvált pofák. (Mert már a hitelezőket jól esik ilyeneknek képzelni.)

Még pénzt is adtak neki a jövő vasárnapig – mikor hivatalosan be lesz mutatva a közönségnek az uj megbecsülhetlen találmány. Hogy ne adtak volna neki? Kár lenne egy embert megakasztani a siker előtt. Mikor aztán megérkezett a kitüzött vasárnapi nap, Bécs minden uzsorása ott volt a Dunaparton. Ott tarkállottak gyürt czilinderben és veres esernyőikkel, tubákszin kabátokban – mert hát nekik lesz az édes látvány, ha sikerül.

A csodahajó ott állt a parton kikötve, mig beszállnak az arra hivatottak. De bizony nem volt azon a hajón semmi különös. Olyan volt az kivülről mint a többi, kerekes egyszerü jármű. Hát iszen majd meglátjuk mindjárt, hogy mit tud.

Jöttek is nemsokára Karvázy báró és néhány ismeretlen ember: azok bizonyosan részint a barátai, részint a jury.

A matrózok már régebben ott benn voltak, a mint tehát a báró beszállott, rögtön következett a nagyérdekü kisérlet, melyet türelmetlenül várt a parti tömeg.

Ugy volt a programmban, hogy a hajó lefelé megy egy darabon s onnan aztán fölfelé fordul, hogy egészen kényelmesen itélhesse meg a közönség, mert igy közvetlen a szeme előtt történik a hajó sebes utja a viz folyásával szemben.

Eloldották a matróz-köteleket.

– Hurrah! kiálták a matrózok.

– Hurrah! harsogott a közönség, kalapjaikat és kendőiket lobogtatva.

A hajó lassan méltósággal megindult lefelé Pozsonynak.

Ment, ment. A szél épen a hajó farát csapkodta, könnyü volt mennie.

Az emberek utána néztek nagy darabon.

Még azután is utána néztek volna, de nem láthatták.

Most már azt várták, hogy visszatérjen. Ejnye, de messze mennek, mire való az? Már azóta visszafordulhatott volna! Hiszen kis darabról is kitünik a próba.

Vártak, vártak. De bizony hiába vártak.

A csodahajó nem tért többé vissza, hanem szépen elvitte Karvázy bárót a hitelezői elől Magyarországra – a honnan aztán fittyet hányhatott nekik.

Hja, csak szép idők voltak azok a régi idők!

A SZÁZEGYEDIK ASSZONY

SOK tarka-barka dolgokat irt meg hajdan a pajkos tollu Boccaccio. Veronai, florenczi asszonyok segítették benne. A mennyi rossz fát azok a tüzre tettek, annak a hamujában növesztett ő virágokat.

És annyit… de annyit, hogy az ember azt hinné, nekünk, a kik elkéstünk, csak az erényeik jutottak már, hogy történeteket szőjünk belőlük egy boldogabb időszaknak, a mikor megint vétkezni fognak az asszonyok.

…Mert nehéz megmondani, mikor boldogítóbbak: vétkeikben-e vagy ártatlanságukban?

Hanem én most ezen nem tünődöm, mert nekem még van egyetlenegy gonosz történetem a fiókomban.

A történetkének hőse van és hősnője.

Foglalkozzunk először a hőssel. Ugy ismeretes mindnyájunk előtt, mint igazi gentleman fölemelt fővel jár az utczákon, patentirozott szekundáns párbajoknál s itélőbiró becsületbeli ügyekben, a kinek szava olyan, mint a szeptemvirális tábláé, mert nincs appelláta fórum tovább.

Mondjuk a derék fiatal urat Alfrédnek (mondjuk, mert a nőcsábitókat körülbelül e névvel keresztelik a regényekben). Nos, tehát a mi Alfrédünknek nagyon megtetszett egy szép, kedves fiatal asszony, a kinek a férje járásbiró egy felsőmagyarországi városkában.

Alfréd vidéken szokott tartózkodni, mikor a Ház nem tart üléseket. Mert Alfréd természetesen törvényhozó. Az, hogy valaki törvényhozó legyen, épen olyan divatos dolog mai napság az asszonyok előtt, minthogy imádójuk összeérő inggallért viseljen. S Alfréd alkalmasint csak azért képviselő, mivelhogy ez ilyen dolog az asszonyok előtt.

Hiába, mindent a mi van, bizonyos mély logika kapcsol össze a társadalomban.

Mivelhogy a menyecske nagyon megtetszett Alfrédnak, mikor otthon van, otthon udvarol neki, mikor pedig itt Pesten van, innen udvarol neki. Mert innen is lehet udvarolni.

Az ember bizonyos sűrű időközökben gyönyörü virágcsokrokat rendel meg azoknak, a kiket szeret – a posta elviszi szivesen. S mivel a csokrok elhervadhatnak, mig olyan messzire érnek, hogy mégis megtegyék a kivánt hatást, legczélszerübb minden ilyen csokorba egy-egy arany vagy gyémánt ékszert becsempészni, mert azt a kedves kezek rendszerint megtalálják s a kedves szemek egész nap mosolyognak rá.

Alfréd igy tett, s Julia ámbár erényes volt s ámbár igen szerette a virágokat, mindig jobban megörült a bennök lévő arany csecsebecséknek. A virágokat, kivált ha elszáradtak, gyakran kidobta az ablakon, de az ékszereket egyszer sem dobta ki. Legalább nem tud rá tanukat felmutatni.

Az pedig jó jel – az Alfrédek szótárában. Elkezdte az ostromot hevesebben a szinhelyen. Nem ment, sehogy sem ment. A szép menyecske mindig kisiklott. Még hevesebben kezdte hát egy fokkal. A szép menyecske akkor kinevette. És még hevesebbre fordította egy fokkal. A szép menyecske akkor kiutasította.

Teljes kudarcz, leveretés minden vonalon. S mi követi a leveretéseket Ausztriában, vagy bárhol a világon? A hátrálás.

Lemondani. Ehhez filosofia kell és legalább nem kell hozzá virágcsokor, sem ékszer. S e szerint a lemondás nehéz ugyan, de sokkal kevesebbe kerül.

Alfréd is lemondott. De a lemondás sohase őszinte dolog, valami ül a kosarában mindig; s ez leggyakrabban a boszu. Igen, ő boszut akart állni a menyecskén minden áron.

Csakhogy ehhez nagy talentum kell. Mert dilemma jön: a gavallér embernek nem szabad soha kompromittálni egy hölgyet, Alfréd pedig kompromittálni akarta hölgyét és meg akart maradni gavallérnak is. Tessék már most ennek valami formát találni!

A szerelem is leleményes, de a boszu még leleményesebb – kivált ha már a remény utolsó szála is szétfoszlott a boldoguláshoz.

S ehhez járult egy nagy szerencse – a mit különben közönséges emberek szerencsétlenségnek szoktak nevezni – az, hogy az ékszerészszámlák még nem voltak kifizetve.

Ebből a szálból épült a dráma – vagy akarom mondani, vigjáték.

Alfréd elment az ékszerészhez s megkérte, pörölje be illetékes járásbirósága előtt: ő csak pörrel fizet.

S az ékszerészek nagyon jó lelkek – azok megteszik, hogy bepörlik az embert, ha az ember nagyon szépen megkéri őket.

Bepörölték s a pörök és a pörökhöz csatolt számlák, melyekben ki volt mutatva, kinek a számára volt rendelve az ékszer, s kinek küldték, odakerültek a szép menyecske férjének itélőszéke elé.

…Ugy-e, hogy ördögileg volt kigondolva? De hát miért ne tehetne igy egy ember, a ki mérges, s a ki már semmit sem remél? Hadd bünhődjék a szép asszony is, ha ő szenvedett, hadd szenvedjen az is szégyen-kint, gyalázatot, álmatlan éjszakákat!

Csakhogy az asszonyok nem olyanok ám hogy azt előre ne lehessen tudni, mire mit éreznek, mire mit fognak cselekedni.

A szép asszony azt gondolta magában, hogy most már mindennek vége van, most már hiába mutatná ártatlanságát, senki el nem hinné. S ha vétkesnek hiszik, hát legyen az legalább. S legyen meg Alfrédnek is a vigasztalódása, ugy is eleget epedett szegény hiába.

Alfréd, a ki lemondott, akkor boldogult, a mikor lemondott. Rózsaszin levélben megküldte neki a szép asszony az igent. Egészen helyes volt. A járásbiró beadta a válópört a neje ellen. Az is okosan tette.

Ebben a történetben mindenki okosan cselekedett, – csak talán az nem, a ki leirta.

A MENNY BELSEJE

A TUDOMÁNY nem beszél erről, csak a fantázia. S még a fantázia is csak tapogatózik. Hanem künn a csendes falvakban, hol a fák nagyobb árnyékot vetnek, hol a nap hosszabbra nyujtja sugarait, ott vannak olyan szerencsés emberek, a kik már látták, mi van a mennyben?

Minden vidéken, a hol csak megfordultam eddig, akadtak olyanok, a kiknek már megnyilt a menny. Rendesen öreg emberek ezek, becsületesek és ájtatosak. Lehetetlen az, hogy hazudjanak.

Ha csak egy vidéket jártam volna meg, nem venném látomásaikat semmibe. Mert egy bolond százat csinál. Semmi sem alakítható oly jól, mint a semmi; És semmi sem ragadósabb a lélekre, mint a csodás, a rendkívüli.

De jártam az alföldön, felföldön, ösmerem az erdélyi részeket is. Mindenütt érintkeztem a néppel s mindenütt mesélték, hogy itt és ott is van egy ember vagy egy asszony, a kinek megnyilt már a mennyország.

Utoljára aztán annyira beleéltem magam, hogy az egész geografiából ez az ország kezdett legjobban érdekelni. Mi van ott, mit csinálnak benne?

A hol csak szerét tehettem, mindenütt beszéltem azokkal, a kik már látták az eget belülről. Körülbelül nyolcz ilyen emberrel esett találkozásom s mindnyájának beszéde közt volt bizonyos összefüggés – ami azt bizonyította, hogy ugyanazt az eget látták, mert ugy látták.

Többnyire pünkösd hajnalán nyilik az meg, de nem minden ember látja, a ki künn van, csak minden évben egyetlen kiválasztott.

Éjszaka idején esik a látvány. Szélcsendes idő ha van. Füvek, fák levelei nem mozognak. A föld lanyha párákat lehel ki. Bogár se zizzen, madár se röpköd. Az erdők mozdulatlanul állnak őrt köröskörül.

Ekkor hirtelen szétcsapódnak az ég csillagos függönyei. Egy fényes vérvörös csik (az ég tulsó oldala) villám-hirtelen megnagyobbodik s az ég belső tájékai mintha lefelé ereszkednének, de rézsunt, nagy darabon láthatók…

Tündéri zene szólal meg, melyhez fogható bájosat emberi fül még nem hallott, az egész természet megtelik a csodálatos bübájos zsongással s ugy látszik, mintha minden visszhangozná azt, a fák, folyamok és a sziklák.

Benn az égben pedig proczesszió megy halk énekszóval. Angyalok viszik a zászlókat röpködve s levett kalappal mennek az emberek hosszu sorban, köztük néhány falubeli ismerős is.

De mindez csak egy fél másodperczig tart. Addig se. Csak épen egyetlenegy pillantás, mely alatt tátva marad az ember szája a csodálkozástól és gyönyörtül.

Pedig hiba, hogy igy megrendül a kiválasztott, mert a mit csak kivánna ebben a pillanatban, okvetlenül teljesülne. A kiket az isten arra méltat, hogy megmutatja nekik az országa belsejét elevenen, azoknak még teljesít is valamit. Mert az épen olyan, mint a Szent-István-rend kis keresztje ide lent a földi királyoknál, még a bárói rangot is meglehet vele kapni – de kérni kell.

Csakhogy épen az van benne, hogy az ember elámul, megijed és nem kér semmit. A menny pedig hirtelen becsukódik s mindennek vége szakad.

Csodálatos, hogy csak a paraszt emberek látják az eget. Persze, az uri ember nem egészen hisz benne; eltanulja azokból az átkozott verses könyvekből, hogy az ő mennyországa a kedvese szemeiben van s igy könnyiti meg magának, hogy azt minél többször megláthassa egész pompájában. Hanem igazi mennyország, az csak a jámbor együgyü népnek van berendezve. Oda ur, ugy látszik nem jut be. A közmondás is azt tartja, hogy «az ur pokolban is ur» – de a mennyországban egy szóval sem említi soha, a miből önként következik, hogy ott nem is fordul az meg, ott nem ösmerik.

A mennylátók közül, a kikkel én beszéltem, a legtöbb azt mondja, szólhatna ő többet is, de titokban kell tartania látomásait, mert ha kifecsegné, soha se láthatná többet az eget, igy azonban még van rá lehetőség.

Legérdekesebb volt ezek között az öreg Csorba Ágnes, a ki Gömörbe adta férjhez a leányát, sokat járt át vejéhez és rendkivül szerette kis unokáját, Gyurit, kit néha magával hozott nyáron át s ott futkározott a tót gyerekekkel falunkban. Én magam is ösmertem a kis Gyurit s verekedtem is vele annak idejében. Mindig ő vágott engem földhöz.

Kellemes vén asszony volt Ágnes néni s nagy tiszteletben részesült okos szavai, becsületessége s nemes erkölcsei miatt. Egyetlen makula nem sok, de annyi se volt az ő jellemén s előéletén. Amolyan «asszony viczispánja» volt a környékbeli fehér népnek, a kinek néha bizony magok biró uraimék is kikérték a tanácsát.

Hát egyszer egy pünkösd reggelén azzal lármázta tele a falut Ágnes néni, hogy az éjjel mikor megszomjazván, kiment a kútra, az eget látta kinyilva.

Hitték is, nem is, a mint már szokás az ilyeket, de ő csak váltig bizonykodott:

– Láttam, százszor is állitom, nem álmodtam Nagy Gergely is ott ment a proczesszióban a sánta lábával. A megboldogult tiszteletes urunk is ott volt, nem a baldachin alatt, csak közönséges polgári ruhában. Sőt itt sülyedjek el egy álló helyben, ha nem igaz, a Gyuri unokám se hiányzott. Láttam őt is szegénykét. Vörös lájbi volt rajta, kék pántlikás kalap s tulajdon az a csizma, melyet mult őszszel én csináltattam neki, mikor utoljára itt járt. Szegény kicsikém, hogy tipegett, hogy tipegett… mintha most is látnám.

– De hiszen a kis Gyuri él még, hát nem lehet az égben.

– Isten ments, hogy ott lenne… kiáltott fel az öreg asszony s szemei könybe lábadtak… hogy ott lenne – tette még aztán hozzá – a honnan én nem hozhatnám többé vissza.

– Képzelődés volt Ágnes néni… mondta neki a tanítóm.

– Nem, nem álmodtam. A kútnál állottam s épen a vedret huztam fel, mikor az a csodás látomány támadt. Hiszen persze, hogy nem lehet igaz, magam is elismerem, babonás soha se voltam, – az istennek, jól tudom én azt, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy nekem mennyei háztartása malasztját mutogassa – de meg az unokám hála istennek életben van, sőt mi több… a mi még a leghihetetlenebb, uram bocsás, hogy kimondom, ott láttam az égi proczesszióban, a néhai Mózes zsidó korcsmárost is, a kopott, tarka nadrágjában, a simléderes sapkájában, pedig azt már csak lehetetlen, hogy bevegyék.

S ezen még mosolygott is Ágnes néni.

Hanem ugy harmadnapra, mint a villámcsapás, érte a hir Gömörből, hogy a kis Gyuri meghalt pünkösd előtti szombaton.

A látomány e ténynyel való ilyen összefüggésben fölébreszté kiváncsiságomat, s mikor a következő őszszel Rimaszombatba vittek iskolába, megállottunk Osgyánban, hogy néhai kis pajtásom után tudakozódjam szüleinél.

– Biz azt szegényt magához vette az Ur – szólt az anyja megtörve.

– Ugyan nem mondhatnák meg, hogyan lett eltemetve? Milyen ruhában?

– Piros lajbit varrt neki a szabó, hirtelen a hogy lehetett, és a kék pántlikás uj pörge kalapját is vele temettük szegénykével.

Ép ugy mint nagyanyja látta a proczesszióban.

Csodálkozva néztünk össze a tanitómmal, a ki bosszankodva dünnyögte aztán az úton, a hogy ő szokta magyarázólag:

– Egészen megzavar ez a dolog! De lássuk csak, mi következik belőle? Az, hogy a vén Ágnes csakugyan nem tudhatta az öltözetet. Tehát az efféle viziókban van valami rendkivüli is, a mi igaz. És még mi következik? Az, hogy mikor Gyurit ott látta, ott volt, minélfogva, ha ott látta a zsidó Mózest is, az is ott volt. S mindezekből mit következik? Az, hogy a zsidók mindenüvé bejutnak, még a mennyországba is. Szomoru, de igaz. No és mire tanit ez bennünket? Arra, hogy már a mennyország se valami különös előkelő hely s arra, hogy tehát legjobb otthon lenni a saját édes hazánkban. Mert itt már tudjuk, hogy állunk. És a legvégül mi következik az egészből? Summa summárum az, igyekezzünk hosszu életüek lenni, hogy itt maradhassunk. S hogy hosszu életüek lehessünk, tiszteljük atyánkat s anyánkat. Megértetted fiacskám?

Igy beszélt az én tanitóm egész Rimaszombatig következtetésről következtetésre ugorva (mert ezekben volt ő erős) én pedig folyton az eget néztem, várva, a mint várom csillagos éjszakákon gyakorta most is, hogy hátha megnyilik s meglátom még egyszer kedves régi jó ismerőseimet.

Jól esik tudnom, mióta öregszem, hogy megvannak valahol, és hogy együtt vannak.

A GYARMATI VÁSÁR VAGY GYEREKET KÉREK KÖLCSÖN

NAGY sürgés-forgás van a mi falvainkban minden hétfőn reggel.

A szekerek ki vannak tolva az udvarokra, kifelé igazított rudakkal. A boltosnál husz harmincz kocsikenőcs-ládácska fogyott el hajnal óta.

Az országuton szekér szekeret ér sűrün, közbül vagy utszélen gyalog mennek festői tarkaságban emberek és állatok. Tótok a messze falvakból, magyarok a környékről. A gyalogosok közt ritkák a menyecskék és hajadonok. Ezek felkérezkednek a szekerekre. Hja, a tetszetős ábrázat nagy segítség utközben.

Az öreg asszonyok rendszerint nehéz kosarak alatt görnyedeznek, melyekből csirkék piros-tarajos feje, libák sárga csőre kandikál ki. Némelyik borjut, malaczot hajt. Busan ballagnak a szegény marhácskák, mintha éreznék, hogy vagy látják vagy se ezt az utat visszafelé. A kátyus helyeken érzékenyen hurutyolnak a kerekek, a kocsisok pedig szidják a vármegyét az utja miatt.

Ez az elevenség sehol sem ér véget, a meddig csak be lehet látni. Éles szem még messze a gyarmati szőlők alatt is megfigyelheti a vásári pezsgést, igaz, hogy kicsinyítve. Egy szürke szalag az egész s azon valami mozgó bogarak vagy rögök.

De mennyire izgalmas kép lesz ez estefelé!

A marhák az éhségtől bőgve jönnek, a szekeresek előzködve, megriadt lovak, árokba megült szekerek, kurjongató tótok a szekereken, kipirult arczu menyecskék, kik a férjük vagy szeretőjük aláhanyatlott fejét ölükben tartják. Itt-ott egy kendővel bekötött férfifej (gyaníthatni miért), majd meg egy leesett női konty. (Hát iszen ennek is lehet valami oka.)

A falusi boltosnál megvetett portéka már a kocsikenőcs. A tej fogy most. Sorba jönnek apró tepsikkel és butykosokkal nagy sietve. Mert a meggyuladt gyomor türelmetlen.

De hisz ez csak estefelé lesz…

Most még reggel van. Jópál István uram, a ki a feleségével, sógorával készül be a vásárra s felvette az ünneplőt, végig szalad, ostorral kezében a templom-utczán s tele torokkal kiabálja:

– Gyereket kérek kölcsön! Kinek van egy gyereke?

A kiáltásra innen-onnan a keritések és kapuk mögül szurtos női fejek bujnak elő. (A mi gyerekünket már elvitték komám uram!) s apró paraszt leánykák és buksi fejü fiucskák szaladnak össze, a kis hidakra állva, melyek a porták előtt futó garádot nyergelik meg.

A gyermekek tündöklő arczczal, sóvárgó szemekkel kinálják magukat.

– Engem vigyen… Engem? Jópál Pista bácsi ültessen fel engem.

Jópál István uram szétnéz a rendelkezésére álló gyermekcsoporton, kik visitanak, kezeikkel, báránybőr sapkáikkal integetnek, a leánykák kis kötényeiket kapcsolják le s azokat lobogtatják koszorura befont barna fejecskéikre mutogatva: Nini, készen vagyok. Még varkócsom is van. Ide nézzen Jópál bácsi.

Az aztán válogat bennök, mint az almában.

– Te szurtos vagy… Eredj be mosakodni. Te még kicsi vagy. Takarodj innen. Melyitek a legnagyobb, legerősebb? Gyere no idébb te selyma, hadd tapogassam meg a lapoczkádat.

Egyszóval kiválasztja a neki tetsző gyereket, kit irigykedve néznek a többiek. A kis arczukra felhő ül ki. Búsan huzódnak be az udvarokba. Mig a következő perczben ujra megjelenik valaki, a ki gyereket kér kölcsön. Mindig több-több szekér indul ki az udvarokból, mindig több-több gyerek fogy el a faluból.

Déltájban már csak a csecsemők maradnak otthon, meg a rongyos árva porontyok.

És hétfőn aztán olyan szomoru a mi falunk azok nélkül a gyerekek nélkül.

Mintha a napfény se sütne, nem hallatszik csengő nevetés, nincs zörej sehol, a lészákat nem tördeli senki, a baromfiak nem riadoznak, minden meg van halva.

A kutyák és a macskák hallgatagon járnak az udvarokon… a méhek busan döngnek a kertekben.

De hát hova lettek a gyerekek?

Várost látni mentek, vagy házakat, csodás fényességeket.

Pirosra festi arczukat az öröm, hogy ott lehetnek – az öregeknek pedig valóságos könynyebbség. Mert van, a ki a lovakra és a szerszámra vigyáz, veszteg ülve a szekéren, mig a meglett férfiak, nők szerte csatangolnak a városban – hogy az ő arczuk is piros lehessen.

És az is lesz. A férfiaké a laczikonyhán, az asszonyoké a patikából.