Kitabı oku: «Az apró gentry és a nép», sayfa 9

AZ ÜRES BÖLCSŐ

A MARI babát kivitte a dajka messze-messze. El egészen a parknak legvégibe. Az uj kék főkötőt adták fejére, a mit alul rózsaszin szalaggal szép «bébé»-csokorra kötöttek.

Mari baba még soha sem látott ilyen nagy darabot a világból. Örült is neki. A kis szemvesztő gödröcskék minduntalan megjelentek piros kövér arczocskáján, s két bogárszeme ugy nevetett, mint két ragyogó gyöngy.

Szép nyári délután volt, minden aranyos verőfényben uszott, fák, nyiladozó virágok, a madarak fel s alá repkedtek, csicseregve, az egész természet zsongott az élettől. A kis Mari baba soha se látott ilyet. Persze, mert még nem volt alkalma hozzá, a mult karácsonykor született.

Volt már ő kint többször is, de még soha ilyen szabadon. Néha-néha kivitték őt azelőtt is a kerekekre járó bölcsőben, de most valahára otthon hagyták a «kék szobában», a megunt kis odut s ő ott ülhetett a dada karján egész kényesen, majdnem ugy, mint a mama, mikor a lóháton ül.

Igen, a kis bölcső ott állott üresen, mint egy gyöngyös kagyló, a honnan az ékszer, a melynek számára csinálták, ki van véve.

A nap besütött a zsalu bordácskáin át, beeregetve szurós nyelvecskéit, de bizony nem nyalogathatta meg a Mari babát, mert a Mari baba kiment sétálni és csak a bölcsőt hagyta ott, hadd higyje a napocska, hogy ő benne van. A szép fehér függönyök is le vannak rajta eresztve, mintha bent aludnék, az angyalok közé vive álom gyors lovain. A «bobo», ez a rossz szellem sem találhatja most meg, az is azt hiszi most, hogy a bölcsőben fekszik.

A szomszéd nappali szobában a mamácska ül egy karszéken, apácska pedig dühösen járkál fel— s alá és sötét felhők tornyosulnak a homlokán.

– Ön engem soha sem szeretett.

– Lehet, mert nem szerelemért vett el, hanem pénzemért!

– Hallgasson. Ön meggyalázta nevemet. Ön tegnap jött haza a fürdőből, a hova egyedül ment s én ma már arról értesülök, hogy ön a fivérével volt ott, igy van ez feljegyezve a fürdőzők lajstromában.

– Szemtelen gyanusitás. Ez lehet félreértés, tévedés, de egyéb semmi.

– Persze tévedés, – kiáltja a férj rikácsoló hangon – tévedés annyiban, hogy az illető nem lehetett fivére, mert nincsenek fivérei.

– Kiméljen meg e hangtól! – szól közbe a nő s az ő hangja is emeltebb és indulatosság rezeg rajta. Különben is…

– Csak folytassa. Régi praxis ez! Vádolni, hogy védekezhessünk!

– Igen, vádolom önt azzal, hogy szeretői vannak.

– Hahaha! Csak rajta! No és mi következik ebből?

– Az következik uram, hogy én megyek, azonnal megyek.

– Isten hirével! – kiáltja a férj.

Az asszony a dühtől reszkető kezével megfogja a csöngetyüt s a csengetésre belépő szolgának azt parancsolja:

– Fogjon be azonnal!

Ekkor a férjhez fordul:

– Köztünk mindennek vége. Még ma beadom a válópört ön ellen. Isten önnel uram, engedje meg, hogy ruháimat becsomagolhassam.

S ezzel a szomszéd kék szoba felé tart.

– Hohó! Asszonyom! – ordít fel a férj dühében magánkivül. – Ön magával akarja vinni a «mahagoni-fiók» tartamát, bünének bizonyítványait, a szerelmes leveleket, a miket kapott. Nekem ezekre szükségem van.

– Ne merészkedjék… tiltakozom.

A férj a szoba felé tart, az asszony eltaszítja s besuhan az ajtón, de oly hirtelen becsuknia még sem lehet, hogy az be ne tolja az ajtót.

– Ön szemtelen uram, – szisszen fel a nő – de egyszerre megpillantja, hogy a szoba közepén a bölcső áll, az a kis aranyos torony, a piczike hajléka s önkénytelenül a lassu, suttogó hangba megy át a kiáltása: Távozzék… távozzék…

– Nem megyek… – suttogja halkan a férj, kinek hangját szintén guzsba köti a bölcső. Akarom…

– Mit akar? nyögi a nő s lábujjhegyen lépked előre a mahagoni-asztal felé.

– Meg akarom kegyedet akadályozni.

– Miben? – mond a nő emeltebb hangon.

– Lassabban Anna! Látja, hogy nem lehet kiabálni. Hogy tud ilyen dühbe jönni?

– Hiszen ön dühös.

– Én? Ne bolondozzon Anna. Hiszen látja milyen csendes vagyok.

– Aladár, maga bolond. Mondom, nincs tökéletes esze.

– Nincs ám… – hebegé zavartan, – mert… szeretem, nagyon szeretem… De maga haragszik rám!

– Én? Nem, én nem haragszom.

– Akkor hát csókoljon meg…

Anna végigsimitja rózsás ujjait homlokán, aztán félig mosolyogva jegyzi meg:

– Hát azért jöttünk be?

– Persze azért… ugy gondolom legalább.

– De hiszen veszekedtünk, mikor bejöttünk…

– Igen, de mikor nem lehetett… Hogy is csak. Miért is, hogyan is hagytuk ugy egyszerre abba?

– Ki tudná azt? Vagy igen… alkalmasint a bölcső miatt.

– Ah, hiszen a kis fészek üres… a baba elment… üres… üres…

– Ő rá vigyáztunk, hogy fel ne ébredjen. Oh, mi bohók!

– Pedig mégis felébredett, kedves Anna. És azt mondta nekünk, hogy éljünk békében egymással – ő miatta.

EGY ÖREG PÜSPÖK HÁZTARTÁSA

A NÉHAI bonorum-direktor temetése után két napra eljött hozzám a püspök jól táplált titkára azzal a kellemes hirrel, hogy ő méltósága engem óhajtana kinevezni.

Meghajtottam magamat.

– Mindenesetre megtisztelő rám nézve. Még csak azt óhajtanám tudni, mi javadalmazás jár ezzel?

– Utique – szólt a tisztelendő titkár – nem sok, bizony nem sok, mert mi magunk is szegények vagyunk, épen csak hogy megélünk.

– Meglehetősen ismerem ő méltósága szűk anyagi viszonyait.

– Annál jobb – folytatá kézdörzsölve: Tehát, a fizetés ezer forint volna – ha volna honnan kivenni; hanem ugy mellékesen rámehet dominatió vestra hat ezerre.

– Hát az se rossz – de mi ezekért a munka?

Hm! erre már megakadt a püspöki titkár. Hát ugyan mi is csak? Végig gondolt a néhai bonorum-direktor egész pályáján.

– No, azt hiszem… ugy gondolom… természetes, hogy először is – igen először is bemutatja magát domine spektabilis ő méltóságánál, minden vasárnap ott fog ebédelni velünk… igen is… s azután természetesen felügyel a birtokokra, hogy legalább tekintetességednek hajtsanak valamit.

Beleegyeztem, minélfogva néhány nap mulva megjelentem az elhagyatott püspöki rezidencziában, hol a bevert ablaktáblák, a lehullt vakolat, a bedült korhadt lépcsőzetek eléggé mutatták a belső életet kivülről.

Ő méltósága idegenül nézett rám egy kis ideig, majd barátságosan kérdé jóságos egyszerüséggel:

– Nos, ön az a bizonyos ember? Foglaljon helyet. Ide közelébb. Nem kiván egy kis gyomorerősítőt?

Megköszöntem és elfogadtam egy félpohárnyit, miközben a püspök keserün elpanaszolta, hogy nem tud megélni, teljesen lehetetlen neki.

– Pedig takarékosak vagyunk – sóhajtá. Kiszámolva élünk. Négykrajczáros szivart szivok direktor ur. Nem szelel. De hát mit tegyek.

– Nem foghatom fel a dolgot. Nem hittem volna, hogy ennyire van. Mennyi a jövedelme méltóságodnak?

– Ugy gondolom, nyolczezer forint.

– Teremtő isten, hát a többi?

– A többi? – szólt ő csodálkozva. Miféle többi?

– Huszezer holdból legalább negyvenezer forintnak kellene lenni.

– Kellene. De mikor nincs.

– Igen, de mi lehet ennek az oka?

– Hát ki törné ezen a fejét édes uram? Nincs, mert nincs. Néha hust sem hozathatok a mészárszékből. Szegény vagyok.

– De hisz méltóságod szerényen él, s nyolczezer forint végre is csinos summa.

– Hiszen ez, ez! mondá jámborul. Csináljon hát valami rendet direktor ur, hogy legalább adósságba ne kelljen verni magamat.

– Mennyi cselédet tart méltóságod?

– Négyet. A kapus van itt, a titkár, az inasom, meg a szakácsné, a ki főz.

Megkapván kinevező levelemet, legelső dolgom volt a rezidencziában csinálni rendet. Előhivattam a szakácsnét.

– Hogy hivják a nemzetes asszonyt?

– Nemes özvegy Pungó Istvánné.

– Mióta van ő méltóságánál?

– Abban az esztendőben jöttem kérem alássan, mikor a Kártyi Pistát akasztották… Furcsa fattyu volt…

– Mondja el nekem a napi kiadásait.

– Miféle kiadásokat?

– Vegyük például a konyhai kiadásokat.

– Hát legelőször is, kérem alásan, hozatok naponkint 24 font borjuhust, 10 font marhahust, hogy jó leveske legyen, kérem alásan, azután néhány baromfit vesz a lányom a piaczon… ez az ebéd.

– Kezdjük mindjárt a reggelin. Mi kiadása van a reggelire?

– Legelőször is hatvan kifli.

– Hüm! Ez tán sok egy kicsit. Ki eszi meg azt a sok kiflit?

– Hát csak elfogy kérem alásan.

– És azt a tömérdek hust?

– Jó étvágyunk van kérem alásan.

– Elhiszem, de tiz font mégis csak megárt egy gyomornak.

– Nem emlékszem, hogy valamelyikünk beteg lett volna valamikor – vágta vissza Pungóné nagy alázattal.

Mikor aztán egy jegyzékbe vettem a Pungóné napi kiadásait (ilyenforma arányokban valának egész végig) felmentem a püspökhöz megkérdezni.

– Mennyi kiflit eszik meg méltóságod a reggelijéhez?

– Ha egészséges vagyok, néha megeszem egy egészet is… de legtöbbször egy félkiflit.

– Vannak-e gyakran vendégei?

– Ki jönne én hozzám? – tört ki keserüen. Nem törődik én velem senki. Tudják, hogy szegény vagyok. Nem jön ide a szarka sem, – mert az is éhen fordulna le a házfedélről. Én magam nem mehetek sehová, mert sánta az egyik lovam és másikat nem tudok venni helyette; csináljon rendet direktor ur… tegyen valamit én érettem.

Nagy buzgalommal fogtam a jó öreg püspök helyzetének javításához, Pungóné asszonyomon kezdve a reformokat, meghagyván neki, hogy ezentul csak negyven kiflit szabad hozatni a reggelihez (még igy is tiz jut egy emberre), husban, füszerben mindenben ledevalváltam a kiadásokat felényire.

Hanem lett erre aztán vihar a rezidencziában olyan, a minőről fogalmam sem volt. Az emberek mind haragosan néztek rám. Az ajtókat dühösen csapdosták az épületben. A titkár majd feltaszitott a lépcsőkön és nem is köszönt. A kapusnak volt egy mérges komondor kutyája, az belebolondult a nadrágomba, a kapus ott nézte hidegvérrel a mint küzködtem vele s a világért se mondta volna «csiba te! Hogy mersz a direktor urba belekötni.» Pungóné egyszer napközben majd nyakon öntött a moslékos dézsából. S magának a püspöknek minden ételt kozmásan adtak fel, a szobáit nem fütötték, a slaffrokját meg nem találták, a fekete kávéját elfelejtették megfőzni, egyszóval borzasztó zenebona támadt.

Hát még másnap, mikor a pék, a mészáros, a füszeres, mind eljöttek deputációba a püspökhöz, hogy ellenük esküdtem, hogy tönkre akarom őket tenni, a házi személyzet pedig elkezdett panaszkodni, hogy éhen halnak, kiszáradnak, elsoványodnak, mint a héring.

A szegény püspök eljött hozzám a kerti lakba (mert ott voltam beszállásolva) s összetett kezekkel kért:

– Direktor ur csináljon rendet… csináljon kérem rendet, hogy megélhessünk.

– De méltóságos uram, hiszen épen azt kezdtem csinálni.

– Éhen halnak, tessék elhinni, éhen halnak… az egész város éhen hal… Most volt itt a pék, a füszeres, a mészáros, a rumszállitó…

– Méltóságos uram, egy ember, a ki tiz kiflit eszik reggelire, a többi étel mellé s tiz font hust ebédre, az nem halhat meg, – mondám némi szigorral.

A jó öreg püspök megijedt makacsságomon s kérlelő, bátortalan hangon szólt:

– Tessék elhinni, nem ugy van. A historia emlékszik olyan emberekről, akik sokat ettek. Ezek mind olyanok. Egytől-egyig különös emberek. Kolosszális gyomrok. A gyomrokhoz ne tessék nyulni kérem, mert már Menenius Agrippa is… Ne legyen olyan makacs, kedves fiskálisom. Én kérem. Hagyja meg nekik szegényeknek az eledelüket.

– Hát iszen nem bánom, méltóságos uram, ha már ugy van.

– No, lássa tudtam én, kinéztem én, hogy derék ember – felelte bánatos örömmel – hagyjuk ezt csak annyiban. Hanem csináljon rendet, okvetlenül csináljon valami rendet, édes jó direktorom.

«KINOS ÜGY»

A KIOSZK árnyékos fái közt egy táblabiró kinézésü öreg ur és egy fiatal ember politizáltak. Beszédjük rátévedt a «háboru esélyeire» és szóba került a katonaság és a polgárság közti kutya-macska barátság.

A fiatal ember igy szólt:

– Hiába minden szép frázis és hivatalos enyv, mely együvé akarja ragasztani a kettőt (a mikor szüksége van valamelyiknek a másikra).

– Valóban hasztalan – felelte az öreg ur – régi nóta az már. Igy lesz mindig, mert igy volt mindig… Elmondok önnek egy történetet.

I. szakasz. Az öreg ur elbeszélése.

Földváry kecskeméti szolgabirósága alatt I. Ferencz volt a császár Bécsben. Földváry idejére esik a franczia háboru is. Egy osztrák csapat ment keresztül Kecskeméten s a kapitány, valami Roller nevü, olyast követelt a legényei számára, a mit a szolgabiró nem tartott teljesithetőnek.

Visszaüzente, hogy «nem lehet», mert nincs rá megyei statutum.

A kapitány dühbe jött:

– No, ha nincs rá megyei statutum, majd szabatok én egyet a szolgabiróra tizenkét kikezdésben.

Körülvétette csapatával éjnek idején a lakását, kihurczoltatta a szobájából (a hol épen máriást játszott az esküdtjével), az udvaron ugyis ott állott készen a deres, csak épen rá kellett feküdni.

Nos, megtörtént. Még pedig fáklyafénynél. Ráhegedülték a tizenkettőt.

A szolgabiró nem protestált, megadta magát a kikerülhetlennek s mikor a kapitány azt mondta a tizenkettedik pálczaütésnél, hogy «elég», föltápászkodott egész flegmával.

– Biz ez keserves volt. Hanem most már legalább az esküdtemet is csapassa meg, hogy a hivatalos tekintélyem megmaradjon előtte és hogy ki ne beszélhesse.

A kapitányt, a ki pedig nem igen szokta meg a czivilek kivánságát teljesiteni, ez egyszer megszállta az engedékenység.

– Ön okos ember. Igaza van. Belátom.

S megcsapatta az esküdtet is, de ez már csak hat pálczát kapott, mert az csak esküdt; félannyi rangban van. (A hajdu szerencséjére részegen aludt valahol a kocsiszinben. Nem látott semmit, de nem is kapott semmit.)

Ezen győzedelem után tovább vonult a derék csapat. A szolgabiróék épen nem panaszkodtak a dologért, s a mennyiben kiszivárgott a hire, erősen tagadták. (Még akkor nem volt annyira kifejlődve az emberekben a martyromság vágya.)

A kapitány se dicsekedett. Elszármazott valahova pokolba Mailandba s ott feküdt a csapatjával vagy tizenöt esztendeig.

Mint öreg ember került vissza ujra az országba. Még akkor is kapitány volt, de a szolgabiróból hires viczispán lett azóta, a ki értesülvén visszatértétől, meghivatta ebédre.

Kitünő ebéd volt; kifogástalan humorával és szeretetreméltóságával egészen elbájolta vendégét a gazda.

– Szinte nem akaródzik hazamennem – szólt az udvariasan, felkelve helyéről este felé, már talán a negyedik csibuk és a huszadik kvaterka után.

– Nem is eresztem, – vágott közbe a házi gazda – mert még egy kis számadásunk lesz előbb.

– Ah, ugyan mi? – kérdé a kapitány mosolyogva.

– Ejh, hát nem emlékszik? Én vagyok az a szolgabiró, a kit ön ezelőtt tizenöt évvel Kecskeméten megcsapatott.

A kapitány ajkán megfagyott a mosoly. Egyszerre visszaemlékezett a szczenára, s a régen elmosódott arczra. Riadtan kapott kardjához, azaz csak kapott volna, ha a kardja az oldalán lett volna. Eltették azt már a szögletből is, a hova támasztotta, még ebéd előtt. Aztán hiábavaló is lenne: kivont kardu megyei huszárok pengették künn a másik szobában a sarkantyuikat.

– Nincs itt menekülés, kedves kapitány – szólt nyájasan a gazda – szivjunk még el talán egy csibukot előbb, aztán lefekszik ide a pamlagra. Nem is lesz valami nagyon kellemetlen…

A fogait csikorgatta, de mit tehetett egyebet, lefeküdt, a hajdu rá vágta a tizenkettőt.

– Ez az enyim, a mit én kaptam – magyarázta szeliden az alispán. – Most még hátra van az a hat, a mit az esküdtem nem kapott, a mit ön levont.

– Remélem, hallgatni fog – nyöszörgött a kapitány, mikor már ki volt elégitve.

– Itt a szavam rá – igérte az alispán. – S ezzel ért véget a kinos ügy, mely körülbelül száz évvel történt ezelőtt.

Higyje meg kedves öcsém, egy csöppet sem változtak az idők. Semmi javulást nem látok e tekintetben. Mindez ma is megtörténhetnék.

II. szakasz. A fiatal ember elbeszélése.

Csakhogy másképen – vágott közbe a fiatal uri ember. Elmondom én, mikép történnék ma.

Roller kapitány alkalmasint meg nem botoztatná Földváryt, hanem csak megkardlapozná dühében, a miért valamit megtagadott a csapatjától, a mire Roller kapitány igényt tart.

Erre a következő entrefilet jelenne meg másnap az Egyetértésben:

«Hallatlan brutalitás. Kecskemétről sürgönyzik nekünk lap zárta előtt, a következő vérlázitó esetet, mely nagy felháborodást és izgatottságot szült városszerte. Ma estefelé Koller, az ott tartózkodó ezred magyarfaló századosa, jogtalan követelésekkel fordult Földvári szolgabiróhoz, ki a törvényre való hivatkozás mellett azokat férfiasan megtagadta, mire a kapitány kihuzta kardját s összevissza szabdalta Földvárit. A vér patakként folyt belőle. A néptömegek ingerülten gyülekeznek az általánosan tisztelt s szeretet áldozat lakása felé. A harangokat félre verik.»

A «Nemzet» másnap a következő kommuniquét közli:

Az «Egyetértés» mai számában közölt kecskeméti hir hitelessége iránt már tegnap is gyanut tápláltunk s még fenntartással sem tartottuk szükségesnek közölni esti lapunkban mindaddig, mig a ténykörülmény mibenlétéről, megbizható forrásból nem értesülünk. Ezen óvatosság a legnagyobb mértékben igazolva lett, mert a mi informácziónk szerint Koller nevü százados nem is létezik az ott állomásozó tisztek között, de annyi csakugyan valónak bizonyult, hogy némi privát jellegü összeszólalkozás történt az ottani szolgabiró és egy állitólag a katonasághoz tartozó egyén között, de a vérengzés azon mértéke, a minőnek tisztelt laptársunk kürtöli, egyszerüen koholmány. A lakosság csöndes és nyugodt, sőt a harangok félreverése is oda redukálandó, hogy a sajnálatos inczidens idején, épen vecsernyére harangoztak. Halljuk, hogy a Ház holnapi ülésén bizonyos urak interpelláczió tárgyául is kizsákmányolják az esetet.

Az interpelláczió csakugyan megtörténik, még pedig «sürgősen» az ülés előtt féltizenegykor.

Polonyi Géza! Tisztelt ház! (másfél órai beszéd után)… s kérdem mindezek után az összminiszteriumot, mely az ország, az alkotmány és a törvények integritásáért felelősséggel tartozik; de kérdem különösen a honvédelmi minisztert is, mint a katonai ügyekben az országnak egyetlen felelős közegét:

1. Igaz-e, hogy egy Roller vagy Koller nevezetü cs. kir. százados a kecskeméti főszolgabirót vérlázitó kegyetlenséggel, a hadsereg hatalmával visszaélve s tiszti bojtját beszennyezve, nyilvánosan, az egész város szine előtt, élesre kifent karddal halálosan összeszurkálta? és ha igaz:

2. Szándékozik-e a kormány és különösen a honvédelmi miniszter a vérengző cs. kir. vadállatot azonnal és minden kimélet nélkül megfenyiteni, esetleg az alkotmány és törvény megsértése és hazaárulás miatt a legnagyobb büntetéssel sujtani. Továbbá:

3. Szándékozik-e a katonai kiváltságokat és külön törvényeket megszüntetni?

4. Szándékozik-e a magyar nyelvet a hadsereg egyedüli vezérlő és vezénylő nyelvévé tétetni?

5. Szándékozik-e külön nemzeti hadseregről szóló törvényeket mihamar a ház elé terjeszteni?

6. S végül szándékozik-e a hadsereget az alkotmányra és törvényekre föleskettetni?

Itt állok; nem tehetek máskép! (Perczekig tartó viharos taps és éljenzés a szélső baloldalon.)

Tisza Kálmán miniszterelnök: Tisztelt képviselőház! Méltóztassék megengedni, hogy az interpelláló képviselő urnak imént tett interpellácziójára addig is, mig a panaszolt ügy minden oldalról megvilágittatnék, mert eddig még csak a hirlapok közlései feküsznek előttünk s hogy ezek sokban ellentétesek, sokban pedig hézagosak, ezt azt hiszem a képviselő urak közül senki sem fogja tagadni, (Ugy van! jobbfelől) hogy mondom, addig is, a mig teljesen hiteles adatok beszerzését eszközölhetném a ténykörülményre nézve, egy tekintetben nyilatkozhassam s ez az, hogy ha csakugyan történt jogtalanság s erőszak, bármelyik részről legyen is az, biztosithatom a házat, annak sulyos következményei nem fognak elmaradni. (Általános helyeslés).

De ezzel kapcsolatosan megjegyzem, a mint azt már több izben hangsulyoztam hasonló eseteknél, hogy egyes embereknek ténye, habár azok a hadsereg kötelékébe tartoznak is, nem identifikálható az egész hadsereggel, melynek legfőbb hadura a koronázott király, egyszersmind az alkotmány legfőbb őre. (Zajos éljenzés a jobboldalon.)

…Körülbelül igy folyik le a mult századbeli kecskeméti kinos ügy napjainkban.

Nagy hát a különbség, kedves bátyám, a hajdan és a «ma» közt. Különösen, a mi az elégtételt illeti.

Egészen más a forma. S ha csak az volna, de más a lényeg is.

Az ön történetében Roller kapitány tizenöt év mulva is kapitány maradt.

Most Roller kapitány megkapná egy hónap alatt az őrnagyi gallért.

Az ön történetében Földváryból viczeispán lett.

Az én történetemben Földváryt a következő tisztujitáson kihagyná a kandidáczióból a főispán.

VIDÉKI ALAKOK

I. Az általános választó

SZABÓ István uram vitte eddig ész dolgában a legtöbbre. Ha nagyon megcsappan a pénze, elrándul Pestre, hogy «összeszedje» magát.

Beállít a képviselőhöz egész bizalmas ismerős gyanánt.

– No, nagyságos uram, nagy baj hozott ide.

– Igen? Hát hova is való kend, mi a neve?

– Ejnye, hát nem tetszik ösmerni? No szépen vagyunk! Az én jó nagyságos uram rá nem ösmer a leghivebb emberére, az öreg Szabó Istvánra, a ki mindig elől hordta a zászlaját.

Erre megrőkönyödik a képviselő, a hálátlanság önvádja szivét megmardossa.

– Oh, hogy ne, hogy ne. De bizony emlékszem. Teringette! Hogy ne emlékezném kegyelmedre. De bocsássa meg, annyi a dolgom, olyan zavart vagyok, hogy a saját nevemet is elfelejtem. No hát csak üljön le Szabó István uram, lássuk azt a nagy bajt… hátha segithetnénk rajta.

– Nem sokból áll kérem alásan… Egy pár lovat vettem itt a csiszártól s ugy elfogyott a pénzem, drágább volt a két dög, mint ahogy gondoltam, kétszáz husz forint, kérem alássan… az egyik ötéves kancza, pej, jó husban lévő, a másik egy vasderes.

– Derék két ló lehet.

– De az ára is tekintetes. No, de nem untatom tovább a nagyságos urat. Hiszen, ha az isten éltet bennünket jövőre, ott lesz mind a kettő a zászlós kocsisorban… Hát csak a mondó vagyok jelenleg, hogy valósággal itt rekedtem költség dolgában. Hát mondok, elnézek az én nagyságos követemhez, hogy becsüljön meg egy kis kölcsönkével, a mig haza érek; mert akad ám még otthon a harisnyában egy-két garas. Bizony becsülettel visszaszármaztatom.

– Tudom, tudom. És mennyi kellene hazáig, mert bizony én is szükén vagyok?

– Hát ugy vagy tiz forintocskával beérem.

– No, annyit szivesen. Itt a pénz. Szabó uram.

– Megküldöm emberséggel, még e hét folytában.

– Ejh, a mikor ráér, a mikor legjobban esik. Isten áldja meg.

Ezzel nagy hálálkodva távozik Szabó uram, de eszébe sincs a vasuthoz sietni. A kapu alatt előkeresi a dolmányból a képviselők lajstromát s kiokumlálja belőle a betürend szerint következőnek lakczimét s egy negyedóra mulva már annak a lakásán nyomogatja bütykös ujjával a csöngetyügombot.

…Innen van az, hogy egy bizonyos időben mintha járvány lenne, egyszerre minden képviselő panaszkodni kezd.

– Ma egy Haluska járt nálam. Szép, szép a mandatum, de nagyon sokat eszik.