Kitabı oku: «A férfi és a nő», sayfa 2

„A Teremtés könyvének (Ter) 1-11. fejezete a világ, az ember és népek eredetét, valamint az emberiség történetének kezdetén lejátszódott eseményeket mondja el folyamatos elbeszélés formájában. Ezért ezeket a fejezeteket bibliai őstörténetnek nevezik. Ne tévesszen meg senkit, hogy a bibliai szerző az őstörténet eseményeit saját kora környezetébe helyezi.

A bibliai őstörténet az újkortól kezdve a Biblia legvitatottabb fejezeteihez tartozik, amelyeknek értelmezése a természettudományos világkép változásával kapott különleges aktualitást (lásd: Galilei-eset). A századfordulón Charles Darwin a fajok eredetéről szóló elmélete felvetette az egész élővilág (beleértve az embert is) evolúció útján történt kialakulásának magyarázatát. A paleontológia eredményei pedig új megvilágításba helyezték az ember őstörténetét, azt az utat, amelyet megjelenésétől a Homo Sapiensig bejárt. Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogyan kell értelmezni a bibliai őstörténet tanítását a világ és az ember teremtéséről, vagy a kezdetek emberének életéről? Valójában milyen igazságokat akar közölni a kezdetekről? Hogyan lehet ezeket az elbeszéléseket a mai tudományos ismereteink alapján elfogadni? Kiderül ugyanis, hogy a bibliai szerző természettudományos és történeti ismeretei semmiben nem különböznek az ókori kelet emberének tudásanyagától.”

A Teremtés könyve, mivel a szerzők sem cáfolják, az akkori kor emberének tudásanyagát, az életből vett tapasztalatokat hívta segítségül, hogy választ adjon a Földi világ keletkezésére, teremtésére, és ebből adódóan nevezik bibliai őstörténetnek. Miért is nevezik és tartják a mai napig is elfogadottnak az akkor leírtakat? Milyen tudásanyaggal rendelkeztek az akkori kor emberei? Mi lehet az a megmásíthatatlan, ismételt átgondolásra tiltott dolog, amely 2500 éve fogalmazódott meg, és a mai napig is érvényben van? Ki gondolhatja komolyan, hogy az akkor megfogalmazottak a mai napon is megállják a helyüket? Mi lehet az a hatalmas erő, amely arra kényszeríti a hiedelemben élőket, hogy elfogadjanak egy természettudományokra alapozott ismeretanyagot, amely 2500 éve íródott? Ezekre természetesen nem kívánok választ adni. Miért? Mert ezt az újragondolást azoknak kell megtenni, akiket érint, és a mai napig szó szerint elfogadják a Bibliában leírtakat.

„A bibliai őstörténet természetének felismerésében segít, ha megvizsgáljuk, hogy honnan ered a Teremtés könyve 1-11 fejezetében leírt események ismerete. Ezek a fejezetek olyan eseményeket írnak le, amelyeknek természetüknél fogva nem lehetett tanúja (világ és ember teremtése), vagy amelyekről nem juthatott el hozzánk történeti tapasztaláson alapuló, nemzedékről nemzedékre átadott hagyomány. Az emberiség kezdeteit a történeti kortól millió évben mérhető időtáv választja el, s ilyen hatalmas időköz eleve lehetetlenné teszi megbízható emlékezést őrző szájhagyomány fennmaradását.

A megoldást Izrael létében megélt történetében kell keresni. A hosszú útról tanúskodnak az őstörténet szövegében található különböző korú és természetű hagyományok nyomai (pl. a két elbeszélés a teremtésről).”

Az őstörténet fenn vázolt keletkezésének körülményei adják meg a ma embere számára a választ, hogy hogyan is kezelje a Bibliát. És ez a válasz nem csak a hiedelmeket elfogadó, hanem a hívő ember számára is: A VÁLASZ! Tisztelt hiedelmeket elfogadók, hiedelem-oktatók, itt az ideje, hogy írjanak egy új Bibliát, amely a mai kor eredményein alapszik, amelyek nem biztosak, hogy magyarázatot adnak a Föld és benne az ember valós keletkezésének körülményeire, de legalább abban elfogadható lesz, hogy a természettudományok eredményei visszaköszönnek! Ha majd ezt a Bibliát 2500 év múlva valaki a kezébe veszi, biztos nem úgy fogja kezelni, mint önök a 2500 évvel ezelőtt megírtat.

„A bibliai őstörténet jelenlegi, ún. kánoni (kanonizált) formája szervesen összefüggő irodalmi és teológiai egység, de megállapíthatók benne azok az önálló egységek, amelyekből az őstörténet létrejött és meghatározzák az egész összefüggés szerkezetét. A Ter. 1-11. szövegében két egymástól eltérő hagyomány állapítható meg, amelyeket Mózes öt könyve, a biblikus szaktudomány nyelvén a Pentateuchus keletkezéstörténete magyarázatából ismert Jahvistának (jele: J) és a Papi írásnak (jele: P) nevezett forrásokkal azonosítjuk.”

„A Pentateuchus görög eredetű szó, penta=öt, teukhé=eszköz, amelyen a könyvtekercsek tokját, később a könyveket értették. A hé pentateuché /biblosz/ jelentése: az öt tekercsből álló könyv.”

„Mindkét forrás kiterjed a Teremtés könyve 1-11. fejezetének egészére, s így az őstörténet mai formája előtt mind Jahvista, mind Papi forrásának saját őstörténete volt, amelynek terjedelme, teológiai és irodalmi sajátosságai a bibliaszövegből felismerhetők. A kezdetek két változata részben kiegészítik egymást, sok részletben viszont eltérnek egymástól (lásd pl. a vízözön története). Üdvtörténeti szemléletüktől függően is önálló utat követnek (lásd pl. a Papi írásban a történelem világperiódusokra osztása).

A két forrás közül a Jahvista az ősibb, és Izrael előtörténetének (világ teremtésétől a pátriárkák és Mózes történetén át egészen a törzsek honfoglalásáig) a királyság kezdetétől egészen a babiloni fogság (Kr.e. 586–538) idejéig folyamatosan bővített változata. A Jahvista forrás nyelvezete színes, szemléletes, elbeszélései képekben gazdagok, érdeklődése az ember és sorsa felé irányul. Az embert reálisan szemléli, üdvösségre hívott és ugyanakkor esendő voltában Istent antropomorf módon írja le,

(Forrai Sándor ny. tanár: Az Isten szavunk eredete, jelentése és a történelmi háttére. Az Isten szavunk eredetéről és pontos jelentéséről alig van tudomásunk. Jelentése: őslélek, öröktől fogva való lélek, szellem. Forrás: A Nap Fiai 1996. júl.-aug. szám)

Isten neve az elbeszélésekben JHWH. A jahvista forrásban a bibliai őstörténet önálló, saját jelentéssel rendelkező irodalmi egység, s nem függ szorosan véve a Ter.12. fejezetével kezdődő pátriárkai történetektől. Időbelileg a jahvista forrás legkésőbbi része, amelynek keletkezését a kutatók többsége fejlett teológiája miatt a fogság korának összefüggésében határozza meg. Az őstörténet jahvista forrásból eredő részei a következők: az első ember teremtése és a bűnbeesés története (2,4b-3,24); Káin és Ábel története (4,1-16); káiniták és a szetiták nemzetségtáblája (4,17-26); az emberiség gonoszságának növekedése (6,1-8); a vízözön története (6,9-8,22 P részekkel); elbeszélés Noé fiairól (9,18-29); a bábeli torony története (11,1-9). A Jahvista őstörténet elsősorban elbeszélésekből áll, a nemzetségtábláknak nincs benne jelentősége, inkább csak összekötő elemek vagy keretek az elbeszélések számára. Az elbeszélések fonalát meghatározza a bűn fokozatos elhatalmasodása, amely összekapcsolódik az emberiség növekedésével.

A hiedelem-oktatók a valláselméletben az egyik sarokpontnak az ember, vagy emberiség „bűn”-ét tekintik. A teljesség igénye nélkül, és nem akarok a részletekbe belemenni: a „Paradicsomból” az ember azért lett kiűzetve, mert az „Úr” intelme ellenére levette az almát a fáról, pedig az „Úr” megtiltotta. Ennek az egyszerű eseménynek a vallás miért fordít akkora jelentőséget? Véleményem szerint ahhoz, hogy a kor embere megértse a bűn fogalmát, a bibliaíró nagyon egyszerű példán keresztül kíván a tömegek értelmi igényének megfelelő példát hozni. Először: az emberpár ellentmondott a legnagyobb hatalmasságnak, az Úrnak, azaz mindenki vegye tudomásul, hogy a tőle felette állónak mindig igaza van, azt teljesítenie kell, tetszik, nem tetszik (a kor társadalom-etikai követelménye). Másodszor: lopott, tehát a kor eléggé elítélt bűnei közé sorolja, és igyekszik ezzel az eszközzel is befolyásolni az egyént, hogy ilyet ne tegyen (társadalmi-jogi követelmény).

A bibliaíróknak itt kell, mindjárt az elején, az ember teremtésénél igazolni, hogy a Teremtőnek valami nem teszik az általa alkotott ember kapcsán. Mi lehet ez? A Biblia úgy írja le, hogy az emberpár a „Paradicsomban” elkövette a legnagyobb „bűnöket”: ellentmondott és lopott. Mi a következmény? Az emberpárt az „Úr” kiűzi a „Paradicsomból”, azaz bűnhődnie kell. Erre a helyzetre a bibliaírók találnak egy másik bűnbakot is: a „kígyót”, azaz a rossz megtestesítőjét, aki sugallta Évának, hogy szakítsa le az almát. Tehát az „Úr” és az „emberpár” miliőbe belép egy harmadik résztvevő: a „rossz”, a kígyó, azaz az ördög, a maga negatívumaival.

E két pont ad magyarázatot arra a tényre, hogy a bibliaírók miért is találták ki ezt a „Paradicsomi”-eseményt.

A bibliaírók nem tudtak olyan értelmes magyarázatot találni, amely kielégítette volna a kor emberének azt az igényét, hogy annak ellenére, hogy a Teremtő teremtette az embert, haragszik is rá, mert el is pusztítja (özönvíz). A bibliaíróknak nem jutott eszükbe az a tény, hogy ha a Teremtő teremtette a Földi természetet, akkor hogy léphetett be egy „kígyó”, amely a rosszat képviseli? Ezek szerint a Teremtő tud „rosszat” is teremteni? Itt van az a kapcsolatrendszer, amely megkérdőjelezi az egész Biblia „hiedelem” alapját, és válik a vallás eszköztárának nagyon szigorú részévé, azaz az emberi bűn kezelésének módjává. Az elmúlt 2000 év történelme ismeri a vallás bűnöskeresésének módszertanát.

A bibliaírók nem merték leírni azt a valós tényt, hogy a Teremtő sem tökéletes, és az általa alkotott emberpár igenis több szempontból is fejlesztésre szorul. Ők ezt „bűn”-nek állítják be, és függetlenítik a Teremtőtől. Pedig ez az ő alkotása, tetszik, nem tetszik! Mivel a fejlesztésnek van olyan kimenete is, hogy a meglévőt meg kell ahhoz semmisíteni, hogy a „jobb” verzió tovább vigye az alkotója elképzelését, ezért következik be a történelemben a „dinoszauruszok” kihalásának ismert ténye, vagy az „özönvíz” eseménye és következményei. Így válik az „egyed” egyre tökéletesebbé, azaz a Teremtő igényének jobban megfelelőbbé. Sokan teszik fel a kérdést: az „Úr” miért tűri el a háborúkat, a gyilkosságokat, a kilátástalan helyzetben élők körülményeit? A válasz egyszerű: a Teremtő nem avatkozik bele az ember hétköznapi életébe, sőt érdeke, hogy az új születések eredményeként az emberegyed minél több változata (DNS-különbözőség) legyen jelen, és fejlődést produkáljon. Itt kell megemlíteni a vallások feleslegességét, hiszen ha a Teremtő az ember születése és halála közötti szakaszába nem avatkozik bele, akkor minek vannak az egyházak és az ő liturgiájuk, hiszen a Teremtő semmilyen instrukciókat nem kíván közvetíteni az embernek ebben az életszakaszban.

Társadalomelmélet vonatkozásában a vallás azért lett a vezető hatalom, mert kitalált egy félelemrendszert, amelyen keresztül az embereket meg tudta félemlíteni, és néha indokkal vagy indokolatlanul olyan embereket, embercsoportokat tudott megsemmisíteni, akikről a fennálló hatalom úgy vélte, hogy veszélyeztetik a hatalmat. Tehát ennek a „bűn”-elméletnek milyen hihetetlen szerep jutott az elmúlt 2000 évben!

„A Papi forrás vagy más néven Papi írás későbbi eredetű, Izrael előtörténetének (világ teremtésétől Mózes haláláig) a Kr.e. 6. század végén, 520 körül Babilonban a fogságba vitt, vagy az 5. században, Jeruzsálemben a fogságból visszatért jeruzsálemi papság körében keletkezett változata.

A Papi írás nyelvezete száraz, csiszolt és szakszerű. Ábrázolásmódja sematikus, hiányzik belőle a szemléletesség, kedveli a számszerű adatokat, nevek, nemzetségek, mértékek, időpontok felsorolását és osztályozását. Az ember és az emberi problémák helyett elsősorban a világban és a történelemben érvényesülő isteni rend, a törvények és a kultusz eredete érdekli. Istenről emelkedetten beszél, kerüli az antropomorfizmusokat, Isten Elohim néven fordul elő a szövegekben. Az őstörténet a Papi írásban szerkezetileg két egymással ellentétbe helyezett elbeszélésre épül: a világ teremtésének leírására az ember bűnbeesésére való utalás nélkül, és a vízözönre, amely bemutatja a bűnt és a bukást. A teremtés nem más, mint a káoszból kiemelkedő rend, a vízözönnel viszont a káosz ismét betör a rendbe. A vízözön elbeszélésének súlypontja Isten szövetsége az egész világgal (Ter.9,1-17), amely bizonyítékot nyújt a vízözön után létrejött új világrend szilárd fennállására, s egyúttal szoros kapcsolatban áll a papi szövegekben egy másik szövetséggel, Isten Ábrahámmal kötött szövetségével. Ezért a Papi írásban, eltérően a jahvista forrástól, az őstörténet elválaszthatatlan Izrael előtörténetének többi témáitól, főként a pátriárkai történetektől. Az őstörténetben a következőket soroljuk a Papi forráshoz: a hatnapos teremtéstörténet (1,1-2,4a); az ősatyák nemzetségtáblája Ádámtól Noéig (5,1-32); a vízözön leírása (6,9-8,22 J részekkel); Isten szövetsége Noéval, a világ új rendje (9,1-17); a népek táblája (10,1-32 J részekkel); a szetiták nemzetségtáblája (11,20-26); A Papi írás őstörténetében a nemzetségtábláknak döntő szerepe van, mert ezek teremtik meg szerkezeti összefüggését és Izrael történetével, mindenekelőtt a pátriárkákkal való folytonosságot.

A két őstörténet egyetlen összefüggéssé szerkesztése a Pentateuchus mai, kánoni formájának kialakulása során történt a babiloni fogság után (Kr.e. 538) a Kr.e. 400-ig terjedő időszakban, elsősorban azonban a Kr.e. 5. század második felére gondolhatunk. A végső forma szerkesztőjének munkamódszerét az jellemzi, hogy a jahvista őstörténetet Papi írás őstörténetébe helyezte. Mégpedig úgy, hogy a két forrás szövegeit vagy egymás utáni sorrendbe állította (pl. a két teremtéstörténet, Ter. 1,1-2,4a és 2,4b-3,24), vagy egymásba illesztette (pl. a vízözön története). A harmonizálás nem mindig tüntette el a forrásanyag eredeti, a mai összefüggésében nemegyszer ellentmondó vonásait, és a részletek is gyakran csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ennek ellenére az így létrejött őstörténet önálló alkotás, minthogy az eredeti forrásanyag új összefüggésbe került, és új teológiai jelentést is kapott.

A Teremtés könyve 1-11. fejezetének elbeszélései és irodalmi szakaszai nem minden esetben a bibliai őstörténet összefüggésére való tekintettel keletkeztek, hanem eredetileg attól függetlenek voltak. Az őstörténet szerkezetét, vagyis a tagolódását a kutatók nem azonosan ítélik meg. Mégis az a megoldás látszik célravezetőnek, ha az őstörténet szerkezetét témák szerint határozzák meg. A Ter. 1-11. fejezetei az emberi lét kérdéseire akar választ adni, azaz: honnan a világ (kozmosz) mindazzal, ami benne él (Ter. 1,1-2,4a); honnan az ember, és mi történt az emberrel kezdetben (Ter. 2,4b-9,17); honnan vannak a népek, és hogyan magyarázható egymáshoz való viszonyuk (Ter. 9,18-11,26).”

A fenn leírtak számomra azért érdekesek, mert itt is látszik, hogy az akkori kor (i.e. 500 körül) emberei, akik szerették volna megfogalmazni a Föld őstörténetét, sem voltak azonos véleményen! Olyannyira, hogy a Bibliába mind a két elmélet beemelésre került, még ha ellentmondásban is voltak bizonyos vonatkozásokban egymással.

A továbbiakban a bibliamagyarázatnak csak azokkal a fejezeteivel kívánok foglalkozni, amelyek a Földi világ teremtését írják le.

1.3 A Világ teremtése

„A hatnapos teremtéstörténet (Ter. 1,1-2,4a: P)

…26 Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlót. Ő uralkodjon a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.”

27 Isten megteremtette az embert saját képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.

28 Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok az uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.”

29 Azután ezt mondta Isten: Íme, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen.

30 A mező vadjainak, az ég madarainak, s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.” Úgy is történt…

Magyarázat

A hatnapos teremtéstörténet az ember teremtéséről és küldetéséről is beszél, amelyet a hatodik nap összefüggésében ír le (Ter. 1,26-30) Az ember, mint utolsó a teremtmények körében, arra utal, hogy a teremtett rend csúcsán áll, és érte van minden. Az ember teremtését a szerző a képszerűség mellőzésével írja le, csupán a teremtés tényét közli, és semmit sem mond a teremtés mikéntjéről. A Papi szerző ismerte a jahvista hagyomány ősibb elbeszélését az első ember és asszony teremtéséről (Ter. 2), mégsem tartotta az ember teremtése leírásának ezt a módját magára nézve kötelező mércének. Mindebből kitűnik, hogy a bibliai hagyományban a világ és az emberiség kezdeteiről nem egyetlen, kizárólagosan mértéktartónak tekintett elképzelés létezett, hanem a különböző hagyományok különböző formában írták le azt.

A bibliaiszerzőt az emberrel kapcsolatban a következő kérdések foglalkoztatják a hatnapos teremtéstörténetben: honnan az ember, honnan az ember kétneműsége, a nemek eredete; milyen az ember helyzete a világban, milyen a világhoz való viszonya, mi a feladata a világban.

A bibliai szerző a feltett kérdésekre a következő válaszokat adja meg:

Az ember Isten teremtő akaratából lépett a világba, de hogy miként, azt nem részletezi; az ember méltóságát istenképessége határozza meg. Az ember kétneműsége Isten teremtő akaratából ered. A két nem ugyanazon istenképesség birtokosa, a világ feletti uralomra szóló megbízatás mindkét nemhez szóló, emberi méltóságukban egyenlők; a kétneműség és mindaz, ami abból következik, az Istentől származik és ennek az életterületnek az ura és parancsolója; az ember világot uralma alá hajtó hatalma és megbízatása Istentől kapott feladat.

Az ember méltóságát istenképessége határozza meg. Az ember-képmás mivoltát két kifejezés jelöli: képünkre (celem), jelentése: a valódi képmás, és hasonlatosságunkra (d’mut), jelentése: az elvont hasonlóság, a kinézés. A két kifejezés együtt azt jelenti, hogy a képmásnak hasonlónak kell lennie ahhoz a valósághoz, amelyet a képmás ábrázol. Az emberre nézve ez azt jelenti, hogy az embernek hasonlónak kell lennie Istenhez, aki őt alkotta. Az istenképi mivoltban az emberi méltóság jelenik meg, amely őt megkülönbözteti minden más teremtménytől.

Az isteni döntés meghatározza azt is, hogy mi az istenképesség tartalma: (Ter. 1,26). Az ember uralomra van hivatva, a külső természet pedig érte van. Az ember Istent képviseli a világban, Isten uralmát gyakorolja a teremtett világban. Ezáltal Isten képmása és a teremtett világ fölé emelkedik, nem tartozik a világnak és a benne lévő teremtményeknek.”

A Bibliában „A világ teremtése” fejezet számomra az egyik legérdekesebb rész. Ennek oka az a logikai gondolatmenetem, amelyeket az előzőekben már megfogalmaztam:

1 A Földi világ őstörténete azoknak az embereknek a véleménye, akik 2500 éve éltek.

2 Gondolkodásukban nem tudtak elszakadni az akkori kor már kialakult szokásaitól, törvényszerűségeitől, ismereteitől.

3 Az általuk leírtak tükrözik természettudományi ismereteiket. Az lehet, hogy a természettudományi ismereteik szerények voltak, de azt, hogy az emberi szaporodást ismerték, azt nem tagadhatják le, és nem kényszeríthetik magukat az ettől eltérő folyamatok elfogadásához.

4 Mivel sok dologra nem tudták a választ, ezért hiedelmet teremtettek, amely a hiedelmeket elfogadó emberek gondolatvilágát béklyóba zárta.

Nézzünk sorba néhány megállapítást:

1. „26 Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlót.”

Ebben a kijelentésben számomra nem az az érdekes, hogy az ember hogyan néz ki és kire hasonlít, hanem az, hogy az akkori kor embere úgy gondolta, hogy Isten, azaz a Teremtő ugyanúgy nézett ki, mint ő. Nézzük meg, vajon mit is jelenthet a „képmásunkra” szó! Az biztos, hogy nem a külsőt jelenti! Miért? Mert az ember áll a férfiból és a nőből. Most kire hasonlít? A férfire vagy a nőre? Gondolom, az akkori kor embere is nagyon jól tudta, hogy mi a különbség a férfi és a nő között, főleg biológiailag vagy gondolkodásban. Arról nem is beszélve, hogy a Földi ember kinézetre, bőrszínre, alkatra stb. mennyire különböző…

Tehát visszatérve a „képmásunkra” szó jelentésére: azt jelentheti, hogy a Teremtő olyan adottságokkal rendelkezik, mint az ember. Ez pedig nevetséges, mert akkor ki teremtett kit? Inkább arra lehetne következtetni, hogy a Teremtőnek az akarata, amely a környezet megváltoztatására irányul, azaz a tudást kapta meg az ember. Ez a tudás-átadás a mai napig tart, ha kimazsolázzuk a történelemből azokat az embereket, népcsoportokat stb., akik az adott kor tudásától sokkal többre voltak képesek, vagy „talentumoknak” hívták őket. Vajon miért?

2. „28 Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok az uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.”

Szómagyarázat: „megáldani”: az isteni erő és ajándék továbbadása.

Ez a Bibliai kinyilatkozás illuzórikus, és magában foglalja azt a kíméletlenséget, amellyel a ma embere viszonyul az őt körülvevő természethez. Természetesen tudjuk, hogy ez a megállapítás az akkori kor emberének az óhaja, és nem a Teremtő akarata volt, így ezen keresztül felhatalmazva érzi magát a természet leigázására. Sajnos itt a „természet” szó alatt nemcsak a környezetünkben végbevitt pusztításra gondolok, hanem az ember ember elleni küzdelemében, a hiedelem égisze alatt véghez vitt pusztításra is. E tekintetben a hiedelem elmarasztalható!

Szót érdemel az a bibliai kinyilatkozás is: „Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.”

Mit is jelenthet valójában az „uralkodjatok” kifejezés? Nem mást, mint a Földi élelmiszerlánc működésének mechanizmusát. Ennek az utasításnak a tartalma több társadalomban, így Magyarországon, is teljes mértékben deformálódott. Miért? Gondoljunk bele, hogy az ember több állatot, főleg azok közül, amelyek közel kerültek az otthonához, vagy mesterséges beavatkozások révén csak úgy életképesek, ha az ember gondoskodik róluk, teljesen más megítélés alá von, mint a többi állatot. Mire gondolok? Vegyük a kutyákat és a macskákat. Törvényi hátteret teremtettek annak az agyament elképzelésnek, hogy ezek az állatok szinte azonos jogi hátteret kaphattak, mint az emberek. A velük kapcsolatos, a Biblia szerinti elvárás, hogy „uralkodjatok felettük”, teljesen eltűnt.

3. „Ezáltal Isten képmása és a teremtett világ fölé emelkedik, nem tartozik a világnak és a benne lévő teremtményeknek.”

Amellett, hogy nyelvtanilag ez a mondat értelmetlen, mert egy képmás hogy tud a Világ fölé emelkedni, a mondat második része pedig egy nagyon elhibázott állítás! Isten miért nem tartozik a Világnak és a benne lévő teremtményeknek? Ha ez igaz, akkor hogyan állja meg a helyét az a korábbi állítás, hogy a megteremtett ember a Teremtő hasonmására jött létre? Ebből adódóan a megteremtett ember szintén nem tartozik a világnak és a benne lévő teremtményeknek? Rendkívül elítélendőnek tartom ezt a kinyilatkozást, amelynek következménye a 2000 éve tartó természet- és népirtások, amelyek a hiedelem égisze alatt pusztították a környezetet és az embereket.

1.4 „Az ember teremtése (Ter. 2,4b-25: J)

…7 Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.”

Itt találkozunk az „Úristen” megszólítással. Számomra érdekes, hogy ugyanaz a személy egy írott anyagban „Teremtő”, „Isten”, és most „Úristen”. Lehet, hogy ez többeket nem zavar, de lehet, hogy nem ugyanarról a személyről (számomra nem személy, hanem akarat) beszélnek. Az is lehet, hogy a Biblia fordítója improvizált! De ez csak a szavakkal való játék mindaddig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Ki tudja?

Nem tudom, ki mit gondol az ember születéséről. Én úgy gondolom – és ez 2500 évvel ezelőtt is úgy volt –, hogy az ember nem porból van! Nem tudom, mit gondoltak a Biblia írói erről, vagy kiket akartak erről meggyőzni, és miért? De ha így is van, a mai tudomány állása igazolt már több tényt egy biológiai lény keletkezésének feltételeiről. Bárki is teremtette az embert, nem porból csinálta, és talán abba lehetne hagyni ezt a félretájékoztatást! Azt, hogy az orrába fújt és életre keltette, még elfogadható, ha a mesterséges légzést vesszük alapul, vagy azt, hogyha újszülött születése után, ha nem sír fel, akkor valami hasonlót csinálnak vele. A lényeg, hogy először a férfit teremtette meg, még ha ez a szövegkörnyezetből nem is derül ki. Erre utaló konkrét választ a későbbi leiratokból tudunk meg. Itt fel sem merül senkiben a kérdés, hogy miért a férfit teremtette meg először? Az emberi élet nagy ellentmondása lehet, hogy az újszülöttet a nő hozza a világra, tehát minden emberi életet a Földön a nő produkál.

„8 Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett…

15 Az Úristen vette az embert és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze azt…

18 Aztán így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzáillő.

20 Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára nem talált segítőtársat, aki hozzáillő lett volna.

21 Ezért az Úristen álmot bocsájtott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik oldalbordáját, s a helyét hússal töltötte ki.

22 Azután az Úristen az emberből kivett oldalbordából megalkotta az asszonyt és az emberhez vezette.

23 Az ember így szólt: Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony(ember) a neve, a férfi(emberből) vétetett.”

Jellemzőként kell megfogalmaznom a bibliaírók véleményét, hogy a megalkotott férfit az Úr és az „Édenbe” helyezte, amely „Keleten” van. Mi az az „Éden”? Igazából itt nem tudjuk meg, majd a későbbiekben, amikor az Úr megteremti a Nőt, hogy mi is a szerepe az „Édennek”. A másik kérdés, amelyre nem tudunk választ kapni, az a „Kelet” szerepe. Azonban tudjuk, hogy a Biblia Izrael állam területén íródott, így elképzelhetetlen, hogy az „Éden” Amerikában lett volna.

A nő megalkotása a következő lépés.

Kicsit furcsának, sőt abszurdnak tekinthető, ahogy a Teremtő a nőt megteremtette. Igazából a leírtakból nem világos, hogy a férfi megteremtése után mennyi idő telt el a nő megteremtéséig, de következtetni tudunk arra, hogyha előtte az embernek az volt a feladata, hogy a Föld összes állatának nevet kellett adnia. Nem is nagyon érthető logikailag, hogy a férfinak miért kellett az állatoknak nevet adnia a nő teremtése előtt? Az sem érthető, hogy a férfi kik között keresett segítőtársat – talán az állatok között? Mindegy, a Teremtő rájött, hogy a férfi mellé nő kell! De miért merült fel ez egyáltalán kérdésként? Hiszen a Teremtőnek nagyon is tisztában kellett lenni azzal, hogy az emberi létezés alapja (férfi+nő) az evolúció, azaz az újszülött beleszületik egy a szülők által létrehozott élethelyzetbe, amelyet már nem kell megtanulnia, és így biztosított a továbbfejlődés. Ehhez kell egy olyan biológiai-kémiai elveken alapuló egyed, a nő, aki a fogantatás hordozója szerepet tölti be az emberi világban.

A másik megközelítés, hogy ha a Teremtő már megteremtette az állatokat, így az emlősöket is, akkor miért merült fel benne kérdésként, hogy ha van egy hímnemű, akkor lenni kell egy nőnemű embernek is? Ennek magyarázatát csak a hiedelmet elfogadó emberek értik meg, azért, mert nem mernek kérdezni és gondolkodni!

Tehát a Teremtő hozzáfogott a nő megalkotásához. Honnan vették 2500 évvel ezelőtt, hogy ezt a férfi oldalbordájának kivételével oldja meg? Hol élt vagy él olyan férfi a világon, akinek az oldalbordájának a helyén hús van? Balgaság! Ha pedig az oldalbordájából csinálta az asszonyt, akkor honnan van a hús? („Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony(ember) a neve, a férfi(emberből) vétetett.”)

A „nő” fogalom helyett itt bejön az „asszony” fogalom, amely valószínűleg a fordítás torzítása az eredeti nyelvről, mert ez idő tájt ezt a szót nem ismerték. Lehet az asszony szót már a fordítások eredményének tekinteni, hiszen a vallás reformkorában, a középkorban már javában létezett a keresztény vallás, ahol a tízparancsolat az „asszony” szót használja.

„24 Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő test egy lesz.”

A „feleség” szó a középkor fordítóinak mesterkedése. „Feleség” csak úgy lehet, ha házasság volt. Ez pedig 2500 évvel ezelőtt ismeretlen fogalom volt, tehát ez a Biblia legnagyobb hazugsága! Hol és mikor írta elő a Teremtő, hogy egy férfi és egy nő csak a házasság kötelékében képes eleget tenni a Teremtő akaratának? Ez tudatos manipulációja az emberi gondolkodásnak és tudatlanságnak (lásd: tízparancsolat). Ez már a vallásnak a társadalmat szabályozni akaró igyekezete, amelyben előírja az egyénnek, hogy hogyan éljen!

„25 Mind az ember, mind az asszony mezítelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt.”

Ez a megnyilatkozás is csak a 2500 évvel ezelőtti társadalmi együttélési szabályok miatt került az őstörténetbe, mert a meztelenség az nem szégyen, hiszen a születés sem ruhában történik, és ez a természetes.

Tehát a prűdség már akkor is jellemző volt és olyannak állítják be a meztelenséget, mintha az elítélendő lenne. Nézzük meg az élővilág többi lényét, pl. az állatokat! Eszükbe nem jut, hogy felöltözzenek, vagy valami mást vegyenek magukra, mint amit a bőrük hordoz. Tehát ez már szándékos manipulációja a hiedelemnek, hogy az embernek a testén vannak titkolni valók, amelyeket csak a kiváltságosok, azaz a férfi, aki közel áll a nőhöz, láthat, és viszont.

A prűdségi hivatkozás azért is érthetetlen és a mai napig megmagyarázhatatlan, mert az ember a Földi világ egyetlen élőlénye, amelynek a bőre csak elenyésző százalékban érintkezik közvetlenül a környezettel. A bőrünk 87%-át – éghajlattól függően – ruha (védő) fedi. Ezt a körülményt nem lehet semmi mással megmagyarázni, mint azzal a ténnyel, hogy az embert a Teremtő a Földi viszonyok közé exportálta. Így az ember kénytelen olyan védőréteget viselni, amely a környezeti károktól védi a bőrét, és a testhőmérsékletét kb. 36,5 -on tudja tartani.