Kitabı oku: «A férfi és a nő», sayfa 3

Egy biztos: a Földre az ember nem a saját akaratából került. Ehhez valakiknek a közreműködése kellett, hiszen az ember a maga erejéből nem képes teljes egészében illeszkedni a Földi élővilágba. A Földi élővilág minden eleme úgy jelenik meg, ahogy megalkották, tehát a kígyónak bőre van, a farkasnak bundája van, a svábbogárnak kitinpáncélja van stb. Tehát a Földi élőlények nem öltözködnek ahhoz, hogy képesek legyenek elviselni a környezeti klímát. Az az élőlény, amely nem tudta elviselni a környezetét, elvándorolt (lásd: napjaink költözőmadarait) vagy elpusztult. Az öltözködést egyedül az ember végzi, amellyel igazolja, hogy nem a földi világba teremtődött.

1.4.1 „Magyarázat

1.4.1.1 Az ember teremtése

A leírás a teremtés előtti állapotot a kiszáradt és a halott palesztinai talaj formájában ábrázolja, ellentétben a hatnapos teremtéstörténettel, amelyet vízhiány jellemez. A teremtés viszont az öntözött és megmunkált föld, amely az ember megjelenésével valósul meg. A háttérben az az izraelita világkép húzódik meg, hogy a világ a történelemmel azonos, és az embert körülvevő természet abból a szempontból érdekes, hogy az embert hordozza, ill. az ember azt műveli.

A leírás csúcspontja az ember teremtése, mert a teremtés vele teljesedik be. A bibliai szerző azt a hitigazságot tanítja, hogy az ember egészen az Isten teremtménye, akár testi valóságában, akár mint élőlény, de az ember teremtésének módját csak kora szintjén ismeri, és kora nyelvén beszéli el. Az ember teremtésének leírása tehát eleve teológiai természetű, és jóval többről van szó, mint a teremtés módjának ábrázolásáról.

Az elbeszélés szerint Isten megformálta az embert, majd arcába lehelte az élet leheletét és az ember élőlénnyé lett. Az ószövetségi ember hite szerint csak Isten él önmagában, minden más rajta keresztül él. Az életet Isten adja, és ő veszi vissza, az élet nagy titok, s a titok kulcsa egyedül Istennél van. Az élet adása az Ószövetségben összekapcsolódik az élet jelével, a lélegzettel. A bibliai emberkép az életet és a lélegzetet azonosítja, amelyet az Isten ad az embernek.

A föld porából való teremtettség és az élet lehelete együttesen azt jelentik, hogy az ember teljes egészében – testi, anyagi valósága és élete – az üdvözítő Isten teremtő tevékenységéből ered. Az ember teremtésének leírása ennek a hitigazságnak rendelődik alá. A szerző tudja, hogy az ember Isten akaratából ered, de hogy miként történt, azt csak kora ismeretének és vallási fogalmainak szintjén képes megjeleníteni. Ezért a bibliai elbeszélés nem dönti el az ember megjelenésének a módját a világban, ennek kiderítése a természettudomány feladata. Isten számtalan lehetőséget felhasználhatott az emberi valóság megteremtésére.”

A hiedelemmagyarázó fenn említett érvelésének a többségét elfogadom. Kicsit csodálkozom is rajta, mert ha ilyen gondolatok fogannak a hiedelemmagyarázóban, akkor miért nem veszi a bátorságot, és írja át a már korábban említett Bibliát a jelen kor ismereteire alapozva?

Néhány gondolatát azonban kicsit más szempontból tekinteném át, mint a hiedelemmagyarázó. Az első, hogy mi a különbség a hiedelem és a valóság között. Mert a szerző kijelenti, hogy „A bibliai szerző azt a hitigazságot tanítja, hogy az ember egészen az Isten teremtménye…”. Ez a kijelentés miért „hitigazság”? Ez a kijelentés az akkori kor emberének a véleménye az ember teremtésének körülményeiről. Tehát egyszóval: halvány fogalma nem volt arról, hogy hogyan került az ember a Földre, ezért kitalálta ezt a sztorit, hátha valaki beveszi.

Visszatérve a „hitigazság”-ra. Az ember teremtése nem hiedelem, hanem valóság. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hiedelem nem tartalmaz valóságot, hanem azt, hogy a hiedelem szándékosan abba az irányba tereli az ember teremtésének tényét, és olyan környezetet teremt, ami valótlan. Tehát ki lehet mondani, hogy a hiedelem a valótlanságok (ahogy a bevezetőben írtam) halmaza, és az emberi ismeretek hiányára támaszkodik! Szándékosan íródott, abban a tudatban, hogy egy olyan társadalmi szabályrendszert alkosson, amelyet mindenki elfogad, mert fél, és abban a szellemben éli le az életét.

Mindemellett fenntartás nélkül elfogadom és hiszem, hogy az ember a Teremtő teremtménye, akit nevezhetünk Istennek is.

Kategorikusan tagadom, hogy „Az ember teremtésének leírása tehát eleve teológiai természetű…”. Hogy lehet egy leírás teológia természetű? 2500 évvel ezelőtt íródott az ember őstörténete. Abban a korban így gondolta a bibliaíró. Teológiáról szó sem volt. A keresztény vallás 500 év múlva tekinti a sajátjának ezt a dokumentumot. Miért? Hogy megalkothassa a ma már 2000 év óta létező szervezetet, amelyet keresztény vallásnak nevezi magát! Tehát a Bibliának semmi köze a teológiához! A Bibliának a történelemhez van köze. A teológia nem tudományág, hanem egy szűk embercsoport érdekei szerinti viselkedés-elvárás (etika) ahhoz, hogy ez az embercsoport az érdekeit érvényesíteni tudja, és hogy a saját élete gondtalanul és jólétben teljen el, a többi ember gondolatainak a megfertőzésével.

Összegezve: az ember teremtésének leírója – a kor emberének az érdeklődését és kíváncsiságát kielégítve – kigondolt egy elképzelést, amelyet leírt – lehet, hogy megrendelésre –, és mi 2500 évvel utána még ebbe a miliőbe kívánjuk magunkat és utódainkat belegondolni.

A szerző egy nagyon fontos és számomra teljesen elfogadható megállapítást tesz: „Az életet Isten adja, és ő veszi vissza…”. Csak gondoljunk bele, hogy miként születik az ember? Mit tesz az ember (férfi és nő) ahhoz, hogy utód szülessen? Mit tesz a terhes nő annak érdekében, hogy milyen utód szülessen? És sorolhatnám. Erre a későbbiekben sokkal részletesebben szeretnék kitérni. Vagy mi befolyásolja, hogy meddig élünk? A hiedelemmagyarázó magyarázatát elfogadva: „Az életet Isten adja, és ő veszi vissza…”. Kicsit részletesebben: sem a férfinak, sem a nőnek nincs arra ráhatása, hogy utód jöjjön létre, azon kívül, hogy egy időben, egy helyen, ugyanabban a folyamatban kell részt venniük. Az újszülött megszületéséig a nőnek semmi mentális és érzelmi ráhatása nincs a benne fogant jövevényre. A születés is egy „elviselő-eltűrő” folyamat, amelyben a nőnek egy szerepe van: túlélni ezt a helyzetet. A halál ugyanúgy az ember számára szabályozatlan helyzet, amellyel nem tud mit kezdeni, mert nincs ráhatása. Tehát mind a születés, mind a halál az embertől távolálló, azaz a Teremtő akaratából megvalósuló élethelyzetek.

A hiedelemmagyarázó következő megállapítását, „A föld porából való teremtettség”-et komolytalannak tartom és nem akarok visszautalni arra, hogy mi motiválta a Föld őstörténetének íróit, hogy ilyen balgaságot leírjanak 2500 évvel ezelőtt is! Egy mentséget elfogadok: azok a mondabeli, a történelmet leíró, számunkra megmaradt írott anyagokban található leírások, melyekben az embert halála után elégetik, így porrá-hamuvá válik. Tehát „a teremtés is valami hasonló lehet”, gondolhatták a bibliaírók. A hullák égetése azonban sokkal praktikusabb okokra vezethető vissza; úgymint a járványok megelőzésének, vagy a sírok kirablásának és a halotti tetemek meggyalázásának elég gyakori valósága.

Az ember teremtésének talán legfontosabb megállapítását teszi a hiedelemmagyarázó abban a tekintetben, hogy: „Ezért a bibliai elbeszélés nem dönti el az ember megjelenésének a módját a világban, ennek kiderítése a természettudomány feladata.” Ezzel a megállapítással nagyon súlyos helyzetet vázol fel az író, és a korai keresztények nagy mellékfogásának lehet tekinteni, hogy egyáltalán ezt a Bibliát tekintik alapdokumentumuknak. Az előzőekben írtam, hogy a Földi ember születését és halálát a Teremtő koordinálja. A születés és a halál közötti időszakot „a bibliai elbeszélés nem dönti el az ember megjelenésének a módját”, viszont kivonja a Teremtő feladatai közül. Tehát az ember Földi élete csak a környezetétől és saját magától függ! Ez nagyon fontos megállapítás, mert akkor fel lehet tenni a következő kérdést: miért vannak a papok? Miért vannak az egyházak? Hiszen a Bibliában a Teremtőnek nincs feladata az ember Földi életének időszakára! Akkor mit is közvetítenek az egyházak és a papok az ember felé, miért írnak elő szabályokat a Teremtő nevében? Miért játsszák el a Teremtő Földi helytartójának szerepét a Földön, ha nem az ember szellemi és fizikai félrevezetése és kizsákmányolása miatt? Tehát maga nyilatkozza ki, hogy ideje új alapokra helyezni azt az alapdokumentumot, a Bibliát, amelyet a hiedelem elfogad, és tartalmát naponta hivatkozza meg a hiedelemben hívő emberek számára.

1.4.1.2 „Az asszony teremtése

A bibliai elbeszélés az ember segítőtársának, az asszonynak a teremtésével is foglakozik (Ter. 2,18-24). Az asszony teremtésével összefüggésben – tehát a fő témához rendelve – a bibliai elbeszélés (Ter. 2,18-20) előbb elmondja az állatok teremtését is, hogy jobban érthetővé tegye a férfi és a nő kapcsolatát: Isten azért teremti az állatokat, hogy segítőtársat találjon az embernek. Logikusan az következne, hogy az állatok teremtését már korábban, az ember környezetének megteremtésénél el kellett volna mondani. Van művelésre alkalmas föld, létezik a növényvilág, a földet megművelő ember, de nincs állatvilág, amely pedig hozzátartozna a világhoz. A létrendben az állatvilág létezése független az ember társas igényétől. A szerző azonban teológiai érdeklődésének megfelelően mégis más összefüggésbe helyezi Isten teremtő tevékenységének ezt a lépését.

A két nem lényegi rokonságát az alapozza meg, hogy a nő a férfi élő valóságából teremtetett. Nincs egyértelmű magyarázat arra, hogy miért a bordából teremtette Isten az első asszonyt. Talán a bordából teremtés fejezi ki a legalkalmasabban a két nem Istentől szándékolt, egymást kiegészítő valóságát („aki hozzá illő”: Ter. 2,18). Asszony/ember/, héberül ’issah, férfi/ember, héberül ’is. Az asszony teremtésének esetében a két párhuzamos fogalompár a férfi és a nő ontológiai kapcsolatát, emberi méltóságában való azonosságát fejezi ki, s ebből következően lehet az asszony igazi segítőtárs.

Az összetartozás (’is – ’issah; csont – hús) magyarázza a két nem feltartózhatatlan egymás felé irányulását, amely a házasságban teljesedik be. A két nem minden emberi kapcsolatnál erősebb, mivel Izraelben a nőt vitték a férfi házába, tehát a nő hagyta el apját és anyját.

Mivel a férfi és a nő eredetileg egy test voltak a bibliai elbeszélés szerint, ebből fakad az a törekvés, hogy az eredeti állapot helyreálljon: „a kettő egy test lesz”. A kijelentés nem csak a testi egyesülésre vonatkozik a házasságban, hanem felöleli a két nem összekapcsoltságát a teljes ember tekintetében. Kifejezi azt a másik nem befogadását és az önátadást követelő törekvést, amely a férfi és a nő egymást kiegészítő különbözőségéből fakad.

Mindent összefoglalva, a Biblia mint a hit igazságát tanítja, hogy a nemek, a férfi és a nő kettőssége, a kettősségből eredő egymásrautaltság, amely a házasságban egymásra találássá válik, Isten teremtő tervéből ered. A nő teremtése a férfi oldalbordájából azon igazságok képszerű bemutatása. Jól kifejezi az ember természetében megalapozott és a házasságban beteljesedett odaadását, összetartozását. Egyúttal hangsúlyozza a két nem egyenrangúságát, hiszen a nő a férfi valóságából való. Mindezt az ókori Kelet világában tanítja, ahol a két nem kapcsolata és a házasság távol állt ezektől az eszményektől.”

Mielőtt a nő teremtésére rátérnék, nézzünk meg azt a megállapítást: „Isten azért teremti az állatokat, hogy segítőtársat találjon az embernek”. Nagyon érdekes az az ellentmondás, amit a bibliaírók a korábbi fejezetekben írtak: „Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog”. Ha valaki uralkodik valaki vagy valami felett, akkor hogyan lehet ugyanaz a valaki vagy valami egyben segítőtárs is? A bibliaírók még azt a fáradságot sem veszik, hogy visszaolvassák azokat a leírtakat, amelyeket korábban fogalmaztak meg.

A hiedelemmagyarázó szerint: „A létrendben az állatvilág létezése független az ember társas igényétől”. Szinte felfoghatatlan, hogy a hiedelemmagyarázó hogyan felejtheti el a Földi világ táplálékláncának fontosságát! Jelen esetben egy párkapcsolatot (férfi-nő) állít szembe egy létezéselméleti törvényszerűséggel. Ha nincs a Földi világ tápláléklánca, akkor nem tudunk beszélni az ember „társas igényéről” sem.

Ez az egyik oldala. A másik az, hogy a Földi élővilág fennmaradásának az a feltétele, hogy minden reprodukálja önmagát, azaz szaporodik. Ennek módozatai a földi élővilág fejlődésével sokszínű képet mutatnak. A Földi emlősök esetében, amelyek biológiailag a legjobban hasonlítanak az emberhez, így a szaporítószerveik is ugyanúgy működnek, bizonyos eltéréssel, mint az embernek, az utód létrehozásához egy hímnemű és egy nőnemű egyed szükséges, amely felállásban mind a két nemnek megvan a meghatározott szerepe. Tehát az a megállapítása: „A létrendben az állatvilág létezése független az ember társas igényétől” csak azt mondta, hogy a Földi viszonylatban „nappal után éjszaka következik”. Ez a meghatározás elég banális, de hát a hiedelemmagyarázó kijelentése sem jelent semmit.

A hiedelemmagyarázó és a bibliaíró a nő teremtésével kapcsolatban nagyon sajátságos utat jár be. Az tény, hogy a bibliaíró – felhasználva a forrásanyagokat (a jahvista forrásanyag és a papi írás) – szabályosan összefércelte a két forrásanyagot, és hogy mennyire nem értette, mit ír le, jelzi, hogy még az ellentmondásokat is benne hagyta. Vajon ki lehetett a Teremtő könyvének megrendelője, hogy az író ilyen megalkuvásokba is belement? De térjünk vissza a nő teremtéséhez.

A Biblia írója kijelenti: „A bibliai elbeszélés az ember segítőtársának, az asszonynak a teremtésével is foglakozik…”. Már korábban is írtam azon véleményemről, hogy a 2500 évvel ezelőtti társadalmakban az asszony szó létezett-e? Csak a tisztánlátás kedvéért: a Teremtő nem asszonyt teremtett, hanem nőt, mindenfajta társadalmi környezet és követelményi rendszer nélkül. Csak gondoljunk a Biblia édeni leírására. Ebből adódóan az asszony megnevezése és a vele szemben megfogalmazott elvárások csak az akkori kor elvárásszintjét tükrözik vissza, semmi köze a Teremtőnek a nő teremtéséhez. Ez a megfogalmazás annyira jól sikerült, hogy 2500 éve úgy kell gondolnunk, hogy a nő feladata asszonnyá válni, mert ez a társadalmi (hiedelembéli) elvárás vele szemben. És aki ennek az elvárásnak nem tesz eleget, azt a hiedelem sújtja. Nevetséges!

A hiedelemmagyarázó érdekes megállapítást tesz: „A két nem lényegi rokonságát az alapozza meg, hogy a nő a férfi élő valóságából teremtetett.” Kicsit nézzük meg közelebbről ezt a megállapítást. A hiedelem úgy gondolja, hogy a férfi megteremtése után egy kis idővel a Teremtő megteremtette a nőt. Ráadásul a férfiból származtatja a nőt!

Mint ismert, és ez 2500 évvel ezelőtt is így volt, hogy a nő szerepe az új ember-lény kifejlődéséhez a saját testében a megfelelő fejlődési feltételek biztosítása és a kifejlett ember-lény megszülése. Vajon mi motiválhatta a bibliaírót a teremtés ilyen elferdítésére? Ennyire tudatlan volt, vagy már itt ki akarta fejezni azt, hogy a nő másodlagos szerepet kell, hogy betöltsön a társadalomban? Mindenesetre a teremtéskor a Teremtőn kívül senki nem volt jelen, még a férfi sem, mert állítólag mély álomban aludt. Tehát, hogy miként teremtődött a nő, azt a tudománynak kell kiderítenie, nem pedig egy fantáziadús bibliaírónak.

A férfi és a nő teremtése utáni szerepet is kiosztotta a bibliaíró: „Az összetartozás (’is – ’issah; csont – hús) magyarázza a két nem feltartózhatatlan egymás felé irányulását, amely a házasságban teljesedik be”.

Ez a megállapítás is félrevezeti a hiedelmeket elfogadó embert. 2500 évvel ezelőtt egyáltalán nem volt jellemző a házasság (mindezt az ókori Kelet világában tanítja, ahol a két nem kapcsolata és a házasság távol állt ezektől az eszményektől) intézménye. Talán nem is volt ilyen szavuk – honnan lett volna? Ez a megállapítás már az Ószövetség és az Újszövetség megállapításainak visszaszármaztatása, hogy a Tízparancsolatban megfogalmazottaknak forrásanyagot találjanak. A legfontosabb érv a férfi és a nő közötti kapcsolatban szerzett vagyon megmaradásának és öröklési lehetőségének törvényesítése volt. Tehát megint a társadalmi együttélés szabályozottsága derül ki a leírtakból, amelyet a katolikus vallás alapideaként írt elő saját maga számára.

Még egy nagyon fontos megállapítás: „Mivel a férfi és a nő eredetileg egy test voltak a bibliai elbeszélés szerint, ebből fakad az a törekvés, hogy az eredeti állapot helyreálljon: „a kettő egy test lesz”. Ennek a helyzetnek a kinyilatkozása is félremagyarázás. Egyáltalán nem biztos, hogy a nő a férfiból eredeztetett, erre semmilyen biológiai törvényszerűség nem ad választ. Tehát a férfi és a nő eredetileg sem volt egy test. Így azt a helyzetet feltételezni, hogy egy testté váljanak, elég morbid. Soha nem lesznek egy test. Ami ebből a kinyilatkozásból eredhet, az a tény, hogy a férfi és a nő szexuális kapcsolatából egy új test lesz! Ez igaz, de ez a tény nem tételezi fel, hogy férfinak és a nőnek egy testté kell lenniük, és egy testté sohasem válnak!

Tehát röviden összefoglalva: a Teremtés könyvéből készült, ismeretlen íróktól származó Biblia egy elképzelés arról, hogy a Földi világ miként jött létre. Ezt 2500 évvel ezelőtt összegezték a bibliaírók, amely nem saját alkotásuk és véleményük, hanem valakik megrendelésére egy, az akkori közösségi életet szabályok közé helyező és annak megfelelő életvitelt megkövetelő előírást alkottak. Sok témát érintettek, amelyek tartalmi kifejtésére nem mindig volt segítségük, tudományos ismeretük, hogy hogyan is lehetett, ezért kigondoltak valamit, leírták, amely sajnos nélkülöz mindenfajta a tudomány jelenlegi állása szerinti objektivitást. Ezért a tevékenységükért nem szabad elítélni, hiszen teljesítették a megrendelést, vagy ki tudja, ezért levágták a fejüket, ezt a krónika nem publikálta. De az biztos, hogy ideje a hiedelemben elkötelezetteknek leülni, és a kor eredményeit felhasználva alkotni egy olyan Bibliát, amely a mai kor emberének szól, érthetően, és mellőzve a fantáziát. Ha pedig nincs elég ismeret kimondani, hogy egy Földön kívüli Teremtő teremtette a Földi világunkat, a hiedelemtanítók keressenek valamilyen más szakmát és pályát, hogy ne a hiszékeny emberek pénzéből tengessék világi életüket!

1.5 Teremtés, az apokrif evangéliumok alapján

Mielőtt az apokrif alapú teremtéstörténetek tartalmáról felvázolnám a véleményemet, ki kell hangsúlyoznom, hogy mindazok az írók, akik jelentős energiákat fordítottok arra, hogy ezek az apokrif dokumentumok a széles nyilvánosság tudomására jussanak, az ő gondolatiságukat is tükrözve, belőlem tiszteletet és megbecsülést vívtak ki. Ennek jegyében alakítottam ki a véleményemet és szeretném az olvasó tudomására hozni az én álláspontomat, annak figyelembevételével, hogy valamilyen magyarázatot kapjak az ember Földi megjelenésére.

A véletlen segített abban, hogy a Biblián kívül olyan evangéliumokról is tudomást szereztem, amelyeket Jézus Krisztus apostolai nevéhez kötnek. Ezeket az evangéliumokat – összesítetten „Tiltott Evangéliumokat” és ezek értelmezését – a Hihetetlen magazin egyik különszáma, a 2018. szeptember-december dolgozza fel, amely alapját képezi ennek a Fejezetnek.

„TILTOTT EVANGÉLIUMOK, A BIBLIÁBÓL KIMARADT APOKRIF IRATOK TANÍTÁSAI – Hihetetlen magazin különszám, 2018. szeptember-december, 161-163 old. szerző: Bácsi Bogi

1.5.1 „Őskeresztény kozmogónia”

Tekintsük át magát a címet, annak értelmezhetőségi tartalmát! Magáról az őskereszténységről való kijelentés is ébreszthet gondolatokat.

„Wikipédia: Az őskeresztények a kereszténységnek a legkorábbi szakaszában élő, az apostoli korban tevékenykedő keresztények megnevezése.”

Miután időben az őskereszténység fogalmát helyretettük, nézzük meg a kozmogónia fogalmát!

„Wikipédia: Kozmogónia fogalma

A kozmogónia a világegyetem, az égitestek és rendszereik keletkezésével és fejlődésével foglalkozó tudomány. Problémáinak megoldásához felhasználja a csillagászat és a Földre vonatkozó tudományok (geofizika, geológia stb.) eredményeit. Sajátos nehézsége, hogy az égitestek fejlődésének lassúsága miatt kevés kivételtől eltekintve az evolúciós jellegű változások közvetlen megfigyelése lehetetlen. A kozmogónia kutatóinak csak kísérleti elméleteik vannak a világegyetem korai szakaszáról és keletkezéséről, de a csillagokról érkező sugárzások mérésével, az űrutazások során gyűjtött adatok felhasználásával és a fizika általános törvényeinek alkalmazásával a kozmogóniai ismereteket egyre megbízhatóbbaknak tekintik.”

E két fogalomnak egy címbe helyezése számomra érdekes gondolatokat ébreszt. Véleményem szerint a fogalom-meghatározásokból kiolvasható, hogy ez a két fogalom nem fér meg egymás mellett! Miért?

1 Az őskeresztények azok a keresztények, akik az apostoli korban élhettek, vagy velük még közvetlen kontaktusban voltak. Mind a kanonizált (az Újszövetségben felhasznált evangéliumok) evangéliumokban, mind az apokrifekben (a Bibliába nem kerültek bele) leírtak alapján az általunk valamilyen úton nyilvánosságra került dokumentumokból kiolvasható, hogy ezek az apostolok nem voltak ismerői a kor természettudományainak; amiket ezzel kapcsolatban leírtak, azok nem tapasztalati következtetések, hanem csak vélemények és hiedelmek voltak.

2 A kozmogónia fogalma alapján a kozmogónia az egy tudományág, amely objektív megfigyeléseken alapszik és von le következtetéseket.

Az ellentmondás itt keletkezik: azok a kezdeti korban élő keresztények, akik az apostoli korban éltek, milyen ismeretekkel rendelkezhettek a kozmogóniai tudományágban? Szerintem semmilyennel! Úgy is fogalmazhatnám, hogy a hiedelem szeretne találkozni a természettudományokkal – vagy valamilyen álcaként használni?

Az cikk írója részéről történő szótársítás számomra azonban érthető, mert ennek a cikknek a szerzője és az ő álláspontja magyarázatot ad arra, hogy ezt a két fogalmat miért szeretné „egy kalap alá hozni”. Mielőtt erre egyértelmű választ adnák, tekintsük át az általa leírt cikk értelmezését, kiegészítve azokkal az apokrifekkel, amelyek a teremtés témájában fellelhetők („TILTOTT EVANGÉLIUMOK, A BIBLIÁBÓL KIMARADT APOKRIF IRATOK TANÍTÁSAI – Hihetetlen magazin különszám, 2018. szeptember-decemberi kiadvány alapján”), és nem kerültek be a kanonizált Bibliába!

Visszatérve a címhez, tehát:

Az őskeresztény kozmogónia: az őskeresztényeknek a világegyetem és az égitestek keletkezésével és fejlődésével kapcsolatos, tudományos eredményeken alapuló álláspontja.

Mielőtt rátérnénk magára az őskeresztény kozmogóniára, nézzünk meg a Krisztust megelőző korok teremtésmítoszait:

„A Mindenség születése – Az emberiség legszebb teremtésmítoszai” (Hihetetlen magazin különszáma, 2018. szeptember-december, 8-11 old. Szerző: Bácsi Bogi):

Az egyik például a szétválasztással teremtés tana. Azért ezzel kezdünk, mert a legősibbnek tartott mezopotámiai teremtéstörténet pont erre a leghíresebb példa. Az Enuma elis (Amikor fenn a magasban…) kezdetű, agyagtáblákon fennmaradt szöveg így mesél a világ eredetéről: kezdetben két sárkányforma ősisten létezett, a hímnemű Apszu és a nőnemű Tiámat egy véget nem érő ölelkezésben egyé forrva. Egy az egybemosódott állapot volt az őskáosz, melyben sem dimenziók, sem irányok, sem ellentétpárok nem voltak.

Az istenpár több generációnyi istent és démont hozott létre. Az ifjabb istenek azonban bosszantották az ősszülőket, akik ezért elhatározták, megsemmisítik őket. Az ilyen »generációs ellentét«, amikor idősebb és fiatalabb istennemzedékek csapnak össze az Univerzum irányításáért, szintén a teremtésmítoszok tipikus motívuma. Tiámat ősanya szörnyű lényeket – sárkányokat, kígyókat, skorpiókat – teremtett, hogy elpusztítsa a „szemtelen” ifjakat, akiknek viszont a legfiatalabb és legerősebb isten, Marduk állt az élére. Marduk a háború és a termékenység ura volt Mezopotámiában, egyben maga a Nap. Messiási vonásai Jézus egyik előképévé teszik, mivel ő is az emberiség barátja, aki a világrendet védelmezi a káosz ellen. Harcba is lendült: megtámadta a pusztításukra törő ősszülőket, először is úgy, hogy szétválasztotta az ölelkező Apszut és Tiámatot. Előbbiből lett a fent, azaz az Univerzum boltozata, míg Tiámatból a lent mélységei. Ezzel meg is szűnt az egybefolyó káosz, helyébe pedig megszületett a világ.

Tiámat azonban nem akart behódolni: démoni hadvezére, Kingu irányításával szörnyek seregét küldte Marduk ellen, aki azonban elbánt velük. Legvégül magával az ősanyával vívott meg, akit úgy győzött le, hogy szélviharokat küldött a testébe, majd pedig kettéhasította Tiámatot, »mint egy kagylót«. Felső feléből teremtette az eget, az alsóból a Földet, Kingu véréből pedig az istenek szolgálatára rendelt emberiséget. Ám mivel a vérbe Marduk lehelt lelket, az ember – mint oly sok teremtéstörténetben – itt is kettős eredetű. Teste démoni, hiszen a lázadó Kinguból lett, ám szelleme isteni jellegű és fénytermészetű.

A héliopoliszi teremtésmítosz szerint minden későbbi létező összefolyva, egységben nyugodott Nun isten mélységeiben. Nun-t őstengerként képzelték el, akinek a felszínét sűrű sötétség borította, mert a Fény is odabent pihent. Ugyanakkor hermafrodita szakállas nőnek is ábrázolták, jelezve, hogy – akárcsak Apszu és Tiámat ölelkezésében – a később létrejövő ellentétek Nunban még egyben voltak.

Az őstenger mélyén titokzatos folyamat kezdődött, majd kiemelkedett belőle egy domború sziget. Ez volt az első szilárd pont a kavargó, folyton áramlásban lévő őskáoszban. Az egyiptomiak azt az ősdombot, illetve az itt történteket hívták Szep Tepi-nek, ami »Első Alkalmat« jelent – így született ugyanis az idő.

A dombon egy kis növény sarjadt, mely hamarosan pompázatos, áttetsző lótuszvirággá nőtt és kibontotta szirmait. A kehely közepén egy tündöklő, aranybőrű gyermek ült: Nefertum, a Napgyermek, aki valójában Ré Napisten teremtő énje. A gyermek kinyitotta szemét, melyből ragyogó napsugár áradt szét az addig sötét mindenségen, és ezzel megszűnt a káosz. Ez lett az első reggel az Univerzumban, amikor először kelt fel a Nap.

A világhajnal után a felnőtté serdült Ré önmagából létrehozta az istenek és istennők nemzedékeit. Volt közöttük egy testvérpár, Geb, a Föld, és Nut, az Ég, akik hosszú időn át szorosan eggyé válva ölelkeztek. Su, a levegő istene azonban közéjük hatolva szétválasztotta őket: felemelte Nut istennőt, megalkotva belőle az égboltot, ugyanakkor Gebet nem engedte asszonya után emelkedni. Azóta is kettejük közt állva tartja külön őket, mert ha nem így lenne, összedőlne a világ és újra beköszöntene a káosz. Itt is van tehát egy szétválasztási motívum, ami – úgy látszik – az ősi teremtésmítoszok egyik alapvető tanítása volt.

Lótuszból előbújó istengyermek a hindu Visnu Purána teremtéstörténetben is. A két egymástól távoli kozmogónia hasonlósága meghökkentő, az indiai szöveg szerint csak az irányok és ellentétek nélküli Okozati Óceán létezett, ezen ringatózott egy kígyó gyűrűin pihenve Visnu isten. Hasa kidomborodott a vízből, köldökéből pedig egy lótusz sarjadt. A virág kibontotta szirmait, közepén pedig ott ült Brahma, a Teremtő, csecsemő képében – pont úgy, mint az egyiptomi mítoszban Ré.

A harmadik teremtésmítosz-típus az áldozattal teremtés modellje. Purusa története (Purusa szanszkritul: Szellem, Világlélek, aki méreteiben azonos volt az addig kaotikus mindenséggel. Az istenek úgy döntöttek, feláldozzák őt, amivel Purusa egyetértett, sőt önként halálra adta magát, hogy testrészeiből megszülethessen a ma létező Univerzum. Önfeláldozásával Purusa életet adott a világnak.) rá a legszebb példa, de hasonlóan egy ősisten önfeláldozásából, holttestéből származtatták a világot a germánok, a kínaiak, és még sok más nép is. A spirituális üzenet a következő: a dolgok létrejötte mindig fájdalommal jár, vajúdással, olykor egy korábbi dolog pusztulásával. Ahogy a halálból élet, az életből halál fakad, úgy a Mindenség is csakis egy önfeláldozó lény halála révén születhetett.

A negyedik jellegzetes teremtésmodell a Világtojás legendája. Ennek lényege, hogy a jelenlegi mindenség egy őstojásból keletkezett, ami eredetileg önmagában foglalt minden később létrejövő dolgot. A tojás tehát egyfajta szingularitás (www.rieth.hu/Vilagom/10b_Szingularitas.htm: A szinguláris szó jelentése: egyedi, kivételes, különleges viselkedést vagy szabálytalanságot mutató. A szingularitás egy szinguláris hely), őspont volt, ami túlfeszülve szétrobbant és kirepült belőle minden: Nap, Hold, csillagok, világűr, téridő, Univerzum. Ez gyakorlatilag egy az egyben ugyanaz, amit a Nagy Bumm (Big Bang), az ősrobbanás-modell. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ősrobbanás: tudományos elmélet, mely szerint a világegyetem egy rendkívül sűrű, forró állapotból fejlődött ki nagyjából 13,8 milliárd évvel ezelőtt. Az ősrobbanás-elmélet azon a megfigyelésen – az úgynevezett Hubble–Lemaître-törvényen – 2018 előtt Hubble-törvény – alapul, mely szerint a galaxisok színképvonalai vöröseltolódást szenvednek. Ez a tény a kozmológia elméletével összevetve azt mutatja, hogy a tér az általános relativitáselmélet Friedmann–Lemaître-modellje szerint folyamatosan tágul. Ha a múltba extrapoláljuk az Univerzum jelenlegi állapotát, akkor ezek a megfigyelések azt mutatják, hogy a világegyetem egy olyan állapotból kezdett tágulni, melyben az anyag és az energia rendkívüli hőmérsékletű és végtelen sűrűségű volt.)

Az ötödik teremtésmodell a szóval teremtés archetípusa.

(https://idegen-szavak.hu/archetípus: őskép-minta, az első lenyomat)

A Thot-genezisben Íbisz a hangjával teremt: az addig némaságba burkolt világba belerikolt, ezzel megtörve a nemlétezés csendjét. A másik példa a Biblia, ahol az Úr azzal ad létet a dolgoknak, hogy kimondja: Legyen! A keresztény kozmogóniájából pedig egy töredék mégiscsak bekerült a kanonizált Szentírásba is, János evangéliumában találjuk. Eszerint Isten teremtő megnyilvánulása nem más, mint az Ige, görögül Logosz, akit az apokrif evangéliumok Jézus egyik énjének tekintenek. Jézus eredeti kozmogóniai tanításaiban pedig együtt megvolt mindegyik teremtésmodell, hiszen ezek valójában nem szakíthatók szét egymástól. Akár világtojással, akár hangmágiával, istenharccal, szétválasztással, vagy épp véráldozattal képzelték el a régiek a Mindenség születését, mindegyik ugyanarról szólt: miként váltotta fel a megnyilvánultalan állapotot a megnyilvánult, hogyan lépett a káosz helyébe a kozmosz, azaz a Rend.”