Kitabı oku: «Átváltozva », sayfa 8
Tizennegyedik fejezet
Kyle végigsétált a kőfolyosón, az oldalán egy kisebb vámpír kísérettel. Egyik segédje egy fáklyát tartott maga előtt. Gyorsan haladtak az előcsarnok felé, lépéseik visszhangoztak a kőfalak között.
A parancsnoki folyosó mélye felé tartottak egy földalatti kamrába, amelybe egy vámpír sem léphetett be, hacsak nem kapott rá előzetesen engedélyt. Kyle még soha nem volt ilyen mélyen korábban. De ezen a napon, maga a legfelsőbb vezető idézte be. Valami komoly oka kellet, hogy legyen. Kyle még soha nem volt beidézve a 4000 éve alatt. De hallott másokról, akik voltak. Odamentek, de soha nem tértek vissza.
Kyle nagyot nyelt és még gyorsabban ment. Mindig is úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha mihamarabb elfogadja a rossz hírt, annál gyorsabban túl van rajta.
Egy nagy nyitott ajtóhoz értek, amit több vámpír őrzött, akik hidegen néztek rájuk. Végül félreálltak, és kinyitották az ajtót. De ahogy Kyle átment, kinyújtották botjaikat, elzárva az utat a kísérete előtt. Kyle érezte, ahogy az ajtó becsapódik mögötte.
Tucatnyi vámpír sorakozott fel végig a fal mellett, csendesen őrködve a szoba két oldalán. Középen elől a szobában ült Rexus, a legfelsőbb vezető egy hatalmas fémszéken.
Kyle számos lépést tett előre fejét lehajtva, várva hogy megszólítsák.
Rexus ránézett a szigorú, hideg, jég kék szemeivel.
“Mondj el mindent, amit tudsz arról az emberről, vagy félvérről, vagy akárki is ő.” kezdte. “És erről a kémről. Hogyan szivárgott be a sorainkba?”
Kyle mély lélegzetet vett és elkezdte.
“Nem sokat tudunk a lányról,” mondta. “Fogalmunk sincs, hogy miért nem hatott rá a szenteltvíz. De azt tudjuk, hogy ő volt az, aki megtámadta az énekest. Ő most őrizetben van, és amint felépül, azt várjuk tőle, hogy elvezessen minket hozzá. A lány által változott át. Az ő illata a vérében van.”
“Melyik klánhoz tartozik a lány?” Kérdezte Rexus.
Kyle ide-oda topogott a sötétben, miközben óvatosan megválogatta a szavait.
“Úgy gondoljuk, hogy ő csak egy elfajzott vámpír.”
“Gondoljuk!? Egyáltalán tudsz te valamit?”
Kyle elpirult a dorgálástól.
“Szóval közénk hoztad anélkül, hogy bármit is tudnál róla,” mondta Rexus. „Te az egész klánunkat veszélyeztetted.”
“Azért hoztam be őt, hogy kihallgassuk. Fogalmam sem volt arról, hogy immunis lenne...”
“És mi van a kémmel?” Kérdezte Rexus a szavába vágva.
Kyle nagyot nyelt.
“Caleb. Mi hoztuk őt ide 200 évvel ezelőtt. Sokszor bizonyította a hűségét. Soha nem volt okunk még gyanakodni se rá.”
“Ki toborozta őt?” Kérdezte Rexus.
Kyle elhallgatott. Nagyot nyelt.
“Én voltam.”
“Szóval,” mondta Rexus. “Még egyszer; te tetted lehetővé a fenyegetést a sorainkban.”
Rexus áthatóan meredt rá. Ez nem kérdés volt. Ez kijelentés. És tele elítéléssel.
“Sajnálom, mester” mondta Kyle a fejét lehajtva. “De a védelmemre szolgáljon, hogy nincs itt egy vámpír sem, aki valaha feltételezte volna ezt Calebről. Számos alkalommal…”
Rexus felemelte a kezét.
Kyle megállt.
“Te arra kényszerítettél, hogy megindítsam a háborút. Ahhoz pedig vissza kell irányítanom minden erőforrásunkat. A fejlesztési tervünket pedig el kell majd halasztanunk.”
“Sajnálom, mester. Megteszem, amit csak lehet, hogy megtaláljam őket és megfizessenek.”
“Attól tartok, hogy ez már túl késő.”
Kyle nagyot nyelt, és felkészítette magát minden eshetőségre. Ha ez a halál, akkor készen áll rá.
“A továbbiakban már nem én vagyok az egyetlen, aki előtt felelned kell. Magam is be vagyok idézve. A Legfelsőbb Tanácshoz.”
Kyle szeme tágra nyílt. Egész életében hallott pletykákat a Legfelsőbb Tanácsról, a vámpírok irányító testületéről, akik előtt még a legfelsőbb vezetőnek is felelnie kell. És most már tudta, hogy igaz, és hogy őt is beidézték. Nagyot nyelt.
“Nagyon elégedetlenek amiatt, ami ma itt történt. Válaszokat akarnak. Megmagyarázod azt a hibát, amit elkövettél, hogy miért szökött meg a lány, miért szivárgott be a kém a sorainkba, és mi tervünk, hogy megtisztítsuk a klánt további kémektől. Majd elfogadod az ítéletüket.”
Kyle lassan bólintott, megrémülve attól, ami következhet. Egyik sem hangzott jól.
“A következő újholdkor találkozunk. Ezzel időt nyersz. Addig is, azt javaslom, hogy találd meg azt a félvért. Ha sikerül, az megmentheti az életed.”
“Megígérem mesterem, hogy összegyűjtöm minden egyes vámpírunkat. És én magam vezetem őket. Meg fogjuk őt találni. És megfizettetem vele.”
Tizenötödik fejezet
Jonah a rendőrőrsön ült és nagyon félt. Egyik oldalán az apja ült, sokkal idegesebben, mint Jonah valaha látta őt. A másik oldalán az újonnan felvett ügyvédje ült. Velük szemben, a kis, világos kihallgató szobában öt rendőrségi nyomozó ült. Mögöttük állt még öt, mindegyik nagyon ingerült és izgatott volt.
Ez volt a nap legnagyobb híre. Nem volt elég, hogy egy nemzetközi hírű énekest gyilkoltak meg pont a bemutatkozó előadásán, és épp a Carnegie Hallban – méghozzá gyanús módon, – de a dolgok még rosszabbra fordultak. Amikor a rendőrség – követve az egyetlen nyomot, amit találtak – a lány lakásán járt, négy rendőr vesztette életét. Ha azt mondjuk, hogy fokozódtak az események, akkor ez enyhe kifejezés.
Most már nem csak „Beethoven mészárosa” (vagy „a Carnegie Hall gyilkosát” keresték, ahogy néhány hírlap hívta őt), hanem egy rendőrgyilkost is kerestek. Egy négyszeres rendőrgyilkost. Minden rendőr ezen az ügyön dolgozott a városban, és senki nem fog nyugodni, amíg meg nem oldják az esetet.
És az egyetlen hozzá vezető nyom ott ült az asztal túloldalán. Jonah. Grace esti vendége.
Jonah tágra nyílt szemmel ült, és érezte, hogy ismét egy csepp verejték képződik a homlokán. Ez volt már a hetedik órája ebben a szobában. Az első három órában folyamatosan törölgette az izzadságot magáról. Most már csak hagyta, hogy a verejték legördüljön az arcáról. Lerogyott a székébe, mint aki vereséget szenvedett.
Csak azt nem tudta mi mást mondhatna még. Egyik rendőr a másik után lépett be a szobába és mindegyik ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Variációk egy témára. Nem voltak válaszai. Nem értette, hogy miért kérdezték ugyanazt a dolgot újra és újra. Mióta ismerted őt? Miért hoztad el őt erre az eseményre? Miért ment el a szünetben? Miért nem követted őt?
Hogyan jön ide ez az egész? Ő olyan szépen jelent meg. Annyira édes volt. Szeretett vele lenni és beszélgetetni vele. Biztos volt benne, hogy ez egy álomrandevú.
Aztán elkezdett furcsán viselkedik. Röviddel az után, hogy a zene elkezdődött, nyugtalanságot érzett benne. Úgy tűnt, mint aki…beteg, de nem ez a megfelelő szó. Úgy látszott, mint aki…ideges. Több, mint ideges; úgy tűnt, mint aki ki akarna bújni a bőréből. Mintha el kellett volna jutnia valahová, de gyorsan.
Először azt hitte, hogy ez csak azért volt, mert nem tetszett neki a koncert. Eltűnődött azon is, hogy talán rossz ötlet volt őt elhozni ide. Aztán azt gondolta, hogy csak ő nem tetszett neki. Később minden fokozódott és szinte érezte, ahogy a hő sugárzik ki a testéből. Aztán elkezdett azon tűnődni, hogy ez talán valamilyen betegség, esetleg ételmérgezés.
Amikor ténylegesen kitört a helyről, akkor azt gondolta, hogy a mosdóba rohant el. Tanácstalan volt, de ő türelmesen várt a mosdóajtónál, feltételezve, hogy vissza fog térni a szünet után. De miután tizenöt perc múlva az utolsó csengő megszólalt, ő visszament a helyére, összezavarodva.
Újabb 15 perc telt el, a fények az egész szobában kigyúltak. Egy férfi jött a színpadra, és bejelentette, hogy a koncert nem folytatódik tovább. És hogy a visszatérítik a jegyárakat. Azt nem mondta, hogy miért. Az egész tömeg morajlott, bosszús, de leginkább tanácstalan volt. Jonah egész életében koncertekre látogatott és soha volt olyan, hogy félbe maradt volna egy koncert a szünetben. Vajon az énekes megbetegedett?
“Jonah?” Csattant fel a nyomozó.
Jonah ijedten nézett fel rá.
A nyomozó dühösen nézett le rá. Grace volt a neve. Ő volt a legkeményebb rendőr, akivel valaha találkozott. Könyörtelen volt.
“Nem hallottad, amit most kérdeztem?”
Jonah megrázta a fejét.
“Azt akarom, hogy mondj el mindent újra, amit tudsz róla,” mondta. “Mondd el újra, hogyan találkoztatok.”
“Én már millió alkalommal válaszoltam erre a kérdésre,” válaszolta Jonah frusztráltan.
“Újra akarom hallani.”
“Az osztályban találkoztam vele. Új volt. Átadtam neki a helyemet.”
“Aztán mi történt?”
“Eljutottunk egy kicsit a beszélgetésig, láttuk egymást az étkezőben. Randevúra hívtam. És igent mondott.”
“Ennyi volt?” Kérdezte a nyomozó. “Egyáltalán nincs egyéb részlet, semmi más, amit még hozzá tudnál tenni?”
Jonah küzdött magában, hogy még mennyit mondjon el nekik. Persze, hogy volt több. Ott volt az, amikor megverték azok a huligánok. Ott volt a naplója, ami rejtélyesen mellette feküdt. A gyanú, hogy ő is ott volt. Hogy ő segített neki. És hogy ő valahogy megverte azokat a srácokat. De hogy hogyan, arról fogalma sem volt.
De mit kellett volna elmondani ezeknek a rendőröknek? Hogy hagyta magát megveretni? Hogy úgy emlékszik, látta ott a lányt? Hogy azt hiszi, látta amint megvert négy nagyobb srácot, akik kétszer akkorák voltak, mint ő? Egyiknek sem volt semmi értelme, még a saját tudatában sem. Az biztos, hogy a számukra sem lenne semmi értelme. Ők csak azt gondolnák, hogy hazudik, hogy csak kitalál dolgokat. Ők csak el akarják kapni a lányt. És ő ebben nem fog segíteni.
Mindezek ellenére úgy érezte, védelmezi őt. Nem igazán értette, hogy mi történt. Egy része el sem hitte, nem akarta elhinni. Vajon tényleg megölte az énekest? Miért? Tényleg volt két lyuk a nyakán, mint ahogy az újságok írták? Vajon a lány megharapta? Vajon a lány valamiféle…
“Jonah,” csattant fel Grace újra. “Azt kérdeztem, van még valami?”
A nyomozó rámeredt.
“Nem,” mondta a fiú végül. És remélte, hogy a nyomozó nem tudja megítélni, hogy hazudik-e.
Egy újabb nyomozó lépett előre. Lehajolt és egyenesen Jonah szemébe nézett. “Mondott valamit azon az estén, ami azt jelezte, hogy mentálisan instabil?”
Jonah összevonta a szemöldökét.
“Úgy érti, őrült? Miért gondoltam volna ezt? Ő egy nagyszerű társaság volt. Én igazán kedvelem őt. Okos és szép. Szeretek beszélgetni vele.”
“Pontosan miről beszéltetek?” Tette fel a kérdést újra a nyomozónő.
“Beethovenről,” válaszolt Jonah.
A nyomozók egymásra néztek. Egy zavarodott, kellemetlen kifejezéssel az arcukon az ember azt gondolta volna, hogy azt mondta: “pornográfia”.
“Beethovenről?” Kérdezte gúnyos hangon az egyik nyomozó, egy nagydarab, 50-es éveiben járó fickó.
Jonah fáradt és ingerült volt, és kedve volt gúnyosan visszaszólni.
“Ő egy zeneszerző,” mondta Jonah.
“Tudom, hogy ki Beethoven, te kis punk.” mondta mérgesen a nyomozó.
Egy másik nyomozó, egy nagydarab 60-as férfi nagy vörös arccal három lépést tett előre, letette a húsos tenyerét az asztalra és elég közel hajolt ahhoz, hogy Jonah érezte a kellemetlen, kávés leheletét. “Nézd haver, ez nem játék. Négy rendőr meghalt a kis barátnőd miatt,” mondta. “Most már tudjuk, te tudod, hogy hol bujkál.” mondta. “Jobb, ha elkezdesz megnyílni és…”
Jonah ügyvédje felemelte a kezét. “Ez feltételezés, nyomozó. Nem vádolhatja az ügyfelemet…”
“Fütyülök az ügyfelére!” Pattant fel a nyomozó.
Feszült csend telepedett a szobára.
Hirtelen kinyílt az ajtó és belépett egy másik nyomozó, a kezén latex kesztyűvel. Jonah telefonját hozta az egyik kezében és letette mellé az asztalra. Jonah örült, hogy viszontlátja.
“Van valami?” Kérdezte az egyik rendőr.
A rendőr levette a kesztyűt és bedobta a szemétkosárba. Megrázta a fejét.
“Semmi. A kölyök telefonja tiszta. Kapott egy pár szöveges üzenetet tőle az előadás előtt, de ez minden. Megpróbáltuk a számát. Halott. Most ellenőrizzük a lány híváslistáját. Máskülönben, az igazat mondta. Tegnapnál korábban sosem hívta vagy küldött neki üzenetet, egyszer sem.”
”Mondtam,” vágott vissza Jonah a rendőröknek.
“Nyomozók, mindent megbeszéltünk?” Kérdezte Jonah ügyvédje.
A nyomozók odafordultak és egymásra néztek.
“Az ügyfelem nem követett el bűncselekményt és semmi rosszat nem tett. Teljes egészében együttműködött ebben a vizsgálatban és válaszolt minden kérdésükre. Nem áll szándékában elhagyni az államot vagy akár a várost. Bármikor a rendelkezésükre áll, ha újra ki akarják kérdezni. Most azt kérem, hogy bocsássák el. Ő egy diák és reggel iskolája van.” Az ügyvéd lenézett az órájára. “Majdnem éjjel 1:00 óra, uraim.”
Ebben a pillanatban egy hangos csengő szólalt meg a szobában, amelyhez egy erős rezgés társult. Minden szem a szobában hirtelen Jonah telefonja felé fordult, ami a fémasztalon pihent. Újra rezgett és felvillant. Mielőtt Jonah elérte volna, már látta kitől jött. Mint ahogy mindenki más is a teremben.
Caitlintől jött az üzenet.
Azt akarta tudni, hol van.
Tizenhatodik fejezet
Caitlin újra megnézte a telefonját. Éjjel 1:00 óra, és ő épp most küldött üzeneted Jonah-nak. Nincs válasz. Talán alszik. Vagy ha felébredt, már valószínűleg nem is akar hallani felőle. De ez volt az egyetlen dolog, amire csak gondolni tudott.
Ahogy kisétált a Cloisterből, a friss éjszakai levegőn a feje kezdett kitisztulni. Minél távolabb került attól a helytől, annál jobban érezte magát. Caleb jelenléte, energiája lassan felemelkedett róla és kezdte úgy érezni, hogy újra képes tisztán gondolkodni.
Amikor vele volt, valamilyen oknál fogva nem tudott magáról tisztán gondolkodni. Az ő jelenléte mindent felemésztett. Lehetetlennek találta, hogy bármire vagy bárki másra gondoljon.
Most, hogy már újra saját maga volt és távol volt tőle, eszébe jutott Jonah és a közös emlékeik. Bűnösnek érezte magát azért, hogy egyáltalán megkedvelte Calebet, mintha valahogy elárulta volna Jonah. Ő olyan kedves volt hozzá az iskolában és olyan jó volt vele a randevújukon. Azon töprengett hogyan érez a fiú most iránta, azután hogy úgy elrohant akkor. Valószínűleg gyűlölte őt.
Végigsétált Fort Tryon parkon és újra megnézte a telefonját. Szerencsére, egy kis telefon volt, jól elrejtve a szűk ruha, a kis belső zsebében. Valahogy túlélte ezt az egészet.
De az akkumulátora nem. Már majdnem két napja volt töltés nélkül, és ahogy lenézett, látta, hogy az akkujelző pirosban volt. Már csak néhány perc van hátra, mielőtt teljesen lemerül. Remélte, hogy Jonah válaszol neki még előtte. Ha nem, akkor már nincs más módja arra, hogy elérje őt.
Vajon alszik? Vajon csak nem vesz tudomást róla? Nem tudja hibáztatni. Ő sem venne tudomást magáról.
Csak sétált és sétált a parkon keresztül. Fogalma sem volt, merre tart. Csak azt tudta, hogy egyre távolabb kell lennie attól a helytől. Calebtől. A vámpíroktól. Mindezektől. Csak a normális életét akarta visszakapni. Valahol azt gondolta, hogyha elég messzire megy, talán mindezek egyszerűen megszűnnek létezni. Talán a felkelő nap elhoz egy új napot, és mindez eltűnik, mint egy hosszú, rémes álom.
Megnézte a mobilját. Az akkujelző villogott, szinte teljesen lemerült. Tapasztalatból tudta, hogy körülbelül 30 másodperce van, míg ez megtörténik. Egész végig bámulta a villanásokat, remélve, imádkozva, hogy Jonah válaszolni fog. Hogy hirtelen felhívja, és azt mondja, Hol vagy? Azonnal ott leszek. Azért, hogy megmentse őt mindettől.
De ahogy nézte, a képernyőt hirtelen elsötétült. Lemerült. Teljesen lemerült.
Lemondóan visszarakta a telefont a zsebébe. Lemondott az új életéről. Beletörődött abba, hogy senkije sem maradt. Csak magára támaszkodhat. Mintha ahogy mindig is tette.
Kiment a Fort Tryon parkból és újra Bronxban volt, visszatért város rácsai közé. Ez jelentette most a normális állapotot. Az irányt. Nem tudta pontosan hová menjen, de tetszett neki, hogy Midtown felé tart.
Igen. Ez volt az, amerre mennie kellett. A Penn Stationhoz. Vonatra száll, és távol kerül mindettől. Talán visszamegy az előző városba. Talán a bátyja még mindig ott van. Mindent újra kezdhet. Majd úgy tesz, mintha mindez meg sem történt volna.
Körülnézett; mindenhol falfirkák, ügyeskedők minden sarkon. De valahogy, ezúttal békén hagyták. Talán észrevették, hogy a szakadék szélén áll. Semmije sem maradt, amit elvehetnének tőle.
Meglátta az utcatáblát. 186. utca. Hosszú séta lesz. 150 háztömb a Penn Station-ig. Egész éjjel mennie kell. De ez volt az, amit akart. Hogy kitisztuljon a feje. Calebtől. Jonah-tól. Az elmúlt két éjszaka eseményitől.
Egy másik jövőt látott kirajzolódni maga előtt, és készen állt arra, hogy végiggyalogolja akár az egész éjszakát.
Tizenhetedik fejezet
Reggel volt amikor Caitlin felébredt. Inkább érezte, mint látta a tűző napfényt és kábultan emelte fel a fejét, hogy visszanyerje a tájékozódó képességét. Érezte, a hideg kő érinti a bőrét a karján és a homlokán. Merre volt?
Mikor felemelte a fejét és körülnézett, rájött, hogy a Central Parkban van. Eszébe jutott már, hogy valamikor az éjszaka folyamán megállt az út mentén, hogy megpihenjen. Olyan fáradt, és annyira kimerült volt, hogy biztos ülve aludt el; előrehajolva pihentette a fejét és a karjait a márványkorláton.
Már délelőtt volt és az emberek özönlöttek keresztül a parkon. Egy hölgy a kislányával sétált és furcsa pillantást vetettek rá. Az anya közelebb húzta a lányát, ahogy elhaladtak.
Caitlin kihúzta magát és körülnézett. Néhány ember bámult rá, és ő azon tűnődött, mit gondolhatnak róla. Lenézett a piszkos ruháira. Mocsok borította őket. De most ez nem igazán érdekelte. Csak ki akart jutni ebből a városból, erről a helyről, amit úgy azonosított be, ’ahol minden rosszul sikerül’.
Aztán megütötte őt. Az éhség. A nyilallás belehasított, és úgy érezte éhesebb, mint valaha. De ez nem volt az a normális éhség. Ez egyfajta őrült, ősi vágy. Táplálkozni. Pont, mint amit a Carnegie Hallban érzett.
A közelben egy kisfiú játszik egy futball labdával, nem lehet több 6 évesnél, belerúgott a labdába, amely véletlenül egyenesen Caitlin közelébe gurult. Feléje szaladt. A gyerek szülei messze voltak, legalább 10 méterre.
Most esélye volt rá. A teste minden porcikája élelemért sikoltott. A fiúcska nyakát bámulta, szemével ráközelített a lüktető erekre. Szinte érezte a vér ízét és illatát. Le akart csapni rá.
De valahol, a teste egy része megálljt parancsolt magának. Tudta, hogy éhezni fog, ha nem táplálkozik, és aztán rövidesen meghal. De ő inkább meghal, minthogy kárt okozzon benne. Hagyta, hadd menjen.
A napfény volt rossz volt, de elviselhető. Vajon azért volt, mert ő félvér? Hogyan hatott ez a többi vámpírra? Talán ez szab nekik valamiféle határt.
Körülnézett, pislogott az vakító napfényben és úgy érezte, kábult és zavarodott. Olyan sok ember volt körülötte. Olyan nagy felbolydulás. Miért állt meg itt? Vajon hová is tartott? Igen…a Penn Stationhoz.
Érezte a fájdalmat a fáradt lábában, sajgott minden lépéstől. De már nem volt messze. Nem több mint 30 háztömb. Csak végigsétálja az utat, felszáll a vonatra, és elhúz innen. Ráveszi magát pusztán saját akaratából, hogy újra normális legyen. Ha ő elég messze lesz a várostól, akkor talán, csak talán, de megtörténhet.
Caitlin lassan felállt a sétára készülődve.
“Állj!” Üvöltötte egy hang.
“Ne mozdulj!” Kiáltotta egy másik hang.
Caitlin lassan megfordult.
Legalább egy tucat egyenruhás New York-i rendőr volt előtte, és mind a fegyvert fogott rá. Tartották a mintegy 5 méter távolságot, mintha félnének közelebb jönni. Mintha ő valami vadállat lenne.
Rájuk nézett és furcsa módon nem félt. Ehelyett úgy érezte, hogy egyfajta béke önti el a bensőjét. Kezdte úgy érzi, hogy erősebb, mint az emberek. És minden múló pillanattal úgy érezte, hogy egyre kevésbé része a fajuknak. Egy különös legyőzhetetlenséget érzett mintha nem számítana, mennyien vannak vagy, hogy milyen fegyvereik vannak, mert gyorsabban szalad náluk, és le tudja őket győzni a harcban.
Másrészt, fáradtságot is érzett. Beletörődést. Egy része tényleg nem akart futni többé. Sem a rendőrök elől. Sem a vámpírok elől. Nem tudta, hogy hová fut vagy, hogy igazából mi elől fut. Különös módon, jobban örülne, ha a rendőrség kapná el. Legalább valami normális, ésszerű dolog letartóztatottnak lenni. Talán itt felrázzák és észhez térítik végre, hogy ő is csak egy ember.
A rendőrök lassan, óvatosan közeledtek hozzá kibiztosított fegyverekkel, és a lehető legnagyobb körültekintéssel mozogtak.
Nézte, ahogy közelebb jönnek, immáron kicsit több érdeklődéssel, mint félelemmel. Az érzékei már fokozódtak. Észrevett minden apró dolgot. A fegyvereik részletes alakját, az ravasz kontúrját, még azt is, hogy milyen hosszú körmük van.
“Emeld fel úgy a kezeidet, hogy végig lássuk őket!” Kiáltotta egy rendőr.
A legközelebbi rendőrök csak másfél métere voltak.
Azon tűnődött, milyen élete lehetett volna. Ha az apja soha nem hagyja el. Ha soha nem költöznek. Ha egy másik anyja lett volna. Ha letelepedtek volna az egyik városban. Ha lett volna egy fiúja. Vajon valaha normális volt? Vajon az élet valaha normális volt?
A legközelebbi rendőr, most már csak egy lépésre volt.
“Fordulj meg, és tedd a kezed a hátad mögé,” mondta a rendőr. “Lassan.”
Lassan leeresztette a karját, megfordult, és elhelyezte a karját a háta mögött. Érezte, ahogy a rendőr szorosan megragadja egyik csuklóját, majd a másik, rángatózó karját is a háta mögött, de túl durván, túl magasra, és túlzott erővel. Milyen szánalmas. Érezte a hideg bilincs kapcsát, ahogy a fém belevágott a bőrébe.
A rendőr megragadta hátul a fejét, megcsavarta a haját jó szorosan, egészen közel hajolt és a száját a füle mellé tette. Azt suttogta, “Meg fogsz sülni.”
És akkor megtörtént.
Mielőtt tudta volna, hogy mi történik, halotta a ropogó csontok visszataszító zaját, amelyet fröccsenő vér követett, és meleg vér érzete és szaga elborította az egész arcát.
Kiabálást hallott és sikoltozást, majd lövéseket, mindezt a másodperc tört része alatt. Ez alatt ő ösztönösen térdre ereszkedett és a földre rogyott. Mire megpördült és felnézett, már rájött, hogy mi történik.
A rendőr, aki megbilincselte őt, már halott volt. Lefejezett feje ketté volt hasítva. A többi rendőr vadul tüzelt, de felülkerekedtek rajtuk. Egy vámpírcsapat – ugyanazok, mint a Városházánál – csapott le rájuk. Ők tépkedték a rendőröket darabokra.
A rendőröknek ugyan sikerült néhányukat lelőni, de ez nem hozott sok eredményt. Tovább tüzeltek. Vérfürdő volt.
Másodperceken belül, a rendőrök darabokra voltak szaggatva.
Caitlin hirtelen érezte a meleg, ismerős áramlást a vérében, érezte, ahogy megtelik erővel a lábától, a testén át egészen a válláig és a karjáig. Megfeszítette a kezeit és elszakította a bilincseket összekötő láncot. A kezeit maga elé helyezte, legalább már a keze szabad volt.
Lábra pattant és megigézve nézte a hátborzongató jelenetet maga előtt. Az egész vámpírbanda a rendőrök testei fölé görnyedt. Túl zaklatottnak tűntek, hogy felfigyeljenek rá. Rájött, hogy menekülnie kell. De gyorsan.
De mielőtt még befejezhette volna a gondolatot, egy jeges, nagyon-nagyon erős fogást érzett a tarkóján. Hátranézett és felismerte az arcot. Kyle volt az. És a tekintete maga volt a halál.
Rávigyorgott, de ez inkább már vicsorgás volt.
“Nem mentünk meg téged.” mondta. “Csak egyszerűen elvisszük azt, ami a miénk.”
Caitlin megpróbált ellenállni. Körbelendítette a karját de Kyle könnyen blokkolta és megragadta a torkát. Elfogyott a levegője. Egyszerűen nem tudott ellene harcolni.
“Lehet, hogy az immunis vagy bizonyos dolgokra,” mondta, “de közel sem vagy olyan erős, mint én. És soha nem is leszel.”
Abban a pillanatban volt egy másik elmosódott mozgás és Caitlin hirtelen újra levegőhöz jutott. Megdöbbenve látta, ahogy Kyle hirtelen hátraesik. De olyan erővel esett hátra, hogy a márványkorlátott összezúzta a háta mögött, majd tovább repült a túloldalára.
Caitlin hátranézett és meglátta ki művelte ezt.
Caleb.
Itt volt.
Mielőtt még fel tudta volna dolgozni, hogy mi történik, Caitlin érezte az ő ismerős, szoros fogását a derekán, az izmos karját és törzsét, és érezte, ahogy felkapja őt és futnak, rohannak, egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy tették ezt az előző este. Átfutottak a Central Parkon, dél felé vették az irányt, és a fák pillanatok alatt elmosódtak. Felemelkedtek a levegőbe, és ismét repültek.
Már a város felett voltak a levegőben amikor Caleb kiterjesztette szárnyait és körbetekerte azokat a lány körül.
“Azt gondoltam, hogy nem hagyhatod el.” Caitlin mondta végül.
“Nem hagyhattam volna el.” mondta Caleb.
“Szóval…ez azt jelenti, hogy téged…”
“Száműztek. Igen.”
Caitlint elborították az érzelmek. Caleb mindent feladott érte.
Ahogy egyre magasabbra repültek, szinte a felhők közé, Caitlinnak fogalma sem volt arról, hogy merre mennek. Lenézett és látta, hogy elhagyják a várost. Megnyugodott. Olyan boldog volt, hogy távolodik az egésztől, hogy készen állt az újrakezdésre. Legfőképpen, boldog volt, hogy Caleb karjaiban lehet. Az ég előttük egy puha narancssárga ragyogásban tört ki, és ő csak azt kívánta, hogy ez a pillanat soha nem érjen véget.
