Kitabı oku: «A vörös regina: regény», sayfa 14

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A fölperzselt Rudnik községen túl végre megtalálom századomat. – Varga őrmester itt is kegyetlenül haragszik. – Ganz Árpi pletykázott rólam és Regináról. – Megrohanjuk az oroszok állásait. – Hatalmas ütést kapok, amely leterit és eszméletlenül egy gödörbe sujt. – Másnap estefelé magamhoz térek és szomorú sejtelmekkel eltelve, meneküléshez látok.

Végre, hála Istennek, megpillantottam a mieinket! És már messziről fülembe csapott az eleven élet friss magyar pezsgése, e páratlanul becses és kedves ajándéka a természetnek. Bezzeg, híre-hamva se volt itt a fásultan egykedvű pofák egyforma tömegének és nem járt itt senki lagymatagon, lehorgasztott fejjel, mint ónos őszi esőben a vándor túzok. Kacagás és tréfa járta, hogy az Isten tartson meg minket örökké aranyos jókedvünkben! Akár ugrottam volna is egyet örömemben, amikor néhány pillanat múlva végre-valahára a magam vérei között voltam.

Az első jóismerős, akit megpillantottam, a kicsit szabadszájú, egyébképen azonban aranyosszívű nagy vállas Herkules: Varga Ferenc, tartalékos őrmester volt.

Mind a két vaskos kezét felém nyújtotta, amikor észrevett. S akkorát kiáltott, szinte zengett bele a mély »Verbindungs-Graben«, amelybe sietve beugrottam, nehogy az alig négyszáz lépésnyire eső orosz állásokból valamelyik szemfüles »muszi« észrevegyen.

– Hollá, tanácsos úr! Kegyed az, vagy csak a lelke?

Megráztam mind a két kezét.

– Én vagyok, őrmester úr, berukkoltam.

– Az ám, hogy az Istennyila csapjon bele ebbe a komisz planétába… tisztára megfeledkeztünk nagyságodról. Morelli kapitány úr már el is rendelte, hogy töröljék nagysádat a Verflégs-Standból, olyan bizonyosra veszi, hogy amazoknak a kosztjára tetszett kerülni.

– Nem tetszett.

– Éljen! Egye meg amazokat a fene… Helyezze magát kényelembe, tanácsos úr, – nevetett vidáman az óriás, – ez itt a mi szállásunk, tetszik látni, – háromszáznegyven méter az egész, de jó, finom szállás. Egy kicsit még itt-ott beesik az ólomeső, hanem majd becsületesen kiépítjük, ha – kiépítjük. Addig is – csak úgy, mint otthon! Dél felé jelenteni fogom a kapitány úrnak, hogy berukkolt.

Ezenközben leraktam holmimat a számomra kijelölt fedezékbe és rendre kezet szorítottam a fiúkkal, akik látásomra összesereglettek. Valamennyien azt hitték, hogy vagy a mennyországban, vagy a muszik fogságában vagyok. És immár jócskán meg is feledkeztek rólam. Mi ilyenkor egy ember?

Csakhamar aztán magamra maradtam a fedezékben, mert a legények aludni mentek.

– Egész éjjel nem hagytak békiben azok a nyavalyások – méltatlankodott Varga őrmester, miközben vastag öklével az orosz állások felé fenyegetett, – hat óra után szűntették be a muzsikát… Hanem ma este adunk nekik! Épen jókor tetszett jönni, tanácsos úr… ma este olyan tánc lesz itt, hogy bele fog porzani még ez a piszok sáros föld is. Huj, be útálom már ezt a földet… Ideje, hogy egyszer már nagyon megverjük azokat a hosszú plundrisokat, különben sohasem megyünk haza.

– Bál lesz?

– Az! bólintott fejével az őrmester és belecsapott vidáman a levegőbe, – ezért váltottuk fel mi azokat az… izéket, akik előttünk itt nyefelegtek. Azok csinálták mindezen ringy-rongy Deckungokat is… ennék meg praha-szósszal… Nem is érdemes őket becsületesen kiépíteni, mert ha ma este amúgy Istenigazában elfenekeljük a muszikat, úgyis tovább nyomakodunk és itt hagyjuk ezeket a leköpni való Deckungokat.

A Herkules kiráncigálta nadrágzsebéből az óráját és rápillantott.

– Mindjárt fél tíz…

Ebben a pillanatban magányos puskalövés hangzott el az orosz állások felől, s nyomban utána éles fütty sivított el az őrmester feje fölött.

– Tetszik látni, – mondotta megvetéssel, miközben széles gesztussal körülmutatott a fedezékeken, —ennyit ér ez a pocsék munka…

Ezzel szép nyugodtan leült velem szembe egy üres töltényládára, előszedte dohánytárcáját és hozzá fogott egy vékony cigaretta megsodrásához.

Amikor a cigarettával elkészült, rágyújtott és egymásra csapva izmos lábait, néhány szóval röviden összefoglalta a legközelebbi napok történetét, attól az időponttól kezdve, hogy a századtól elmaradtam. Kevés új dolog történt, – jóformán alig valami. Morelli kapitány úr változatlanul egyforma állhatatossággal int most is nyugalomra, – a mindig elegáns Schultz hadnagy úr most is szorgalmasan lekefélteti ruhájáról a Schützengrabenben ráragadó agyagos sarat és egyéb piszkot, – a megsebesült Nagy főhadnagy úrról pedig mindössze annyi hír érkezett, hogy Lembergben van és nemsokára – egy-két hónap múlva – valószinűleg visszajön. A század különben jól megúszta az eddigi Vormarschot. Megbetegedett kilenc, megsebesült harmincegy, eltűnt három – összesen negyvenhárom ember. Helyökbe azonban ötvenhat új fiú jött a Marschtranszporttal, a nyereség tehát tizenhárom ember és egy cigány.

Az óriás nevetett.

– Ez a cigány külön számítódik, tanácsos úr, azért csak tizenhárom és nem tizennégy a Zuvachs. Még pedig azért számítódik külön, mert csak akkora az egész ember, hogy belefér a nagyságod félcsizmájába. Hanem olyan szépen tud muzsikálni a kölyök, hogy elevenen megenném azt a piszok muszit, aki kárt merne benne tenni! Úgy is ügyelünk erre a csöpp cigányra, mint a szemünk világára. Ahogy ez el tudja húzni a »Repülj fecském«-et, vagy a »Kék nefelejts«-et!.. Úgy elpityeredünk, de úgy a hegedűje sírására, mint a vén asszonyok. Majd meg tetszik hallani! Még a Morelli kapitány úr öreg granicsár-szíve is belenyefeledik, – mit mondjak többet?

Az őrmester hátra nézett.

– Farkast emlegetvén – itt jár a kertek alatt… mondotta kedélyesen, miközben gyorsan talpra ugrott és félredobta a cigaretta-maradékot, – tessék készülni, – jön a kapitány úr!

Az összekötő-árok végén e pillanatban felbukkant Morelli kapitány zömök alakja, nyakában az elmaradhatatlan Zeissal.

– Vizitelő körúton van az öreg – mosolygott Varga őrmester, – legalább itt mindjárt leadhatja tanácsos úr a Meldungot is.

Az öreg úr recsegő hangja egészen idáig elhallatszott, bár a szavából semmit sem értettem meg.

– Úgy látszik, haragszik a kapitány úr…

Varga őrmester mosolyogva rázogatta fejét.

– Dehogy haragszik – csak méltatlankodik. Ezeket a silány Grabeneket és Deckungokat szidja már másodnapja. Ezt a szót azonban, hogy »bemák«, a világért sem ejtené ki a száján, pedig épen olyan jól tudja, mint mi, hogy kiknek a lelkiismeretén szárad ez a pocsék munka.

Beletelt tíz perc, míg a kapitány úr körútjában a mi árkunk végéhez ért.

Elébe álltam és szabályszerűen jelentettem, hogy berukkoltam.

– Aber sowas! csodálkozott az öreg úr, s kétszer is végig hordozta rajtam őszintén meglepett tekintetét – hát maga él?

– Igenis.

– Hát akkor nagyon jól van! – recsegett szemem közé barátságos hangja egész atyai szivélyességével. – Also, izé… Feldwebel Varga, bevenni megint a Standlistébe és a Verpflégs-standba!

Az óriás szalutált.

– Értem, százados úr.

– Also, izé… hol is volt maga? Már nem emlékszek.

– Aviso-Post voltam, százados úr, egy fölperzselt major közelében, ahol parancsára visszamaradtam.

Az öreg úr élénken intett.

– Ahá, ahá! Már emlékszek. Ott, ahol mi ástuk ki a Vor-Grabeneket, az erdő alatt.

– Ott, igenis…

– No de, hogy onnan ép bőrrel jutott ide! Ez brav, ez nagyon brav, fiam! Mi már törültük. Örülök, hogy egy kitűnő Schütz-el több támaszték biztosítja a Kompagnie harci sikereit.

Távozás közben barátságosan intett és ezzel a Meldung el volt intézve.

Varga őrmester belepattintott ujjaival a levegőbe és tréfásan igy szólt:

– Hát nem nagyszerű ember az öreg úr? Egy szóval sem firtatta, hogy mit tetszett ott egymagában csinálni – eddig, ha már életben méltóztatott lenni. Mert más, ha le tetszett volna hurcolkodni a föld alá, – de hála Istennek, nem tetszett.

Kiéreztem a hangból, hogy az óriás céloz valamire. Egy kis dévaj kötekedés ott leskelődött a szeme szögletében is…

– Mit kellett volna a kapitány úrnak »firtatni«? – kérdeztem egyenesen a szeg fejére ütve.

– Ohó!.. tiltakozott az óriás és oly szívből nevetett, hogy magam is követtem a jó példát – én bizony Isten nem vallatom…

– Vallok magamtól is.

– Fenét vall…

– Tessék kérdezni.

– Nem én!

– De ha szívesen ajánlkozom, hogy mindent bevallok, amire itt esetleg valaki kíváncsi, vagy amiről félfüllel talán hallott.

Varga őrmester ez ellen is tiltakozott.

– Fészkes fenét hallott itt valaki valamit! – kiáltotta szokásos harsány nyerseségével, – csak úgy gondolják, hogy elcsíptek valamit a félfülükre, ami aztán a kapitány úr füleibe is elszívárgott, de persze ügyet sem vetett rá, mert hogy hitte is – ha akarta – nem is. Inkább nem, semmint igen. Merthogy nem egészen kóser forrásbul fakadt… Valami… ejnye, hogy a géci csudába is hívták… Hollá, igaz! Valami Galambos Ganz Árpi nevű fráter írta meg tábori levelezőlapon egyik cimborájának, aki itt a szomszédos században lesi, hogy mikor eszkomotálhatná magát ő is a Hinterland valamelyik Spitáljába – hogy találkozott a tanácsos úrral. Nem bizonyos, hogy igaz-e?

– Igaz.

– No lám! Csudálatosképen nem hazudott.

– Nem hazudott. Találkoztam ezzel a Ganz Árpival.

– Hát ettül a fülestől eredt a pletyka.

– Mit pletykázott?

– Biz én már nem igen emlékszem – mosolygott kedélyesen az őrmester, miközben ismét óráját nézte – fél tizenegy, lássunk a menázsi után! – csak annyit tudok, hogy pletykázott. Olyasmi állt a firkájában, hogy a tanácsos urat »hölgytársaságban« találta.

– Hölgytársaságban?

– Abban.

A dolog oly sután hangzott, hogy el kellett nevetnem magamat. Azután nagyjában elbeszéltem az őrmesternek az egész Regina-históriát. Figyelmesen hallgatott, majd leintett a kezével és így szólt:

– Biz ez a szegény kis Regina nem »hölgy« és Árpi ostoba szamár, ha pletykázik róla. Egyébként… tegye el, főerdőtanácsos úr, ezt a históriát is többi háborús emlékei közé. Lesz még több is, ha nem sikerül hamarosan faképnél hagynunk ezt a savanyú szagú országot. Huh, be utálom ezt a mindenünnen orromba tolakodó örökös büdösséget…

S az óriás őszinte émelyedéssel fintorgatta orrát, – mintha csakugyan érezte volna, amiről beszélt.

Kezet nyújtott és elváltunk.

A nap csendben telt el. A szemben levő ellenséges állások felől a szokásos egyes »ébresztő« puskalövéseken kívül, amelyekre senki sem szokott hederíteni – kiadósabb kötekedés nem érkezett.

A déli menázsit különös jóétvággyal fogyasztottam el, – jóideje, hogy nem ehettem becsületesen megfőtt meleg ételt, ennélfogva tehát felette izlett a »pityóka« (krumpli) leves is, a hagymás marhahus is, meg a derelye is. Ma extra porció jár ki a legénységnek – fejenként félliter borral. Ebből minden fiú már délben megtudta, hogy a mai szent nap lenyugvásakor valami lesz… Extra menázsi, bor, dohány – közönséges alkalmatosság idejére nem jár, csak ha »valami lesz«…

Az előjelek már esti hat óra tájban mutatkoztak.

Eleven sürgés-forgás indult az egész vonalon.

A Kompagnie-Train munkában volt.

Talicskázták a friss municiót, századonként nyolc-tíz ládával – s ezen kívül még két rezerva láda is bekerült az árkok központi fedezékébe.

Hét óra tájban maga Morelli kapitány úr inspiciálta végig az egész ránk eső vonalat. Minden árokrésznél megállt és »kis beszédet« mondott. Ezeket a kis beszédeket már annyiszor elmondotta, hogy a legények valamennyit kívülről tudták. Ez a szó, hogy Ruhe körülbelül harmincszor, a Vorsicht huszonötször, a Schneidigkeit tizenöt-húszszor fordult elő bennök, – ezzel szemben a »magyar virtus« ötvenszer, a »magyar katona« legalább százszor és ez a kifejezés, hogy »le fogunk borsozni éket!« egynéhány százszor is előfordult ezekben a recsegő »Aufmunterung«-al elmondott úgynevezett kis beszédekben, amelyekről derék öreg kapitányunk bizonyára azt képzelte, hogy a század harci sikereinek biztosításához hozzájárultak.

Nyolc óra felé Schultz hadnagy úr járta végig mégegyszer a frontot.

Finom, sápadt arca változatlanul egyforma maradt.

Semmi változást nem vettem rajta észre. Talán ő volt az egész divizióban az egyetlen fiatalember, aki fölött nyom nélkül viharzott el a háború eddigi összes nyomorúsága, öröme, szennye és dicsősége. Minden nap gondosan megborotválkozott. Ebben körülbelül minden benne van.

Amikor megpillantott, megállt és futólag végignézett.

– Ön az? Úgy tudom, hogy önt már töröltük.

– Berukkoltam, hadnagy úr.

Egy pillanatig figyelmesen vizsgált, azután – úgy vettem észre – mintha alig megvillanó mosoly surrant volna végig ajkai szegletében…

– Egyedül rukkolt be?

– Igenis, egyedül.

– Remélem, jól mulatott?

Nem válaszolhattam neki, mert a kérdés után nyomban sarkon fordult és otthagyott. Persze, mit is válaszolhattam volna? A két gyorsan egymásután következő kérdésből könnyű volt kitalálni, hogy ő is tud a Regina-históriáról. Jellemző, hogy az ilyen dolog mily általános érdeklődés rangjára emelkedik… ha csak egy olyan rongyocska szoknyácskáról van is szó, mint amilyen a Regináé volt. S mindez nehéz és komoly időkben történik – szemtől-szembe az ellenséggel, az ezer oldal felől leselkedő halál szomorú pitvarában…

Nyolc óra.

A sötétség beálltakor az eddigi elevenséget általános csend váltotta fel.

Minden ember feszült figyelemmel várta, hogy mi fog történni és melyik oldalon indul meg a tánc.

Néhány perccel nyolc óra után Varga őrmester herkulesi alakja bukkant föl közelemben a sötétségből. Odalépett mellém és elégedetten dörzsölgette kezeit.

– Készüljön, tanácsos úr – mondotta jókedvűen – most futott végig a telefonokon a parancs… nyolc óra negyven perckor meg fogjuk rohanni azokat a kaftános parasztokat.

Nem éreztem semmi meglepetést. A hír nem jött váratlanul. Egész délután beszélték, hogy ma este »lesz valami«.

– Én készen vagyok – válaszoltam az örvendező Herkulesnek – csak az látszik kissé szokatlannak, hogy a mulatságot ágyúk nélkül akarják megtartani.

Varga őrmester vállat vont.

– Afféle »meztelen« roham lesz, tanácsos úr… Az okát nem tudom és nem is kérdezem. Nekem elég, hogy végre itt lehet hagyni ezeket a piszok Stellungokat, amilyeneknél utálatosabbakat még sohasem láttam és nem szagoltam… fuj! ahányszor lélegzetet veszek – ki akar fordulni a gyomrom…

Ebből a gyomorémelyítő rossz szagból más emberfia nem érzett semmit. A levegő tiszta és szokatlanul hüvös volt, – bőségesen éltette a tüdőt és egyáltalában nem alkalmatlankodott a szagló érzékeknek. A harag és türelmetlenség azonban már oly erős volt ebben a különben mindig méltányosan ítélkező óriásban, hogy valósággal is érezte a büdösséget, amelynek nyoma sem volt.

– Türelmetlen, őrmester úr… válaszoltam csak azért, hogy épen mondjak valamit.

No, jó helyen kopogtattam! Egy ízben már tanuja voltam, mint döngette mérgében az árok agyagos oldalát, – de amilyen haragos erővel most csapott le vastag ökle a Deckung oldalára, az épen elégnek látszott arra, hogy az egész rozoga alkotmányt romba döntse.

– Pléh angyalát ennek a büdös országnak, hát hogyne volnék türelmelten – fakadt ki oly hirtelen kilobbanó méreggel, mintha rakétát gyújtottak volna meg – hát nem volt elég?

Bólintottam, hogy de – elég volt.

– Csak meg ne hallja a kapitány úr – súgtam oda neki figyelmeztetőleg – félreérthetné a dolgot…

Azonnal elhallgatott.

– Igaza van… mormogta nagyokat fújva – bár engem már ismer…

Morelli kapitány úr csakugyan a közelünkben tartózkodott. Alakját nem lehetett kivenni a sötétségben, halkra tompított rekedtes hangját azonban meghallottuk.

– Már járt itt… mit akarhat?

– Úgy tetszik, haragszik.

– Érti, hogy mit mond?

– Nem.

Tovább hallgatóztunk, az öreg úr azonban távolabb volt, semhogy halkan, indulatosan elrecsegett parancsainak értelmét ki tudtam volna venni. Másfél perc múlva megértettük, hogy miről van szó. Közvetlen mellettünk egy bakagyerek alakja bontakozott ki a sötétségből. Termetes kosarat cipelt karján a fiú. Ebbe a kosárba szó nélkül belenyúlt, kiemelt belőle egy borosüveget és azt a markomba nyomva, visszasietett abban az irányban, ahonnan jött.

Varga őrmester haragos dohogása rögtön átváltozott jókedvű derültséggé.

– Egy üveg bor, tanácsos úr… a rézangyalát! Ezt azért osztogatja szét fiai között az öreg, hogy nagyobb kurázsijuk legyen és minél hathatósabban »le fogunk borsozni éket!«… Bizonyosan későbben érkeztek meg a bundások a borral, semmint parancsolta – azért szidja most valamennyinek a »nénéd kontyit!«

Megint csak azt kellett látnom, hogy ennél a mi öreg kapitányunknál atyaibb századparancsnok nincs sehol a világon – képes megszegni a magasabb tilalmakat is, csakhogy fiainak kedvében járjon. Válságos órák küszöbén minden szeszes ital szigorúan tilos. Ennélfogva – kiosztatja a maga titkos adományát sötétségben. A fiúk gyorsan megisszák, az üres üveget beássák a földbe – és senki sem tud semmiről semmit!..

Varga őrmester úr lekuporodott az árok aljára, megvilágította villamos lámpácskájával az óráját, azután hirtelen ismét talpra pattant.

– Nyolc óra harmincöt… suttogta elégedetten.

– Még öt perc.

– Még öt…

Ettől a pillanattól kezdve több szó nem esett. Lestük a parancsot, amely egész frontunkat ki fogja mozdítani az árkok sötétségbe burkolt labirintusából. Varga őrmester izgatottabb volt, mint én. Nem a félelem miatt. A várakozást nem állta – nem tudott hallgatni és türelmesen várni. Ez jobban fölizgatta érzékeit, mint a legnagyobb veszély. Szinte reszketett az egész nagy darab ember, mintha forró láz gyötörte volna.

Most egy rövid, alig hallható fütty szisszent keresztül a sötétségen…

– Végre!.. – lélegzett föl megkönnyebbülten és azonnal felugrott a patronládáról, amelyre izgatott várakozásában tízszer is leült, hogy ismét felálljon és hátrább rúgja.

– Megyünk?

– Megyünk, tanácsos úr! A distancia odáig… azokhoz… valamivel több, mint négyszáz lépés. Nagyságodnak ennyit elég tudni.

Intettem, hogy elég.

A következő pillanatban az őrmester hatalmas alakja eltűnt mellőlem. Csak halkan dörmögő hangját hallottam a sötétségben:

– Szt!.. Vorwerts, gyerekek… alé!..

Mozgás az összes vonalakon. Látni semmit sem lehetett, csak az egymáshoz ütődő Rüstung-darabok zaja volt hallható, amint a sietve előrenyomuló legénység mozgása elkezdődött.

Magam a legszélső jobbszárnyon iparkodtam a többiekkel a kontaktust fentartani. Itt valami negyven fiú nyomakodott előre zárt vonalban, nehogy egymástól elmaradjunk. Az oroszoknak nem voltak fényszóróik, különben nem lehetett volna ezt a vakmerő »stikli«-t elkövetni.

Három perc mulva a balszélső vonalak felől már felhangzott a hosszan elnyújtott, harsány hurrá!… Ott már sturmoltak a fiúk. Gyorsabb lábuk volt, mint nekünk. Igaz, hogy a terep is simább azon a szakaszon, mint a miénken, ahol az ember folyton botlott.

Összevissza fegyverropogás… néhány géppuska… sípjelek… És rettenetes kaosza az emberi ordításnak az állati üvöltözéstől kezdve föl egészen a füldobrepesztő visításig.

Egy perc mulva mi is belekerültünk a vad forgatagba.

Varga őrmester bömbölése csapódott füleimbe:

– Vágjátok… a pakfón Krisztussát a fejinek, különben sohse megyünk haza!

Mindig ezzel a csataordítással biztatta embereit.

Borzasztó kavarodás támadt a sötétségben.

A fiúk szilaj lármával özönlötték el az orosz árkokat és rettenetes csapásokat mértek puskaaggyal a kétségbeesetten védekező ellenségre.

– Legázolni ezeket a kaftános parasztokat!.. – dörögte mennydörgő hangon az óriás – különben sohse megyünk haza!

Valahol messze, a balszárny-vonalak irányában most az ágyúk is beleordítottak a Sturm rettentő lármájába.

Most egy fülsértő hang sivított végig a levegőn:

– Die sind dort schon fertig, gyerekek! Ágyúk pfefferolnak menekülő ellenségbe bele… Hurrá! Für's Kaiser und Vaterland!

Morelli kapitány úr hangja ez? Rá sem lehetett ismerni… Mintha egy dühös vércse vijjongott volna.

– Éljen a kapitány úr! – ordították a fiúk.

– Éljen a magyar becsilet és gurázs! – rikoltotta magasra emelt revolverét megforgatva az öreg úr – also csak nyugalom, fiaim, nur Ruhe, und Vorsicht… und elevigyazatosság!

Furcsán hangzottak ezek a megszokott intések ebben a vad dulakodásban, szinte bosszantották a füleimet. Olyan ez, mintha egy vén tyúk szokásból kotkodácsol… Bizonyos, hogy szörnyű izgatottságában nem is tudta az öreg úr, mit beszél.

Egy másik bizonyosság azonban még szörnyűbb hatással lehetett rá. Ezen a szakaszon nem bírtunk az ellenséggel… ezt észre kellett venni. Minden erőlködés hiábavaló volt. Túlerővel kerültünk szembe… Számuk percenként nőtt, ahelyett hogy fogyott volna. Mindig új, meg új szuronyos csoportok bukkantak ki a sötétségből és vetették magukat sturmoló vonalunkra…

Ez volt az az időpont, amikor a körülöttem tomboló rettenetes lármából már kezdtem semmit sem hallani. Kit vágtam le puskaaggyal a felém rohanó tömegből, kit ütöttem le ököllel… nem tudom… Volt-e valaki a fiúk közül mellettem, vagy nem volt… Még Varga őrmester bömbölő hangját sem tudtam a borzalmas ordítozásban fölismerni.

Most egy nehéz ütés tompa sajgása nyilalt tagjaimba.

Lábon akartam maradni, de nem bírtam… Megtántorodva hátráltam vissza és belezuhantam valami bokrok közé. Erőlködtem, hogy ismét talpra álljak, de nem sikerült. A halálos kimerültség forró verítéke csak úgy dőlt rólam, egész testem egy víz volt… lihegve, levegő után kapkodva tudtam nehezen fujtató tüdőmbe egy kis enyhülést kapni…

Úgy tetszett, mintha egy nagy, minden ólomnál nehezebb súly nyomná testemet a földre… egészen le… talán a föld alá. Mert mintha már el is tűnt volna testem a földről…

Valami rossz ízű nyirkot éreztem a szájamon. Lenyaltam és kiköptem. Vér… Lehet, hogy az én vérem. De lehet, hogy csak odafröccsent nagy csomóban valakinek a testéből és most folyik le félig megalvadva a szájamig… ahonnan lenyaltam… és kiköptem.

A fejem zúgott, mint a malom. Nem hallottam semmit. Lárma, ordítozás, nehéz ütések puffanása, sikoltások… Van itt valaki? Valósággal, mintha egyesegyedül lettem volna a mozdulatlan csendben…

…Arra még homályosan emlékszem, hogy fejem mélyebbre esett vissza a bokrok közé és néhány perc mulva elálmosodtam. Egyébként pedig, mintha sohasem éreztem volna magamat jobban, mint most. Nyugodt és álmos voltam. Bárcsak becsületesen ki tudnám magamat aludni…

*

Meddig fekhettem ott a bokrok között, nem bizonyos. Mire magamhoz térve a halálosan tompa kábulatból, lassankint ébredezni és eszmélni kezdtem, azt gondoltam, hogy reggel van. De bizonyosan még igen korán lehet… talán pirkadó hajnal, mert a világ még felette homályos volt, s a bokrok legfelső ágain fel-feltünedező fény nagyon gyenge. Hanyatt feküdtem valami mélyedésfélében, melyet a bokrok egészen körülvettek s egyúttal el is rejtettek a kívülről betolakodó kíváncsiság elől. Amikor néhány perc mulva jobban össze tudtam szedni gondolataimat, azt tapasztaltam, hogy a világosság nem kelet felől, hanem nyugati irányból érkezik a körülöttem levő bokrok legfelső zöldjéhez… Ezen a tüneményen hosszasan eltűnődtem, míg végre is rászántam magamat, hogy tovább fogok gondolkozni és meg fogok benne nyugodni, hogy most tulajdonképen nem reggel van, hanem esti alkonyatidő, úgy körülbelül hét, félnyolc óra, vagy ilyesmi. És ennélfogva tehát nemcsak az egész éjjelt töltöttem már el itt ebben az árokformán kikámvázott mélyedésben, hanem a rákövetkező egész napot is, a most lassanként leereszkedő alkonyatig… Ezen a dolgon aztán megint csak hosszasan elgondolkoztam. Mozdulatlanul, hanyatt-fekve próbálgattam végtelenül lustán működő értelmemet frissebb munkára serkenteni. Annyi már bizonyosnak látszott, hogy több mint húsz órája fekszem itt egyugyanazon helyen magamra hagyva, anélkül hogy valaki rámakadt volna. Tehát az is bizonyos, hogy segítségre ezek után már sehonnan sem számíthatok. Akár mi maradtunk urai a csatatérnek, akár az ellenség, az ütközet színhelyén megjelenő »takarítók« eddig már bizonyosan elvégezték a streifolást és tovább vonultak, új munkára.

Ha a mi embereink takarítottak volna, – tünődtem magamban – megtaláltak és elvittek volna innen. A szanitéckutyák bizonyosan megtaláltak volna. De lám, nem találtak meg, tehát nem is kerestek. Eképen arra kell gondolni, hogy az ellenség emberei takarítottak és azok nem akadtak rám, különben már fogságban lennék.

Hallgatózva nyújtogattam a nyakamat, hátha elfoghatnék valami hangot, amely alkalmas lenne arra, hogy föltevéseimet megerősítse. De sehol semmi nyoma az életnek, mindenütt nyugalmas csend és hangtalan homály.

Befejeződött-e már az ütközet, vagy csak tovább hömpölygött erről a vidékről… az Isten tudja! Rossz érzéseim támadtak erről az összecsapásról. Az volt az érzésem, hogy ezen a fronton, ahol az én Bataillonom is részt vett a verekedésben, alighanem baj történt… Itt túlságosan sok volt a kaftános paraszt, ahogy a fiúk a hosszúkabátos orosz legénységet nevezni szokták. Emlékszem… rögtön a Sturm elején egész gomolyag ilyen kaftános fickó közé keveredtem magam is s a sötétségben jóformán azt sem tudtam, hogy ellenséget vagy jóbarátot ragadok-e meg. Arról, hogy ki sújtott le valami nehéz tárggyal a tarkómra, fogalmam sem volt. Bizony megeshetik, hogy nem is ellenséges kéz terített le a sötétségben, hanem valaki a mieink közül.

Kísérletet tettem, hogy felkuporodjak fektemből.

Ez el fogja dönteni azt is, hogy elnyomorodtam-e testem valamely részén, vagy csak az ütés nehéz ereje kábított el annyira, hogy tehetetlenül fekve maradtam és átaludtam az ütközetet követő egész napot.

Kezeimet nekifeszítve a földnek, föltápászkodtam és felültem. Nem éreztem fájdalmat sehol. A blúzom ujja és melle tele volt rászáradt vérszennyel, de ez nem volt az én vérem. Úgy freccsenhetett rá, ki tudja, kinek a sebéből és bemocskolta arcomat is. Zsebtükröm segítségével és benyálazott zsebkendőmmel nagyjában letakarítottam arcomról a rászáradt vért és e művelet közben azt is láttam, hogy semmi híjja sincs a holmimnak. Hátizsák, kenyértarisznya, kulacs, tölténytáskák, Manlicher, minden itt hever mellettem érintetlenül. Tehát immár kétségtelenül bizonyos, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor eszméletlenül ide lezuhantam és fekve maradtam, semmiféle teremtett emberi lélek nem mutatkozott ezeknek a sűrű fagyalbokroknak közelében: se barát, sem ellenség. Ha nehéz sebet találtam volna kapni, bátran kilehelhettem volna a lelkemet, mint az erdei vad… senki sem tudta volna, hogy elpusztultam.

Azonban nem pusztultam el, sőt úgy látszik, elég könnyen kerültem ki a tegnap esti véres táncból, egyetlen gyalázatos ütés árán, amely ebbe a gödörbe vágott és itt is marasztott. A tarkóm körül volt a hiba. A nyakam és vállam sajgott, ha megmozdítottam, sebet azonban nem találtam sem a nyakamon, sem a vállaimon. Puskaagy érhetett, még pedig lapra fordulva, különben vagy a magazin vagy a Stoss-Kurbel okvetlen sebet vágott volna a tarkóm tájékába.

Éhesnek éreztem magamat és ez újabb jele volt a szerencsének, amelyről méltán beszélhettem.

Magamhoz húztam hátizsákomat és kiszedve belőle a kenyeret meg a szalonnát, nyugodalmasan enni kezdtem. Ugyanolyan kellemes nyugalom ömlött el egész valómon, mint az este, azzal a különbséggel, hogy most nem voltam sem álmos, sem kimerült. Igaz, hogy nem is fárasztottam elmémet a gondolkozással. Nem töprengtem azon, hogy ezután mi lesz, mit teszek, hová vetődöm és merre indulok, ha majd elindulok… hanem a legnagyobb lelki nyugodalommal újabb karéj kenyeret szegtem egy újabb falatka szalonnához és azt is megettem. Azután leöntöttem néhány korty szilvóriummal és semmi csodálni valót nem találtam rajta, hogy a szilvóriumos üveg nem tört össze, holott világosan emlékszem, hogy zuhanásom közben hanyatt estem, épen a hátizsákra. Mégis épen maradt a sárga színű hazai kincs.

A pálinka hatása hamarosan jelentkezett, agyam lomha kerekei gyorsabban kezdtek forogni s a gondolkozási képesség élénkségével párhuzamosan eddigi lusta és békés nyugalmam is tünedezni kezdett…

Mielőtt az éjjeli sötétség beáll, el kell magamat valamire határoznom, mert itt nem maradhatok.

Dolgozni kezdtek természetes ösztöneim is, s ezek egy csöppet sem voltak biztatók… ösztönszerűen megéreztem, hogy ezen a helyen nem vagyok barátságos földön és semmiesetre sem vagyok biztonságban, hanem ki vagyok téve annak az eshetőségnek, hogy valamely ellenséges őrjárat mégis csak fölfedez és fogságba hurcol, ha el bír fogni. Ez ugyan nem egészen bizonyos, de lehetséges.

Az órám rosszabbul állta zuhanásomat, mint a szilvóriumos üvegem, – megállt. Nem határozhattam meg pontosan az időt, de a gyorsan leszálló alkonyaiból következtetve, közelebb járhatott az esti nyolc óra, semmint a hét.

Fölemelkedtem ülő helyzetemből és óvatosan körülnéztem.

Senki.

Egyedül voltam. Amerre szemem elláthatott, mindenütt csend és elhagyatottság.

A közel vidéknek ez a szakasza tele volt bokrokkal, az erdőség csak e bokor-labirintuson túl kezdődött, szemmértékkel mérve körülbelül két kilométernyi távolságra attól a helytől, ahonnan szertevizsgálódtam. Tisztában voltam vele, hogy mindenekfelett az erdőt kell okvetlen elérnem. Ha egyszer benn leszek, az »erdei ember« tapasztalt ösztöne rá fog vezérelni a helyes útra. Fogságba jutni… ez rettenetes szerencsétlenség volna. Rosszabb a halálnál is, a magam szempontjából. Aki egész életét a természet hatalmas arányai között töltötte el, az nem bírja el a fogságot. Ép elmével legalább nem.

Ennél a gondolatnál keményebb sarkantyú nem is érhetett volna. A bágyadtságnak utolsó nyoma is eltűnt, egyszerre olyan nyugtalannak és fürgének éreztem magamat, mint valamely veszélytől félő ragadozó.

S most már egy pillanatig sem kételkedtem elhatározásom végrehajtásában, hanem oly gyorsan, amint csak bírtam, magamra szereltem összes holmimat, vállamra löktem a Manlichert és azzal mars!.. direkció az erdő és benne a szabadulás.

Lehajtott fejjel törtem magamnak utat a bokrok között, bár erre a nagy óvatosságra nem igen volt szükség, az utamba kerülő bokrok jórészt oly magasak voltak, hogy egy lovas is észrevétlenül válthatott volna át köztük, felületesen figyelő szem egyáltalában nem vette volna észre.

Bújkáló utamnak itt-ott mindjárt az első percekben akadtak állomásai és ezekből meggyőződtem, ami sejtelmem formájában már eddig is élt bennem, hogy a csatatérnek ezen a szerencsétlen szakaszán, fájdalom, nem mi maradtunk az urak… Halott katonák hevertek a bokrok között. Oroszok is. Egy ilyen örökre elcsendesedett szegény fiúba úgy megbotlottam, hogy majdnem szívembe nyilallott, mikor csizmám orra a boldogtalannak kihűlt testéhez ért… Hiába! Ezt nem lehet megszokni. Az ember idővel belefásul, de csak egy időre. Azután ismét elölről kezdődik az érző lélek természetes borzongása.