Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet)», sayfa 5

XVI. A BUZOGÁNYOS GYERMEK

Volt egy időben egy szegény ember, ki valamely városban ökörcsordás volt; nekie pedig egy fia. Ez a fiú egy időben odakint volt a marhával, és arra tizenkét furmányos szekér jött, és mind teli volt rakva sínvassal, és olyan helyre mentek, ahol iszonyú nagy sár volt, és elakadtak. Itt a lovakat mind eleibe fogdosták egy-egy kocsiba, még sem birták egyikét is kivontatni: a gyermek pedig nézi ezeket mint kínlódnak; egyszerre meggondolja magát, és oda megyen hozzájok, és azt mondja: Adtok-e nekem annyi vasat, a mennyit elbirok? én mindjárt kivontatlak innét titeket. Itten a furmányosok csak a szemibe tekintenek, hogy micsoda ember? hisz ez nem bír el csak két darabot se, de még is mondják nekie, mindegyik közülök javaslotta: hogy csak vontass bennünket mind ki, elvihetsz a mennyit elbírsz. A gyermek itten egyenként a kocsikat megfogja, és mind ki rángatja a sárból; akkor nekie megy az elsőnek, és a többit is mind felvette a vállára. Hát megijednek a furmányosok, csak nézik csak nézik, a gyermek hogy elviszi a vasat mind, még se mertek nekie szólni, mert hogyha ezen sok vasat el bírta vinni, gondolták magokba, hát minket, ha még annyian lennénk is, mind összever. Itten a gyermek beviszi a vasat egyenesen a városba, a kovácshoz, és mondja nekie: hallod-e, kovács, ebből a vasból énnekem még ma csinálj egy buzogányt. A kovács azt feleli nekie: fiú, a bizony könnyű volna, csak volna oztán olyas valaki, aki azt forgatná is. Mondja a gyermek: ha tik nem birtok vele, itt leszek én és majd elforgatom. Akkor a kovács azon tizenkét szekér vasat mind összetette a tűzre és összecsinálta. Amidőn már kész volt, a gyermek felvette vállára, és kivitte a marhához. Itten estve kimegy a gyermekhez az atyja, és megmutatja atyjának, mely jó botja vagyon! Feleli, jó biz a, de nem tudom hogy hol vetted? A gyermek azt mondja reá: akarhol vettem, csakhogy van, és most enyim a bot. Itten a gyermek szinte úgy hajigálta a marhákat azzal a buzogánynyal, mint az apja az ő botjával, pedig akit ért, mindjárt leesett azon marha; a város elei pedig eztet megtudta, hogy eféleképen agyon veregeti a marháit, behivatják az apját a városházához, és azt mondják nekie: hogyha a fiadat el nem csapod, minden jószágodat elveszszük. Kimegy tehát a csordás a fiához, és megmondja nekie, hogy mit akar a város elei ővele csinálni; akkor csak felvette a gyermek a buzogányt a vállára, és bemegy egyenesen a városházához: halljátok-e? hát ti engemet nem hagytok meg itt az atyámnál? én elmegyek, de ha megtudom hogy legkevesebbet is cselekedni fogtok az atyámmal míg visszajövök, úgy mindnyájatokat összeverlek ezen buzogánynyal. Ezek után elment a gyermek bújdosni; annyira ment már, hogy egyszer rátalál egy oroszlánra; kérdezi: hallod-e, oroszlán, hova mégy te? Én bizony bújdosni megyek. Hát gyere velem, én is azon feltételben vagyok. Itten már ketten voltak, s tovább mentek; ismét találnak egy medvére; a gyermek azt is felfogta magához; itten egyszersmind megörűlt ennek a gyermek, hogy jó két erős vadállatja vagyon őnekie; hogyha még egyet találna, annál jobb lenne. Amint mennek, ismét talál a gyermek egy farkast, és azt is felfogta, s itten mondja magában: már nem félek, akármerre megyek a világban.

Itten találtak ők egy erdőt, és megállottak az erdő alatt, a gyermek pedig bement az erdőbe, és fogott azonnal két szarvast, és széjelosztotta három vadjainak. Ebben az erdőben pedig volt egy ördöngös vénasszony, az pedig megleste volt hogy mit csinál a gyermek, de közel nem mert hozzája menni a boszorkány, minthogy félt tőlök. Itten a három vadak jól laktak, a gyermekre pedig már az álom is reá érkezvén, mondja vadjainak, hogy ő lefekszik, hanem hogy közületek egy mindig ébren legyen, kettő pedig mindig nyugodhatik velem együtt. Legelsőbb is az oroszlán maradt fen egy óráig; amidőn már az egy óra elmúlt, akkor felköltötte a medvét: hallod-e, jól vigyázz az óra alatt, hogy el ne aludjál; itten az oroszlán is lefeküdt. Amidőn ennek is az órája elmúlt, a medve felkölti a farkast: hallod-e, kelj fel, mivel elmúlt már egy óra, de jól vigyázz, el ne aludjál, avagy itt ne hadd a helyedet; ezek után a medve is lefeküdt. A farkas, minthogy úgyis hamis, eszébe jön: jó volna talán nekie az erdőbe menni, hát ha valamely vadat találna azon idő alatt míg pajtásai aludnának? Azzal ott hagyta őket, és bement az erdőbe. A vén asszony pedig ezt jól tudta volt, hogy ez elment, és a többi hogy alusznak, akkor oda megy, és a gyermeknek elvágja a nyakát. Itt a farkas egyszer előjön, mindjárt megijed, hogy a gazdájának el volt a nyaka vágva; nem szólt ő a többinek, hanem csak lefeküdt a többi közzé, majd azt gondolják hogyha felkelnek, hogy ő csak elaludt volna.

Egyszer az oroszlán csak felkel, hát látja hogy a gyermeknek a nyaka el vagyon vágva, mindjárt felkölti a medvét, és mondja nekie: látod-e, elvágták a gazdánknak a nyakát; akkor a medve oda megyen a farkashoz, mivel a medvének úgy is jó nagy lábai vannak, s úgy megütötte a farkast, hogy fekvésiből jó nagy hajításnyira odább esett. Amidőn visszajött, kérdezik tőle: hol voltál, s mért hagytad itten a helyedet, avagy minek feküdtél le? látod a gazdánkat már megöletted valaki által: itten más mód nincsen, hanem hozz olyan füvet, amelylyel a nyakát oda ragaszthatjuk, mert ha nem hozol, a te életednek is vége lesz. Itten a farkas ijedtében szalad, ordít hegyeken völgyeken keresztül, egyszer talál egy kis gyíkot, a kinek a szája teli volt azon fűvel; a farkas reá ugrott, elvette szájából a füvet, s azzal szaladt a medve felé. Amidőn már oda érkezett, általadja a füvet az oroszlánnak, ez a medvével megkenték a nyakát a gyermeknek, és oda ragasztották nekie, de nézik hogy jól hagyták-e? hát egyszer csak látják hogy biz az egész ábrázatját hátra hagyták; akkor megkapta az oroszlán és a medve, letörik vissza, és újonnan mássánt ismét oda ragasztották; akkor mondják a farkasnak: hozz az élesztő vízből, a csöngő szőllőből, és a mosolygó almából, akarhonnend veszed, de addig elől ne merészelj jönni, külömben vége lesz életednek. Itten a farkas ugyan megint szaladásnak veszi magát hegyen völgyön egyaránt, s talál egy kígyóra: hallod-e, mutasd te énnekem meg: hol vagyon az élesztő víz, a csöngő szőllő és a mosolygó alma? vagy hozz magad, különben vége lesz életednek. Akkor a kígyó oda vezette a farkast; s a farkas hozta az élő vizet és a többit, azután visszaszaladt az oroszlánhoz, és odaérkezésekor oda adta nekie. Itten a gyermeket mindjárt megöntözi az oroszlán, és erre a gyermek megintlen fölelevenedett, mint régenten volt; de mindezekről ő semmit sem tudott, mivel, amidőn a nyakát elvágták, ő akkor épen aludt, s azon gondolatban volt, hogy csak épen most ébredt volna fel; és a három vadak az esetet meg nem mondták, mert nem akartak magoknak bajt csinálni, csakhogy feleleveníthették, azon örűltek.

Azzal útnak indulának, s annyira mennek, hogy találnak egy királyi várost, aki egészen be volt húzva fekete szőnyeggel, úgy gyászoltak. A gyermek bemegy a kávéházba, és kérdezi az ottanlévő uraktól, hogy micsoda dolog lehet az, hogy ezen város úgy be vagyon gyászítva? Erre azt mondják nekie, hogy már több esztendeje hogy a tizenkétfejű sárkány elfogta a várostól a vizet, és máskép egy cseppet sem kaphattak, hanem minden reggel egy leányt kellett nekie adni, és úgy adott vizet; most pedig már a király leányára kerűlt a sor, és minthogy holnap után kiviszik, azt gyászolja az egész város. A gyermek azt is megkérdezte, hogy hány óratájban viszik ki, s hová? Azt felelték, hogy harmadnap múlva reggel 9 órakor ide s ide viszik, de találkozott egy veres vitéz, aki felállott mellette, hogy ő meg fogja menteni a princesznét a tizenkétfejű sárkánytól, és ki fog vele szembe menni. Akkor a gyermek csak egyenesen bement a király udvarába, és kínálkozik ottan hogy ő juhász volna, szeretne a király udvarába maradni. Volt pedig a királynak tizenkét selyembirkája, és őtet mindjárt megfogadta, és melléjök őrízetül tette.

Reggel, mikor a gyermek ki akarta hajtani a birkákat, reá parancsoltak, hogy a rézhídon által ne ereszsze a selyemmezőre, de a gyermek amidőn kihajtotta a juhokat, nem kellett őnekie híd, hanem a víz szélin megfogta a legnagyobbikat amely köztök volt, reá ült, és keresztül ment a selyemmezőre. Akkor nap ott vagyon ő a birkáival; amidőn már beestveledett, ismét reá ült, és úgyan visszaúszott vele a birka, és akkor haza hajtotta őket. Másnap hasonlóképen kihajtotta, és ismét általusztatta őket a selyemmezőre, és mikor már beestveledett, megintlen visszahozta őket azon módon; s ismét haza hajtotta. Harmadik napon ismét kihajtotta, hanem már akkor őmaga által nem ment csak a birkákat kergette által, ő pedig a három vadjaival oda ült a rézhídhoz; hát látja a tizenkétfejű sárkányt, hogyan jött ki a híd alól valamely nyolc óratájkor. Minthogy megéhezett, várta már hogy hozzák-e a princesznét; akkor felveszi a gyermek buzogányát, és megy felé. Itt a sárkány azt mondja nekie: gyere csak, úgy is éhes vagyok, teveled is több pecsenyém lesz. A gyermek feleli vissza: nem tudom, kutya, lesz-e belőle valami vagy semmi? akkor a sárkány a farkával egyet csavarít, s a gyermeket levágja a földre, de a gyermek se vette tréfára a dolgot, felugrik, s annyira hadakszik vele, hogy a gyermek már alig vagyon, az oroszlán pedig és a medve csak messziről nézték; de még is már három fejét leütött a buzogánynyal; akkor az oroszlán neki ugrik, de, úgy elhajítja a sárkányt hogy alig győz visszajönni; az oroszlán sem veszi tréfára a dolgot, nekie megy nagy méreggel, és az is három fejét elszakasztott. Azután a medve ugrik neki, de a sárkány vagdalja a medvét a földhöz, hanem hogy a medvének jó nagy lába vagyon, nem akart semmiféleképen tőle félni; a medve is elszakasztott nekie három fejét. Itten minthogy jól megpihent a gyermek, de a farkast pedig nem merte nekie küldeni, maga neki ugrott még egyszer, és szerencsésen leütött két fejét. Hát már csak még egy feje vagyon: akkor mondja a sárkány: hallod-e fiú, csak a híriért is hadd meg ezen egy fejemet, hát megeresztem a vizet a városnak, mint ezelőtt volt. Akkor a gyermek híja, hogy mutassa meg hol legyen elfogva a víz, és oda is vezette őtet a rézhídnak a végihez, ahol a forrásra volt egy nagy malomkő leborítva, és ezek után ismét visszament a gyermek a sárkánynyal oda, ahol veszekedtek, és még azon egy fejét is leütötte nekie. Itten pedig a gyermek a tizenkét fejekből kivette a nyelveket, és bevetette a tarisznyába, azzal ott hagyta a fejét, épen csak a nyelvet vitte magával, és félre huzódott.

Egyszer, vagy kilenc óratájban, csak hozzák a princesznét nagy bandaszóval. Amidőn már a kapun kiérnek, a kaput felhúzták, csak a veres vitéz ment ki a princesznével, és mennek egyenest a rézhídnak; oda érnek a vérpiacra, hát látja a veres vitéz, hogy mind le vagyon a feje vagdalva; akkor mindjárt letérdepeltette a princesznét, és hétszer megesküdteté hogy ő csak azt vallja minden embernek, hogy ő mentette volna meg a haláltól, és hogy ő verte le a sárkánynak tizenkét fejét; azután a veres vitéz valami fejeket felhúzott a kardjára, és a kezkenőit felkötötte fölibe, és úgy ment be a princesznével együtt a városba. Itten pedig már a gyermek a követ felszakasztotta, de oly forrás volt, hogy egy fertály idő alatt az egész várost körülfutta a víz. Itten az egész város Vívátot kiált, hogy a veres vitéz megmentette a princesznét a tizenkétfejű sárkánytól, és hogy a vizet is megeresztette, mint annakelőtte volt. Ezek után a veres vitéz felment a királyhoz, és öszvehivattak több királyokat is a lakodalomra. Ez alatt, nagy mulatság között, a gyermek estve írt egy cédulát, és az oroszlánnak a nyakába akasztotta egy kosárral, és beküldötte a királyi udvarba, hogy adja által a szakácsnak, és mondja meg, hogy adja által a princesznének. Itten a szakács, amint megkapta, által is adatta a princesznének, ez bele nézett, és amidőn megértette kívánságát, parancsolatúl adta hogy a legjobb süteményekkel rakják teli a kosarat. Akkor az oroszlán úgyan visszavitte teli süteményekkel a gazdájához, és esznek isznak ők négyen jól. Második estve beküldötte a medvét, ugyanazon értelemmel, akitől is megint teli kosárral a legjobb étkek küldettek ki, és általadta a jó gazdájának. Harmadik nap pedig már őmaga ment be a gyermek személyesen vadjaival a királyi udvarba, és az oroszlánt felküldötte a mulatságba megnézni, hogy mint vagynak? Itt pedig a veres vitéz ott ült az asztal mellett tizenkét vánkuson; amidőn meglátta az oroszlánt, mindjárt kiugrott alóla három; akkor azt kiáltja: verjék ki azon csúnya állatot, és ne engedjék idebent az oroszlánt; s ugyan ki is verték. Másodszor bement a medve, meglátja a veres vitéz, mindjárt kiugrott alóla három vánkus; ugyan megintlen azt mondotta, hogy verjék ki azon csúnya állatot, és a medve uramat parancsolatjára ki is kergették. Harmadszor bement maga a gyermek: már akkor ottan csak hat vánkus volt, mivel a többi kiugrott. Amidőn a veres vitéz meglátja a gyermeket, mindjárt kiugrott a hat vánkus is alóla; erre nagyon megijedt a veres vitéz, s mondja nekie: hallod-e te gyermek, mit keresel itten? Én tudom jól, hogy mit keresek, de te nem tudod. Itten feleli a veres vitéz: de én jól tudom, mivel én mentettem meg a princesznét a tizenkétfejű sárkánytól, és én vágtam le a tizenkét fejét. A gyermek azt mondja: hozd elő bizonyságúl a fejét. Erre valamennyit az asztalra teszik a gyermek eleibe; a gyermek azt mondja: királyok és úrfiak! láttatok-e olyan sárkányt, akinek nyelve nem lett volna? Erre felelik, mi legalább soha sem láttunk. A fiú azt mondja: én gondolom hogy annál kell lenni a nyelveknek, aki elvesztette őtet. Erre kiveszi tarisznyájából a nyelveket, és mondja: Elhiszed-e már, veres vitéz, hogy volt életében nyelve is, és hogy te nem vágtad le a sárkánynak a fejét? És a princeszné a gyermekhez ugrik, és azt mondja: Igaz, igaz, édes lelkem, hétszer megesküdtetett, csakhogy ki ne valljam. Erre a gyermek azt mondja a veres vitéznek: menj, szemtelen, ezen királyi házból, különben pórúl jársz. Erre megszégyenlette magát a veres vitéz, és szégyenében el kellett menni nekie. Volt eddig mulatság: de százszortabb öröm közt voltak, mint annakelőtte, kivált a princeszné; a veres vitéz pedig azt írta a gyermeknek, hogy úgy készítse az atyja a népét, hogy ővelök ezen cselekedetiért hét esztendőkig mindig háborút fog tartani. A fiú pedig azt írta vissza, hogy hallod-e, kár volna azon sok népet miérettünk veszteni, hanem, ha kedved vagyon, jöszte holnap kilenc órakor ki a csatapiacra egy szál kardra, hogy a melyikünk meggyőzi a másikat, azé fog lenni a princeszné. Itten a veres vitéz reá állt, és hogy kilenc órakor minden bizonynyal ottan legyen. Amint öszve is jöttek; akkor a köpönyegeket leterítették a földre, és három ízben öszveesküdtek, hogy, aki megretirál, azé nem fog lenni a princeszné. Erre öszvecsaptak, és már annyira voltak, hogy majd mind a ketten kifáradtak; akkor fordítja a gyermek a bal kezébe a kardját, és úgy eltalálta, hogy mindjárt leesett a feje veres csalárd vitéz uramnak, melyet is a kardjára húzott, és úgy bevitte a királyhoz. Most mindnyájan ezen cselekedetin örűltek. Ezeknek elfolyása után a gyermeket megeskették a szép princesznével, akinek a híre messze kiterjedett országokba is elment, vadjait pedig a legnagyobb őrizet alatt tartotta, és nekik is nyugodalmas úrias életjök lett. Azután a fiatal házas, már mostani király, feleségével együtt, s több kísérő udvari urakkal, hazájába ment. Jóllehet ugyan ő megvallotta nemzetséginek eredetét, de azonban szerették őtet nemes vitéz tettéért; és amidőn már a városba beértek, a város nekiek a legszebb alkalmatosságot készítette, és másnap valamennyi tanácsos urait összehivatta valamely szín alatt. Amidőn már mind együtt voltak, kérdezi a felesége tőlök: Esmerik-e tik ezen fiút, mostani férjemet? Amelyre nagy félékenyen feleltek: felséges királyné, hogy esmerhetnénk, amidőn soha sem láttuk? De hátha megmondom nektek, hogy honnan való? csak fogtok róla emlékezni, nemde? Igen is. No lássátok, él-e még a város ökörcsordása? Felelik: él. Ez pedig annak a fia. Ezen szóra valamennyien öröm közt azt sem tudták mint gratuláljanak nekie, és mondják: felséges királyné, ez az isten csodája, de mi legalább őtet soha meg nem esmertük volna. Az atyját is oda hivatták, ki is egy zsíros subába jelent meg; ugyanő nem tudta mi okból, de amint bedobbant a város palotájának szobájába, s amint meglátja a fiatal királyt, ő ugyan öreg volt, de azért megesmerte fiát, és egymást megcsókolták. Ez igen tetszett a feleséginek, és maga is csókolta azon öreg atyját, és elbeszéllette nekiek az egész történetet, hogy csak nekie köszönheti életét, s így vitték magokkal az öreget, és sok esztendőkig egymással szerencsésen éltek, és a bírák nevetséget is csináltak, hogy nem híába ütötte marháinkat is agyon, de szerencséjét véressel tanálta, a város pedig igen megajándékozta.

XVII. A SZERENCSÉS ÓRA

Volt hajdan egy királyi városba egy kereskedő, ki atyjától reá maradt temérdek kincseit takarékossága s okossága által még temérdekebbekkel szaporítá. Mint a milliomosok szoktak, ő is nem csak a legnagyobb familiákkal, hanem még magával a királyi udvarral is barátságba élt. Már számos esztendőt töltött feleségével, midőn házasságuk elvégre egyetlenegy leánygyermekkel megáldatott. Volt azonban neki egy szegény sorsú, de hűségéről ismeretes gazdája, kinek számos férfi gyermekei levén, azok közül egyet, amelyik csaknem egyidős volt leányával, magához vett nevelés végett, azt ígérvén, hogy, ha magát jól viseli, idővel fiának s fele jószága örökösének választja. A két gyermeket együtt nevelték s taníták, és a mindenkori együttlét annyira öszveszoktatta s annyira megszerettette őket egymással, hogy valóban testvéri vonzalommal viseltettek egymáshoz, s egymás nélkül még feküdni sem akartak. A kereskedő, előre gyanítván hogy e két gyermek végtére öszvekerül – mit ő azonban nem akart, mivel leányát sokkal nagyobb familiájú gróf számára nevelte – föltevé magában hogy végkép elválasztja őket egymástól. Szégyenlette ugyan a fiút atyjához visszaküldeni, s azért azon fertelmes gondolatra vetemedett, hogy titkon elveszítse. Nem szólván azért senkinek semmit szándékáról, kihítta a fiút az erdőre, mintha ott valami nagy dolga volna, s még a a gyermeknek, hogy annál örömestebb elhagyja a kis leányt, egy kis madarat ígért ajándékba. Örűlve hogy majd ezzel is kedveskedhetik a kis leánynak, kiment a fiú fogadott atyjával az erdőre, hol is midőn egy sűrűségbe értek volna, atyja hátra kötözte kezét, s egy lehúzott fagalyhoz kötte, mely őtet derekánál fogva felcsaptatta. Nem esett meg szíve a síránkozó gyermek jajgatásán és sikoltozásán, s örűlve, hogy már ő el fog itt veszni, házához visszatért. A kérdezősködő kis leánynak s feleségének azt felelte, hogy eltévedt tőle s hiába kereste, sehol sem találta, s kérte feleségét, ne is kerestessék tovább, s nyugodjék meg halálán, mert ő sok embert fogadott már keresésére, de mind hiába. Azonban a király vadászai arra járván, meghallották a már halállal küszködő gyermek sikoltásait, s megszabadítván kötéseiből, a királyi udvarba bevitték, s a történteket a királynak tudtára adták. A király neveltette a gyermeket, s midőn jeles tulajdonságait észrevette és szerencsétlenségét megtudta, tulajdon tizenhat esztendős fiának rendelte inasáúl. Már több év telt el, s a fiú tizennyolc esztendős lett, s bár nem merte kinyilatkoztatni, szeretett leánybarátjának emlékezete soha ki nem fogyott szivéből. A királyi udvarba gyakran bejáró kereskedő reá ismert a fiúra, s keményen elhatározta magában, hogy csak azért is elfogja veszteni. Feleségével tehát ezután még keményebben bánt mint eddig, megparancsolta neki, hogy amit ő ezután akár szavával akár írásával parancsoland neki, annak okát sohase kérdve, szentül teljesítse. Egy estve elmegy a királyi udvarba, s ott tetteti mintha hirtelen rosszul lett volna. Mindjárt orvost rendelnek mellé s külön szobát adnak számára. Reggelre viradva papirost és tintát kéret, hogy tudtára adja feleségének betegségét, s kéri hogy a királyfi tulajdon inasától küldje el levelét feleségéhez. A levélben pedig ez volt irva: hogy ezen ífjút egy hűséges cseléde által, mihelyt oda ér, ölesse meg, senkinek semmit ne szóljon s a holttestet a pince legtitkosabb rejtekébe rejtse el míg ő haza mehet. E levelet kezéhez vévén az ífju, nem tudván hogy abban halála van parancsolva, nagy örömek közt siet vele az ő kedves leánya s anyja udvarába. Menet megéhezvén, betér egy vendégfogadóba, s ott rá esmer régi legjobb pajtásai egyikére, a fogadós fiára, ki akkor mint nagy tanuló oda haza volt, az ő egész hajdani szeretetét jól tudta. Ez ebédre tartóztatta őtet, s a jóllakás után, minthogy az ífju, szokása ellen örömébe sokat ivott, jó ízűen elaludt, ekkor ezen barátja elveszi tőle a levelet mit eddig hasztalan kért, s midőn benne azon rettentő sorokat olvassa, papirost vett elő, egy hasonló levelet készít, s abban ezt írja: feleségem, az ífju ismét előkerűlt, s miután a királyi udvarba is nagy becsületet nyert, vőmnek választom s neked parancsolom, hogy levelem vételével papot hívatván, leányommal eskesd öszve, s jó barátimat összehivatván, nagy vendégséget készíttess, s a lakodalom mindaddig tartson, míg én haza nem megyek. – Ezzel a levelet a másik helyére oda teszi, s barátját felkölti hogy siessen a kereskedő udvarába. Az ífjú, semmit sem tudván a dologból, miután oda ért, átadja a levelet a kereskedő feleségének; ez, megolvasván azt, behivatja leányát, s mindkettőjöknek tudtára adja férje parancsolatját. Mint midőn a mennykövekkel megterhelt felhőket elválasztja a szél, s az aranyozott fellegek közt ragyogó pompában kitűnik a fényes nap: olyan sugarai derűltek az örömnek a két ífjú szívében, eloszolván abból a bánatnak zivatarai. Örök hűséget esküdtek mindjárt egymásnak, s a nagy pompával készűlt vendégségre s mulatságra a közellevők meghivattak.

Már öt nap tölt el, midőn az ífjú vissza nem téréséből halálát tökéletesen hívő kereskedő felgyógyúlt s haza menni kivánkozott; udvari kocsin vitték. Nagyon megütközött, midőn házához közeledve, meghallja a nagy muzsikaszót, s elérvén udvara kapujához, s az ott ki s be járó nép közűl egyet megszólítván, kérdi ezen vígság okát. Majd megüté a guta, midőn elbeszélték, hogy leánya már az ífjú feleségévé lett; nem tudott magának tanácsot adni, mivel leányát sajnálván, annak kedvéért és már nyilván nem veszthette el az ífjút. Belépvén a mulatóházba, a vendégeknek eloszlást, a muzsikának bevégzést parancsol komor ábrázattal és szikrázó szemekkel. Ekkor hívatja feleségét, s mennydörgő hangon kérdi tőle, mit tett s hogy merte azt cselekedni? A felesége a maga mentségére előmutatja a levelet, mit a kereskedő látván, az ífjúra támad s őtet csalásáért mindenféle kínokkal fenyegeti. Hiába menti ártatlanságát az ífjú, s végre kimondja utolsó akaratját a kereskedő, mely is ez volt: Te gazfi, kitakarodjál udvaromból s fejed vesztesége alatt soha felém se jőj addig, míg meg nem tudod, melyik az a szerencsés óra; te pedig, becstelen leány, a legelvetettebb állapotban fogsz mint egy cudar udvaromban szolgálni, sepregetni s a legalábbvaló kötelességeket télen nyáron mezítláb véghez vinni mindaddig, míg férjed visszajő. Minden jószágomat idegeneknek fogom ajándékozni, soha egyitek se vesz legkissebb részt is belőle. – Kénytelen kelletlen, szót kellett fogadni; az ífjú elvándorlott síránkozva, felesége pedig a legutólsó s legpiszkosabb szolgálók közzé rendeltetett. Fájdalmas szívvel vettek egymástól búcsút, s az ífju megkérte, hogy várja őtet, mert ha pokolig kell is vándorolni, mégis megtudja, melyik a szerencsés óra.

Búsan megy hetedhét ország ellen, senkinek semmit sem szólván bajáról egyebet, csakhogy a szerencsés órát keresi. Roppant utazásai után lát egy nagy várost, betér, minthogy királyi udvarban neveltetett, megkeresi a király inasait, akik szívesen fogadták s még a királynak is elbeszélték útja célját. A király felhívatta, s megajándékozván, ezt mondta neki: no, fiam, ha te oly emberre akadsz aki neked megmondja melyik a szerencsés óra: kérd meg tőle, mi annak az oka, hogy az én kertemben van egy legfáinabb ízű s tiszta forrás, ez már két esztendeje úgy megromlott, hogy vize ihatatlan s vér foly belőle minden pénteken; ha ezt megtudod, akkor jőj vissza, nagyon megajándékozlak. – Ezt magára vállalván, megy tovább megint hetedhét ország ellen, s ér egy királyi várost, ide is betérvén, a királyi szolgák szívesen fogadták s itt is a királyhoz vezeték. Ez a király is, megtudván útazása okát, megbízta: Ha, fiam, úgymond, megtudod a szerencsés órát, kérdezd meg mi annak az oka hogy van nekem egy leányom, aki már három év óta szüntelen ágyban fekszik, és semmiféle tanult orvosok ki nem tudják gyógyítani? ha erre nekem visszajövet megfelelsz, nagyon megajándékozlak. Itt is nyervén útravalót megy hetedhét ország ellen, s ismét talál egy királyi várost, abba is betér s itt is szivesen fogadják a királyi szolgák, s a királyhoz vezetik. A király kéri őtet, hogy ha megtalálja a szerencsés óra megmondóját, kérdje meg tőle, hol van az ő egyetlenegy kedves leánya, aki ezelőtt tizenhét évvel elraboltatott s azóta soha többé nyomába nem akadhat. Ha te, úgymond, fiam, ezt meg tudod mondani, igen nagy ajándékot fogsz kapni tőlem. – Ezzel megy tovább, s talál egy erdőben egy magányos kunyhót s abban egy ősz öreg embert. Kérdi tőle a köszönés után: ugyan, öreg apám, nem tudja-e hol találhatnék én oly embert, aki megmondaná, melyik e világon a szerencsés óra? – Én bizony, fiam, ezt az egyet nem tudom megmondani, nem is tudja e földi emberek közűl senki; hanem van, nem messze ide, egy barlang, ahonnan az alsó világra eljuthatni, menj el oda, és, ha mersz, menj le az alvilágba, annak a királya, tudom, megmondja neked melyik a szerencsés óra. – Az ífju, nem gondolván semmi veszélylyel, egyenesen a barlangnak tart, s mikor eléri, a rettentő setétség közt lassan lassan halad, míg egyszer, a kénkő világánál szétnézvén: meglátja az alvilág kapuját. Odaérvén, látja hogy silbakon egy német áll, kit már a régiség moha ellepett; ősz haja, hószín szakálla véghetetlen időket ábrázoltak. Ehez elérvén, kéri, bocsássa be, mivel egyedül az alvilág királya tudja neki megmondani amiért ő fárad, tudnillik melyik a szerencsés óra. – No te más világ lakosa, mond a német, ha ezt meg tudja mondani, kérd meg tőle azt is, hogy mivel én már sok száz év óta állok itt, mondja meg azt is, meddig fogok még állani? – Bebocsáttatván a kapun, egy szobába ér, melynek ajtaján kivűl még két ajtót kinyitván, belép egy pompás terembe, melyben egy gyönyörű kisasszonyt pillantott meg. Ez, megismervén, hogy ez felsőbb világi ember, még maga szólítja meg: ugyan, atyámfia, úgymond, hol jársz s mit keressz itt, hol a madár sem jár, minden ember elvesz aki csak bejönne, de én, ámbár már tizenhét éve itt vagyok, soha semmi emberi teremtést még nem láttam. – Az ífju elbeszéli neki útazása okát és szomorú esetét, és sorjában mind elmondta mit az útjába eső királyok reá bíztak. Beszédéből megérté hogy épen az ő atyjánál is volt, s kinyilatkoztatá hogy ő az, kit ezelőtt tizenhét évvel elrablott az atyja kis kertjében a dajka öléből ez az alvilág ura. Hanem, ugymond, ha lehet ne félj semmit, mert én tőle valahogy mind ezeket meg fogom kérdezni. Most ugyan várom, s tudom mindjárt itthon lesz, s téged, ha meglát, egyszerre elveszít; hanem ne félj, főzök én számodra oly fürdőt, melyben ha megfürdöl, meg nem érzi szagodat s így észre sem vesz. – Megfüröszti hát, és megkeni még különös illatokkal, s így bebújtatta az ágy alá, melyen ő az alvilág urával feküdt. Ez haza érkezvén, nehány vaspogácsát megeszik, azután csakhamar lefeküsznek. Az alvilág ura elaludt, de sem az idegen sem a királykisasszony nem. Egyszer éjfélkor felkölti a kisasszony az alvilág urát, s mondja neki: no hallod, régóta kérsz már hogy legyek feleséged; megteszem s örökké foglak szeretni, ha álmomat mit most álmodtam, megmagyarázod. Ezen igéretre mindent teljesített volna örömest a király, most is tehát kéri őtet, mondja el előtte álmát. A kisasszony tehát így kezdi: azt álmodtam hogy a mogol király kertjében járkálván, nagy vita történt azon, hogy ugyan melyik a szerencsés óra; a király hívatván bölcseit, mindegyiktől sorra kérdezte, de egy sem tudta megfejteni. – No hallod-e, úgy mint most üt tizenkettőt, az a legszerencsésebb óra. – Ismét láttam, úgymond, álmomban, hogy azon szép kertben volt egy kristályforrás, mely már három év óta ihatatlan vízzel csergedez s minden pénteken vér foly belőle. – Ennek az oka, úgymond, az, hogy a király leánya titkon házasságon kivül gyermeket szült, nehogy észrevegyék, e forrás mellé egy kriptába dugatta, aki még most is el s gyönyörű gyermek; ha azt onnan kivennék, azonnal kitisztulna a forrás. – No jól van, úgymond, ezt köszönöm de még egyet kérdek. Álmomban mintha lettem volna egy király udvarában, kinek egy szép leánya már három év óta szűntelen ágyba fetreng, senki se tudja kigyógyítani; ugyan, hallod, mi lehet az ő betegségének az oka? – Ez a leány, ugymond az alvilág ura, hajdan szépségében s ífjuságában elbízván magát, annyira kevélykedett, hogy mikor áldozni ment husvétkor a templomba, a pap kezéből elvette ugyan a néki adatott ostyát, de szájába tenni s megenni nem akarván, a székek alá lökte; az ott levő varasbéka e szentséget szájába vette s az oltár alá bújt vele, ettől annyira meghízott már, hogy onnan többé ki nem jöhet hacsak az oltárt szét nem bontják. Ez a kevély leány tehát mindaddig ágyba sínlődik, míg azon szent ostyát, mely most is a varasbéka szájában van, ki nem veszi s meg nem eszi; mihelyt ezt megteszi, azonnal meg fog gyógyúlni. – Itten mindketten elhallgattak, az alvilág ura el is aludt ismét, de a királykisasszony a még hátralévő kérdéseket hozta emlékezetébe, hogy azokat ismét megfejtesse vele. Csakhamar tehát ismét nagyot sóhajt, mintha álmában tette volna, s felköltvén az alvilág urát, kéri, legyen oly jó, hogy még a mostani álmát magyarázza meg. – No, úgymond, csakhogy ne vonogasd magad többé és házastársammá légy, megfejtem, csak mondd el hamarjába. – Azt álmodtam, mintha lettem volna egy ázsiai király udvarában, aki felette szomorún panaszolkodott hogy neki egy kedves kis leánya ezelőtt tizenhét esztendővel a kis kertben a dajka öléből hirtelen nem tudta miféle gonosz lélek által elraboltatott, azóta hiába keresteti hetedhét országok ellen, sehol nem tud reá akadni. – Erre elmosolyodván a lélek, így szól: ez a kedves gyermek, hallod, épen te vagy, kinek szépsége engem is már akkor szeretetre buzdított, sokat is jártam utánad; szerencsémre minthogy igen síró és nyűgös voltál, épen akkor találtam oda menni, midőn a dajkád mondta: bár csak elvinne az ördög, mert sohase tudja veled a sírást elhagyatni. Ekkor tehát elragadtalak, azóta itt vagy, s velem is maradsz már mindörökké. – No ez mind semmi, felele a királykisasszony, én már ezen nem búsúlok, csak ezt mondd meg még: ugy tetszik mintha álmomban ezen alvilágba jöttem volna, s a kapun őrt állt volna egy vén, már öszvetöpörödött német, kitől mikor kérdém, mióta, és meddig áll itt? ezt felelte: azt tudom hogy már sok száz esztendő elrepűlt fejem felett mióta itt vagyok, de én azt szeretném tudni, meddig leszek még itt? – Erre megszólal az alvilág ura: különös álmaid vannak, édesem; de hiszen még ez egyet megmondom. Ez a felsőbb világban hajdan mint igazságtalan s minden vétkekbe ülő főpap erre van kárhoztatva, nem is hagyhatja el helyét mind addig, míg itt az én országomban két ártatlan lelkü emberi teremtés egymás kezét meg nem fogja s egymást meg nem csókolja. – Ekkor az ágy alatt eddig kushodó ífjú kibúvik onnan, s megfogván a királykisasszony kezét, hevesen megcsókolja őtet. Ezt meghallván az ördög: no, úgy mond, te hitetlen, bezzeg addig magyaráztattad velem álmaidat, hogy amit soha meg sem álmodtam, rajtam beteljesedett, s elértem a szerencsétlen órát, mivel hatalmam eddig tartott, s már most én fogok a vén német helyett silbakon állani mindörökké. Takarodjatok hát haza a felső világba, de vigyázzatok, mert ha még valaha kiszabadúlhatok, jaj nektek, még a maradékaitoknak is. – Nem gondoltak ezzel, se az ífjú ki célját tökéletesen elérte, se a királykisasszony, ki már az atyja udvarát mintegy képzelte maga előtt. Kivezette őket a szabadítást háladatosan köszönő vén silbak a felső világig, ott végbúcsút vett tőlök, mire egyenesen a királykisasszony atyjának városába tartottak. Odaérvén, miután az ífjú elbeszélte, mi módon szabadította meg kedves leányát, a király, háladatos köszönések után, kinyilatkoztatta, hogy leányát egyedűl neki adja mint akinek köszöni egyedűl, hogy megkerűlt megint. E végre generálisi formaruhával ajándékozta meg s nagy tiszteletet kivánt iránta mindentől udvarában; de ő kijelentette, hogy már azt nem teheti, mert házas, sőt inkább kéri hogy minél hamarább elbocsássák. Nehezen esett ugyan ez, de mivel meg kellett lenni, elbocsátták, adván mellé háromszáz válogatott vitézt és három szekér pénzt ajándékba. Igy elindúlván, halad mindaddig, míg sok útazásai közben elér a másik királyi városba, hova beszáll, s igen kedvesen fogadtatott a királytól. Elbeszélte neki mily szerencsés utat tett, s hogy mit mondott a leánya betegsége felől az ördög. Ekkor az oltár egyszerre szét bontódott, s alatta csakugyan megtalálták a varasbékát és szájában a szent ostyát; a békát meglővén, szájából kivették az ostyát; s minekutána a beteg királykisasszony megette, egyben meggyógyúlt; hajdani szépségét és deliségét visszanyerte. A király, érezvén mely sokkal tartozik ezen ífjunak, háladatossága jeléűl leánya kezét ajánlotta, de amely kedvező feltételt a már generálisi méltóságra jutott ífjú el nem fogadott, kijelentvén, hogy mint már házas, tartozik minél elébb sietni régen elhagyott feleségéhez. Ekkor a király megajándékozta hat szekér pénzzel és hatszáz válogatott vitézt adott mellé. Itt is elvégezvén dolgát, tovább ment, s el is ért a harmadik királyi udvarba is, hol igen nyájasan fogadták, s elbeszélvén, mit mondott az ördög a forrás tisztává való tétele felől, ezt mindjárt megpróbálták. A forrást kitisztították s a mellette ásott sírboltból csakugyan kivették a már akkor meghalt kisdedet, mit látván a király leánya, nem tagadhatott, s vétkét megvallván, egy hercegfit mondott az egész szerencsétlenség okának.