Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet)», sayfa 6

A király az egész dolog felől hallgatást kért, s egyszersmind kérte a generálist, vegye el leányát feleségül, jegybe igérvén egész birodalmát. De az ífjú ezt sem fogadta el, megmondván itt is, hogy már házas. Igy, miután néhány napig mulatott, kapván ajándékba ismét hat szekér pénzt és hatszáz vitézt kisérőűl, sietett egyenesen hazájába. Több napi útazása után odaért, s mint egy idegen országi generális maga a kereskedőnél kért szállást, s már másfél ezerre szaporodott kísérőit a városba szállásoltatta. Igen kedvesen fogadta a kereskedő nagy méltóságú vendégét s akkor estve őtet és katonáit gazdagon megvendégelte. De a generális szeme minden ki és bejövőre vígyázott szűntelen, ha valahol kedvesét megláthatná, de minden szemessége híába esett. Másnapra virradván, a gazdag fölöstökömölés után, a kereskedő meg akarván pompás udvarát s kertjét mutatni a generálisnak, lehítta a felső emeletből sétálni. Kész szívvel ment, gondolván, hogy talán az alsó cselédek között megláthatja hitvesét. Úgy is lett. Hogy az ismeretes szép alak a rongyok közt szemébe tűnt, csak alig állhatta meg hogy mindjárt pompásan fel ne öltöztesse s magához ne vegye. De várakozott ebédig, hogy majd akkor csínosan előhozza dolgát. Katonáit tehát ebédre mind beparancsolja az udvarba, hogy fegyveresen jelenjenek meg, a legfelsőbb főtisztnek pedig szorosan meghagyja, hogy, amit mondani fog, embereivel tüstént teljesítse.

Ebédhez ülvén, kérdi mindjárt a generális a kereskedőtől, ki legyen az a kellemes vonásokkal ékeskedő leány, kit odalen az udvarban oly alávaló öltözetben láttak; talán jobb sorsra tartja érdemesnek. Ekkor a kereskedő elbeszéllette hogy az különben saját leánya, miként vette feleségűl az ő akarata s tudta nélkűl egy koldus fiu; ő, azon megbosszankodván, miként küldötte el a szerencsés órát keresni, tudván hogy sohatöbbé vissza nem jön; felesége pedig arra van általa bűntetve, hogy mindaddig a legalábbvaló cselédek közt kénytelen szolgálatot tenni udvarában; már két holnap múlva hét eszt. lesz mióta ez történt, s ha ez kitelik, ismét kegyelmébe fogadja leányát. Ezt hallván a generális, kívánta a személyt látni; kit mindjárt egészen megfürösztve s régi ruháiba csínosan felöltözve, be is vittek hozzá. Maga mellé ültetvén, nyájas beszélgetésbe eredt vele; de a leány, egyformán szomorú lévén, valahányszor férjét kérdezte tőle, mindannyiszor sírt és sohajtozott. Tovább már nem állhatván, kérte a generális, nézzen reá, ha nem olyan volt-e? Azonnal rá ismert, nevéről szólította, s ezer csókjaival tetézte. A kőbálványnyá vált kereskedő, csak bámult eddig, mikor egyszer a generális ketté szakasztá a csendességet, s így szól: hallod-e te kereskedő, olvasd meg, hányat üt az óra. – Ez felel: tizenkettőt, – No, ugymond, elküldtél, a szerencsés órát keresni; mert én vagyok az az ífjú, ki e személy férjévé lettem, ámbár tudtod nélkűl, mint mondod. Megtaláltam, melyik a szerencsés óra, tudnillik az, a melyik most ütött, a tizenkettedik. Hanem már most te szedd föl magad s keresd föl nekem a szerencsétlen órát; takarodj a házból, parancsolom, azonnal. A katonák egyben kivezették a városból, s miután a király is helybehagyta cselekedetét, az egész jószágát elfoglalta, s újra feltalált kedves feleségével élték a viszontlátás édes örömei közt a legkedvezőbb esztendőket, s tán most is élnek ha meg nem haltak.

XVIII. HAMUPEPEJKE

Volt egyszer a világon egy nagy gazdag ember, annak az embernek volt három fia, ketteje igen szép ember volt, a harmadik pedig hamupepejke volt. Az ember nagyon elöregedett, s mondta a fiainak: kérlek, kedves fiaim, legyetek olyan jók, hegy én ha meghalok, három éjtszaka engem strázsáljatok a temetőbe, idővel hasznát fogjátok venni. Csakugyan az ember nem sokára meg is halálozott, és a fiai eltemettették. Legelső éjtszaka mondja a kissebbik: kedves bátyám, most terajtad vagyon a sor, eredj ki az atyámhoz. Feleli a bátyja: ha megholt, feküdjék ott, én csak nem megyek. Mondta a kissebbik: no édes bátyám, kimegyek én. Ki is ment a kissebbik, apja sírjára állott, s ott van tizenegy óráig. Tizenegy órakor megrázkódik vele a föld úgy, hogy neki még a haja szála is felállt; ekkor kijön az atyja: hol vagy te átkozott? Itt vagyok, atyám. Hát a nagyobbik bátyád hol van? Odahaza. Mivel engem ki nem jött strázsálni, nem akarja magának szerencséjét, tehát a tied lesz, fiam, mind a háromnak a szerencséje: itt vagyon fiam, neked adom ezen rosz kantárt, rázd meg, mindenkor ott terem egy rézszőrű paripa; és most, fiam, a te jó hűségedért ezzel ember lehetsz. Akkor az atyja bement a sírjába, a legény pedig haza menvén, a nagyobbik bátyja kérdezi: no hát mit kaptál nagy hűségedért? Én, bátyám, nem kaptam semmit, hanem aztat megcselekszem amit az atyám testamentomba hagyott. A másik éjtszaka is hasonlóképen járt, akkor is kapott egy kantárt, amely csupa ezüst volt; akkor is hazament, a két bátyja őtet kinevette, hogy ő holtnak a szavára éjtszakánként strázsára jár. Harmadik éjtszaka is hasonlóképen kapott egy aranyos kantárt; akkor megmondta neki az atyja: itt van még, fiam, egy trombita, ha ebbe bele fújsz, amit csak kívánsz, mindenfele beteljesedik. Akkor ő haza ment, s bele ült a hamuba.

Volt egy hét országos király, melynek volt három szép eladó leánya, és a leányok mind a három férhez menni való volt, de soha senki nem akarta elvenni. Hét országába kikurrentáltatta hát, hogy aki lóhátrul aranykoszorúját és aranygyűrőjét a bástya tetejéről leveszi, annak adja egyik leányát és fele királyságát. Eztet ők is meghallották; felindúl a két bátya paripásan, mondván az öcscsöknek: gyere te, fertelmes, nézzed legalább, hogy ugratunk fel a bástya tetejébe, hogy ha megkaphatnánk azon aranykoszorút, tehát akkor fél királyok leszünk. Mondá neki a hamupepejke: csak tik eredjetek. Elment a két bátyja, ő pedig akkor kiment az istállóba, megrázta a rosz kantárt, ott terem a rézszőrű paripa: mit parancsolsz kedves gazdám? jól tudom szándékodat: itt van egy rézruha, öltözz fel bele. Felöltözik, körülnézi magát, látja hogy ő sohasem látott olyan szép vitézt mint jómaga. Mondja neki a lova: hogy menjek édes gazdám? úgy-e mint a szél, vagy mint a gondolat? Csak úgy, édes lovam, hogy se neked, se nekem káromra ne legyen. Megindúl akkor a ló, úgy megyen vele mint a madár; két óra alatta királyi udvarhoz ért, de ő ott meg sem állott, csak felreppent a bástya tetejére, és elvitte a koszorút, és az aranygyűrőt. A királykisasszony, a legnagyobbik, úgy örűlt, hogy örömibe a haját majd kitépte, hogy micsoda szép vitéz vitte el az ő koszorúját, hanem azt nem tudta hogy ki legyen az.

Akkor a vitéz haza ment, eleresztette a lovát, beleült a hamuba, a koszorút pedig behajította a sutba. Itten haza jött a két bátyja, mondván neki: na te nemzetséggyalázó, nem láttál olyan szép vitézt, mint mi láttunk? Mondja nekik a hamupepejke: hamarább láttam én azt mint ti. Hogy láttad volna te azt hamarább, mikor mi ott voltunk? Ó te bolond, látod azt a nagy fűzfát? arról néztem. Mondja a közbülsőnek a nagyobbik: eredj öcsém, vágd le azt a fát ahonnan ő nézi, ilyen-adta nemzetséggyalázója! melyet az öcscse le is vágott. Más nap ismét felnyergelte paripáját a két bátya, mondván: menjünk el tehát még most egyszer próbára; az öcscsének pedig: gyere te is velünk, legalább meglátod azt a szép királyfit; melyre felelt neki: én nem megyek, meglátom én azt úgy is. Midőn a bátyja elment, akkor megrázza az ezüstös kantárt, ott terem az ezüstszőrű paripa, mondván neki a paripa: mit parancsolsz édes gazdám? Egyebet semmit, csakhogy azon ezüstruhába legyek felöltözve, hogy megnyerhessem a közbülső királykisasszonynak aranykoszorúját és gyűrőjét. Midőn felült paripájára: édes gazdám, mond az: hogy menjek veled, mint a szól, vagy mint a gondolat? Édes lovam, csak úgy, hogy tebenned kár ne legyen, s énbennem. Akkor megindúl vele a paripa, úgy megyen mint a madár; midőn felért a bástyára, elvitte a koszorút és az aranygyűrőt. Kinek volt nagyobb kedve, mint a közbülső királykisasszonynak? mondván a két testvérének: látjátok micsoda szép vitéz vitte el a koszorúmat? De az öreg király ezen vitézt látván szép öltözetibe, mondja leányainak: szép szerencse szállott reátok, melyet nem is reménylettem volna. Az öreg király kiáltja a vitéznek: megálljon felséges királyfi, hadd tudjam meg, ki legyen neve? De arra Hamupepejke szónak sem állott, elnyargalt haza. Az ő két testvére látta ezen vitézt, de meg nem esmerte.

Mikor ő haza ment, a kantárt a lónak a fejéből kihúzta, a ló elment a maga dolgára, ő pedig bele ült a hamuba. Hazajött a két bátyja, mondván neki: na te nemzetséggyalázó, nem láttad a mostani szép vitézt? Melyre felelt neki a hamupepejke: nekem az mindegy, elébb láttam én azt mint ti. Melyre mondván a bátyja, honnan láttad volna te azt? felelt neki: látod azt a nagy kéményt? arról néztem én. Mondja a nagyobbik az öcscsének: eredj öcsém, vágd le azt a kéményt, ne nézze többé róla; melyre a közbülső meg is cselekedte, a nagy kéményt mindjárt levágta. Eztet a hamupepejke igen nevette; s mondá magába: nézd el milyen bolond ez a két bátyám, milyen károkat teszen. Harmadik nap pedig hasonlóképen lett mint ezen a két napon; akkor is a harmadik királykisasszonynak koszorúját és gyűrőjét elvitte Hamupepejke, de hozzá is szaladt a lóval, és megcsókolta a kissebbik királykisasszonyt; annak pedig olyan esze volt, hogy egy kis ollót vett a kezébe, és a legénynek a félhuncutkáját levágta, hogy arról megesmerhesse.

Hamupepejke akkor is hazament, lovát eleresztette, s így hallgatásban vala. Tovább hogy már a király nem győzte várni ezen három vejét, mikor jönnek az ő három leányáért, mondá: kurrenst eresztek az országba. Midőn mindenfele küldött, hogy aki a gyűrőjét és koszorúját elvitte, tehát hozza vissza, és jelentse magát; még is senki aztat vissza nem hozta; összehivatott tehát egész országából mindenféle férfiút: akik tizenöt esztendőn felűl voltak hatvan esztendőkig, mind jelen legyenek, mert a kissebbik leány mondotta az atyjának: én, atyám, megesmerem, mert a hajából elvágtam, tehát arról mindenkor meg fogom esmerni. Melyre ez a sok nép ottan meg is jelent: a három princeszné sorba vizsgálta, de a sok nép közzűl egyet sem esmert meg. Ekkor mondja a kissebbik princeszné: atyám, ezek között nincsen, kérdje meg atyám, hogy nincs-e még valakinek othonn valami testvére? Felelvén a két nagyobbik bátya: nekem még van egy testvérem, hanem az nem arra való, mert az most is a hamuba ül; melyre felelte a kisasszony: minél hamarább ide kell híni, hadd lássam őtet. El is hítták, abba a fertelmes ruhába oda is ment: meglátván a kisasszony, mondja az atyjának: atyám, ez az a vitéz, ki engemet megnyert. Feleli a király: eredj te haszontalan, nem hogy a házamba beereszteném, hanem még a tyúkólba se adok neki helyet. Feleli a kisasszony: édes atyám, vizsgáltasd meg csak őtet; melyre az atyja meg is vizsgáltatta; meg is tanálták nála mind a három jószágot, ekkor mindjárt papot, hóhért és vaskalapot hoztak; a pap eskette, hóhér seprőzte, olyan lakodalmat csináltak, hogy semmit sem volt mit enni. Akkor a király őtet beküldte egy külön szobába, kibe ennekelőtte cselédje lakott; a királykisasszony keservesen sírt, mondván neki: szívemnek szép szerelme, add ki magadat hogy te vagy az a vitéz, aki az aranyszőrű paripán a koszorúmat megnyerted; hogyha engemet nem szerettél, tehát minek jöttél hozzám? Azalatt az idő alatt a királynak két nagyobbik leányát két hercegfi elvitte, és ez a két nagyobbik leány igen nevette a kissebbik testvérét, mondván neki: na hiszen igen szép urad van, mindig a hamuba ül; akkor feleli a kisasszony neki: amit az isten adott, be kell vele érni, legyen a tietek szép, megelégszem én a magaméval; melyre itt ez továbbra is így folyt.

Hogy egyszer a két nagyobbik sógora kimentek vadászni, mondják a hamupepejkének: gyere ki, sógor, te is; melyre felelt vissza: adjatok hát egy lovat, majd elmengyek. Megnyergeltek neki egy rosz lovat, akire ő felült, s megyen a sógorával kifelé; tanál egy sarat, melybe bele döjti a lovat, a két sógora igen neveti, hogy az ő sógorok a lóval a sárba kínlódik; elnyargal a két sógora, ő pedig megrázza a rézkantárt, ott terem a rézszőrű paripa: mit parancsolsz, édes gazdám? Egyebet nem parancsolok, csak hogy legyen tebelőled egy selyemsátor, énbelőlem pedig egy öreg ember, és valamennyi vad ebbe a határba van, mind előttem feküdjék, hogy abból egy se hibázzék. Mind ez meg is történt; a két sógora azalatt bejárta az egész határt, sehol egy vadat se kaptak; mikor jönnének haza felé, megtanálják ezt a selyem sátort, mondván egyik a másiknak: Nézd el pajtás, mind itt van a vad, azért nem tanáltunk mi semmit. Ekkor köszönnek, az öreg ember fogadja; mondják neki: hallja öreg úr, adjon nekünk egy pár vadat, adunk érette kétezer forintot. Feleli neki az öreg ember: az egész királyságtokért sem adok; hanem ha egy béjogot a farotokra hagytok sütni, akkor adok, de aztat sem elevenen, hanem dögölve. Ekkor mondják neki: itten van hát, süssön, nem bánjuk; melyre meg is cselekedte. A sógorok a pár vadat viszik hazafelé, Hamupepejke pedig egy pár őzet madzagra kötött, s vezeti haza fele; mikor megtanálja a sárba a lovat, megnyúzza, a bőrét a hátára veszi, s a két sógora igen nevette: nézd el a mi sógorunk a lóbőrt a hátán viszi haza, hanem különben milyen szép őzet viszen haza felé. Ez elviszi a bőrt, lelöki az udvarban, mondván a feleségének: itt van ez a bőr, vidd el atyádnak, jó lesz asztalkendőnek; ezt az őzet pedig vezesd be hozzá, add, által neki, mondjad hogy én hoztam; melyet a kisasszony meg is cselekedett, s az eleven őzet atyjához vezette. Ekkor a király igen csodálkozott, hogy a másik veje döglött őzet hozott, ő pedig elevent; másnap kicsinynyel jobb früstököt kapott, mint annakelőtte, mert gondolta a király, hogy valami törik ki belőle, s ez más nap is, harmadik nap is hasonlóképen történt meg.

Itten továbbá a királyra Burkusországból ellenség jött, és csak akkor vette észre, mikor már neki országába bent volt; akkor megijedt a király, mondván magába: jaj istenem, mit csináljak most? rajtam az ellenség, nincs katonaságom, aki van is, nagyon messze vagyon. Erre a kissebbik princeszné mondja az urának: na szívem, végünk van, rajtunk az ellenség, hanem kérlek téged, mutasd ki még egyszer vitézségedet, hogy nyerhessünk teveled híres nevet; melyre mondá neki Hamupepejke: eridj hát, mondjad atyámnak: adjon egy rosz lovat, meg egy rosz kardot, majd talán szerencsések leszünk ebbe a háborúba. A király meg is cselekedte ezt, neki lovat, kardot, mindent adott; a kevés népével a király elindúlt, és a három vejével. Midőn elhagyták a várost, tanáltak egy sarat, Hamupepejke a lovát a sárba dőjtötte; a király haragjában majd kitépte a haját, hogy a veje a lóval kínlódik; a had mellette elmenvén, igen nagyon nevette; mondták: ez a vitéz elkergeti az ellenséget, ki a lovát most is a sárba nyúzza! Mikor Hamupepejke már jól látta, a nép elhaladt, megrázza az aranykantárt, ott terem az aranyszőrű paripa: mit parancsolsz, édes gazdám? Egyebet nem parancsolok, hanem abba az aranyöltözetbe legyek felöltözve, amelyikbe voltam a királykisasszonyt megnyerni. Akkor mindjárt az ő kívánsága beteljesedett; megfúj akkor egy trombitát; ott terem tizenkét óriás; mit parancsolsz felséges királyunk? Egyebet nem parancsolok, hanem csak legyen nekem tizenkét regementem, mind fekete lovon, szép bandával, komor nézése legyen az embereknek, nagy bajúszok, veres csákójok, szóval vitézek legyenek. Melyre ez mind be is teljesedett. Ment tehát nagy muzsikaszóval a hada után, melyet meghallván az atyja: jaj istenem, elől is ellenség, hátul is! ó most hova legyek? Mondja az adjutánsának: eridj el, kérdd meg tőle, hogy segítségemre jön-e, vagy ellenem? Az adjutáns meg is kérdezte, de itten mondja neki a vitéz: nem megyek ellene hanem segítségére, azon kérem a királyt hogy a maga népit hátráltassa meg, mert ő mengyen az ő népével az ellenséggel szembe. Ő tehát előre ment, és úgy megverte az ellenséget, hogy hírmondónak se maradt belőle; gondolá a burkus király, hogy ezek nem emberek hanem valóságos eleven ördögök; melyre pardont kért mindjárt, hogy soha többé vele háborút nem tart; és frígyet kötvén vele, vissza fordítja népét. Elmegy Hamupepejke az atyjához, mondván: felséges király, soha többé a burkus király nem fog veled háborút tartani; de az atyja őtet nem esmerte, mondván: kérlek, szép vitéz, ezen jó tettedért gyere országomba, a katonádnak szállást tartást adok két hónapig. Melyre mond neki a vitéz: felséged, nem szükséges, mert nekem menni kell haza, az ellenség engem is körülfogott, attól kell magamat őrízni. Hogyha nem kell neked az én ajándékom, itt van: neked adom a tajtékpipámat, gyűrőmet, aranyvirágos kendőmet: valaha meglátlak, megesmerlek róla.

Visszament tehát Hamupepejke a maga népével, elérte azt a sarat, hol a lova feküdt, az aranyszőrű paripát ott eleresztette, hozzáfogott a lóhoz, megnyúzta, egészen haza vitte a bőrt. Mikor arra ment a had, és meglátta a nyúzott lovat, mindjárt gondolták hogy itt a a király veje nyúzta meg a lovat; melyre haza ment a had, kiki a maga helyére. Meglátván a király a vejét otthon űlni: na te szép madár, bezzeg eljöttél háborúba, nem hogy még hasznot tettél volna, hanem kárt: megnyúztad a lovat, csak a bőrét hoztad haza nem vagy érdemes, hogy királyi udvaromba lakjál. Melyre feleli neki: tudom hogy felséged bizony meg nem nyerte azon háborút, meg nem engedi hogy udvarába lakjak. De hát adjon még három napot, hogy legyen itt megmaradásom. Melyre mondá neki a király maradj meg hát három nap itten, hanem nekem házamba be ne jőj, mert ha meglátlak, minden búmat és bánatomat megemlítem.

Itt marad tehát Hamupepejke; folytatja pedig a király nagy szomorúságát; a királykisasszony azonban igen keservesen sírt, mondván az urának: kedves, szívemnek szép szerelme, add ki vitézségedet, és mutasd meg az én atyámnak, hogy te vagy az a vitéz, ki engemet aranyszőrű paripán megnyertél; melyre mondá Hamupepejke: hogyha engemet nem szerettél, minek esmertél el engemet uradnak? Mondá a királyi princeszné nekie: kérlek, szivem, mi lelte neked a kezedet? hiszen be vagyon kötve. Mondja Hamupepejke: mikor a lovat a sárba nyúztam, akkor a késsel megvágtam az újjamat; melyre mondja a királykisasszony: mutasd meg hát nekem, hogy micsoda seb van rajta; melyre megmutatja feleségének. Meglátván a felesége az aranyvirágos kendőt, melyet az öreg király neki a háborúba adott, mindjárt megesmeri a királykisasszony, mondván nekie: kérlek tégedet, szívem, hol vetted te ezen kendőt? melylyel az öklödbe vagyon kötve? – Feleli nekie Hamupepejke: hallod-e, én akarhol vettem, csakhogy most nálam van. Mindjárt szalad a királykisasszony az atyjához, és bemegy az atyjához, nagy örömmel mondván: Felséges királyatyám, hol vagyon az az aranyvirágos kendője, a kit édes anyám jegyül felségednek adott? Mondá az öreg: kedves leányom, azt én jó barátomnak adtam, ki engemet és az országomat az ellenségtől megoltalmazta. Mondja arra a kisasszony: Felséges királyatyám, az én uramnál van azon kendő és az aranygyűrű, kit felséges királyatyám azon jó barátjának ajándékozott. Mondja az öreg király két generálisának: Eridjetek, hozzátok fel ide, hadd kérdezzem ki őtet, hogy mi okon kapta ő azon ajándékot? Ekkor a két generális felvitte őtet a király szobájába; ez meghajtotta magát előtte: édes fiam, valld ki magadat, hogy világosodjék ki neked nagy vitézséged. Akkor mondja Hamupepejke: megálljon felséges királyatyám, egy félfertály múlva meg fogom mutatni. Akkor kiment a házból, megrázza az aranykantárt, ott terem az aranyszőrű paripa aranyos öltözettel; mikor felöltözik Hamupepejke, a király nem tudott örömébe hová lenni, mondván nekie: kérlek kedves fiam, ne neheztelj öreg fejemre, mert én igen rút dolgot cselekedtem veled. Mondván nekie a veje: nem is haragszom felséges királyatyám. Akkor a király örömébe olyan nagy bált csináltatott, hogy az egész hét országát mind meghivatta: kinek volt nagyobb öröme, mint a királykisasszonynak! Mondja is az atyjának: látja felséges királyatyám, igaz az én szavam, mely be is teljesedett: az én két testvérnéném engemet kicsúfolt, de az isten az én szégyenségemet vidámra fordította, és az én két nénémet földig legyalázta.

Mikor a legtöbb uraságok a szobában voltak, Hamupepejke így szólott: felséges királyok, hercegek, egy újságot mondok: ne sajnálják megnézni ezen két hercegfinek a farát, hogy micsoda béjog van rajta! Melyet meg is cselekedvén, meglátják a két nagy béjogot; mond Hamupepejke: lássa, felséges királyatyám, ezen két hercegfi mikor vadászni ment, vadat nem kaphattak, hogyha én nekiek nem adtam volna; én pedig úgy adtam, hogy a farokra két béjogot sütöttem; a béjogra pedig a volt írva: Én Hamupepejkének örökös jobbágya. Így oztán mondta Hamupepejke: felséges király, engedd meg nekem, egy kérésem vagyon; melyre mindnyájan feleltek: tessék megmondani; erre felelte Hamupepejke: mink mindnyájan nagy rangból valók vagyunk, tehát mi egy tálból a mi jobbágyainkkal nem ehetünk, tehát a jobbágyok menjenek ki a cselédekhez. Ebbe mindnyájan megegyeztek, és a két hercegnek úgy mint jobbágyoknak feleségestől együtt a vendégségből ki kellett menni; ekkor a király a vejének általadta országát egész királyságával; a két hercegfinek pedig egy uraságot adott, és most is élnek, ha meg nem haltak.