Kitabı oku: «Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet)», sayfa 7

XIX. AZ ARANYMADÁR

Egyszer volt, hol nem volt, egy király, ki szélesen kiterjedő birodalmában nagy boldogan töltötte napjait. Ez valakitől hallván hírét valamely aranymadárnak, hogy több ritkaságai közt ez is feltaláltassék, megparancsolta a fővadászának, hogy neki azt akár élve, akár halva hozza házához, ellenkező esetbe őtet látni sem akarja. Kényteleníttetvén a király parancsolatjának engedelmeskedni a vadász, feleségével útravalót bőven készíttetvén, búcsút vett háza népétől, s elvándorlott hetedhét ország ellen, hogy talán valahol valami hírét fogja hallani az aranymadárnak. Sok összevissza való őgyelgései után is egész útja hasztalan volt, mivel senki sem tudott róla semmit, hogy hol lakna az aranymadár, s így félvén a király szeme eleibe kerűlni, remetévé lett, s így a hűséges szolga magánosságba élte le hátramaradt szomorú napjait.

Volt azonban neki egy tátos fia, ki eljövetelekor még csak nyolc esztendős volt. Ez minekutána felnevelkedett, s megtudta az atyja történetét, elszánta magát, hogy ő fogja elhozni a király előtt annyira kedvelt aranymadarat. Nagy nehezen bocsátotta ugyan őtet útnak az ő szomorú édesanyja, de ő érezvén a maga természet felett való tulajdonságait, elindult hetedhét ország ellen. Járatlan útakon ment mendegélt ő mindenütt, míg egyszer beért egy rengeteg erdőbe, hol a zivataros idő ellen nem talált egyéb helyet hová bújhatott volna, mint egy kőszikla hasadékát; de onnan is kiöblítette őtet a zuhanó zápor. Különös szerencséjére megpillant távolról egy kis kunyhó ablakában lassan pislákoló mécset; arra veszi tehát útját a sűrűség között, s nagynehezen csakugyan ráakad a kis kunyhóra, melyben egy ősz öreg ember melegedett a tűz mellett. Köszöntvén az öreget, szállást kért tőle, aki is jó szívvel fogadta őtet, s nekie egy kis pusztai vacsorát feltett, hogy egyék. Vacsora végivel szól az öreg tudákos: fiam János, úgymond, jól tudom hol jársz, s mit keresel; szerencséd hogy lakásomra akadtál; innen három napi járó földre van egy ezüst erdő, melynek közepén egy tó mellett terül el egy roppant magas fa, amelyen szokott tartózkodni az az aranymadár; menj el oda fiam János, s amit az a madár fog teneked mondani, mind azt beteljesítsd; ne félj, boldog leszel örökké. A tanácsot megfogadván, megindúl a vadász fia, és csakugyan harmadnapra a rézerdőn keresztül menvén, meglátta az ezüsterdőt, ahová mikor elért, vizsgálta mindenütt a nevezett fát, csakugyan rá is akadt végtére, s felnézvén a fára megpillantja az aranymadarat, s térdre esvén segítségül hivott minden bűbájosokat, hogy neki most kedvezzenek. Ekkor felszólal az aranymadárhoz: szállj le, szállj le te gyönyörű madár az én karjaim közzé! szánj meg engemet, aki teérted ennyi országokat bekóborlottam. Az aranymadár azonnal lerepült karjára, s megszólalván, mondja neki: ha már te engemet csakugyan szeretsz, ámbár már félig megváltottál, válts meg már egészen. Menj az aranyerdőbe, ahol egy vén asszony lakik, aki engem elátkozott, szolgáld azt három nap, s ha azon három nap alatt semmit sem eszel, sem iszol, és szűntelen imádkozol, úgy én az átok alól kiszabadúlok; csakhogy arra kérlek, légy mindenkor ébren, hogy mikor én téged meglátogatlak, beszélhessek veled. Ekkor az aranymadár kirepül karjai közzűl, s int neki, hogy arra menjen amerre ő repül. Kevés idő múlva elért az aranyerdőbe a bűbájos asszony lakhelyéhez, s tőle szállást kérvén, kinálta magát, hogy őtet vegye be szolgálatjába. Az öreg asszony egyszerre elbeszélte neki, hogy ő régen várakozik olyan emberre, aki őnála három napot s éjtszakát bőjtölve s imádkozások közt ki tudna tölteni, s ha ő ezt megcselekszi, igen nagy jutalmat kap érte. Felvállalta ezt a mi Jánosunk, s minekutána az öreg bűbájos, hogy senki be ne mehessen kunyhójába, őrtállót is tett az ajtó eleibe, maga kiment most a kunyhóból. Térdre esve könyörgött most János a szabadításért az alsó világ urának, hogy őtet fáradsága jutalmául tegye szerencséssé. De estve hazajövén az öreg, bezárta az ajtót, s álomszellőt fúván János szemére, őtet mély álomba meritette. Éjfélkor megrázkódik az aranymadár, s vált belőle egy remek szépségű angyali teremtés, s ekkor felrúgván egy csipkebokrot, szól hogy jőjön ki az alól hat szép fekete paripa, egy hintó, kocsis, és inas: Előttem, úgymond, világosság, hátul setétség! repűlj velem a bűbájos kunyhója eleibe, hadd beszélhessek az én szerelmesemmel. Egy pillantat alatt ott termett a kunyhó előtt a királykisasszony, s amidőn be nem akarta bocsátani az őrtálló, annak kezébe egy csomó aranyat adván belép, s hát elszomorodva látja, hogy az ő Jánosa elaludt. Minden módokat elkövetett, hogy őtet felkölthesse, de mind hiába; végre eltelvén az egy óra, kénytelen volt elmenni, azt hagyván meg az őrtállónak, hogy adja tudtára Jánosnak az ő ottvoltát, s egyszersmind hagyott neki egy gyűrűt, hogy azt adja által neki. Másnap felébredvén János, hozzá fogott napi tisztéhez, s várta hogy eljő az aranymadár, de minden várakozása hasztalan lett, az őrtálló pedig semmit se szólott a történt dolgokról. Második éjtszaka hasonlókép elment a királykisasszony fejér paripákon, s ismét megnyomván kezét az őrtállónak bement a kunyhóba, de ismét aluva találta, mivel már a bűbájos szellő befogta szemei, azelőtt. Hasztalan igyekezett felébreszteni, s ismét eltelvén az egy óra, eltávozott, s hagyott az őrtállónak az általadás végett egy selyemkendőt; de amelyeket ez mind eltett magának. Harmadnap éjfélkor újra eljött a királykisasszony veres paripákon, és szokás szerint a bemenetelt pénzen megnyervén, Jánosát ismét aluva találta. Igyekezett ugyan őtet minden módon felkölteni, de az lehetetlen volt; sűrű könnyeivel áztatta tehát az ő ruháját, s ott mellette hagyott egy kardot, amelyre a volt írva: minthogy elaludtál, engem meg nem nyerhetsz, hanemha felkeresel az atyám udvarába. Elvárlak tíz esztendeig, igyekezz hogy minél hamarább megláthass. Felébredvén János, egyszersmind kitölt a három nap, melyet a bűbájosnál tartozott szolgálni, s ez ekkor nyilatkoztatta nekie, hogy az az aranymadár a veres királynak egy elátkozott leánya, akit ő félig megváltott, minthogy már sok könyörgéseiért emberi ábrázatját visszanyerte; hanem most keresse fel őtet, talán még feltalálja. Szolgálatja jutalmául pedig adott nekie egy tátoslovat, és mind a gyűrűt, mind a kendőt az őrállótól elvévén, kezéhez adta.

Útnak indúlván már Jánosunk amerre igazították, elérte a fekete folyó vizet, hol ő, mutatván a gyűrőt és kardot, mindjárt bátran általbocsáttatott. Szintén így ment által a fejér és veres folyóvizeken, ahonnan nem messze egy pusztában álló vendégfogadó tűnt szeme eleibe, s biztatván lovát csakhamar elérték az óhajtott kocsmát. Leszállván most paripájáról, beköti az állásba, s bemenvén a fogadóshoz, magának ebédet, lovának pedig jó abrakot parancsolt. Míg az ebéd elkészül, beszélget a korcsmárossal, hogy nem tudja hány mérföld lehet a veres király lakhelye? aki midőn megmondotta, hogy ide csak egy napi járó föld, ami Jánosunk igen nagyon megörűlt. Tovább tudakozódott még a kocsmárostól, hogy mi újság lehet ottan? ez elbeszéllette hogy a veres királynak van egy hasonlíthatatlan szépségű leánya, kit, mióta haza kerűlt, igen sok princek és királyok kivántak volna elvenni feleségűl; de ő készíttetett egy aranykoszorút, s azt mondta, hogy aki azt leveszi az ő kastélyok tornyának csillagáról lóháton, ahoz fog menni feleségül. Megörvendett ezen hírre János, s kiment mindjárt a lovához, s vitt nekie egy itce jóféle bort. Hallván a ló urának beszédjét, megszólal, s mondja: ne félj, csak egyél, igyál, egy óra múlva kezedben lesz az aranykoszorú. Végezvén az ebédet János, lovát megnyergeli, s ráülvén egy pillantat alatt a királyi kastélynál termett, s ott az udvaron kinn levő királyi familia szeme láttára lekapja az aranykoszorút, s vele elrepült. Szállj le, vitéz, szólt a király, akárki légy, mutasd meg magadat, mert te vagy érdemes leányom kezére. De ez erre nem hallgatván, visszatért a fogadóba, s a maga szobájába bevitte az aranykoszorút. De a király nyughatatlan lévén, mindjárt az udvari vitézeket utána küldötte, hogy mindenütt keressék fel. Senki sem akadt nyomába; de a legífjabb királyfi épen a kocsma felé találván menni, oda betért, és kérdezősködött, ha nem láttak-e egy ilyen meg ilyen lovon ülő vitézt? A kocsmáros megmondotta, hogy épen nála van a vendégszobába. Ekkor bement hozzá a királyfi, s meglátván az ágyon lévő aranykoszorút, mindjárt megcsókolta őtet, s kérte hogy jőjön atyja udvarába. De János erre azt felelte, hogy addig nem megyen, míg a királykisasszony atyjával anyjával együtt hintón elibe nem megyen. Hallván ezen elhatározását, hirtelen haza ugratott a királyfi, s megjelentette atyjának a vitéz kivánságát. Ezek mindjárt hintóba fogatván, kimentek a vendégfogadóhoz, s ott a királykisasszony rá esmervén az ő szerelmesét-e, elbeszélte atyjának, hogy mimódon váltotta ez őtet ki az átok alól. Ekkor a király, hintóján nagy pompával bevitetvén, a király leányával öszveesküdtette; s nagy fényes vendégséget szerezvén a menyekző inneplésére, a szegény vadászfiu öszvekelt a király leányával, s háboruság nélkül boldog örömek között talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

XX. ESZTENDŐRE ILYENKOR

Volt egyszer egy király, akinek volt három fia. A király nem igen nagy urodalommal bírt. Midőn már megöregedett, tehát mondja a fiainak: kedves gyermekim, hogyha én meg találok halni, tehát nekem semmi cerimóniát ne csináljatok, hanem fogjatok két szilaj ökröt egy szekerbe, és az én koporsómat testemmel együtt tegyétek reá; ahol pedig az ökrök meg fognak velem állni, ott temessétek el testemet, és az én testem sírjánál mindegyitek egy éjtszakát figyelmetesen strázsáljatok.

Kevés idő múlva meghalálozott a király, és a fiai az ő meghagyása szerént reá tették egy nagy szekerre, és befogtak egy pár szilaj ökröt, amelyeket útnak bocsátottak, és magok az ífjak lóra ülvén távolról kisérték a szekeret, melyet az ökrök egy nagy erdőbe vittek, és az erdőnek sűrűsége miatt tovább nem mehetvén megállottak. Melyet látván a királyfiak, levették az atyjokat a szekerről, és így sírt ásván neki, eltemették; ezután, a megmondott parancsolat szerént a legöregebb királyfi felállott strázsára, vígyázván az atyja sírja mellett. Éjtszakának idején, épen tizenkét óratáján, jön hozzá egy bozontos medve, és kezdi a sírhalmot ásni, melyet látván az ífju, fogta a puskáját, és meglőtte a medvét; azután a tűzhöz húzta a medvét, és elvágta neki fülét és farkát, melyet eltett a tarsolyába, és így a medvét a sűrűbe húzta; azután megrakván jól a tüzet, húst húzott egy nyársra; melyet midőn megsütött, és már reggel volt, felkölti az öcscseit, és eleikbe teszi a húst. Midőn már jól laktak, felállott a közepső, és ő is huszonnégy óráig strázsálta a sírt; és őhozzá is jött egy nagy oroszlán, melyet szerencsésen meglőtt, és ő is, hasonlóképen ételt készített a testvéreinek és a meglett dologról semmit nem szólott. A legífjabb pedig harmadik nap felállott a strázsára, és midőn már besetétedett és éjtszaka lett, jön hozzá egy nagy hiena, amely kezdi ásni az öregnek a sírját, amelytől megrettent a királyfi, és rá arányozta a puskáját, és elsütötte; de mivel nagyon kemény bőrű volt, tehát a golyóbis nem járta át, hanem neki ugrott a királyfinak, és kezdi rettenetesen mardosni. Megijedvén a királyfi, fogja a kardját, és keményen kezd vagdalkozni a hienával, és egész egy óra folyásaig verekedvén, végre meg tudta győzni a fenevadat. Azalatt míg ő verekedett, egy nagy záporesső támadott, és a tüzet egészen eloltotta; midőn már a hienának szemit és nyelvét elvágta, tehát oda tekint a tűzre, és ime elaluva találta azt. Megfélemedett ezen, hogy ő a bátyjainak ételt nem készíthet, és majd szégyenbe marad; felmegy tehát egy nagy magas fára, ha távulról valahol tüzet láthatna? Midőn már szétnézett a fáról, tehát lát távulról egy nagy világosságot, melyet jól megjegyzett, és midőn lejött a fáról, ment a világosság felé, hogy tüzet hoz. Hát midőn már a világosság fele közelített volna, lát távulról a tűz mellett rettenetes nagy óriásokat. Nem bátorkodott hozzájok közelíteni, hanem felmászott egy nagy fára, és nézi hogy az óriások egy nagy ökröt sütöttek, és egy tíz akós hordót egymásra köszöngetvén ürítettek. Midőn így ettek, fogja a királyfi a puskáját, és céloz, és úgy lőtte ki az egyik kezéből a húst, hogy többé meg sem találta; a másiknak megint, mikor ivott volna, viszont lelőtte a szája elől a poharat; melyet ezek látván, félni kezdettek, és mondja az óriások előljárója fent szóval: hallod-e, akárki légy, jőj el, és mutasd magadat, ne félj, mert semmi bántásod nem lesz. Ekkor lejött a királyfi a fáról, és megyen az óriások felé; midőn az óriások meglátták, magok közzé ültették, s étellel s itallal kínálták őtet. Midőn már jól laktak volt, mondják, az ífjunak: jőjön velek; és mivel, úgymond, oly igen jó puskás vagy; tehát itt ebbe az erdőbe vagyon egy vár, és annak a kapujának a tetein vagyon egy kakas, melyet hogyha lelősz, tehát jól megajándékozunk, mert nem tudunk abba a várba bemenni, mivel ha meglát a kakas bennünket, szét vernek. Reáállott az ífju, és követi az óriásokat, és midőn már a várnak bástyáihoz értek, fogja az ífju a puskáját, és szerencsésen lelőtte a kakast. Ekkor az őrök, semmit nem gyanítván, aludtak, az óriások pedig a falat általlyukasztván, a királyfit előre beküldötték, hogy vizsgálja meg a várnak minden részeit hogy és mint van, és hozna hírt, hogy lehetne-e bátorsággal menni a rablásra. Adtak pedig nekie egy gyertyát a kezibe, mondván: hogyha te akárhova ezzel a gyertyával mégy, tehát ott mind alusznak. Elvevé az ífju a gyertyát, és a legnagyobb bátorsággal járja a várnak minden részeit; midőn már a rezidenciához ért, melybe volt a királynak lakóhelye, itt is mind bejárta, és csudálva szemlélte a sok drágaságokat, milyeket az atyja házában nem látott soha. Végre midőn már a királykisasszonynak szobájába ért volna, bámulva nézi azt a gyönyörű tündérséget, leginkább pedig hamiskodott magába, midőn eszébe jött, hogy az óriások ezért a gyönyörű szépségért iparkodtak idejönni; de elvégezte magában, hogy akárhogy, de meg fogja ótalmazni minden szerencsétlenségtől. Ezután hozzálátván a kisasszonyhoz, és egy forró csókot nyomván ajakára, levette a maga gyűrőjét, és a kisasszonynak ujjába tette, és a kisasszonyét viszont magához vette; végre pedig a maga leirott képét a kisasszonynak a mellire függesztette, és kivette a bugyillárisát és egynehány rend írást írt, hogy egy idegen királyfi itt volt, és tégedet megszabadított a haláltól, melyet reggel bővebben meg fogsz látni és hallani; már most élj békével: esztendő ilyenkor meg fogsz látni. Ezek után visszament a királyfi, és midőn már a lyukra ért, ahol bejött a várba, és hírt ad az óriásoknak hogy jönnének a lyukon befelé, mert minden békével nyugszik, itt az óriások egyenként másztak a lyukon befelé, és a királyfi mindegyiknek elvette a fejét, és elvágta mindegyiknek a nyelvét. Ezt megcselekedvén, azután ki akart maga bújni a lyukon; de im jön neki szemközt egy rettenetes sárkány, melynek négy feje volt; ezt látván az ífju, kirántja a kardját, levágta szerencsésen a sárkányt, és nyelvének hegyeit elvagdalta; azután maga iparkodik kifelé, hogy még a bátyjaihoz érhessen reggelre. Midőn tehát az erdőbe ment, lát egy hófejérségű, leányt, amely egy gombolyag cérnát tartott a kezibe, és azt lefele gombolította. Meglátja a királyfi, és kérdi tőle, hogy mit mível a leányzó? Mond az, hogy ő volna a hajnal, mert; a földön amerre járok, és ezt a cérnát tekergetem, tehát azon a helyeken megvilágosodik. Mondja nekie a királyfi, hogy meg ne virasztaná még az időt, mert nekem, úgy mond, még reggelig messze kell mennem. Mondja neki a leányzó: azt nem cselekedhetem, mivel nekem nagy a parancsolatom, és azt végbe kell vinnem. Melyet hallván az ífju, kirántotta a nadrágszíját és a leányzót egy fához csatolta vele, maga pedig elsietett. Elérkezvén pedig a nagy tűzhöz, ahol az óriások elébb vígan mulatoztak, veszen ott magának sült húst és bort, és egy jó darab üszköt, és avval szerencsésen a bátyjaihoz ér, és tüzet gerjesztvén a bátyjait felköltötte hogy ennének. Ezek pedig csudálkoztak, hogy oly sokáig meg nem virad, mert egészen három napig meg nem viradt, mivel a királyfi a hajnalt megkötötte. Végre midőn már megviradt, felkerekedvén ők is, és egymásnak semmit nem szólván, mi történt rajtok, haza fele ballagtak.

Nézzük már most, vajon mi történt ott az erdei várban. Volt abban egy megélemedett generális, ki reggel felé kisétált. Látja hogy a bástya alatt feküsznek a nagy rettentő óriások, és egy nagy bálvány sárkány; melyet magának használni akarván, mindjárt megvérezte a testét, és szalad a királyi udvarba, és lármát indít, hogy keljenek fel, mert hogyha ő nem lett volna, tehát az egész udvar elveszett volna. Réműlve hallgatta a király a megtörtént dolgot, és nagy köszönettel fogadta a generálissától, és mondá neki: hogy bátor akármit kér tőle, tehát meg fogja adni neki. Ez pedig a királynak leányát kérte magának feleségül. Midőn azt meghallotta a kisasszony, nagyon elszomorodott, és kérte az atyját, hogy engedné őtet még egy esztendeig leánypártájába, azután szívesen cselekszem uramatyám parancsolatját; a király megígérvén ezt kedves gyermekinek, a generálist kérte hogy addig várakozna, míg leányának kedve leszen a férjhezmenetelre, azaz egy esztendeig. A generális is várakozván esztendeig, midőn már az esztendő eltelt volna, tehát kéri az ígért jutalmat, melyet a király teljesíteni akarván, nagy lakodalmat hirdetett, és a szomszéd királyokat a menyekző ünnepére összehívta. A többek között megjelentek azok a három ífjak is, melyek között volt a dolognak titka.

Midőn már a sok főrendek mind együtt voltak, tehát nagy pompával megesküdtették a kisasszonyt az öreg generálissal; a kisasszony nagy szomorúan várta az ő igazi megszabadítóját, de sehonnan sem érkezett az. Midőn már a nagy fényességű asztalhoz mind leültek, tehát a király nagy fent szóval kezdette a generálist, mint élete megszabadítóját dicsérni, melyet a kisasszony nagyon szomorúan hallgatott. A királyfi, akit feljebb említettünk, épen szemközt ült a kisasszonynyal, kire a kisasszony nagyon figyelmezett, mivel a képe az ífjunak nagyon hasonlított az ereklyéhez, melyet a múlt esztendőben nála hagyott; végre megsajdította a maga gyűrőjét is a királyífjunak az ujjába, melyen eltelt örömmel, és nagy figyelemmel volt az ífju szavaira. Midőn már az ételből megelégedtek, tehát mindegyik vendéget kérte a menyasszony, hogy az életeknek folytáról mindenik valamit beszélne; melyet elkezdvén, sorba mind elbeszéllették ki mit próbált, és rajta mi történt legyen. Végre pedig ezekre a három ífjakra kerűl a sor. Ezek közzűl is az öregebbik beszélli életének sorát, és végre atyjának halálát, hogyan strázsálta annak a sírhalmát, hogy lőtte meg azon nagy medvét. Azután a másik kezdett beszélleni; midőn már ez is elvégezte, tehát elkezdi a legkissebb életének folyását, hogy és mint lőtte meg a nagy hienát az atyja sírhalmán, azután hogy aludt el a tüze a nagy záportól, hogy keresett végre tüzet az óriásnál, egy várkapuról mint lőtte le a kakast, mint ment a várba be, és hogy ölte meg végre a tizenkét óriásokat. Ezt hallván a vén generális: nem hallgathatom, úgymond, már tovább hazug csevegéseidet, hanem hallgass. Mond erre az ífju: én nem hazudok, mert ím itt vannak nálam az óriásoknak nyelvei és fülhegyei. Ezen még jobban megharagszik a generális, és mondja viszont, hogy hallgatna; de a kisasszony bátorítván hogy csak tovább beszélje a dolgot, ezek után mindent előlbeszéllett, a sárkány felől, és hogy ölte meg, ezek után hogy kötötte meg a hajnalt, és hogy nem lett világos három napokig. Végre a kisasszony mondja, hogy a várba nem látott-e még valamit? Mond az ífju: Ó igen is láttam egy hasonlíthatatlan képet, melytől gyűrőt is elhoztam, és a magamét nekie az ujjára húztam, és nyakába akasztottam saját képemet, egynehány rend írást is hagyván nála. Ekkor lehúzta az ujjából a gyűrőt, és odadta az öreg királynak. A király megesmeri a gyűrőbe saját leányának a nevét; ekkor mondá a király: leányom, nem kétségeskedem hogy a dologból te is valamit ne tudnál, mert a dolog téged érdekel. Mondja a kisasszony, hogy igen is, és előlvette a leírott képet, melyet mindeddig a mellébe viselt. Ezt látván a király, nem tudja mitevő legyen; a generális megmutatta, mert kegyelemért esedezett; de őneki azért a gonoszságáért életével kellett fizetni. Ekkor az öröm megkettőztetett, és a kisasszony nagy örömmel összeesküdt a szép ífjuval, és bátyjainak és a más vendégeknek legnagyobb örvendezései közt lakták el a nagy örömnapot. Végre a király általadta nekie birodalmát, ő pedig békességbe és örömbe élt az ő szép feleségével, míg csak életeknek el nem jött végső vége.