Kitabı oku: «Hallatlan kiváncsiság», sayfa 2
Rázint a fején, mintha légy szállt volna az orrára:
– Azazhogy: sátorfa!
S a tanár, pecér, vénasszony, mama és pintyőkék kivonulnak liba-rendben a szobából.
Mihálovics nyugodt mozdulattal tépi kétfelé az itéletet.
A kapitány másik pipára töm. Más tárgyalások következnek.
A KIS URFI JÁR
Lelkendezve futott ki az öregbéres a tornácívek alól:
– Jár! A kis urfi jár! – kiáltozta az udvaron ujjongva, amire a cselédnép elhajigálta az ásót, kapát és futott befelé.
A kis urfi valóban ott ingadozott a széles kipadlózott tornácon. Körülvették már akkor a bámuló cselédek, az örömkönnyekben úszó mama és a boldog papa, aki sohase hitte volna, hogy ilyen derék kis ember papájává küzdi fel magát.
Valami elképzelhetetlenül is nagyszerü látványosság volt a kis urfi járása; az öregbéres ki is jelentette:
– Sok gyereket láttam mán járni, de ilyen gyönyörüven nem szedte a lábát egy sem.
Pedig milyen egyszerüen indult el! Ahogy ott játszadozott az öreg dadával a tornác padlóján, a lombos leánderek árnyékában, egyszercsak négykézlábra állott a kis urfi, azután fölegyenesedett két lábra, egészen úgy, ahogy a felnőttek szoktak.
Az öreg dadát csaknem szélhűdés érte ijedtében: a szeméhez kapott és hirtelen beledörzsölt az öklével, hogy nem-e káprázat űzte vele a játékát, azután hirtelen nagyot visított és befutott a konyhába, ahol így kiáltott éles rikoltó hangon:
– Jézus Mária, tekintetes asszony, gyüjjön ki hamar! a kis urfi jár!
A tekintetes asszony keresztülugrotta az előtte álló nagy uborkás üvegeket, úgy rohant ki a konyhából, Borcsa szakácsné is lefordította az öléből az uborkákkal telt szakajtót, Juli meg Tera, a bájostalpu cselédek, hasonló ugrásra használták föl megtermett lábuk izmait.
A kis urfi akkor lépéseket is tett s hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra ingadozva ment egyenesen az anyja felé, aki csaknem az égbe röpült örömében.
Az öregbéres és a cselédek kiáltozásaira a tekintetes papa is kilépett a gőbölyök istálójából és el nem tudta találni, hogy mi az isten csudája történik az ámbituson, siető lépésekkel tartott tehát arrafelé.
Hát bizony az ő szive is megdöbbent az örömtől, mikor a fehéringes kis urfit a saját lábain járva pillantotta meg.
Amint a kis urfi fölemelte rózsás pofácskáját és meglátta a papát, azonnal kacagni kezdett.
Le is tottyant hátra emmiatt, de rendkívüli biztonsággal, úgy hogy a korábbi csuszás-mászásokban megedzett ruganyos gömböcskéi ezt meg sem érezték.
A következő pillanatban ismét négykézlábra állott és fölemelkedett a lábára, azután pedig ismét menni kezdett, kacagva és örömtől repesve, mint egy megelevenült Ráfael angyal.
Ekkor már ott volt az egész udvar, még a libaőrzők is befutottak a mezőről.
Biztatták és hujongattak neki.
A kis urfi, mintha érezné, hogy rendkívüli bravurt visz véghez: összeszorított öklöcskékkel folyton kacagva billegett a leguggolt dadától a tekintetes mamáig, meg vissza.
Még a fehérszőrü Hattyu kutya is abbahagyta egy pillanatra a fára futott macska kibőjtölését, odaült a csoport közé és látható tetszéssel nézett az először járó kis urfira.
A dada a váratlanul összecsoportosult hallgatóságnak ott maga körül elmondta, hogy miképpen történt a kis urfi fölállása:
– Játszottunk gombokkal! Az egyik gomb elgurult. A kis urfi utána csúszott, mikor a gombhoz ért, a térdére ült és négykézlábra állott, aztán (uramfia) elfelejtette a gombot és fölemelkedett.
Ezt sokszor elismételte a dada, a legnagyobb részletezéssel s kétségen kívül még többször is elismételte volna, ha a tekintetes ur rá nem szól az egybegyült cselédségre, hogy ne tátsák tovább a szájukat, hanem lásson ki-ki a dolga után.
De még este, késő este is, a harangszó után lehetett hallani ilyen párbeszédeket a faluban:
– Tudja-e ke nenő, mi az ujság?
– Hogy a kis urfi jár! Hamarább tudtam, mint te!
FIÚ ÉS LEÁNY
Tavaly még állt a szomszédomban, – a város végén, – egy rogyott hátú, régi házacska. Görbe fal, horpadt tető. Az udvarkát valamikor deszkakerítés választhatta el a pásttól, de az utóbbi években már csak három szál korhadt deszka lógott ottan a két cölöpön. A három deszka mellől persze rég elvitte az ajtót az idő, – vagyhogy a cigányok. Csupa lósóska, meg magasra burjánzott üröm a kerítés melléke.
Hát tavaly még állt a ház. Szegény csősz lakott benne; kurtalábú bőrtarisznyás ember, meg egy mindig napszámba járó asszonyka, – a felesége. Jóféle nép. Gyermekük nem volt, hanem időnkint hol innen, hol onnan került hozzájok tartásra.
Egyszer látom, hogy két gyermek is sütkérezik a tavaszi napon, az eresz alatt. Egy öt éves forma kerekfejü fiucska, meg egy vékony, nyulladt leányka, – nyolc vagy kilenc éves. A fiun semmi egyéb nincs, csak egy térdig érő ing, kendervászonból való. A leányon foltos kék szoknyácska és elszükült rékli, ugyanolyan szinű. Mind a kettő mezitláb persze.
A következő napokban láttam, hogy a leányka iskolába jár. A fiú csak otthon unatkozik, játszik néha macskával, vagy ostorkát pattogtat.
Vasárnap aztán láttam egy idegen asszonyt is a háznál. Cselédféle. Keserű homlokú, nagyarcú, szőkés nő. Lármáz a két gyermekre, kivált a fiucskára. Tehát az az anyjuk.
A következő vasárnapokon is megjelent a lármájával együtt. Mindig a délutáni órákban. A lárma többnyire a fiunak az ingét érdekelte, hogy mennyire elpiszkitja. Ott mosta, öblögette az inget zöld tálban az ajtó előtt, s kiteritette egy vadon nőtt orgonabokorra.
A leány ilyenkor csak ott állt és hallgatott. Sohse láttam olyan hallgatag és gondolkodó arcú leánygyermeket. Ha magában volt is, olyan volt az arca, mintha aggódna valamin. Ha küldték valahova, sietve járt. Iskolába is ha ment, szinte a házak falához húzott, mintha félne valakitől.
Az anya őt nem is igen korholta, de nem is dédelgette. Hanem a fiut!…
Egyszer hogy jött, valahol a páston találta a fiát, s hazáig bufálta. A gyerek jajgatott, visított.
Már akkor nem volt idegen nekem a kis ember. Meg-megszólítottam. Tetszett nekem, hogy olyan szembenéző kis mokánykölyök. S mindig vidám. Ha vasárnap nem volna soha, ő volna a legboldogabb legényke a Föld hátán.
Dehát vasárnap van…
Kiléptem a kapun és rászóltam a bősz anyára:
– Hagyja már abba! Van magának lelke!?
Az asszony ijedten tekintett rám. A gyerek bömbölve futott előtte, s bemenekült a házba. Az asszony künn maradt az udvaron. Nem lármázott többé. A küszöbre ült és sírt.
Néztem.
Gondolkodtam.
Talán másképp kellett volna szólanom. Az a nyomorult asszony bizonyára nagy súlyát vonszolja az életnek. Mi bére lehet? 14-16 korona. Mind odaadja talán a két gyermek tartására. Bizonyára mind odaadja. Mert hiszen így is csoda, ha fejenkint hét-nyolc koronán eltartja valaki. Mi jut abból egy napra? S ha csak kenyéren, krumplin tartja is őket a napszámos, mi marad neki?
Mindezek nagy kérdések. Csak annyi bizonyos, hogy az a szegény anya mindenét odahordja. Látszik a ruháján, hogy a legolcsóbbfajta mosóruha. Régen lehetett, mikor azt még új ruhámnak mondta. Elfakult, sokszor javított ruha.
De hogy bánhat olyan pogányul azzal a fiucskával? Vagy valami különös nagy rosszat cselekedett a kis tatár? Vagy azt véli az anya, hogy ez a módja a gyereknevelésnek?
Az asszony fölkelt, bement a szobába. Kis idő mulva ismét a küszöbön ült. Foltozott. A leánykának a réklijét foltozta.
A tavasz aztán egyre melegebbé vált. Az iskolai tanítás is megszűnt. A roskadozó házban többnyire maga volt otthon a két gyerek. Libára vigyáztak. S játszadoztak az odavetődő kis társakkal.
Ők ketten együtt soha. A fiú fiukkal, a leány a leányokkal.
A fiuk mindig vidámak, lármásak. Lovaznak, fára másznak, cserebogarakat, lepkét hajszolnak. A lányok mindig csendesek, komolykák, kivált Teruska. Soha nem láttam nevetését. Csak igen játékos: mindenféle apró cserepet rakosgatnak a leánypajtáskáival, s áskálnak a háznak régi rozoga deszka kerítése mellett. Kis négyszögeket húznak a porba s körültüzködik vesszőtöredékekkel.
Egy nyári délután látom, hogy a Jani gyerek két kis magaszínű pajtással andalog a pástról hazafelé. A szokott ing van rajta, semmi egyéb. Igaz, hogy a pajtásain is. De még csak kedd van s az ing máris távol tart minden fehérségtől.
Dehát nem törődik ő most azzal. Víg mint mindig. Az arcát már barnára és szeplősre sütötte a nap. Vessző van nála, vagy mint ők mondják: suhogó. Az itt-ott felnyulladt lósóskát csapkodja vele. Csuda, hogy micsoda izmos-erős ez a kis kölyök.
Teri, – a leányka, – ott játszadozik apró cserepekkel a rozoga deszkakerítés mellett. Egy másik leányka is van vele. Úgy belemélyedtek a játékba, hogy fel se pillantanak.
Ahogy a fiuk odaérkeznek, Jani megáll, szétveti a lábát, s kifeszíti a mellét.
– Hunyd be a szemed, tartsd a markodat, – mondja Terinek.
A leány egy fordulattal fölkel. Mosolyogva húnyja a szemét és nyújtja a tenyerét.
A fiú előkapja a háta mögül a vesszőt és belesujt vele a Teri tenyerébe.
A leány elrántja a kezét és rázza. Az arca fájdalmasra torzul:
– Óh, hogy a fene!… – mondja csaknem sírva. – Óh, hogy a tályog!…
Két fejjel nagyobb az öcscsénél. Vártam, hogy rárohan és megpofozza, meggázolja.
A fiú állt bátran s nevetett.
A leány nézett rá mérgesen s közben dörzsölte a mellén a tenyerét. Aztán csak leült megint a földre, s rakosgatta tovább a cserépjátékot.
Furcsa volt.
Az a kis kölyök, hogy így mulat.
A leány ezt nem cselekedte volna. Leány fejében ilyen ötlet nem születhetik. Leány nem húzza meg senkinek a haját, nem veti senki elé a lábát, hogy orra buktassa. Leány nem dobál kutyát, nem rúgat csillagot.
A háboruskodó szerbek fényképei között láttam egy fiatal nőt is, aki a vőlegényét vagy férjét kísérte a hadba fegyveresen, katonaruhában. Nem tudom miket cselekedett az a nő, de bizonyos vagyok felőle, hogy az Albániában felkoncolt aggok, nők, és kisdedek vére az ő lelkiismeretét nem szennyezi.
Micsoda kétféle lélek a férfi meg a nő?
Micsoda ős gonoszság lappang mibennünk férfiakban, hogy már ilyen pöttön gyermekkorunkban is jelentkezik?
Testünknek a gonoszsága-e? Vagy a lelkünké? Állati vagy ördögi rész az mibennünk, férfiakban?
Nem egyvilágból való-e a nő lelke a férfiemberével?
Ha egyvilágból való, mért selymesebb? S ha selymesebb, mért válhatik rongyabbá a férfiléleknél?
Ezen tünődtem föl-alá sétálgatva a kertecskémben. A tornácon asztalkendővel letakart tányért pillantottam meg. Uzsonnára készítik az asztalt. A tányérban egy szelet kenyér.
No, nekiadom a leánykának. A fiunak meg megmondom, hogy miért nem kap ő is?
Azonban mikorra a kerítés végéhez érkeztem, a leányka már csak magában hevert ott a cserépkéi mellett. Félkönyökön hevert s rakosgatta, mélyen beleandalodva a játékba.
– Gyere csak ide Teri. Nesze: kenyér.
Mosolyog. Szemérmesen alázatosan tartja a kötényét. Beleejtem.
– De ezt csak neked adom. Mondd meg az öcsikédnek, hogy ő nem kap, mert belecsapott a tenyeredbe.
Mosolyog.
– Köszönöm alássan.
Felcsipteti a köténye sarkát, s visszaül a játéka mellé. Be-benyul a kötényébe. Csipeget. Apró falatokban eszegeti.
Fordulok egyet a kertben. Mikor megint odaérkezek a kerítéshez, látom, hogy előkerül a ház mögül a kis haramia, még mindig a suhogó van nála. Leüti a fejét egy lósóskának. Amint kilép az ajtótlan kerítésen, a tekintete ámulva áll meg Terin.
A következő percben már előtte áll, nyujtja a kezét.
– Adj.
– Nem adok, – mondja határozottan a leány.
És szigoruan néz reá.
A fiú szontyolodottan áll és pislog. Hallgat.
Érdeklődéssel vártam: hogyan oktatja meg a leány énhelyettem?
A leány azonban egy szót se szólt. E következő percben már benyult a kötényébe, s kivette az egész szelet kenyeret. Kettétörte.
Odanyujtotta a kenyere felét az öccsének.
BÖSKE
Tizenhárom éves voltam, mikor regényeket kezdtem olvasni.
Ebben a korban az élet titkaira tanítanak a regények. Ebben a korban csak a titkok érdekesek.
Igy én is tömérdek titkot fedeztem fel az első regényemben. Mingyárt az elején észrevettem, hogy a férfiak meg a nők szerelmesek szoktak lenni egymásba.
Ez a felfedezés meglepett. Hallottam ugyan már harangozni efféle különösségekről, de persze a “szerelem” kinai szó volt előttem s a magyarázat hiányzott.
A regényben aztán megtaláltam.
Az író gyönyörüséges példákkal magyarázta meg, hogy egy Arthur nevű ifju, egy Leonóra nevü hölgygyel, hogyan esett fokonkint szerelembe, hogyan világosították fel egymást kölcsönösen arról, hogy az egyik a másikat, és a másik az egyiket tüzesen és forrón szereti s végül, hogyan olvadtak össze az ajkaikkal hosszú és édes csókban.
Én még sohasem olvadtam össze hosszú édes csókban és senkit sem világosítottam még fel arról, hogy forrón és tüzesen szeretem. Az igaz, hogy nem ismertem olyan szép teremtést, mint Leonóra hölgy volt, akinek a szépségeiről leltárszerű bő kimutatást állított össze az író és csaknem leszédített a székről a bűbájos adatokkal.
Körülnéztem a házban, nem találhatnék-e valami Leonórát?
Fájdalom, csak néhány konyhabeli lény s néhány komoly és idős asszonyság képviselte ott a szépnemet. Előbbiekre rá se tudtam nézni, utóbbiak pedig kétségkivül a hajamba markoltak volna, ha azt mondom nekik, mint Arthur:
– “Imádom!”
A házmesternének volt egy kis sánta leánya; annyi idős, mint én. Ez némileg és ideiglenesen Leonórám lehetett volna, de már előbb ellenséges viszonyt kötöttünk. Én borsószemeket szoktam ejteni az emeletről a fejére, ő pedig végigütött a mankójával, valahányszor mankótávolba jutottam.
Ekkor éreztem csak, mily lovagiatlan voltam. A regényből megtanultam, hogy a hölgyek fejére borsószemeket dobálni, hajukat rángatni, tintásüvegeket feldönteni lovagiatlanság. Az igaz, hogy nekik sem illik végighúzni a férfiak gerincén, habár e tekintetben ártatlanul szenvedőnek sohasem érezhettem magamat.
Lenéztem az udvarra.
Böske ott ült a szokott helyén, a két leánder között. A kezében könyvet tartott. Megismertem a képekről, hogy természetrajz.
Tanult.
Leszakítottam egy szép szegfüt a virágtartóról és azt ejtettem rá a könyvére.
Megijedt.
Én komolyan és némi meghatottsággal néztem rá.
Ő tünődve vizsgált.
Erre én a kezemmel tölcsért csinálva, leszóltam:
– Tűzze a hajába!
Ez volt köztünk az első barátságos mozzanat.
Böske mosolygott. Megszagolta a szegfüt és a hajába tűzte.
Rajtam valami kellemes érzés melegedett keresztül.
Este megfogta a karomat a kapualj lámpája alatt:
– Mondja, – szólt barátságos hangon, – miért adta ezt a szép szegfüt?
– Azért, – feleltem némi elfogódással, – hogy ne haragudjék rám.
– Nem haragszom, – mondta jószívűen. A szeme sajátságosan fénylett. Úgy éreztem, mintha a tekintete belehatolna a lelkembe.
Azután az iskolai dolgokról kezdett csevegni. Elmondta, hogy milyen a tanítója, mennyi a leckéje és hogy Som Lina nevü tanulótársa, milyen jó, igazszivű hozzá.
Míg beszélt, észrevettem, hogy finom fehér az arca. A szája piciny és piros. Nem tudtam, hogy a ribizlihez, a muskátlivirághoz, vagy ahhoz a szegfűhöz hasonlítsam-e, amely a hajában piroslik.
Kivánatosnak látszott előttem, hogy ezen a kis piros szájon kóstoljam meg, milyen lehetetett az a csók, amelyet Arthur és Leonóra váltottak.
De nem mertem szólni.
A kis házmesterleány valami nagy tekintélylyé magasodott előttem. Okosnak találtam és szépnek. Még a sántasága is olyan jól állott neki, hogy azt gondoltam: ilyen szépen, mint ő, nem tud sántítani senki a világon.
Ettől az időtől fogva gyakran és meleg szívvel beszélgettünk. Én hihetetlen mennyiségű virágot vettem és loptam. Böske pedig pazarul mosolygott rám és oly végtelenül kedves volt hozzám, hogy egyetlen szavára kész lettem volna vízbe is ugrani.
Talán a negyedik találkozásunknál történt, hogy elváláskor a kezét nyujtotta. Finom, kicsiny kis meleg keze volt. Olyan szívesen és örömmel tartottam a tenyeremben, hogy még ma is érzem a melegét, ha rágondolok.
Böske észrevette, hogy ez a kézszorítás többet jelent, mint a rendes kézszorítás szokott jelenteni. Megakadt a beszédben. Elpirult. Szemét lesütötte, majd ismét rámnézett, zavartan, elszoruló lélekzettel.
– Böske, – szóltam mély elfogódással, – adjon egy csókot.
– Nem, nem, – felelt megijedve s arcát láng futotta át.
Az anyja jött, belekapaszkodott a karjába. Én utána néztem szomoruan, bágyadtan. Böske egy pillanatra visszafordította az arcát és az boldog arc volt, tekintete pedig lángoló szerelmi vallomás.
Másnap nem láttam.
Azt mondták, a kórházban fekszik: igazitják a lábát.
– De miért!
Szerettem volna igazítani a magam lábát is, de mit igazíttassak rajta.
Egy hét mulva azt kérdeztem az anyjától:
– Meggyógyult-e már a Böske?
– Nem, – felelte az asszony, – meg fog halni.
Úgy éreztem, mintha szédülnék. Leültem a márványlépcsőre és dideregtem.
Egyszercsak jön az anyja visszafelé és azt mondja:
– A lányom szeretne magával beszélni, látogassa meg.
Ott feküdt szegényke a fehér kórházi ágyban. Körülötte állott az orvos, az apja, bátyja és valami asszonyrokona. Mikor meglátott, a szeme felragyogott. Mosolygott. Erőtlen kis kezét felém nyujtotta, azután megkérte az anyját, hogy hadd maradjon velem, négyszemközött szeretne beszélni.
De nem beszéltünk semmit.
Én könnyezve néztem rá. Ő mosolyogva rám. Átfonta két kezével a nyakamat és magához vonva, szeretettel, gyöngéden megcsókolt.
Miért halt meg, máig se tudom.
Az bizonyos, hogy én akkor a Dunáig elmentem háromszor. Mindenképpen meg akartam magamat ölni, de olyan hitvány és gyáva természetü voltam, hogy valahányszor a hideg nagy vízhez értem, mindig megborzadtam a haláltól.
A VIHAR ÉS A NAPFÉNY
Jelenet Atilla palotájában
A király haragszik!
Ajtóról-ajtóra lebbent a kárpít és szállt susogva a hír a palotában:
– A király haragszik!
Arcok elhalványultak. Járások elhalkultak a folyosókon, a termekben. Rika asszony körül megszünt a dal. A hölgyek kérdőn néztek a nagyasszonyra.
– Kémeket fogtak el, – mondta nyugodtan a királyné, – ma érkeztek ide. Vallatják őket.
De az ő szemöldöke is összébb vonult. Atilla jég s a jég nem vet lángot. Ha lángot vet, az már vulkán.
S újból besugták az ajtón:
– A király haragszik!
A hölgyek kezében megállt a himzőtű. Aggodalommal néztek egymásra. Még a sarokban heverő fekete medvebőr is mintha ijedten meresztette volna el csillogó óniksz-szemét.
Csak a kis Csaba játszott vidáman az ablak alatt a mályvaszín vastag kamuka szőnyegen. Négy éves volt akkor. A haja szőkés, mint az anyjáé. A szeme apró és fekete, mint az apjáé. Az arca fehér rózsa, mint az angyaloké. Térdig-érő piros szoknyácska volt rajta. A lábán sárga saruka. Oldalán fakard és csontkürtöcske. Kezében íjjacska és a hátán puzdra.
Egy csomó apró favitéz hevert előtte: gyermekarasznyi katonák, hún és római vegyesen. A hún vitézeken bőrsüveg. A rómaiakon aranyozott sisak. Szablyája, lándzsája mind a két seregnek ezüst. És a hún mind lovas, a római mind gyalogos. Valami rabszolga faragta őket hársból.
Csaba a római vitézeket állította karajos csatarendbe. A dajkája segített neki az állogatásban.
Aztán a terem másik sarkába futott. Rávetette magát a medvebőrre s annak a feje mellől nyilazott a játékhadra.
Az ajtó kárpítja között egy barna vén orr és szürke bajusz jelent meg:
– A király, – sugta be, – halálra itélte őket!…
A hölgyek megrezzentek. A királyné is elkomolyodott. A dajka fölkelt és kinézett a tárt szárnyú ablakon.
– Erre hozzák őket, – mondta halk szóval.
– Csukd be az ablakot, – szólt rá a királyné.
Az ablak bezárult. Lantornás ablak volt: a napfény bágyadtan szüremkedett át rajta.
S mintha mindenki kővé vált volna a teremben. A hölgyek kifelé figyeltek: a halál halad el az ablak alatt.
Csak tompa lódobogás hallatszik, sok lónak a dobogása. Aztán künn el is csendesül minden, mintha a föld röge is arra fülelne:
Mi történik, ha Atilla haragos?
Csak a kis Csaba eleven. A nyila koppan: a katonákból öt is kiesett a sorból.
– Találtam!
A dajka lehajol, hogy visszaállítsa az elesetteket.
– Öt.
Csaba kiált:
– Öt. Hagyd! Öt!
Vastag kürtszó büffen lenn hármat. A hölgyek megrándulnak.
– A király jön…
Az ajtókárpíton ismét behajlik a barna orru és szürke bajuszos ajtónállónak a feje:
– A király…
Mint mikor galambok közé követ dobnak, úgy röppen szét a hölgytársaság. Be a baloldali ajtón. Himzések, varrások, párnák, tarka rendetlenségben. Rózsa-illat kavarodik fel. Az egyik hölgy után hosszan szalad egy fehér selyemzsinór s a terem közepén marad el tőle.
Maga a királyné is fölkel és elhalványult arccal lépked be a jobboldali ajtón.
A dajka kapja félre előtte a kárpítot s kapkodja fel a királyné kendőit és ékszeres ládikáját, – viszi be utána.
A kis Csaba megpillantja zsinórt. Felkapja és a medvéhez fut vele. Kantárul veti a medvefejre.
– Gyi!
A másik teremből, ahonnan a barnaorru őr szokott besuttogni, dörgő mély hangon beszél valaki valakivel:
– Csuszómászó hitvány kigyófajzat! Ki vagyok én, hogy így beszélnek rólam? (Négy-öt dobbanó lépés.) Az én nevem vihar! És az én lábam földrengés. (Két dobbanó lépés, kardcsörrenés.) Csak egyet fujok s lefujom őket a trónról. Csak egyet toppantok s összeomlik mind a két császárság! (Szőnyegen halkuló lépések.)
– Atilla nem térdelt még, – mondja ráhagyón egy halkabb férfihang.
– Még csak nem is hajolt. Isten veled.
Búcsuzó szavak hallatszottak, aztán a kárpít széles nyilásra rándult: Atilla belépett. Az arca fakó volt. A szemében szinte lobogott a harag komor tüze. Szürke süvegén is a sastoll, mintha homlokából előnövő kard volna.
A kis Csaba unottan ült már akkor a medvebőrön. Vidáman tekintett az apjára.
Atilla megállt, szétpillantott.
– Hát csak magad? Hol a dajkád?
Csaba felszökött és az apjához futott:
– Ötöt egy lövésre az előbb! Ötöt!
S a heverő bábokra mutatott!
– Öt esett egy nyil-lövetre. Öt római! Az az öt ott.
– Derék.
– Lőjjek még?
– Lőjj. Mindig lőjj a rómaira, mindig!
Csaba felkapta az ijjacskát. Ugrott. Aztán az apjára tekintett, nevetett. Az apjához lódult. Megragadta a kezét:
– Játssz velem!
– Ma nem.
– Játssz! No Térdre!
– Ma nem.
Csaba fölkapta a fehér selyemzsinórt. Ugrott, nyerített, mint a kiscsikó. Nevetett.
– Nézd milyen kantár! Enyém, igaz-e? Térdre! No!
Atilla lenyult a gyermekért s fölemelte félkézzel, mint valami pelyhet. A mellére karolta, megcsókolta.
– Én vagyok a Jelen, te vagy a Jövő. Az én nevem vihar. A te neved Napfény.
A gyerek kacagva tekergett félre:
– Játssz velem!
– Ma nem!
– De én akarom! Gyere no, gyere! Térdre!
S átkulcsolta az apja nyakát, húzta lefelé. Rugdalódzott.
– Gyere, no gyere… Vedd no a szádba!
Atilla morgott, a fejét rázta:
– Ma nem, no.
S le akarta bocsátani a kicsit a szőnyegre.
A kicsi azonban félkarral a nyakán maradt. Csimbeszkedett, rugdalódzott.
– De! Én akarom!
S belevetette az apja nyakába a fehér zsinórt, beleigazította a szájába.
– Gyi! Gyi!
Atilla elmosolyodott. A fejét rázta. A hátára vetette a gyereket.
– A teremtésit az apádnak…
S leereszkedett térdre.
