Kitabı oku: «Hallatlan kiváncsiság», sayfa 4

KARÁCSONÉJI ÁLOM

Karácson estéjén karomra ültettem a kis fiamat és kivittem a ház elé.

A ködös szürke égmagasból vörös fénypontok mozgottak lefelé és szemlátomást nagyobbodva, fényesedve közeledtek a földhöz.

– Nézd apám, – szólt a gyerek, – leszállnak a csillagok.

– Nem csillagok azok fiam, hanem az angyalok serege: most hordják szét a karácsonfákat.

S néhány perc mulva csakugyan leérkezett a felhők közül a tündöklő angyalsereg. Mindegyik angyal hófehér ruhában, aranyos lengő hajjal. A kezükben ragyogó karácsonfák.

Átlátszó fehér ködbe voltak burkolódzva: szárnyuk halk suhanása hallatszott s a karácsonfák illatával telt meg a levegő.

Sokáig nem tudtunk szóhoz jutni, annyira lekötötte figyelmünket ez a szép látvány. A fiam átölelte a nyakamat és égő arcát az én arcomhoz fektetve, nézte a ragyogó mennyei tábort, az angyalok tündöklő sokaságát, amint elsuhantak egyenkint mellettünk és belengtek az ablakokon.

Aggódni kezdtem, hogy minket kifelejtenek a sorrendből, miért is lázas izgatottsággal kérdezgettem tőlük?

– Ki vagy te? ki vagy te?

– Én a Gazdagság vagyok! – szólt a vakítóan fényes angyal, drága ékkövekkel, nehéz aranynyal, ezüsttel megrakott karácsonfát csördítve el mellettünk, a gyémántpor csillogott a nyomában is.

– Én az Öröm vagyok, – kiáltotta kacagva egy másik pirospozsgás angyal, és hol egyik, hol másik társához csatlakozva, vitte a gyermekjátékokkal megrakott karácsonfáját.

– Én a Pompa vagyok! – szólt kacéran a harmadik s büszke homlokáról brilliánsok fényessője hullott a karácsonfára.

– Pazarlás a nevem, – súgta a negyedik.

S utána jött nyomban a hamis selyembe öltözött Udvariasság.

Az izmos melegtekintetű Barátság.

A mámoros arcú Boldogság félig lehunyt szemmel.

A vakító fényű forró Szerelem.

Ezektől elvált és az árvaház felé tartott a Részvét.

Sűrűn elfátyolozott arccal ődöngött a kacagó Meglepetés.

S végül jött az örömtől reszkető, forró kezű, könnyekben mosolygó Szeretet.

Ez az angyal legjobban tetszett nekünk, karácsonfája bár könnyebb volt, mint a többié, de tele volt édességgel és rejtelmes csillogással. A gyertyácskák lángja melegített rajta s amint az angyal kebléhez ölelve vitte, a lombok az angyal ajkát ittasan csókolták.

– Apám, – szólt a fiam, búsan tekintve az angyal után, – mihozzánk nem jön angyal.

Összerezzentem.

Megdöbbenve vettem észre, hogy az angyalok seregéből már csak egy van hátra.

Ez nem birt a többiek nyomában haladni, bár látszott rajta, hogy karácsonfát nem emel. Bizonyosan az ölében hordja kincsét. A rajta csillogó gyémántgyöngyök mutatták, hogy ő is az égi sereghez tartozik.

Sűrűn be volt burkolódzva a ködfátyolok közé úgy, hogy az arcát nem láthattuk.

Amint hozzánk ért, erős kézzel ragadtam meg a ruháját:

– Megállj angyal, – szóltam kétségbeesetten esengve, – gyere be hozzám.

Bevontam magamhoz a szobába és ráfordítottam a kulcsot az ajtóra.

Az angyal levetette magáról a vastag ködfátyolt. A ködfátyol fagyasztó hideggel omlott szét a szobámban.

Akkor láttam, hogy nem fehér ruhába van öltözve, mint a többiek, hanem gyászos feketébe. A kezében nem karácsonfát tart, hanem töviskoszorút. Az arcán nem a rózsás öröm, hanem a halavány fájdalom. Homlokán nem csillag tündöklik, vércseppek gyöngyöznek. S a ruháján csillogó gyémántok nem egyebek, mint szeméből kipergett reszkető könnyei.

– Miért hivtál be, – szólt szívetmetsző sóhajtással, – a karácson estéjén csak az utcán szoktam bolyongani.

– Ki vagy te szerencsétlen?

A gyászoló angyal ölébe emelte alvó kis fiamat és karjában ringatva csöndes, bús hangon felelt:

– Én vagyok a Boldogtalanság.

PITYPALATTY!

Klárika gyónása.

– Gyónom a m… s… ss… szz… st… sz… s… legutóbbi gyónásom… tegnap reggel végeztem, s… sz… ss… zt… sz… sz… cs…

Bűneim:

Boszankodás egy kedves testvérre. Vagyis egyházi személynek gondolatban való megsértése.

.....

Vétség a negyedik parancsolat ellen. Kétszer. Vagyis szófogadatlanság.

.....

Káröröm egyszer. Vagyis nevetés másnak a fájdalmán.

.....

A hatodik főbűn… elkövetése többszörösen… Vagyis harag többszörösen. Vagyis felebaráti szeretet törvényének megszegése gondolatban.

.....

Imádságnak elmulasztása kétszer. Vagyis délben és este is megfeledkeztem az Úr angyaláról. És esti imádság is szórakozottan.

.....

Hazudás nyolcszor vagyis kilencszer. Mert gondolom, az is hazudás, hogy igérünk és nem teljesítjük. Ámbátor mikor igértem, igazán igértem, csak este lelkiismeret-vizsgáláskor gondoltam meg, hogy nem lehet… És sírtam is rája, hogy nem lehet… És így mégis igéretnek nem-teljesítése, és akkor hazudás…

És valamennyi hazudás közt az utolsó a legnagyobb: a negyedik parancsolat megszegésével kapcsolatosan, vagyis titkolódzás édesszüleim előtt írásban és szóban, vagyis hallgatásban. És írásnak elrejtése…

.....

– Hogy hogyan lehetett annyi bűnöm egy napon? – készséggel teljesítem lelki atyám jóságos kérdését.

Hol is kezdjem? hát… igen… reggel mingyárt a tedeum után kimentünk az állomásra mink is, hogy délre már hazaérkezhessünk. És kikisért bennünket két kedves testvér is: Ottilia testvér és Teréz testvér.

És boldogok voltunk, hogy vége a tanévnek és jelesen végeztem az első felsőbbet, és most már hazamehetünk. És mégis könnyeztünk, hogy a kedves testvérektől meg kell válnunk. És ők is boldogok voltak és könnyeztek.

És az állomáson fiuk is… diákgyerekek…

És azt mondja Ottilia testvér:

– Ne nézz a fiukra, nem illik. Elfeledted?

– Nem feledtem el, – mondtam neki, – de én nem is a fiukat nézem, hanem hogy egy falunkbeli van köztük, Szőcs Ali, a jegyző úr fia, – vagyis mivel gyónásban tilosak a nevek, csak úgy mondom: egyén. És mondom a kedves testvérnek, hogy az a fiú, az egyén, kispap lesz, mert tavaly példás volt a magaviseletből, és az apja azt mondta hogy kispap lesz és aztán meg majd pap lesz. Otthon mindig ő az első minisztráns, és mindennap minisztrál.

– Melyik az? – kérdezi, – de ne újjal mutass rá.

– Az, – mondom, – a szép komoly fiú, ott a perron sarkán.

– Melyik? – aszongya.

– Ott a három közt, – mondom, – akik almát vesznek attul az asszonytul. A közbülső.

– Az a beütött kalapú fiú? Az a hónaposretek-képü kölyök?

– Az, – mondom, – és most nevetnek ott hárman, és ő csak úgy rázza a fejét belé.

És boszankodtam a kedves testvérre, hogy azt mondta:

– Hónaposretek-képű.

– Az a szép szürkeruhás fiú, – mondom, – kissé kinőtt a ruhájából, és most azért vidám, mert most végezte a másodikat a gimnáziumban, és nekik is ma volt a tedeumjok.

És igen boszankodtam Ottilia testvérre.

És akkor a fiú egy úrnak köszönt, és az úr odakiáltott neki:

– No legény, milyen a paksus?

– Jó, – kiáltott vissza Ali, vagyishogy az egyén.

– És a magaviselete?

– Példás.

És ez nekem nagy elégtétel volt. És bizonyára Ottilia testvér is érezte, hogy igazságtalan volt az egyén iránt, mert azt mondja:

– Hát szólhatsz majd vele egy szót illedelmesen, ha jó anyád is szól neki, és ha neked is kell szólnod.

– Én nem szólhatok, – feleltem, – mert nincs bemutatva nekem. És mama se szólítja meg, mert csak tavaly költöztek a falunkba, és nem vagyunk összejáratosak.

Aztán hát beszálltunk. De első osztályba csak mink és Istvándyék. Vagyishát neveket nem gyónok, mivelhogy tilos. És én a szélső helyen ültem, az ajtó mellett. Aztán, hogy a vonat megindult, fölkeltem és vontam az ajtót.

És mama kérdezte:

– Kimégy?

És én feleltem:

– Csak ide, hogy a tájat nézzem. Karácson óta nem láttam a tájat.

És nem is gondoltam rá mingyárt, hogy hazugság, amit mondtam. Mert nem a tájért léptem ki, hanem, hogy lássam, kik utaznak velünk egy kocsiban?

Olyan kocsiban utaztunk, amelyiknek az elülső fele első osztályú volt, hátulsó fele második osztályú, és közbül ajtócska.

Végigszemlélődtem a magunk folyosóján, hogy kik utaznak, mifélék. Csak a mellettünk valóban utaztak urak és kártyáztak. Aztán a kisajtón is átosonkodtam, hogy kik utaznak? Hát a mellettünk való fülke ablaka be volt kárpitozva, és igen kacagtak ott, – gyerekhangok.

És én belesekedtem a kárpit mellett, hogy mit nevetnek? Hát az a három fiú volt ott, és közbül Szőcs Ali, vagyishogy az egyén, – mivelhogy nem szabad nevet mondani. És az egyén a hálóból lógott fejjel lefelé. Alatta meg az ülésen volt az alma, és azon iparkodott, hogy a szájával felvegye. És én igen elcsodálkoztam, hogy hogy akaszthatta meg odafenn a lábát? De szólítottak, hogy hol vagyok?

És alig ülök le, kanyarodóra rándul a vonat, és nagy zuhanás hallatszik a szomszéd kupéból.

És mama csodálkozva kérdi, hogy mit nevetek?

Hát mondom:

– Semmit, csak valami jutott eszembe az iskolából.

Kis idő multával ráeszméltem, hogy alig egy órája a szent áldozásnak és már ismét bűnös vagyok: hazudás és káröröm. Hazudás kétszer és káröröm egyszer. Pedighát lehet hogy A… egyén kitörte a nyakát és én meg nevetek.

És igen elszomorodtam, hogy ismét bűnös vagyok. És nyugtalan voltam, és megint csak fölkeltem és a folyosóra léptem, mintha a tájat nézném. És megnyugvással hallottam, hogy ismét nevetnek. És láttam a kárpit nyílásán át, hogy mind a hárman csokoládét esznek, és mind a három bajuszt festett magának a csokoládéval.

És mama megint kérdi, hogy mit nevetek?

– Valami jutott eszembe az iskolából, – feleltem.

És megint mingyárt elszomorodtam: hazudás immár harmadszor.

A következő állomáson kiszállt két fiú, de csak az ablakon át láttam, hogy igen integetnek a féderes kocsijukról vissza zsebkendővel, a vonat után.

És ismét fölkeltem. És mama rámszól:

– Ne mászkálj annyit!

És én feleltem:

– Csak itt nézem még a tájat.

És nem is gondoltam rá mingyárt, hogy ezzel a szülő iránt való engedelmesség megszegését követem el: megint kiosontam, és megnéztem, hogy csakugyan az egyénnek a társai, utaztak-e el? vagyhogy tán más fiuk? Hát csakugyan a társai, mert csak egymaga állt a kupé ablakában, de igen illetlenül vagyis félig meztelenen, és ott a nyitott ablakban az ingét lobogtatta ki a társai felé.

Akkor eszmélkedtem, hogy vétek a negyedik parancsolat ellen, és többé nem léptem ki, csak az átszálló állomáson.

És az egyénnel nem is foglalkoztam volna többé, de láttam, hogy egyenesen az automatához siet, és körültekint. Leszakít egy nadrággombot, és megint körülpillant, és akkor meglát bennünket a perronon. És igen elvörösödött, és köszönt mamának, hogy mellette elmentünk.

És a mama aztán kérdezte tőlem:

– Ki is ez a gyerek, de ismerős?

És én azt feleltem:

– Nem tudom.

És gondoltam, azért nem ismeri meg, mert mindig csak ministráns ruhában látja és soha nem fordult még meg nálunk a kastélyban.

Csak este lelkiismeret-vizsgálatkor jutott eszembe, hogy ez is hazudás volt: negyedszer!

Aztán hogy beérkeztünk az állomási ebédlőbe, mama tizórait rendelt, vagyis kávét és nekem tejet.

És az egyén is bejött és leült velem szembe a harmadik asztalhoz. És egyre csak engem nézett.

És egy nagykorsó sört tétetett maga elé. És utána-kiáltott a pincérnek:

– Szivart!

És megint engem nézett. Igen ábrándosan, mint tavaly is sokszor a templomban. De én egyszer se néztem rá… csak épp hogy láttam.

És aztán elővette a zsebóráját és az asztal alatt levette róla az üveget és a bal szemére nyomta, és azzal is nézett rám.

És aztán hozták a sörös korsót, és le se tette, míg felét meg nem itta, hogy csupa hab lett az orra, még a szemöldöke is.

Aztán szivarra gyujtott és igen büszkén ült és nagy füstöket fujt és engem nézett.

Aztán levélpapirost rendelt és írt. És közben fel-felnézett énrám és ivott közben, és az órája üvegjét beleejtette a sörbe.

És ez talán a második káröröm, hogy nevettem, de mégse kár, mert egy villával kihalászta.

És vagy három papirost eltépett és az asztal alá dobta. És én nem értettem, miért tépi el, amit ír, mert bizonyára társainak ír, akiktől elbucsuzott, és azoknak mindenképpen jó.

Aztán, hogy beszállást kiáltottak, a tolongásban úgy éreztem, hogy a retikülömet meghúzza valaki, és gondoltam, el akarja lopni valaki. De csak az egyén tolongott el mellettem. És gondoltam, talán gombjában akadt meg. És piros volt az egyén, még a füle is.

És ahogy beülünk a kupéba, nézem: nem esett-e ki az olvasóm? vagy a Lelki mannám? Hát látom, hogy egy levél is van a retikülömben.

Mingyárt tudtam, hogy az a levél, amit ő írt, és ő nyomta be a retikülömbe. És elképedtem, hogy micsoda szemtelenség! És micsoda vakmerőség!

Aztán arra gondoltam, hogy talán nem is nekem szól a levél, hanem apukámnak? és talán csak azért nyomta az én retikülömbe, mert gondolta, rövidebb út.

Ismét belenéztem titkon a retikülömbe, és néztem a címlapját a levélnek, hát rá volt írva:

– Magának.

Tehát csakugyan nekem!

Elképedtem erre az óriási szemtelenségre! és gondoltam, odaadom mamának, és megmondom, hogy a tolongásban tették bele a retikülömbe.

De a kezem nem mozdult, se a nyelvemet nem birtam mozdítani. Mert már akkor azon tünődtem, hogy vajjon mit irt? Mit irhatott nekem?

És haragudtam is, hogy milyen szemtelenség: be sincs mutatva, és írni mer nekem!

És gondoltam: szeretném elolvasni, hogy mit mert írni? de mégse olvasom el, hanem visszaküldöm felbontatlanul.

És gondoltam, talán megint itt ül a szomszéd fülkében, és hogy legjobb volna, ha bevetném neki a levelet, mint idegennek. De nem mehettem ki, mert engem ültettek az ablak mellé. És nem is erölködtem, hogy kimenjek, mert igen szerettem volna tudni: mi van a levélben? és ha kimehetnék, bizonyára nem birnám megállani, hogy fel ne bontsam.

És ahogy beszélgetnek, Irma néni azt mondja:

– Phű, de nagy a meleg! Nyitnánk ki az ablakot.

És lebocsátotta az ablakot. És kinézett.

És azt mondja:

– Egy gyerek ugyancsak rosszul van.

És engem igen gyötrött a kiváncsiság, hogy hátha az egyénről mondja?

És én is kinéztem.

Hát az egyén csakugyan látható volt, de távolabb: a mellettünk való vaggonban, és derékig kihajolt az ablakon.

És igen sápadt volt, és köszönni akart nekem, de ahogy a kalapjáért nyúlt volna, a kalap széle felütődött és a szél elkapta a kalapját, és a legelőre vitte. De különben se fogadtam volna, mint idegentől.

És szerettem volna figyelmeztetni, hogy az ablakon kihajolni veszélyes, de nem szólhattam neki, mivelhogy nincs bemutatva.

Tizenegykor hazaértünk. És mink hintóba ültünk, és ő is kiszállt hajadonfővel, és az anyja várta ott és a testvérei.

És az anyja megijedt. És hallottam, ahogy mondja:

– Jézus Mária! Beteg vagy?

És ő csak legyintett:

– Oda se neki!

Aztán nem hallottam többet: mit beszélgettek.

És alig hogy haza érkeztünk, én a tyúkudvarba futottam és elbujtam, és elolvastam a levelet.

És azt írta:

Kedves Klárika, valamit szeretnék mondani tisztelettel, ami szívem titka koporsóm bezártáig, ha kijönne délután hat órakor a park végébe, és nekem van egy hosszú orgona-sipom, és azzal fúvom a jelet, hogy hol vagyok. Prüttyögtetve fújom majd, és akkor épp úgy szól, mint a fürj, vagyis pitypalatty, és ne gondolja, hogy a sipot én vettem ki az orgonából, hanem cseréltem egy Jókaiért, mert kentaurokat fogunk otthon játszani, és arra kell, és most már nekem jogos tulajdonom. És fölösleges lett volna visszavinnem a kántornak, mert ahol annyi a sip, egygyel több vagy kevesebb, nem számos. És én már tavaly is akartam bemutatkozni tisztelettel, de elhalasztottam. És azóta mindig maga van az eszemben.

Kezét csókolom. Régi tisztelője:

Ali.

Igen felháborított engem ez a levél, hogy hogy mer! és micsoda pittypalatty! És azt az orgonasipot is bizony hiába kenné másra. Mert aki nadrággombot dug az automatába, attól kitelik.

És egész délután haragudtam, és szerettem volna széttépni a levelet azonnal, de… éreztem, hogy többször is el kell olvasnom. Teljes megértés végett el kell olvasnom. Éshogy különösen, mi lehet az a szívem titka? Nekem ugyan semmi közöm az ő titkaival, ha be volna is mutatva, semmi közöm, de az a titok mégis igen foglalkoztatott.

És… többször is félrebujtam, és elolvastam a levelet, és miatta a déli harangszót se hallottam, és csak ebédután jutott eszembe, hogy elmulasztottam az Úrangyalát.

És igen boszankodtam reá, hogy az ő oka! És szerettem volna csak azért ha be volna mutatva, hogy keserű szemrehányással büntessem.

És… három órakor, hogy ismét elvonulhattam, ismét elolvastam a levelet, és ismét kifakadtam, hogy micsoda szemtelenség, hogy azt véli, hogy kimegyek hozzá, és meghallgatom.

És oly mérges voltam, hogy széttéptem a levelét.

És el is dobtam volna a levelét, de attól tartottam, hogy valaki felvesz belőle egy darabot és kérdezősködik, hogy ki irta? és mért van széttépve? És ha kitudódik, hogy nekem volt írva, azzal gyanusítanak, hogy levelezek vele, és még azzal is, hogy kimentem a pitypalattyra.

És gondoltam, jobb ha a zsebemben tartom addig, míg tűzbe nem vethetem.

És a zsebemben tartottam.

És sehogy nem birtam másra gondolni, csak hogy mi lehet az a titok?

És felszöktem a padlásra, hogy összerakjam a levelet és mégegyszer elolvassam.

És mama kerestetett és mondták, hogy a padláson vagyok. És hivott:

– Klári! Mit csinálsz odafenn?

És én feleltem:

– Azt nézem, hogy vannak-e megint kis cicák?

És igen nevették, én pedig azonnal eszmélkedtem, hogy ismét hazudtam, és ez immár négy… De nem volt bátorságom arra, hogy megvalljam és odaadjam a levél darabkáit.

És szerencsére, hogy öt órakor a keresztanyámék jöttek és Ida és Irma, és nem kellett mindig gondolnom a levélre. Csak mikor a cukortartó födelét becsapták, akkor gondolkodtam, hogy mért irta: koporsóm bezártáig? Éshogy ez mit jelent?

De nem birtam megérteni. És gondoltam: nem is ügyem ez nekem, hogy megértsem, – egy olyan egyén, aki nincs bemutatva, nem foglalkoztathat engem a mondásaival.

Aztán hogy beküldtek a szobába a bizonyítványomért, az órára pillantottam, és láttam, hogy mingyárt hat óra, és ez igen nyugtalanított. És megint összeraktam a levelet, és megint csak azt láttam, hogy hallatlan szemtelenség! És aztán ők is feljöttek a verandára, mert cseperegni kezdett az esső. És kérdezték, hogy mért nem jöttem ki? És én feleltem, hogy nem találtam azonnal a bizonyitványt.

És azonnal eszméltem, hogy ez immár öt. És igen elszomorodtam.

De szerencsére keresztanyám elmondta, hogy Ida fejkötőt varrt egy tyúknak tüllből és a tyúk olyan benne, mint az öreg boltosné, és mindig hátrafelé megy, mint a rák. És így nem foglalkozhattam a szomoruságommal.

És közben, hogy az órára gondoltam, már hat el is mult, és gondoltam, már el se jön, de épp akkor megszólalt a park végén a pitypalatty, és én megrezzentem.

És mama kérdezte:

– Mitől ijedtél meg?

És én feleltem:

– Denevér röppent erre.

És keresztanyám nem hitte, hogy azt mondja:

– Nem lehet, ilyenkor még nem lehet.

És én ismét hazudtam, hogy denevér volt. És a szívem erősen vert, és arra is gondoltam, hogy ez immár hat, hét. És hogy ennyi bűn egymásután!…

És aztán megint szólt a pitypalatty, és tudtam, hogy nekem szól, de szerencsére senki se ügyelt rá.

És én igen izgatott voltam: ha akarnám, megtudhatnám, mi az a titok, az a koporsóm bezártáig? És eltökéltem, hogy erős leszek, igen erős, és imádkoztam is magamban, hogy Isten erősítsen meg. És Isten meg is erősített.

És aztán ismét szólt a pitypalatty, és én nem birtam hallgatni: beosontam a szobába. És ott is hallottam pitypalatty! És bedugtam a fülemet, és akkor is hallottam: pitypalatty! A párnát is a fülemre szorítottam, és hiába, – akkor is hallottam:

– Pitypalatty! Pitypalatty!…

És gondoltam, hogy ha a konyhának kerülnék, kiosonhatnék, hogy senki meg nem látna a fák közt…

…

És… kiosontam.