Kitabı oku: «Az ember tragediaja», sayfa 3

HATODIK SZÍN

(Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. – Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.)

Catulus

Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes

Ez a piros szalagú gladiátor,

Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

Ádám

Nem, Herculesre!

Catulus

Ah, mit, Herculesre,

Ki hinne még közöttünk istenekben?

Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

Ádám

Legyen.

Lucifer

  Erős alapra esküszöl:

Álistent tévén, álisten helyébe.

De mondd, hogy értsük mégis azt az esküt,

Szépségét értsük-é, szerelmed-é,

Avagy tán éppen hűségét irántad? —

Catulus

A báj muló, s ha még nem volna is,

Unott lesz holnap, ami elragad ma,

S kevesb kecsű nő csábít tőle el

Az újdonság bűbájos ingerével.

Ádám

Hűségit értém. Vagy ki pazarol

Hölgyére többet nálam?

Hippia

Óh, bohó!

Hát bírod-é őt vég nélkűl ölelni?

S ha bírnád is, te, aki telhetetlen

Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,

Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt

Részét birod egy-egy nőben találni,

Mig a szépség s kéj eszményképe mindig

Elérhetlen varázsként leng előtted,

Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,

Egy ábrándkép nem csábitandja-é el?

Egy gladiátor roncsolt izmai – —

Ádám

Igaz, igaz, ne többet, Hippia.

Miért is vonz az a kéj Tantalusként,

Ha Herculesnek ereje hiányzik,

Ha Proteusként nem változhatunk,

S egy megvetett rab, kínos hét után

Oly órát élvez, millyet hasztalan

Ohajt ura. – Vagy a gyönyör csak egy

Ital viz-é hát a meglankadottnak,

S annak halál, ki habjaiba dűl?

Lucifer

Ah, mily dicső erkölcsi tanfolyam

Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. —

De hát fogadástok? —

Ádám

Ha veszteném,

Úgy Júlia tiéd. —

Catulus

  S ha nyersz?

Ádám

Lovad

Enyém. —

Catulus

Négy hétre visszaveheted,

Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. —

Lucifer

Nézd, Júlia, e szép kövér halat:

Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.

Éva

S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?

Örüljön, aki él, vagy hogyha nem

Tud is örülni, legalább kacagjon. (Iszik.)

Ádám (a gladiátorhoz)

Jól tartsd magad, hé! —

Catulus

Rajta csak, vitézül.

(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve, ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.)

Recipe ferrum! – Gyáva korcs. Elég

Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.

Ki sajnálná e kis felzaklató

Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,

Midőn a csók oly sokkal édesebb,

Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.

(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.)

Ádám

A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.

Vigyék ki azt a hullát. – Táncosok!

Csináljatok most már komédiát,

Ebből elég volt mára.

(A hullát kiviszik, az emelvényt táncosok foglalják el.)

Catulus

Clúvia!

Jőj hát te is, nem nézhetem soká,

Ha más ölelkezik.

Lucifer

S mi, Hippia,

Követjük-é szintén példájukat?

De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg,

No úgy, most már mulathatunk, galambom.

Ádám

Mit is dobog szived olyannyira,

Nem nyughatom fölötte, Júlia. (Suttognak.)

Lucifer

Halld, e bolond még a szívről beszél! —

Catulus

Ládd, kedves, én nem bántom a tiédet,

Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,

Ha csókod forró s mindig kész nekem.

Cluvia

Nagylelkü kedves! ím, javadra e bort. (Iszik.)

Catulus

Jól van, jól, Clúvia, de lágy karod,

Puhácska kebled tőlem el ne vond,

Füzérem is lesiklott, ládd, fejemről. —

(a táncosnőkhöz)

Ah, ez remek fordúlat táncotokban,

Mi buja tűz, kellemmel egyesülve!

Cluvia

Szemed befogom, ím, ha ott leled

Azt, amiért én is versenyt futok,

S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. —

(Luciferre mutatva)

Ezen savanyu arcot nézzed inkább —

Miért is ennek az a szép leány,

Ha már különb hasznát se tudja venni,

Mint hogy szunyadni hagyja, míg maga

Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel

Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,

Mi a társalgás illatát teszi. —

Catulus

Valóban, egy ily arc egész körök

Költészetére fagylepelt borít.

Ki ellenáll a perc igézetének,

S nem hagyja lelkét ártól elragadni,

Nem is jó ember, s bár maradna otthon. —

Hippia

Valóban szinte félek, hogy szegényben

Már megfogant a fekete halál,

Mely a várost pusztítja. —

Ádám

El vele,

E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,

Ki tudja a legszebbet köztetek.

Hippia (énekel)

Borral, szerelemmel

Eltelni sohsem kell;

Minden pohárnak

Más a zamatja.

S a mámor, az édes mámor,

Mint horpadt sírokat a nap,

Létünk megaranyozza.

Borral, szerelemmel

Eltelni sohsem kell,

Minden leánynak

Más a varázsa.

Mind

S a mámor, az édes mámor,

Mint horpadt sírokat a nap,

Létünk megaranyozza.

Catulus

Jól van biz az, nos, Clúvia, te mit tudsz?

Cluvia (énekel)

Bolond világ volt hajdanában:

Lukréciát az özvegy ágyban

Hogy megkereste szép gavallér,

Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,

Tárt szűvel nem fut bordélyházba,

Hideg vasat merít magába. —

Örüljünk, okosabb világ van,

Örüljünk, hogy mi élünk abban. —

Bolond világ volt hajdanában:

Brutus nem ült szép villájában,

Kardot fogott s harcolni méne,

Mint hitvány zsoldos, s még mivégre?

A rongyos nép jóléte végett,

S tar földön érte el is vérzett.

Mind

Örüljünk, okosabb világ van,

Örüljünk, hogy mi élünk abban. —

Cluvia

Bolond világ volt hajdanában,

Rém járt fel a hősek agyában,

Szentnek hivék, mit kacagunk ma,

S egy-két ily őrült, ha akadna,

Cirkuszainkban éppen elkel,

Nekünk látvány, a vadnak étel.

Mind

Örüljünk, okosabb világ van,

Örüljünk, hogy mi élünk abban.

Lucifer

Ah, Cluvia, leverted Hippiát.

Szeretnék e dalnak költője lenni.

Ádám

S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?

Körűlünk minden vígad és nevet.

Nem jólesik pihenned keblemen? —

Éva

Ah, jól, nagyon. De nézd el, Sergiolus,

A boldogság midőn elkomolyít.

Azt tartom, mely kacag, nem is valódi.

Legédesebb percünkbe is vegyül

Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,

Talán sejtjük, hogy az ily perc – virág,

S így hervatag.

Ádám

Ah, én is érzek illyest.

Éva

S kivált, ha még dalt hallok és zenét,

Nem hallgatom a szűkkorlátu szót,

De a hang árja ringat, mint hajó,

S úgy érzem, mintha álomban feküdném:

A rezge hangon messze múltba szállnék,

Hol napsugáros pálmafák alatt

Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,

Nagy és nemes volt lelkem hívatása.

Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa

Mindez. – Csókollak ismét – ébredek.

Ádám

El a zenével, tánccal, émelyít

Ez örökös édesség tengere,

Keserüet kivánna már szivem.

Boromba ürmöt és fulánkot a

Piros ajakra, vészt fejem fölé.

(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.)

Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

Lucifer

Nehány őrültet most feszítenek fel,

Testvériségről, jogrul álmodókat.

Catulus

Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,

Élvezve és feledve a világot,

Miért vitatták mások dolgait.

Lucifer

Koldús a dúst testvéreül kivánja,

Cseréld meg őket, és ő von keresztre.

Catulus

Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,

Dögvészt, mi a várost tizedeli,

Az isteneknek minden végzetét. (Új jajszó.)

Ádám (magában)

Úgy érzem, mintha álomban feküdném,

A rezge hangon messze múltba szállok,

Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. —

Nem így mondád-e, Júlia?

Éva

Igen.

(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)

Lucifer (felkacagva)

Mint látom, itt a jókedv elborult.

Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc,

Hogy a savanyu úr is megsokallja?

Talán bizon valaki fél közöttünk,

Vagy éppen megtért.

Ádám (feléje sújtva poharát)

Vessz, ha azt hiszed.

Lucifer

No, majd hivok új vendéget közénk.

Talán megifjult kedv is tér be véle.

Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,

Ki fáklyafénnyel erre útazik.

Csak megkináljuk egy pohár itallal. – —

(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.)

Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

Hippia

Talán inkább csókot kivánsz?

Lucifer

Öleld meg,

És lopd ki szájából az obulust.

Hippia

Ha tégedet csókollak, őt miért ne?

(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)

Péter apostol

Megállj, a döghalált szivod magadba.

(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)

Mind

A döghalál – rettentő – félre innen.

Péter apostol

Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék,

Míg a szerencse mosolyog feletted,

Mint napsugárban a légy, szemtelen,

Istent, erényt, gúnyolva taposó.

De hogyha a vész ajtódon kopog,

Ha Istennek hatalmas ujja érint,

Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső.

Nem érzed-é, hogy az ég büntetése

Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,

A város pusztul, durva idegen nép

Tiporja el arany vetésidet,

Szétbomlik a rend, senki sem parancsol

S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás

Emelt fővel jár a békés lakok közt,

Utána a halvány gond, rémület

S égből, földről se részvét, sem segély.

Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával

Elandalítni azt a szózatot,

Mely a kebelnek mélyét felveri

S jobb cél felé hiába ösztönöz.

Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,

Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,

S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:

Hiába mind, a régi istenekben

Nincs már hited, kövekké dermedeztek.

(Az istenszobrok szétporlanak.)

Elporlanak, s új istent nem találsz,

Mely a salakból újra fölemelne. —

Nézz csak körül, mi pusztít városodban

Hatalmasabban, mint a döghalál,

Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,

Hogy Thébaisznak puszta téreit

Vad anachorétákkal népesítsék,

Ottan keresve tompult érzetöknek

Mi még izgassa, ami még emelje. —

El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,

E nagy világ most tisztuló szinéről.

Hippia (az asztal előtt összeroskadva)

Óh, jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,

Hideg veríték, orcusnak tüze —

A dögvész, óh, a dögvész – elveszek.

Nem gyámolít ki sem közűletek,

Kik annyi élvet osztátok velem?

Lucifer

Ma néked, holnap nékem, édesem. —

Hippia

Hát öljetek meg, átkom ver különben.

Péter apostol (hozzálépve)

Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg —

Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,

A szent szeretet örök Istene.

Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel

Lelked kitisztul menten a salaktól,

S hozzá siet.

(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)

Hippia

Atyám – megkönnyülék.

(Meghal.)

Catulus (indul)

Én még ma Thébaiszba útazom.

Elundorodtam a bünös világtól.

Cluvia

Megállj, Catulus, én is elkisérlek.

(Kimennek.)

Ádám (elgondolkodva, az előtérre lép, Éva követi.)

S te itt vagy, Júlia, mondd, mit keressz itt,

Hol a halál az örömet kiölte.

Éva

S nem ott van-é helyem, ahol te vagy?

Ah, Sergiolus! vajh mi sok nemes

Érzést találtál volna e kebelben,

Hol csak mulékony kéj után kutattál. —

Ádám

És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!

Elveszni nyomorultan, kisszerűen,

S szenvedni addig. Óh, ha él az Isten,

(Letérdel, s kezét égnek emeli.)

Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,

Új népet hozzon s új eszmét a világra,

Amazt, a korcsba jobb vért önteni,

Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen

Magasra törni. Érzem, elkopott mind,

Mi a miénk volt – s újat létrehozni

Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem.

(Az égen glóriában a kereszt feltűnik. A hegyek megől égő városok pírja látszik. A csúcsokról félvad csapatok szállnak alá. Távolról áhítatos himnusz hallik.)

Lucifer (magában)

E látvány kissé borzogatja hátam,

De nem emberrel kell-e küzdenem?

Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.

Hasonló tréfát már gyakorta láttam.

A glória ha lassan elveszett,

Még megmarad a vérengző kereszt.

Péter apostol

Az Úr meghallgatott. – Tekints körül,

Az elkorcsult föld újra kezd születni.

E medvebőrös barbár harcfiak,

Kik üszköt vetnek fényes városokra,

Kiknek lova múlt századok vetését

Tiporja el s istállót elhagyott

Templomfalak közt lél, új vért hozand

Az elsilányult, megfogyott erekbe.

S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,

Mig a bősz tigris keblöket kitépi,

Új eszmét hoznak, a testvériséget,

És az egyénnek felszabadulását,

Melyek meg fogják rázni a világot. —

Ádám

Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek,

Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;

A szív vérének lassu elfolyása

Olyan kéj, melynek vajh, mi lenne mása?

Péter apostol

Legyen hát célod: Istennek dicsőség,

Magadnak munka. Az egyén szabad

Érvényre hozni mind, mi benne van.

Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

Ádám

Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni

Az új tanért. Alkotni új világot,

Melynek virága a lovag-erény lesz,

Költészete az oltár oldalán

A felmagasztalt női ideál.

(Péterre támaszkodva, indul.)

Lucifer

Ah, a lehetlen lelkesít fel, Ádám!

A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.

Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,

S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.

(Utánamegy.)

HETEDIK SZÍN

(Konstantinápolyban. Piac nehány őgyelgő polgárral. – Középen a Pátriárka palotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám mint Tankréd, erődús férfikorban más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer mint fegyvernöke. Estve, később éj.)

Első Polgár

Im, itt jön ismét egy barbár csapat.

Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,

Nehogy rabolni jőjön kedvök újra.

Második Polgár

El hölgyeinkkel; e vad csőcselék

Isméri a szerájok kéjeit.

Első Polgár

És hölgyeink a győzőnek jogát.

Ádám

Megálljatok, mit futtok így előttünk;

Vagy nem látjátok ezt a szent jelet,

Testvérileg mely egy célhoz csatol? —

Hitünk világát vittük Ázsiának,

Szeretetnek tanát, hogy elvadult

Milljói, mellyek közt szent bölcseje

Ringott üdvünknek, érezzék malasztját.

S tiköztetek nem volna szeretet?

Első Polgár

Hallottunk már mi sokszor ily beszédet,

S legott házunkra az üszök repült. (Elszélednek.)

Ádám (a lovagokhoz)

Imé, látjátok, ez átkos gyümölcse,

Ha aljas tervvel annyi martalóc

Kezében a szent zászlót lengeti,

S gyáván hizelgve a népszenvedélynek,

Hivatlanúl tolakszik fel vezérül. —

Lovag barátim! míg a szennytelen

Becsűlet, Isten szent dicsérete,

A nő védelme és a hősiség

Lesz kardjainkon, mink vagyunk hivatva

E ronda démont féken tartani

S vezetni, hogy vágyának ellenére

Nagyot s nemest müveljen szüntelen.

Lucifer

Szépen szólsz, Tankréd, ámde majd, ha a nép

El nem hiendi többé, hogy vezér vagy – —

Ádám

Hol a szellem van, ott a győzelem.

Lesújtom. —

Lucifer

És ha szellem nála is lesz?

Leszállsz-e hozzá?

Ádám

Mért leszállani?

Hát nem nemesb, ha őtet emelem fel. —

Lemondni a küzdés nehéz helyéről

Társak híjában épp olyan kicsínyes,

Mint szűkkeblűség társt be nem fogadni.

Irígyelvén részét a pályabérben. —

Lucifer

Lám, lám, mivé silányult a nagy eszme,

Melyért a cirkusz vértanúi haltak. —

Ez az egyénnek felszabaditása? – —

Csodálatos fajú testvériség. —

Ádám

Ne gúnyolj. – Óh, ne hidd, hogy a dicső tant

Fel nem fogom. Éltemnek vágya az. —

Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van,

Ki felküzd hozzánk, szívesen fogadjuk,

Egy kardcsapás rendünkbe emeli.

De őriznünk kell a rend kincseit

A még forrongó zűrnek ellenében.

Bár jőne már, bár jőne az idő,

Megváltásunk csak akkor fog betelni,

Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden. —

De illyen napnak jöttét kétleném,

Ha az, ki a nagy művet inditá,

Nem önmaga lett volna a nagy Isten. – —

Barátim, láttátok, hogyan fogadtak.

Árván a zajgó város népe közt.

Nincs hátra más, mint ott azon ligetben

Táborba szállni, mint azt megszokók

Már a pogány közt. Míg majd jobbra fordul.

Induljatok, követni foglak én is,

Minden lovag felel népségeért.

(A keresztes had tábort üt.)

Lucifer

Mi kár, hogy szép eszméid újolag

Csak ollyan hírhedett almát teremnek,

Mely künt piros, de béle por.

Ádám

Megállj.

Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe’?

Lucifer

Ha hinnék is, mit ér, fajod ha nem hisz.

Ez a lovagrend, mellyet állitasz

Fárosz gyanánt tenger hullámi közt,

Egykor kialszik, félig összedűl,

S vészesb szirtté lesz a merész utasra,

Mint bármelyik más, mely sosem világlott. —

Minden, mi él és áldást hintve hat,

Idővel meghal, szelleme kiszáll,

A test tuléli ronda dög gyanánt,

Mely gyilkoló miazmákat lehel

Az új világban, mely körűle fejlik. —

Ládd, így maradnak ránk a múlt idők

Nagyságai.

Ádám

Míg rendünk összedűl,

Tán szent tanai a tömegbe hatnak,

És akkor nincs veszély.

Lucifer

A szent tanok. – —

Ah, épp a szent tan mindig átkotok,

Ha véletlen reá bukkantatok:

Mert addig csűritek, hegyezitek,

Hasogatjátok, élesítitek,

Mig őrültség vagy békó lesz belőle.

Egzakt fogalmat nem bírván az elme,

Ti mégis mindig ezt keresitek

Önátkotokra, büszke emberek.

Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb,

Kisebb lehet, s lényben nem változott,

Ezt folytathatnók véges-végtelen,

S hol az egzakt pont, mely határt tegyen?

Bár érzésed rögtön reátalál,

A változás nagyban midőn beáll. —

De mit törekszem – fáraszt a beszéd,

Tekints magad csak kissé szerteszét.

(Nehány polgár ismét megjelen.)

Ádám

Barátim! népem fáradt, menhelyet kér.

Tán a kereszténység fővárosában

Nem kér hiába.

Harmadik Polgár

Kérdés, nem vagy-é

Eretnekségben rosszabb a pogánynál.

Negyedik Polgár

Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,

Vagy Homoiusiont?

Ádám

Ezt nem értem. —

Lucifer

Ne valld be, ez most itt a fő dolog.

Negyedik Polgár

Lám, kétkedik, ez is hamishitű.

Többen

El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. —

Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt. (Elszélednek.)

(A pátriárka fejedelmi pompában és kísérettel jő palotájából, egy csapat barát követi láncravert eretnekeket kísérve, végre katonák s nép.)

Ádám

Elámulok! – De mondd, mi fejdelem

Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón? —

Lucifer

A főpap az, apostolok utóda.

Ádám

S e meztelábas ronda csőcselék,

Mely a bilincselt népet kárörömmel,

Hazudt alázat színével kiséri?

Lucifer

Keresztény-cinikus, barátsereg.

Ádám

Nem láttam illyest ősi hegyeim közt.

Lucifer

Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,

Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd

Ez abszolút erényü s épp azért

Engesztelhetlen népet.

Ádám

Ah, minő

Erény lehetne ily fajnak sajátja.

Lucifer

Erényök a sanyargás, a lemondás,

Mit mestered kezdett meg a kereszten.

Ádám

Az egy világot válta meg ezáltal,

De e gyávák csak Istent káromolnak,

Mint lázadók, megvetve kegyeit.

Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,

Mit medve ellen vinni hősiség,

Bolond.

Lucifer

De hátha ők a szúnyogot

Medvének nézik. – Nincs-e rá joguk?

Nincs-é joguk hős voltuk érzetében

Pokolra űzni minden élvezőt? —

Ádám

Látok, miként Tamás, és nem hiszek. —

Szemébe nézek e káprázatoknak. —

(A pátriárka elé lép.)

Atyám! a szent sír harcosi vagyunk,

S a fáradalmas útból megpihenni

E város népe még be sem fogad. —

Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.

Pátriárka

Fiam, csekély dolgokra most nem érek,

Az Isten dícse, a nép üdve hív,

Eretnekek fölött kellvén itélnem,

Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,

S tűzzel-vassal bár irtjuk, szüntelen

Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. —

De hogyha a kereszt vitézi vagytok,

Minek kerestek messze szerecsent,

Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,

Fel falvaikra, irtsátok ki őket,

Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.

Ádám

Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. —

Pátriárka

Ártatlan a kigyó is, míg kicsiny,

Vagy hogyha már kihullt méregfoga,

S kiméled-é?

Ádám

Valóban szörnyü bűn

Lehet, mi ily haragra gyújthatá

Egyházát a szeretetnek.

Pátriárka

Fiam!

Nem az szeret, ki a testnek hizelg,

De aki a lelket vezérli vissza,

Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül

Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot

Hozok a földre. – E gonosz hitűek

A szentháromság rejtélyes tanában

A homoiusiont hirdetik,

Mig az egyház a homousiont

Alapítá meg a hit cikkeül.

Barátok

Halál reájuk, már a máglya ég. —

Ádám

Adjátok fel, barátim, azt az i-t,

Szebb áldozat lesz életmegvetéstek

A szent sirért vivandó hős csatában. —

Egy agg eretnek

Sátán, ne kísérts, mink igaz hitünkért

Ott vérezünk, hol Isten rendelé.

Egyik Barát

Hah, szemtelen, igaz hittel dicsekszel?

Az agg eretnek

Nincs-é velünk a rimini zsinat

S más számtalan?

A Barát

Rosz útra tévedett.

De Nicaeában s más igaz hivő

Zsinatban úgye mellettünk itéltek?

Az agg eretnek

A pártosok. – Mi szemtelen kisérlet

Még versenyezni vélünk. Vagy, felelj,

Hol van csak egy egyházatyátok is,

Mint Árius és a két Euséb? —

A Barát

Hát bírtok-é egy Athanásiust?

Az agg eretnek

Hol vértanúitok?

A Barát

Több, mint tinektek.

Az agg eretnek

Szép vértanúk, kiket káprázatával

Az ördög csalt el, kárhozott halálra. —

Mondom, ti vagytok a nagy Babilon,

Az a kéjhölgy, kiről Szent János írt,

Mely el fog veszni a világ szinéről. —

A Barát

A hétfejű sárkány, az Antikrisztus

Vagytok ti, kikről Szent János beszél,

Gazok, csalárdok, ördög cimborái.

Az agg eretnek

Rablók, kigyók, paráznák, torkosok…

Pátriárka

El vélök, el, máris soká időzünk,

Isten dicsére, a máglyára őket!

Az agg eretnek

Isten dicsére, jól mondád, gonosz,

Isten dicsére hull az áldozat. —

Erősek vagytok, tesztek kény szerint,

De jó-e a tett, ítél majd az ég. —

Számlálva immár bűnóráitok,

Vérünkből új csatárok szűletendnek,

Az eszme él, s a láng, mely fellobog,

Világot késő századokra vet. —

Jerünk, barátim, a dicső halálba. —

Az eretnekek (karban énekelnek)

Én erős Istenem, én erős Istenem, miért hagytál el

engemet, és miért távoztál el az én megtartásomtól

és az én jajgatásaimnak beszédétől?

Én Istenem, kiáltok mind napestig, de nem

hallgatsz meg, éjjel is nincs nekem veszteglésem.

Te pedig szent vagy – — (XXII. zsolt.)

A Barátok (karban közbevágnak)

Perelj, Uram, az énvelem perlőkkel, és harcolj a

velem harcolókkal.

Ragadj fegyvert és paizst, és kelj fel az én

segítségemre.

És vedd fel dárdádat és rekeszd meg az én

háborgatóim eleinek utát. (XXXV. zsolt.)

(Ezalatt a pátriárka s a menet elvonul. Nehány barát traktátusokkal a keresztesek közé vegyül.)

Lucifer

Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?

Tragédiának nézed? nézd legott

Komédiának, s múlattatni fog. —

Ádám

Óh, jaj, ne tréfálj! – hát egy i miatt is

Mehetni illy elszántan a halálba? —

Mi akkor a magasztos, nagyszerű? —

Lucifer

Az, ami másnak tán kacagtató.

Egy szál választja csak e két fogalmat,

Egy hang a szívben ítél csak közöttük,

S ez a rejtélyes bíró a rokonszenv,

Mely istenít vagy gúnyával megöl. —

Ádám

Mért is tűnt csak szemembe mind e bűn!

E kisszerű harc büszke tudományban,

E gyilkos méreg mesterül kivonva

A legfényesb, legüdítőbb virágból. —

E szép virágot egykor ismerém,

Üldött hitünknek zsendülő korában:

Ki az a bűnös, aki tönkretette?

Lucifer

A bűnös önmaga a győzelem,

Mely szerteszór, száz érdeket növel.

A vész, mely összehoz, mártírt teremt,

Erőt ád; ott van az eretnekekkel. —

Ádám

Valóban, elhajítnám kardomat,

És visszamennék éjszaki honomba,

Hol még az ős erdők árnyékiban

A férfibecs, a tiszta egyszerűség

Dacol e síma kornak mérgivel,

Ha titkos szó nem súgná szüntelen,

Hogy e kort nékem kell újjáteremtni.

Lucifer

Hiú törekvés. Mert egyént sosem

Hozandsz érvényre a kor ellenében:

A kor folyam, mely visz vagy elmerít,

Uszója, nem vezére, az egyén. —

Kiket nagyoknak mond a krónika,

Mindaz, ki hat, megérté századát,

De nem szülé az új fogalmakat.

Nem a kakas szavára kezd viradni,

De a kakas kiált, merthogy virad. —

Amott azok, kik békóban sietnek

Mártírhalálra, gúnytól környezetten,

Látnak csak egy embernyomot előre,

Köztük dereng fel az új gondolat;

S azért meghalnak, mit utódaik

Az utcaléggel gondtalan szivandnak. —

De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba,

Mit járnak ott azon piszkos barátok,

Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak,

Őrült taglejtés vad kiséretében. —

Hallgassuk őket.

Egy Barát (a tolakodó keresztesek közt)

Bajnokok, vegyétek!

Vegyétek  a vezeklésnek tanát

Kalauzul minden kétségetekben,

Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,

A templomrabló, a hamis tanú

Hány évig fog szenvedni a pokolban.

És megtanít, egy évi büntetést

Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,

Mig a szegény három solidival.

S ki már fizetni éppen képtelen,

Nehány ezer korbácsütéssel is. —

Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. —

A Keresztesek

Ide vele. – Nekünk is, szent atyám! —

Ádám

Hah, rossz árús, és még roszabb vevők.

Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt!

Lucifer (zavarban)

Bocsáss meg, e barát rég cimborám.

S nem is utálom én az ily világot,

Az Úr dicse ha szinte felkapott is,

Felkaptam én is egyúttal vele.

Csak te maradtál egy kissé alant.

(Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája sikoltva rohannak Ádámhoz, nehány keresztestől üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.)

Éva (összerogyva)

Ments meg te, bajnok.

Ádám (felkarolva)

Eszmélj, óh, nemes hölgy,

Itt biztosan vagy. Vesd fel szép szemed.

Minő igéző! – Vajh mi érheté?

Heléne

Élvezni voltunk a természetet

Kertünk árnyékos sűrüségi közt,

Gondatlan ülve az üde gyepen,

A csattogányt hallgattuk és kisértük;

Midőn csillogni látunk két szemet

Vad szenvedéllyel a bokor megől.

Ijedve kezdünk futni, míg utánunk

Lihegve és döbörgve négy keresztes

Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk.

Ádám

Nem is tudom, kivánjam-é, hogy ébredj;

Hát hogyha elhagysz, álomkép gyanánt?

Hogy is lehet test így átszellemülve,

Ilyen nemes és illy imádatos —

Lucifer

Átszellemült test! – Óh, a sors valóban

Nem büntethetné jobban a szerelmest

Őrültségéért, mint beteljesítvén

Mindazt, amit csak kedvesére halmoz. —

Ádám

Úgy rémlik, egykor már ismertelek,

Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál.

Lucifer

Mindenre kérlek, azt sose feledd,

Szerelmed amilyen mulattató

Kettesben, olly izetlen harmadiknak.

Ádám

Felnéz – mosolyg, óh, hála néked, ég!

Éva

Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?

Ádám

Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?

Lucifer (Helénéhez)

Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? —

Heléne

S mi hálával tartoznám én neked?

Lucifer

Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag

Megmente téged is? Minő hiúság.

Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,

Komornáját a fegyvernök bizonnyal.

Heléne

S mit nyertem volna. Vagy hálás leszek,

És ott vagyok, mintha elér a vész:

Vagy háladatlan, így is kárhozott. —

Pedig nem volt rút a négy üldöző.

Ádám

Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.

Éva

Előttünk áll a zárda ajtaja.

Ádám

A zárda, mondod? Óh, de ajtaja

Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?

Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,

Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,

Legszebb álmomnak hozza vissza képét,

S ne únjak várni hosszu éveken,

Melyek végéről pályabérem int. —

Éva

Im, e szalag. —

Ádám

Ez éjsötét szalag? —

Óh, hölgy! reményt, reményt, ne bánatot.

Éva

Enyém ez a jel, mást nem adhatok.

A zárdafal közt nem tenyész remény.

Ádám

De szerelem sem. És ahol te vagy,

Hogyan ne volna szerelem, leány!

Mezed mutatja, nem vagy még apáca.

Éva

Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,

Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. —

Lucifer

És el fog zárni e fal téged is?

Heléne

El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.

Lucifer

Nagy kár – beh szép elégiát faragnék

E bús esetről. —

Heléne

Csalfa, menj előlem!

Lucifer

S miért? hát nem nagy eszme az, midőn

Tengerfenékre szállok kulcsodért?

Heléne

Ah, ezt nem is kivánom.

Lucifer

Már megyek. —

A mélynek szörnye fen reám agyart.

Heléne

Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem —

Inkább a kulcs majd ablakomba’ lesz. —

Ádám

Hadd tudjam hát neved meg legalább,

Imámba, tudjam meg, hogy mit csatoljak,

Áldást kérvén rád, hogyha végzeted

Gyászát megosztni már nem engeded.

Éva

Nevem Izóra. S a tiéd, lovag?

Imádság jobban illet zárdaszűzet.

Ádám

Tankréd vagyok.

Éva

Tankréd, Isten veled.

Ádám

Izóra, óh, ne hagyj el ily sietve,

Megátkozom különben a nevet,

Melyet bucsúzva mondottál először, —

Rövid volt e perc, még álomnak is,

Hogy folytatom, ha ily rejtély maradsz,

S nem bírom sorsod drága fonalával

Kihímzeni? —

Éva

Halljad hát sorsomat.

Atyám is a szent sír vitéze volt.

Midőn egy éjt meglepte a vad ellen,

Üvöltve, tűzzel-vassal, táborát.

Menekvéséhez már nem volt remény,

És szent fogadást tőn Szűz Máriának,

Hogy engemet, ki még gyermek valék,

Ha visszatérhet, néki felajánl.

Ő visszatért, én szent ostyát vevék

Ez ígéretre.

Ádám

Óh, te szent anya!

Te testesített tiszta szeretet,

Nem fordulál-e el megbántva ily

Szentségtelen igérettől, minő

Erényeidre nyom bűnbélyeget,

Átokká téve az égnek malasztját. – —

Heléne

S te nem kivánod tudni sorsomat?

Lucifer

Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,

Szerettél újra, s akkor már te csaltál.

Ismét szerettél – hősödet meguntad;

S üres szived most új lakóra vár. —

Heléne

Ez különös! Az ördög van veled tán?

De oly szerénynek mégse hittelek,

Hogy szívemet üresnek hidd jelenleg.

Lucifer (Ádámhoz)

Uram, siess. Te nem bírsz elbucsúzni,

S én nem birom gátolni győzedelmem.

Ádám

Izóra! minden szód fulánk szivemben.

Egy csókkal mérgét, óh, hölgy, édesítsd meg.

Éva

Lovag, mit kívánsz – hallád eskümet.

Ádám

De az nincs tiltva tán, hogy én szeresselek.

Éva

Te boldog vagy, de hogy feledlek én?

Tankréd, megyek már, vagy kifogy erőm.

Isten veled – meglátlak ott az égben.

Ádám

Isten veled. – E nap emléke vélem. —

(Éva a zárdába lép.)

Heléne (félre)

Ah, gyáva te – hát mindent én tegyek? (fent)

Ablakba’ lesz majd, nem tengerben a kulcs.

(Évát követi.)

Ádám (feleszmélve)

Most hát jerünk.

Lucifer

Már késő – vége van. —

Ládd, illyen őrült fajzat a tiéd,

Majd állati vágyának eszközéül

Tekinti a nőt, és durvult kezekkel

Letörli a költészet hímporát

Arcárul, önmagát rabolva meg

Szerelme legkecsesb virágitól;

Majd istenűl oltárra helyezi,

És vérzik érte és küzd hasztalan,

Míg terméketlen hervad csókja el. —

Mért nem tekinti és becsűli nőül,

Nőhívatása megjelölt körében.

(Ezalatt egészen besötétült, a hold felkél. Izóra és Heléne az ablakon.)

Éva

Mi vágyva néze rám, mint reszketett,

Ah, e hős férfi reszketett előttem,

De nőerényem és a hit parancsol —

Itt szenvedek ki, mint szent áldozat.

Heléne

Csodálatos, minő őrült nemünk!

Ha az előitélettel szakít,

Vadállatul rohan a kéj után,

A méltóságot arcáról letépi

És megvetetten sárban ténfereg.

Ha nem szakít, önárnyától remeg,

Fonnyadni hagyja meddő bájait,

Mástól s magától elrabolva a kéjt. —

Miért nem jár középen. Vagy mit árt

Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony

Illemmel olykor, meg nem foghatom.

Hiszen a nő se szellem csak merőben.

Éva

Heléne, nézz ki, itten áll-e még?

Hogyan ment volna ollyan könnyen el.

Csak egyszer halljam még meg szózatát.

Ádám (Luciferhez)

Tekints körül, nem áll-e ablakánál,

Nem küldne-é egy pillantást utánam?

Csak egyszer lássam még sugár alakját —

Izóra! óh, ne bánd, hogy itt vagyok még.

Éva

Mindkettőnkért jobb lenne itt nem állnod.

Az elszakadt szív könnyen összeforr,

S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk. —

Ádám

Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni,

Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog.

Szeretni hol csak nékünk nem szabad?

Nem félsz-e, hogy varázsa elragad? – —

Éva

Él bennem is mindez, mint tünde álom,

Mely tán az égből kísért e világra;

A lég hullámin szép dal árjadoz,

Mosolygni látok nemtők ezreit

Testvéri csókkal minden lomb mögül,

De hozzánk többé, Tankréd, nem beszélnek. —