Kitabı oku: «Az ember tragediaja», sayfa 4
Ádám
S miért, miért! e rossz fal gátol-é? —
Ki annyi sarcot vívtam a pogánytól,
Nem bírom-é áthágni ezt a sáncot? —
Lucifer
Nem ám, mert védi a kor szelleme,
Erősebb, mint te.
Ádám
Hah, ki mondja azt!
(A háttérben egy máglya világa gyúl ki.)
Az eretnekek (karban távolról)
Mentsd meg az én lelkemet a fegyvertől és
az én egyetlen egyemet az ebnek kezéből.
Szabadíts meg engemet az oroszlánnak
szájából és az unicornisoknak szarvaik ellen
hallgass meg engemet.
Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak;
a gyülekezetek közepette dicsérlek tégedet.
Éva
Irgalmazz, Isten, bűnös lelkeiknek! —
Ádám (visszaborzadva)
Mi rettentő dal.
Lucifer
Nászénektek az.
Ádám
Mindegy, legyen, én meg nem rettenek.
Dacolni érted mindennel fogok.
A Barátok (karban távolról)
– — öltöztessenek fel gyalázatossággal és
szidalommal, kik felfuvalkodnak ellenem.
Vigadjanak és örüljenek, kik akarják az én
igazságomat; és mondják azt mindenkor: Magasz-
taltassék az Úr, ki akar békességet az ő szolgájának.
(A fentebbi karének kezdetével Ádám, ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét megállt, a tornyon egy kuvik kiált, a légben boszorkányok szállnak, s az ajtó előtt egy csontváz kél a földből, s fenyegetve áll Ádám előtt.)
Éva (az ablakot becsapva)
Isten segíts!
A Csontváz
El e szentelt küszöbről.
Ádám
Ki vagy te, rém!
A Csontváz
Én az vagyok, ki ott lesz
Minden csókodban, minden ölelésben. —
Boszorkányok (kacagva)
Édes vetés, fanyar gyümölcs,
Galambfival kigyókat költs.
Izóra, hívunk!
Ádám
Millyen alakok!
Ti változátok-é el, vagy magam?
Ismertelek, midőn mosolygtatok.
Mi itt valóság és mi itten álom?
Varázsotokra ellankad karom. —
Lucifer
Véletlenül mi kedves társaságba
Juték. Mi régtől várom e szerencsét,
Ez illedelmes szép boszorkahad,
Mely a mezetlen nimfát mindazáltal
Orcátlanságban messze túlhaladja,
Ez a vén bajtárs, a rémes halál,
Mely torzképezve a rideg erényt,
Megútáltatja azt a föld fiával.
Mind üdvözöllek. Kár, hogy rá nem érek
Közöttetek az éjet elfecsegni. —
(A jelenések eltűnnek.)
Tankréd, fel, Tankréd! kedvesed becsapta
Az ablakot; mit állunk itt az éjben?
A szél hideg, köszvény leszen jutalmad.
Heléne meg mindjárt jő, s mit teszek?
Szerelmeskedni nem fog tán az ördög,
Nevetségessé lenne mindörökre,
S akkor hatalmát elvinné maga. —
Csodálatos, az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után,
S csak kínt arat. Az ördög jégkebellel
Alig bír tőle szabadulni jókor.
Ádám
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovagerényt állíték, s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét, új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,
Szégyen ne’kűl elhagyhatom helyem. —
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem ígazítom,
Egykedvüen nézvén botlásait.
Kifáradtam – pihenni akarok. —
Lucifer
Pihenj tehát. De én alig hiszem,
Hogy szellemed, e nyugtalan erő,
Pihenni hagyjon. Ádám, jőj utánam.
NYOLCADIK SZÍN
(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagász-torony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel. Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. – Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)
Első udvaronc
Ki az megint, ki ottan fűtözik,
Eretnek vagy boszorkány?
Második udvaronc
Nem tudom.
Nincs már divatban, hogy még érdekeljen,
Csak söpredék gyül a máglyák köré.
S nem őrjöng az sem már öröm miatt,
Csak hallgatag néz és morog magában.
Első udvaronc
Az én időmben ünnep volt az illyes,
Ott volt az udvar, a nemes világ.
Ah, így fajulnak el a jó idők. – (Elhaladnak.)
Lucifer
Ily hűvös estve e tűz jólesik,
Bizon-bizon már jó régen melenget.
De félek, hogy kialszik nemsokára.
Nem férfias határzattól eloltva,
Nem új nézetnek engedvén helyet,
De e közömbös korban nem leend,
Ki új hasábot vetne a parázsra,
S én fázhatom. – Minden nagy gondolatnak,
Hiába, ily kicsínyes a bukása. – — (El a toronyba.)
(Rudolf és Ádám az előtérre lépve.)
Rudolf
Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,
Rosz álmam volt az éjjel, rettegek,
Mi konjunktúrákban van csillagom.
Baljóslatú jel tűnt fel udvarában
Már múltkor is, ott a kigyó fejénél.
Ádám
Meglesz, uram, amint parancsolod.
Rudolf
Ha majd e klimaktérikus napok
Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük,
Mely a minap sikertelen maradt.
Átnéztem újra Hermes Trismagistust,
Synesiust, Albertust, Paracelsust,
Salamon kulcsát és más műveket,
Mig rátaláltam az ejtett hibára.
Amint izzasztók a vénhedt királyt,
Feltűnt a holló s a veres oroszlány,
Utánuk a kettes merkur kifejlett
A két planéta egyesült hatásán,
S leszállt az ércek bölcseletsava.
De elhibáztuk a nedves tüzet,
Száraz vizet, s azért nem létesült
A szent menyegző, a dicső eredmény,
Mely ifjuságot önt az agg erébe,
Nemességet visz át a szürke ércbe.
Ádám
Értem, felséges úr.
Rudolf
Egy szóra még.
Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak híveül szegődtél,
Rostálod a szentegyház téteit;
Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány
Legsúlyosb vád alatt börtönben ül,
Méltó gyanúba jössz te is, midőn
Olyan nyakasan s ernyedetlenül
Igyekszel őt kiszabadítani.
Ádám
Felséges úr! hiszen fia vagyok.
Rudolf
A szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd kontárul javítani. —
Nem halmozálak-é kegyekkel el,
Atyád, tudod jól, korcsmáros vala
S nemességed kétség fölül helyeztem,
Pedig bizony elég bajomba telt.
Fölemelélek trónomhoz, s csak így
Jutál Müller Borbála szép kezéhez.
Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.)
(Ádám gondolatokba merülve erkélyének lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.)
Harmadik udvaronc
Nézd, mint mereng ismét a csillagász.
Negyedik udvaronc
A féltés bántja szüntelen szegényt,
Hiába, nem tud új körébe szokni,
Kirí belőle mindig a paraszt.
Harmadik udvaronc
Nem fogja fel, hogy az igaz lovag,
Bár istenség gyanánt imádja a nőt,
Vérét odadni volna érte kész,
Ha rágalom érintené erényét; —
Ő hódolásban mellékcélt gyanít.
Éva (Más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve legyezőjével a második udvaronc vállára ver.)
Ah, menj, lovag – az istenért, kegyelmezz,
Tréfáidon halálra kell nevetnem. —
Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. —
Talán megszállott már titeket is
Az újitásnak átkos szelleme?
Úgy el szememből! Nem szenvedhetem
E fajt, mely olly epés, bús felfogással
Megírigyelte ezt a csillogó
Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél.
Harmadik udvaronc
Minket nem illet e vád, drága hölgy,
Ki vágyna illyen körben változásra.
Első udvaronc
De, hogyha nem csalódom, ottan áll
Egy férfi, arcán e sötét jelek.
Éva
Férjem szegény? – az istenért, urak,
Kiméljétek meg őt az ily gyanútól
Előttem, kit hozzá szent kötelék
Csatol. – Hisz ő beteg – nagyon beteg.
Második udvaronc
Betegje tán e súgárzó szemeknek?
Harmadik udvaronc
Valóban, amit senki nem merészel,
Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? —
Óh, bár lehetne lovagod gyanánt
Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek.
(Ezalatt Ádámhoz érnek.)
Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk,
Jószágaimra kívánnék utazni,
Időjóslást szeretnék!
Első udvaronc
Én pedig
Fiamnak vágynám csillagát kitudni.
Éjfél után, múlt éjjel jött világra.
Ádám
Reggel mindkettő készen vár, urak.
Negyedik udvaronc
A társaság oszol, menjünk mi is.
Harmadik udvaronc
Lépcsője itt van – jó éjt, asszonyom.
(súgva)
Egy óra múlva.
Éva
(súgva) Jobbra, a lugosban.
(fent) Jó éjt, urak. – Jőj, kedves Jánosom.
(Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre. Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik.)
Éva
János, nekem szükségem volna pénzre.
Ádám
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.
Éva
Örök szükséget tűrjek-é tehát?
Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,
Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.
Valóban, hogyha egy-egy udvaronc
Felém hajolva, mosolyogva mond,
Hogy a királyné köztük én vagyok,
Szégyenkezem miattad, aki a
Királynét így állítod udvarába.
Ádám
Nem fáradok-e éjet és napot,
Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem felfogott,
És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Pirulnom kell, mert rosszabbá levék,
Mint a szibillák, kik hivének abban,
Amit jósoltak, míg én nem hiszek.
De megteszem, hogy leljem kedvedet.
Hová teszem, mit bűndijul kapok?
Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája
Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a
Császár pénztára többnyire üres
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,
S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.
Éva (sírva)
Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
S nem áldozék-e én is eleget,
Miattad? én, nemes háznak leánya,
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
Jövőmet, és nem általam jutál-e
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. —
Ádám
Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
Homályos származás-e a sugár,
Amelly az égből homlokomra szállt?
Hol van nemesség, más ezen kivül?
Amit ti úgy neveztek, porlatag
Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,
De az enyém örökifjú, erős. —
Óh, nő, ha te meg bírnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem,
Minőnek első csókodnál hivém,
Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd
Kivűl a boldogságot körömön,
Nem hordanál mindent, mi benned édes,
Világ elé s mindent, mi keserű,
Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. —
Óh, nő, mi végtelen szerettelek.
Szeretlek most is, ah, de keserűen
Fulánkos a méz, mely szivembe szállt.
Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd,
Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,
Mely a nőt báb-istenként tartja még,
Mint istenűl tartotta a lovagkor,
De akkor hittek benne, nagy idő volt,
Most senki sem hisz, törpe az idő,
S a báb-istenség csak vétket takar. —
Elválnék tőled, szívemet kitépném,
Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék,
S te is nélkűlem boldogabb lehetnél;
De ott van újra a már meglevő rend:
Az a tekintély – egyházunk szava;
S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.
(Fejét kezébe hajtja, Éva meghatva simogatja.)
Éva
No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,
Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
Nem akarálak búba ejteni.
De ládd, az udvar oly csodálatos,
És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
Mit kezdjek én dacolni ellenök?
Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,
Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.
(Lemegy a lépcsőn a kertbe.)
Ádám
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.
Hej, famulus!
(Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi.)
Lucifer
Parancsolsz, mesterem?
Ádám
Időjóslatra és nativitásra
Vagyon szükségem, készíts íziben.
Lucifer
Természetes, csillámlót, fényeset;
Ki venne pénzeért rideg valót.
Ádám
De ne olyant, mely szinte képtelen.
Lucifer
Olyat nem is bírnék tán feltalálni,
Min megbotránkoznának a szülők,
Nem messiás-é minden újszülött,
Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,
S csak későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír.)
(Éva ezalatt a lugoshoz ért, a harmadik udvaronc elébe lép.)
Harmadik udvaronc
Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen.
Éva
Talán neked nagy már az áldozat
Az éj hüvös szelét kiállani,
Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,
Az ég átkát, világ itéletét
Vonom magamra éretted, lovag?
[Harmadik] udvaronc
Ah, az ég átka, a világitélet
Nem hat titkába e sötét lugosnak.
Ádám (merengve)
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
Hol a társas rend megszokott nyomát,
E megszentelt előitéletet
Nem bántja senki, hol nyugodhatom,
És egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni hosszu harcaim sebét. —
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
A lélek él – e kínos szent örökség,
Mit az egekből nyert a dőre ember —,
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,
S csatára kél a renyhe élvezettel. —
Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
E törpe korban így kell lelkesülni
És elszakadni mocskoló porától. —
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)
Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég,
Rejtélyes és szent könyvedet előttem;
Törvényidet ha már-már ellesém,
Felejtem a kort és mindent körűlem.
Te örökös vagy, míg az mind mulandó,
Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt. —
[Harmadik] udvaronc
Borbála, óh, ha az enyém lehetnél!
Ha Isten elszólítná férjedet,
Hogy az eget jobban fel bírja fogni,
Miért éltében mindig fáradott.
Éva
Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt,
Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.
[Harmadik] udvaronc
Te tréfát űzesz.
Éva
Sőt, valót beszélek.
[Harmadik] udvaronc
Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt?
Borbála! hisz te így nem is szeretsz.
Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény,
Mit volnál képes tenni hívedért? —
Éva
Valóban, azt mostan nem tudhatom.
Ádám
Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Biróúl lép fel, büntet és emel,
(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)
Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a rejtett szót kimondani,
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog a végzetes uton,
S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.
(A Marseillaise dallama hallik.)
Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi:
KILENCEDIK SZÍN
(A nézőhely hirtelen Párizs Greve-piacává változik. Az erkély egy guillotine-emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajgó néptömegnek szónokol. – Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az állványnál sorakozik. Fényes nap.)
Ádám (folytatva)
Egyenlőség, testvériség, szabadság! —
Néptömeg
Halál reá, ki el nem ismeri!
Ádám
Azt mondom én is. – Két szó menti meg
A mindenünnen megtámadt nagy eszmét,
A jók számára mondjuk egyikét:
,,Veszélyben a hon” és ők ébredeznek.
A másikát a bűnre mennydörögjük,
E szó: ,,reszkessetek!” – s megsemmisülnek. —
Felkeltek a királyok ellenünk,
S eléjök dobtuk fejdelmünk fejét,
Felkeltek a papok, s villámukat
Kicsavarók kezökből, visszatéve
Trónjára az észt, e rég üldözöttet.
De a másik szózat sem hangzik el,
Mit a jobbakhoz intézett honunk.
Tizenegy hadsereg küzd a határon,
S mi hő ifjúság tódul szüntelen
Az elhullott hősök helyét kitöltni.
Ki mondja, hogy vérengző őrület
A nemzetet meg fogja tizedelni?
Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
De a nemesb rész tisztán megmarad.
És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
Csak a haza legyen nagy és szabad. —
Újoncok
Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért!
Ádám
Helyes, helyes! Ti csak fegyvert kivántok,
Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt,
Ruhátok foszlik, lábatok mezetlen,
Hanem szuronnyal mind kiszerzitek,
Mert győzni fogtok. A nép győzhetetlen.
Most hulla vére egy tábornokunknak,
Ki katonáink élén meg hagyá
Magát veretni.
Néptömeg
Óh, az áruló! —
Ádám
Helyesen mondod. Nincs más kincse a
Népnek, mint a vér, mellyet oly pazar
Nagylelküséggel áldoz a hazának. —
S ki egy népnek szent kincsével parancsol,
Nem bírván meghódítni a világot,
Az áruló. —
(Az újoncok közül egy tiszt kilép.)
A Tiszt
Tégy engemet helyébe,
Polgár, s letörlöm a gyalázatot.
Ádám
Dicséretes, barátom, önbizalmad,
De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
Előbb a harcok színhelyén szerezz.
A Tiszt
A biztosíték lelkemben lakik,
Aztán imé! van nékem is fejem,
Mely többet ér tán, mint az a lehullott.
Ádám
S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.
A Tiszt
S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,
Ki életem nem nézem semmibe?
Ádám
Az ifjuság nem úgy gondolkodik.
A Tiszt
Polgár, még egyszer felszólítalak. —
Ádám
Türelem még, a cél el nem marad.
A Tiszt
Nem bízol bennem, látom, hát tanulj
Felőlem jobban vélekedni, polgár. —
(Főbe lövi magát.)
Ádám
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. —
Viszontlátásig, győzelem után.
(Az újonchad elléptet.)
Óh, bár oszthatnám én is sorsotok. —
De nékem harc jutott csak, nem dicsőség,
Nem ellenség, mely által esni is dísz,
De mely rejtekből orvul leskedik
Fondorlatával rám s a szent hazára. —
Néptömeg
Mutasd meg ujjal, és halál reá!
Ádám
Akit mutatni bírok, az meg is halt.
Néptömeg
Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús,
Már bűnös is, megbélyegezte a
Népérzület, ez a nem tévedő jós. —
Halál, halál az arisztokratákra! —
Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,
Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.
(A néptömeg indul a börtönökbe.)
Ádám
Nem ott van a vész, a retesz erős,
A bűzhödt lég, mely elmét, izmot öl,
Szövetségestek úgyis, hagyjuk őket.
Az árulás emelt fővel kacag,
S tőrt élesít a Konvent padjain.
Néptömeg
Fel a Konventre hát, nincs még eléggé
Átválogatva. – A Konventre később,
Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. —
Addig szedd össze minden áruló
Nevét, Danton.
(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)
Egy Sans-Culotte
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha
Világosan mutatja bűnöket!
Ádám
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.
A Sans-Culotte
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.
(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)
Ádám
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.
A Márki
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.
Ádám
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? —
A Márki
Márki vagyok. —
Ádám
Megállj – vagy nem tudod,
Hogy ,,polgáron” kivül nincs cím egyéb?
A Márki
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.
Ádám
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. —
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.
A Márki
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.
Ádám
Úgy meg fogsz halni.
A Márki
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.
Ádám
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?
A Márki
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? —
Ádám
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. – Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)
Éva
Bátyám, erős légy!
A Márki
Húgom, óvjon Isten. – (El.)
Éva
Itt is van egy fő, nem roszabb Rolandnál.
Ádám
Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.
Éva
A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.
Ádám
Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Menyország szállt le, s szentélyébe zár.
Éva
Az áldozatra szentelt állatot
Sem gúnyolák útjában a papok.
Ádám
Az áldozat, hidd el, magam vagyok.
S ha írigyelve nézik is hatalmam,
Örömtelen, megvetve életet
Meg a halált, nézem királyi székem,
Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
S várom, mikor jő már reám a sor. —
E vér közt úgy gyötör az egyedüllét,
A sejtelem, mi jó lehet szeretni. —
Óh, nő, csak egy napig tanítanál
Ez égi tudományra – második nap
Nyugodtan hajtnám bárd alá fejem. —
Éva
S e rémvilágban még szeretni vágysz,
Nem rettent-é a lelkiösmeret? —
Ádám
A lelkiösmeret a közvilág
Előjoga; kit a végzés vezet,
Az rá nem ér körültekinteni. —
Hol hallád a viharról, hogy megállt,
Ha gyönge rózsa hajlong útain? —
S aztán ki lenne vakmerő eléggé,
Itélni a közélet emberéről?
Ki látja a szálat, mely színpadán
Egy Catilínát, egy Brutust vezet?
Vagy azt hiszik, kiről a hír beszél,
Megszűnt egyúttal ember lenni, és
Oly földfeletti lénnyé változott,
Kit a lenézett apró száz viszony,
Mindennapos gond mitsem érdekel. —
Óh, jaj, ne hidd – a trónon is ver a szív,
S Caesarnak, hogyha volt szerelmese,
Ez őt talán csupán úgy ismeré,
Mint jó fiút, s nem volt sejtelme sem,
Hogy retteg tőle s megrendűl a föld. —
S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél?
Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?
Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:
Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,
S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? —
Éva
S ha meg? Mi haszna. Más Isten vezet,
Mint akit én szivemben hordozok.
Nem érthetjük meg így egymást soha. —
Ádám
Hagyd el tehát avult eszményidet,
Mit áldozol száműzött isteneknek?
A nőt ugyis oly oltár illeti
Csupán, mely mindig ifju – és ez a szív.
Éva
Az elhagyott oltárnak is lehet
Mártírja. Óh, Danton, magasztosabb
Kegyelettel megóvni a romot,
Mint üdvözölni a felkelt hatalmat;
S e hívatás nőt legjobban megillet.
Ádám
Nem látott ember még érzelgeni,
S ha látna most, ellenség, jóbarát,
Hogy az, kit a sors korbácsolt tova,
Vihar gyanánt tisztítni a világot,
Mostan megáll a vérpadon, szeretni
Egy kisleánynál, és köny ég szemében:
Megjóslaná, hogy Danton elbukik,
Kacagna, és nem félne senki többé. —
S mégis könyörgök egy reménysugárt. —
Éva
Ha síron túl kibékélt szellemed
Levetkezi a kor véres porát,
Talán —
Ádám
Ne mondd, ne mondd, leány, tovább,
Én azt a túlvilágot nem hiszem,
Reménytelen csatázok végzetemmel. —
(A néptömeg véres fegyverekkel, lándzsákon nehány véres főt hurcolva, vadul visszatér. Nehánya az állványra hat.)
Néptömeg
Igazságot tevénk. – Mi büszke faj volt.
Egy Sans-Culotte (gyűrűt adva Dantonnak)
Imé, e gyűrü a hon zsámolyára.
Kezembe nyomta az egyik cudar,
Midőn nyakának tartám késemet.
Azt tartja e faj, hogy rablók vagyunk. —
Hát még te élsz? – kövesd testvéridet. —
(Évát leszúrja, ki az állvány hátrészén lebukik.)
Ádám (szemét elfödve)
Jaj, vége hát. – Óh, sors, ki bír veled?
Néptömeg
Most a Konventbe. Polgártárs, vezess. —
Kiszedted-é az árulók nevét? —
(A nép letakarodik az állványról. Éva mint rongyos, felgerjedt pórnő kibontakozik a sokaságból, és egyik kezében tőrrel, másikban egy véres fejjel Dantonhoz rohan.)
Éva
Danton! tekints ez összeesküvőre,
Téged kivánt megölni, én ölém meg.
Ádám
Ha e helyet jobban megállta volna,
Roszul tevél; ha nem, tetted helyes. —
Éva
Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:
Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú.
Ádám
Minő rokonszenv kelhet ily kebelben?
Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé?
Éva
Valóban, polgár, úgy látszik, te is
Kékvér arisztokrataul szegődtél,
Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. —
Te férfi vagy, én ifju s nő vagyok,
Bámúlatom hozzád vezet, nagy ember.
Ádám
(félre)Végigborzongat; elfordul szemem.
Nem bírom e szörnyű káprázatot.
Minő csodás hasonlat! – Aki az
Angyalt ismérte, s látta azután,
Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.
Azon vonások, termet és beszéd,
Minden, csak egy kicsinyke semmiség,
Amit leírni sem lehet, hiányzik,
S minő egészen más lön az egész! —
Azt nem bírhattam, védte glóriája,
Ettől pokolnak gőze undorít el. —
Éva
Mit is beszélsz magadban?
Ádám
Számolom,
Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám,
Ahány árúló van még a hazában.
Néptömeg
Fel a Konventre, csak nevezd meg őket.
(Ezalatt Robespierre, Saint-Just s más konvent-tagok új néptömeggel jőnek, s egy rögtönzött emelvényre állnak.)
Saint-Just
Hogyan nevezné, ő főcinkosuk. —
(A nép zúg.)
Ádám
Vádolni mersz, Saint-Just, nem ismered,
Minő erős vagyok? —
Saint-Just
Voltál előbb,
A népben. Ámde a nép bölcs, megismert,
S a Konvent végzését megszentesíti.
Ádám
Nem ismerek birót magam felett
Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom.
(Ismét zúgás a nép között.)
Saint-Just
Barátod az, ki a hon ellene.
A felséges nép majd itél fölötted,
Előtte vádollak, honáruló:
Csempészetért az állami javakban,
Rokonszenvért az arisztokratákkal,
Vágyódásért a zsarnok úralomra.
Ádám
Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam.
Vádad hamis. —
ROBESPIERRE
Ne hagyjátok beszélni,
Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó.
Fogjátok el, szabadságunk nevében. —
Néptömeg
Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el.
(Körülveszik s elfogják.)
Ádám
Ne halljatok hát, ámde én se halljam
A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
Robespierre, megelőztél csupán,
Ez az egész, ne kérkedjél vele.
Magam teszem le a fegyvert – elég volt. —
De ím, ezennel felszólítalak,
Hogy három hó alatt kövess ez úton. —
Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el.
(Fejét a nyaktiló alá hajtja.)