Kitabı oku: «Az apró gentry és a nép», sayfa 7

EGYÉB HISTÓRIÁK

TESSÉK ENGEM BECSUKATNI

EGYIK ujságiró kollegámmal történt, isten nyugossza meg az ő lustaságában, hogy nekem kell még az ő viselt dolgait is leirni, nemcsak a magaméit. Ő vele történt, mondom, hogy egyszer a Borsszem Jankót szerkesztette, mikor Csicseri Bors nem volt odahaza.

A Borsszem Jankó pedig ott csinálódik, a hol a Fővárosi Lapok – az Athenaeum mellék épületében, melynek előrészét a belvárosi rendőrség üli székhelynek. Szegény, vén Prottman bácsi, hogy csodálkozhatott ő ezen a sajátságos tüneten! Bele is halt a csodálkozásba.

Hát mondom, az én barátom, a kiből már azóta neves iró lett, épen valami verset faragcsált, mikor hirtelen kopogtatnak az ajtón.

– Szabad!

Egy köpczös, polgári külsejü, meglehetősen jámbor pofáju ember lépett be. Olyan harmincz-harminczöt éves forma lehetett.

– Mi tetszik?

– Kérem, eljöttem.

– Igen? Mi tárgyban kérem…

– Hát biz én azért jöttem… Hiszen tudja tán a tekintetes ur – hogy mivel hát én itt most be fogok csukatódni.

– Becsukatódni? Mit beszél ön?

– Itt van a czitatórium róla, itt áll kérem, hogy három napig. Tegnap jött meg az irás, eljöttem mindjárt, készen vagyok. Tessen engem becsukatni.

Megnézte, csakugyan ugy volt. Három napra volt elitélve s ma kellett megkezdenie a büntetést.

– Tehát Kupka Jánosnak hivják?

– Ühüm. Hajszen ott áll az irásban.

– Aztán miért csukják be?

– Nem lehessen tudni, kérem alásan. Mert én ugyan nem vagyok korhely, de néha iszom egy-egy gyüszünyit s ilyenkor mindjárt fejembe megy az ártatlan ital, aztán ha valami bolondot csinálok, nem emlékszem rá. – Olyan vagyok én ebben, mint a ma született gyerek. Alig, hogy egy kicsit megnedvesítettem vasárnap a számat, mert odaát voltam a Neustiftben, már itt a veszedelem, ni. Hogy mit tettem, nem emlékszem, de azt kitalálom, hogy ide hoztak ebbe az épületbe, s elitéltek három napra valami miatt – bizony, tudom, hogy nem hiába tették. Azért hát tessék engem most becsukatni.

Barátomnak egy jó ötlete támadt az ő rabjával, megtetszett neki az eredeti ficzkó s látván annak a tévedését, hogy a rendőrség ajtaja helyett a szerkesztőséghez nyitott be, nem látta be, miért ne szőhesse odább a vigjátéki bonyodalmat.

– Tudja mit kedves barátom. Maga szerencsés ember.

– Már mint én? – álmélkodék az, nagy szemeket meresztve.

– Szerencsés ember, mondom, mert jó kedvemben talált. Én megkegyelmezek magának, menjen nyugodtan haza.

Kupka János a helyett, hogy megörült volna, kellemetlen ábrázatot vágott ezekre a szavakra, s elkezdte a füle tövét vakarni.

– Nem lehet az, kérem alásan. Nem lesz az jó. Csak tessék engem talán mégis becsukatni.

– Nem értem önt barátom.

Kupka János elpirult, a nyakkendője csokrát babrálta s ötölt, hatolt.

– Nagy izé… nagy sora van annak… mert hát ugy áll a dolog, hogy hát tetszik tudni… bibe van.

– Miféle bibe?

– A feleségem – szólott mélabus hangon – három forintot adott a rabságom idejére, hogy azt mondja, éhen veszejtik itt a rabot, ha pénze nincsen, hogy, azt mondja, segitsek a helyzetemen.

– No, és?

– Hát az a baj, könyörgöm, hogy útközben – mert hát tetszik tudni el van ilyenkor keseredve a szegény ember – betértem a «Makkhetesbe» s elhelyeztem a három forintomat. Ez ez! Én most már haza nem mehetek innen a pénz nélkül – mert nagy áspis kigyó ám! – ha pedig haza nem megyek – mit csináljak künn egy fillér nélkül… sem ételem, sem alvó helyem… elpusztulok én künn. Tessék csak engem, kérem elcsukatni!

De már ez olyan argumentum volt, hogy csakugyan igazolta minden komikus volta mellett is a helyzet tarthatatlanságát s egyszersmind Kupka János uram kérésének okszerü oldalait.

Ezen csak egyféleképen lehetett segíteni. S minthogy épen odatoppant két másik iró is, megértvén Kupka János fátumát, miután jóizüen nevettek rajta előbb, elhatározták egyesült erővel, hogy a fátumot leveszik róla – összeadják neki a három forintot, menjen isten hirével – s azután lépéseket tesznek érdekében a rendőrségnél. Hátha van azoknak is érzékük valami iránt? S hátha épen a humor az? Mert hogy mi, eddig még ugy se fedezhette fel senki.

– Hát itt van a három forint Kupka János. Távozzék: Ön most már szabad, mint a madár.

Elérzékenyedve köszönte meg s könyes szemekkel csoszogott le a lépcsőkön.

– Mivel érdemlettem, mivel? rebegé. Az isten áldja meg a tekintetes urakat.

– Szegény ördög! – mondák. – Hogy fogja ez most áldani éveken át a rendőrséget.

Ez délelőtt történt. A redakcziókban azonban mindég történik valami délelőtt is, délután is, még ha nem történik is semmi. Ennélfogva délután is történt – még pedig az, hogy kopogtattak az ajtón – majd minden dolog ezzel kezdődik, a tolvajlási történeteket kivéve.

Kopogtattak s kinyilván az ajtó, a Kupka János arcza volt látható. A szoba most homályosabb volt valamivel s a Kupka arcza is pirosabb valamivel, de azért mégis fel lehetett ösmerni.

– Maga az Kupka? Hát mi baj van?

Kupka poziturába vágta magát, az az csak akarta, de nem igen sikerült neki, mintha mozgott volna alatta az a veszett padló.

– Hát az van – mondá rekedten, de mégis alázatos szelidséggel – hogy odabotlottam megint a «Makkhetesbe», száradjon el, a ki oda építette utamba… s izé… ugy fordult, hogy… tessék csak engem mégis becsukatni.

…Csakhogy ez már akkor igazán lehetetlen volt – mert a rendőrségnél is le volt róla véve a fátum, kieszközölték a büntetés elengedését.

A LEGMODERNEBB PÁRBAJ

A DOKTOROM exkuzálta magát, miért nem jött el tegnap, hogy a szokott kávéházunkban reggelizzünk.

– Eredeti esetem volt – mondja. Tegnapelőtt benyit hozzám egy fiatal ember, Rosenblüh Jakab… Alkalmasint ön is ismeri. Egészen el volt szontyorodva. Kosorra még jobban aláhajolt s bizonyos köd ült sárga arczán.

– Mi baja önnek Rosenblüh? kérdém elcsodálkozva.

– Nagy bajom van kedves doktor – mondá siránkozó hangon – Schwarz Dóri… a mi kedves Schwarz Dórink párbajt fog vivni.

– Lehetetlen!

– Mégis ugy van, mondá ő leverten.

– És vajjon mi vitte őt erre a szörnyü lépésre? kérdém némi gúnynyal, a mit azonban Rosenblüh nem vett észre.

– Mi vitte? Az vitte, hogy jövő héten fog jegygyürüt váltani a Spitzkopf kisasszonynyal… a nagyobbikkal, azzal a soványnyal, a ki a románokból a fejébe vette, hogy az ő vőlegényének párbajának kell lenni. Ezért fog Dóri verekedni holnap reggel.

– És kivel fog verekedni?

– Egy embert szándékosan ostobának nevezett a kávéházban.

– És nem félt.

– Hogyne félt volna? Oda van az ijedelemtől, nem tudok vele mit csinálni. Jajgat otthon.

– De hát akkor minek verekszik?

– Meg kell lenni, a Spitzkopf leány miatt… nagy parthie.

– Hüm! És hát mi közöm nekem mindezekhez?

– Mi köze? Az a köze, hogy ön lesz a doktor az eseménynél, én pedig vagyok a szekundáns, a ki azért jöttem, hogy arra felkérjem. Holnap reggel idejövök a kocsival önért.

Ebben állapodtunk meg s reggel csakugyan benyitott Schwarcz Dóri a szekundánsaival. Halotthalvány volt s prémes felöltőjében is ugy remegett, mint a kocsonya. A nyaka egészen be volt huzva vállapoczkái közé.

Leültettem őket s elkezdtem összeszedni a műszereimet.

– Micsoda ez? – kérdi szepegve, oda bökvén ujjaival az eszközök egyikéhez.

– Ez a fogó.

– Nos, miféle fogó?

– Ezzel veszem ki a golyót a testből.

– Miféle testből? – dadogá.

– Hát például az ön testéből, ha önt lövik meg.

– Ki?

– Ej, hát az ellenfele.

– Az, a kit megsértettem?

– Persze az.

– Hát az mi?

– Ez pedig, a tű, a mivel be fogom varrni a sebet.

Schwarz Dóri bágyadtan rogyott alá a székbe, s nyöszörgött ott mint egy haldokló. Segédei hiába biztatták, bátorították, oda volt s mint egy fadarab, hagyta magát belöketni a fiakkerbe, mikor elindultunk a hős vértől pirosult gyásztérre, a megyeri erdőcskébe.

Az ellenfél már ott várt bennünket: szintén egy a mi népünkből, kinek segédjei is ép ugy, mint a Dórié, valóságos segédek… kereskedő segédek valának.

Sokáig tanakodtak együtt mind a négyen, mig végre megtöltötték a menykő nagy karabélypisztolyokat (nyilván valami tandlertől szerezték) golyóra s felállitották a két leventét. Egyiken se volt emberi ábrázat.

Egy, kettő, három, taps… Az volt a jel a lövésre. Semmi csattanás, semmi füst… a lövők ott álltak trémázva, mint a faszentek.

– Hát miért nem lőttek? – kiált rájok Rosenblüh méltatlankodva.

– Mi? Hát lőni kellett volna? – mondja Schwarz Dóri ártatlanul. – Mért nem mondták?

– Jól van. Helyezkedjenek. Ujra kezdem. A harmadik tapsra lőni kell.

– Egy…

Mély sóhaj szakad föl a Dóri melléből.

– Kettő…

A másik fél kezében ugy járt a pisztoly, mintha földrengés lenne.

– Három!…

– Halt! – ordít fel kétségbeesetten a Dóri ellenfele. Kiesett a golyóbisom.

Nosza erre összeröffen a négy segéd velem együtt, odarohanunk, megnézzük a pisztolyt, csakugyan üres; a mint fölemelte, kiesett belőle a golyó. Elkezdjük keresni a homokban. Egy negyedóra kellett, mig megtaláltuk.

– Mit történik most? – kérdi fontoskodva a Diamant a király-uczából.

– A becsületnek elég van téve – véli Zwiebel Mór.

– Oh persze… Mert istenitélet van abban, hogy a golyó kipottyan a döntő pillanatban – harsogja Rosenblüh.

De közbeszólt Blitz Mór a két szerecsen-utczából:

– Nem is annyira Istenitélet, mint inkább hogy ön nem tudta megtölteni a pisztolyokat… mert ön töltötte.

Szavazás következett. Ketten arra szavaztak, hogy a becsületnek elég van téve, ketten arra, hogy nincsen. Végre én döntöttem el, hogy ha már eljöttünk, ne álljunk itt hiába.

Ujra kezdődött a mulatság, megtöltötték az üres pisztolyt s kiállottak ujra: egy, kettő, három!

A hősök irányoztak s hallani lehetett a végzetes pillanatban, hogy: Puk! puk!

Hallatlan! A pisztolyok mégis elsültek.

Az ellenfelek sértetlenül maradtak s a mint a füst eloszlott, odajárultak egymáshoz, kevély lépésekkel és délczeg magatartással.

– Uram, én Schwarz Izidor vagyok.

– Uram, én Weisz Jakab vagyok.

– Örvendek uram! Kemény, átkozottul kemény gyerekek vagyunk mind a ketten. Igaz-e doktor?

Szivélyes örömmosolylyal rázták meg egymás kezét.

– Az ördögbe is – szólt azután Weisz Jakab harczias mogorvasággal – lőjjünk még egyszer egymásra uram.

– Lőjjünk uram; mondá Schwarz Dóri lelkesen. Szeretem a viadalt. Égek a harczi vágytól.

A segédek aggodalmas arczczal ugrottak közbe:

– Nem lehet urak. Az minden szabály ellen van.

– Ej, mit nem lehet! A szabályok csak a gyengéknek valók. Ilyen két kemény ficzkó megérdemli azt, ha összeakad, hogy egy kicsit kikaczérkodhassa magát a halállal. De ha önök, mint segédek nem engedik… épenséggel nem akarom bajba keverni önöket. Igaz-e doktor?

SALAMON ITÉLETE

KÉSŐ alkonyatkor tépett ruhájú aggastyán-zsidó kopogtatott a Weisz Náthán lakásán.

– Beteg vagyok – nyögé a megtört alak. Megismertem a háztájadról, hogy hitsorsosom vagy, adj helyet megpihennem, jó ember!

Alig birt már beszélni, roskadozott, arcza el volt kékülve, szemei kisértetiesen forogtak.

– Menj az istállóba jámbor lélek – szólt Náthán – ott meleg van a tehenek párájától, pihenj meg ott, akárki vagy is.

Meg is pihent az ott úgy, hogy föl sem ébred többé az itéletnapig.

Bizony nem siratta senki. De a halálának sem örült meg senki, mint azokénak szoktak, a kiket megsiratnak. Hiszen csak alkalmatlanságot okozott azzal, hogy meghalt, még pedig első sorban Weisz Náthánnak, a kinek házánál hunyta be szemeit, másodsorban pedig a hitközségnek, mely most a saját költségén tartozik őt a másvilágra szállítani.

Az pedig sok előleges parádéval jár. Kényes portéka a zsidó – a halála után. Akármilyen szegény volt is, megmossák tetőtől talpig, kicsinosítják, új ruhákba öltöztetik, hogy tetszetős legyen a másvilágon.

Ez a mosási szertartás bonyolitotta ki ezt a sajátságos történetet, a melyet most leirok.

A szegény halottnak a nevét sem tudták, se honnan jött, se hova ment. Hanem a mint mosni kezdik, látják, hogy fájós lehetett az egyik ujja (most már az is begyógyult), és a mint levették róla a köteléket, az alúl begöngyölített papirdarab tünt szemükbe olvasható héber betükkel «Meghaltam; ötszáz forint van a zsebemben.»

Azt ugyan látták, hogy meghalt, de az ötszáz forintot nem látták. A zsebekben ugyan nem volt egy veszekedett krajczár sem.

A vénekben, a kik ott dünnyögtek a holttest körül, nagy gyanú támadt Weisz Náthán ellen.

– Hol az ötszáz forint? – kérdik tőle.

Az mennyre, földre, esküdözék, hogy nem látta. A vének bevitték a holttestet a szobába s ott letakarták fekete lepellel, azután összebujtak, mit kellenék cselekedni? Mert nagyon jó lenne, ha megkerülne a pénz, nemcsak a temetési költség futná ki, de még a hitközségnek is maradna. A törvény elé vigyék? Ehj, tud is a törvény valamit! A ki tagad, az nem vétkes.

– Ne vigyük a törvény elé – vélekedik Svarcz Simon – itéljünk benne magunk bölcs Salamon királyunk rendszere szerint, furfanggal, észszel.

Megegyeztek abban, hogy a törvény útján semmi sem sülhet ki Náthánra, mert az öreg, a ki tudhatná, nem fog felelni többé, ha a nagyméltóságú Kuria parancsolná sem. Náthán pedig, ha tette, nem bolond, hogy bevallja. Hanem megbizták az öreg Svarcz Simont, mert ő a legbölcsebb, legyen ő a biró; fundálja ki módját, hogyan juthatnának eredményhez.

Simon ki is gondolta s még az nap estefelé ilyen itéletet mondott:

– Hallod-e Náthán! Bemégysz a halottasszobába két tanúval, megfogod az öreg embernek a gyásztakaró alól legcsüggő merev kezét s mikor igy leszesz vele kéz a kézben, ezt fogod mondani: «Bizonyomra mondom, nem én vettem el az ötszáz forintodat.»

Ebben az itéletben, noha kevés bölcseség mutatkozék benne, mégis megnyugodtak, de leginkább maga Náthán, kinek igy alkalma lesz végkép tisztázkodni a gyanú alól.

A kijelölt időben két tanu jelenlétében bevezették a halottas szobába. A halott viaszsárga keze alácsüggött, arcza, alakja el volt takarva. Az asztalon kisértetiesen lobogtak a gyertyák. Náthán közellépett a ravatalhoz s megfogta a kezet. Brr! de hideg volt. Összerázkódott, megborzadt tőle, de tartotta.

– Jó öreg – szólt Náthán kissé reszkető hangon – bizonyomra mondom: nem én vettem el az ötszáz forintodat.

Irtózatos sikolyt hallatott Náthán e szavak után, mert a holtkéz görcsösen összecsukódott s odaszorította az övét mint egy vaspánt.

– Jaj, irgalom, kegyelem! Jehova, légy könyörülő! Én loptam el a pénzt, de visszaadom. Nincs egy garas hija sem; odatettem a lencsésszakajtó alá.

– Ugye, te gazember? – szólt most a halott, vagyis a halottat helyettesítő Svarcz Simon, lehányva magáról a temetési leplet. Ugye, kivettem belőled az igazat? Azt hitted te ugye, hogy én is fenyitő törvényszék vagyok, a kit hazugsággal lehet tartani?

A vének helyeslő és hódoló fejbólintásokkal tolmácsolták, hogy ő több, okosabb, bölcsebb a törvényszéknél.

A CHEQUE

(EGY ÜGYVÉDSEGÉD ELBESZÉLÉSE.)

EGY öreg kanonok halt meg nemrég, a ki a legutolsó volt azok között a jó magyar papok között, a kik nem tudják mi a cheque, sem azt, hogy mire költsék a pénzüket.

Jóizű alak volt az öreg, tetőtől talpig magyaros. Velős, szelid, nemes arczu.

A kamatokat és a törlesztési rátákat szoktam volt elvinni neki negyedévenkint, azon összeg után, melylyel az uradalom tartozott neki. A princzipálisom rendesen engemet küldött a rengeteg pénzzel, mintegy két-három ezer forinttal.

– Mit hoztál édes fiam? – kérdé a kanonok, mert csak tenek szólitott mindenkit.

– A kamatokat hoztam el nagyságos uram!

– Miféle kamatokat?

– Hát a mivel az uradalom tartozik nagyságodnak.

– No, hát tedd oda az asztalra édes fiam.

Mindig ez volt a beszélgetésünk, se több, se kevesebb. Mert a kanonok kikötötte, hogy ő soha semmi irást sem fog adni. Kurtán beszélt velem mindig, de nyájasan. Csak egyszer, mikor már négy-öt esztendeig jártam hozzá a pénzzel, bocsátkozott velem bővebb diskurzusba.

– Mit hoztál édes fiam?

– A kamatokat hoztam el, nagyságos uram.

– Miféle kamatokat?

– Hát, a mivel az uradalom tartozik.

– Az uradalom? Hát tartozik nekem az uradalom?

Nagy kövér ujjaival végigsimitotta homlokát, azután felém fordult, rám nézett a szelid kék szemeivel s igy szólt:

– Látod fiam, nagyon öregszem… rettenetesen öregszem, gyengül a memoriám, nem birom már eszembe tartani az adósaimat.

Én mosolyogtam. Ő pedig fürgén emelkedett fel ócska zöld-bőr karosszékéből, s oda lépett egy fiókos szekrényhez, tömérdek elsárgult papirosokat huzva ki.

Odapillantottam s láttam ott följegyezve mindeniken ilyeténformán:

«Ezennel bizonyitom, hogy Nagy Jánosnak vagy Kis Péternek a mai napon ezer forintot adtam kölcsön.»

– Nagyságos uram, – kiáltám önkénytelenül – hiszen ezek az irások semmit sem érnek!

Az öreg nyugalommal fordult felém, bámészan rám nézett, s volt a hangjában valami méltatlankodó fölháborodás.

– Már hogy ne érnének? Hiszen mind a tulajdon magam irása!

Valahol alul megtalálta az uradalom kontraktusát, az rendesen volt kiállitva, mert ügyvédek csinálták.

– Az ám – mondá – csakugyan van itt valami. Hát hol az a pénz? Tedd le oda fiam az asztalra.

Letettem az összeget, de egy cheque is volt közte ezer frtról szóló, az öreg megnézte a czédulát, forgatta kezei között, közelebb vitte az ablakhoz.

– Hát ez mi légyen? – kérdé tünődve.

– Az, ezer forint! – mondám.

– Ezer forint! kiáltott fel csodálkozva. Hát ez pénz?

– Igen is, teljesen jó pénz nagyságos uram!

– És micsoda országnak a pénze az?

– Az általános bank utalványa.

Az öreg a fejét csóválta és megint csak megnézegette.

– Aztán adnak azért valamit?

– Hogy ne adnának?

– És bizonyos vagy abban édes fiam, hogy meg nem csalnak?

– Bizonyos vagyok benne nagyságos uram, le merném tenni a hitet.

– No no, fiam… ne hirtelenkedj a dologgal. Megállj csak egy kicsit, behivom inkább a szekretáriusomat. Az oszt’ az okos ember. Tud az mindent!

Épen jött is már a szekretárius, Konopka Mihály uram, nagy hajlongások között.

– Domine Konopka – szólt a kanonok – igaz-e, hogy ez jó pénz?

Konopka megnézte a chequet s aztán a boglyos fejét rázta.

– Meglehet főtisztelendő atyám – de én még sohse láttam ilyet!

– No látod fiam – szólt a kanonok felém fordulva. Azért hát én be nem teszem a világért sem a pénzem közé, én nem akarom, hogy engem megcsaljanak…

– De kérem…

– Semmi, de engem nem tesztek bolonddá. Nem vagyok én az uradalomnak a lába kapczája. Ha már meg akarnak valakit csalni, hát csaljanak meg inkább téged édes fiam, neked adom ezt a papirost.

– Nem fogadhatom el nagyságos uram… lehetetlen elfogadnom…

– Már pedig én neked adom, mert én azt el nem teszem… Canis mater… velem ne bolondozzatok!

– Esedezem, hiszen azonnal felváltom. Pénzt ezért akárhol…

Átvettem a chequet, de nem, hogy megtartsam, nagy összeg volt az arra, és leszaladtam vele egy közelben lévő nagykereskedésbe a Wurda-czéghez, a hol két forint hiján lefizették érte az ezer forintot.

Szaladtam a pénzzel fel a kanonoki rezidencziába.

– No, mit akarsz megint? förmedt rám a kanonok, föl sem nézve Ovidiusból, melyet olvasott, meglehet, hogy épen a «Liber amorum»-ot.

– Elhoztam a pénzt, nagyságos uram.

– Miféle pénzt?

– Hát fölváltották a chequet, két forint hiján. Itt a kilenczszáz kilenczvennyolcz forint érte.

– Fölváltották? Azután ki váltotta fel? szólt közönyösen, a pénzt a fiókjába seperve.

– Wurda, a kereskedő.

– Wurda? vágott bele indulatosan. És két pengő forintot huzott le a felváltásért? Oh a pogány, lelketlen farizeus! No megállj vérszopó vadállat! Két pengő forintot mert elvenni? Pedig minden vagyona innen van, mert két nagybátyja volt kanonok. Oh a háládatlan korcs! Ezt még meg fogja keserülni.

AZ APRÓ FÜVEK

EGYSZER, az eszlári eset tárgyalása idejében Nyiregyházán kimentem sétálni Eötvössel a «Bojthosba.» Egy elhanyagolt sétány a Bojthos. Fák lombja és a buja fü ott rothad meg évről-évre. A fákat nem gondozza, a füvet sem kaszálja ott soha senki. A föld mind visszakapja, a mit nevel; senki sem csereberél vele. Kövér is olyan, hogy szinte égeti a talpainkat.

Csak a közepén van bevetve egy tábla mákkal, szines harangvirágjai kevélyen himbálóznak, tovább pedig sötétzöld kukoricza-szárak suhognak.

Ledőltünk a gyepre s beszélgettünk, természetesen a pörről.

Elmondta, mit fog összehozni társadalmi keretnek a védbeszédében.

El fogja mondani, hogy ez is egy előre vetődő árnyék a modern harczból, a munkának agyarkodása a tőke ellen. Csakhogy itt az ősök munkája tör a tőke ellen, a majoritás a minoritás ellen.

Pedig ez nem okos dolog tőlünk, a kik minoritás vagyunk az egész világon.

És ez a harcz igazságtalan is, mert egyenlőtlen.

S szabad-e nekünk igazságtalanoknak lenni, a kiket csak az igazság tarthat fenn a fészkelődő népek soraiban?

Aztán igazán olyan rossz elementum-e itt a zsidóság?

Dunántul – azt mondja – csupa burkusok és hannoverek veszik meg a nagyobb birtokokat, a kik propagandát csinálnak ott saját telepeiken az országuknak, mert ők mindnyájan valamelyik nagy nemzetnek a fiai, a hová szítnak, a melyhez innen is hozzátartoznak.

De hát a zsidó nem tartozik a világon sehova, az nem csinálhat koloniákat senkinek…

– Persze – mondom kelletlenül – csakhogy ha a nemzetek tévednek is, a nemzeteknek mégis igazuk van.

– Hát aztán?

– Kár volt ebbe a komédiába belemenned. Ha az egész magyar nemzet haragszik a zsidókra, – haragudjunk mi is. Ugy dukál…

– Miféle nemzet? Hát hol van az a nemzet, hadd lássam? – riadt rám Eötvös boszankodva. A proletár elemek háborognak, és a pusztuló gentry, ez az egész.

Azután rám nézett a szürke szemeivel gunyosan.

– Hát tudod te, melyik az a nemzet?

– Ejh, hát ugyan melyik?

– A sok száz meg százezer apró névtelen ember, a ki tiz-tizenöt holdacskáját szántja otthon s a ki nem törődik veletek, hogy mit irtok az ujságokban… Ez az a nagy hatalmas nemzet! Ez az erő…

– De hátha az is megrázza magát…

Nevetett.

– Ne hidd azt. Ösmerem én azt nagyon jól.

Felelni akartam neki. De egy keletkező szélroham egyszerre arczomba vágta a gazos nyíri homokot.

Mire kitörültem szememből a port s szétnéztem, a fákat hatalmasan rázta a növekvő vihar; galyaik ropogtak és koronáik fázékonyan csapódtak össze.

A kukoricza-szárak és mákok őrülten rohantak a szél irányában.

A sások és a bogáncsok hajladoztak.

A kis füvek meg se mozdultak.