Kitabı oku: «Tot atyafiak», sayfa 2

Harmadik fejezet

Melyben azon események mondatnak el,

melyek az előbbi fejezetből kiszorultak

Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy „érdekesek”. Nagy, beszélő kék szemei voltak, dús szőke haja, délceg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthoni jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián, s ha a jó szerencse kedvez, nekiindulhasson az életnek azon reménnyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmecen, s máris ő a „tóngéber” nemcsak az ifjúsági gyűlhelyeken, az „Arany Mécses”-ben és az „Eleven kalapács”-nál, hanem a női szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám, mint most, amint ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkéntelenül feje fölé kapkodva az akácfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: „Szeret-e?… Nem szeret-e?”

Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelemről kérdezősködött, s miért lett elmélázó és szomorú…

Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.

Ó, az első vallomás nagy költői szó.

A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: „Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek…”

A napsugár leszól az ifjúhoz: „Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is meg szebb is…”

A közelgő alkony sürgős hírt küld hátra az éjhez: „Ne jöjj el, maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét.”

És akik ezeket a nagy szavakat mondták, kiket a mindenség megdöbbentő áhítattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül, és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.

– Ó, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina, s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni, és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le a fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyakat, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.

És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erőt rajta, s csírájában legyűri benne a születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve száz meg száz megújuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.

Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenléthez, és szokott elevenségével mondja:

– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi, igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyújtsd a karodat, Miklós.

Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyújtotta.

Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.

– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon, és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.

– Ön? engem? Mondtam valamit?

S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.

– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fénytől, és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!

– No, bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb.

– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen, s pír borítá el arcát. – Azt mondani, „szeretlek”, aztán azt mondani, „nem szeretlek”, ez mind tréfa? Az szó csak, s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves kisasszony! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.

Amint Bohuska bátyja dúlt arcába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett, pici piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.

– Látod, látod – szólt, és könnyeit törülgette —, már most csakugyan nincs egyéb hátra…

Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.

– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…

Macskahízelgéssel simogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét mind a két kezével felemelte, s nyájas, rábeszélő hangon mondá:

– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejű volt…

Krisztina dacosan vetette hátra fejét.

– Nem lehet – mondá lassan —, nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem… úgy gondolom…

– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós, és szemei ökölnagyságúra tágultak. – Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!

A nap elsötétült, közelgő vihar rezegtette meg az akácfaleveleket, a hőség egész a tűrhetetlenségig növekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy fatörzs mellé, és eltakarta sápadt arcát.

– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szelíden, s szemrehányó tekintetét, melyet könnycseppek homályosítottak el, óva fordította el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.

De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva, s két kis kezét fejére bocsátá.

– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… ó, Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.

Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könnyek, s arca szokatlanul büszkévé változott.

– Legyen nyugodt. Már én sem epekedem önért – szólt tompán, kimérten —, de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nőm.

Aztán egész magasságában fölegyenesedett, és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált előle egy lépést, és így szólt nyájasan, de szomorúan:

– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselni az életet, hogy…

Omló könnyzápor borítá el szép arcát.

Ó, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta, végignyargalt az erein, és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s bizony durvasággal ragadá meg a leány karját, s fenyegető, szilaj hangja reszketett.

– Nem, nem, Krisztina! Soha nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem, és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá, s hangja mennydörgés lett – ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!

Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könnyeit.

– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…

A visszhang a „Szitnya” hegyéről kétszer visszamondta: „senkit…”

Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkodik, hanem az indulatai ragadják.

– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom!

– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a „Fekete nő” című regényben, és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a „Három testőr”-ben, úgy tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a „Hét arany hajszál”-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a „Fekete gyémántok”-ban.

– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kacagott fel Bohuska kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!

– Ó Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném… de most… most…

Miklós még szorosabban fogta a karját.

– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép… egészen csinos fiú, és a Csutkás bácsi meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.

Ijedt tekintettel fordult a kertnek.

S valóban, a ribizlibokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úriember lépegetett feléjök.

Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézesmázos nyájassággal ragyogott az ábrázata.

– Nini, nini – kiáltá kedélyesen —, maga bizony sír, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Átkozott vén fickó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.

Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.

– Igen, igen, átkozott vén fickó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…

Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:

– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett ki jobban az „öreg”-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthető; én megértettem.

– Ó, ó, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosollyal.

A nők értenek hozzá ugyanazon pillanatban sírni, gyűlölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és rafinírozott diplomaták.

Luppán lovag megütődött a „bácsi” megszólításon.

– Ne te ne, kecskebéka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a „bácsi” szóhoz, s kész lesz azt egy helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…

Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.

– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina, s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé úgy, hogy az egész elfödje Luppán úr elől arcát s azon egy negédes grimaszt, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kacajra fakasztá.

– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam, s nem valami sihedernek, kinek be nem nőtt a feje lágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az Élet Szahara pusztájának.

Luppán úr nagy lélegzetet vett ez ékes kifejezéssel, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arcán előidézett, minélfogva önkénytelenül odakapott a kötényke felé, hogy azt szeretetreméltó pajkossággal elrántsa.

– Nem, nem, nem – sikoltott Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.

A vén szerelmes utána iramodik, s a futó angyalt, ki egy, az udvaron heverő vályúban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Ó, hogy dobogott a szíve!…

– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.

– A Szahara pusztában – figyelmezteté Bohuska.

– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Ó, én már eltemettem, és tudni fogok egy másikat is.

Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy percre megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsú derekát, melynek érintésétől csodálatos, izgató forróság szökött ereibe, és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.

– Eltemetni, úgy van, eltemetni… Azazhogy mégsem úgy van!… Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, Krisztina, boldogítani! Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen.

E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr, és vaskos, szőrös kezét, mely most ónsúllyal bírt – vállára helyezé:

– Ember! – mondá, és a másik kezét is odanyomta. – Ne ízetlenkedj! Nem látod, hogy ő idegen rád nézve, mint előttem a szankszrit betű? Valóban egy betű a leányszív, nemde, Csemez? Betű, mely néma, mégis beszél; én ösmerem e betűt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam…

– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arcot vágva, kezével arany óraláncát babrálva – a dolog, melyet ti feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi dolog, és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett „jeleneteket” végighallgatni…

Csutkás úr igent bólintott. Miklós azonban előlépett, s büszkén fölemelve szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:

– Engedje meg, bátyám, de a jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem öntől…

Ünnepélyes csend következett.

Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát, s alig hallhatólag dörmögé: „Vakmerő ifjonc!” – Luppán lovag ajkaiba harapott, és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ott fönn: „Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Lacikám, megint milyen malheur!”

Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől talpig végigmérte a kipirult arcú ifjút, egyet szippantott elöljáró beszéd gyanánt a szelencéjéből, s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak fedelét, hogy előre látható volt ama rendkívüli esemény, mellyel a következő perc méhe terhes.

Ezen rendkívüli esemény pedig Csemez úr nyilatkozata volt.

– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiuszi csomó!… Eddig is kényes volt a helyzet, egy szál szövevénnyel több vagy kevesebb, egyre vezet… Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak várakozz egy kicsit, majd mindjárt kettévágom én az egész gordiuszi csomót valamivel. Hehehe.

– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell mondanom önnek, hogy…

– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára, és ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.

Csutkás úr és Luppán lovag az erőteljes szavakra helyén látták odajárulni az „igazi férfiúhoz”, és melegen megrázni a kezét.

– Köszönöm – szólt —, de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, mert, mert…

Megakadt, nem bírta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai indoklást.

– Mert mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, ahhoz is, ki-ki ura a saját gondolatainak.

E tudományos fejtegetés után öntelt arccal nézett a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába lehetett nyitni.

Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. Nemcsak hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak hogy padlón, széken, almáriomtetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes fóliánsok, különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók arcképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipadohányt sem, s ha igazi „aranycsináló” vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bízvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni „jutányos” kamatok mellett.

Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot, s Csemez úr, mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne nyúljanak, némi torokköszörülés után a következőleg kezdé az elaborátumot:

– Igen meg vagyok tisztelve … Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt nekem a leány kell. Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves, és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minél fogva megérdemlem, hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacs fejű ember, s nincs rá hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet: én a leányomat csak olyan embernek adom…

Hosszú lélegzetet vett, s behunyta a szemeit, és hátravetette a fejét.

– Csak olyan embernek, csak olyannak…

Rövid szünetet tartott, s mind a két markát összeszorítva, a karját kinyújtá.

– Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.

Néma csend, csak Bohuska mosolyog.

– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is kevesebb, annyi mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem volna…

Luppán lovag élénken kiáltott közbe:

– Ábránd! Ez ábránd, Stevo!

Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra, s méltóságos, lassú hangon felelé:

– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a kancsót, fiam, Krisztina!

Luppán úr erre a szóra vette a kalapját, és így szólt az ajtóból:

– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, mint a szegénység kigúnyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom…

Azzal becsapta maga után az ajtót, és lecsatolt esernyőjével merész vágásokat intézvén a levegőben, dünnyögve távozott.

Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajúdó, merész gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.

Nyugalommal kelt föl, s lépett Csemez elé.

– Meghallgattam önt – mondá —, és szaván fogom: én meghozom önnek azt a darab aranyat.

– Ah, ah! – kiáltá Csemez úr meglepetve. – Te meghozod?

– Nem ma, sem holnap, Isten tudja, mikor: de meghozom, vagy meghalok.

Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyulladt ki, mely mint égő gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arcát.

– Ó, Miklós – suttogá a leány boldogan —, ez szép, regényes szó volt öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném, én is olyan nagyon szeretném.

Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá fejét, s egymás után nyújtogatta ki becsukott markának megnövesztett körömagancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből, végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldökei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüstgombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: „pap… katona… kutyapecér…” Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor, és halkan motyogta.

– No nem baj… nem baj! Ők csüggnek rajtam.

Negyedik fejezet

Megmagyaráztatik az olvasónak

a „Tempus” szó csodálatos ereje

A selmeci erdész— és bányásztanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mindezen gyűjtőnév alá fogják: „Wurst”, és nem törődnek velök.

Egy kis, külön állam az akadémiai ifjúság, a német „Burschenschaft”-ok mintájára, mely sorban karikatúrája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemző sajátosságokkal bír. A testületi szellem valóságos testvéri lánccá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami bűntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással nem bír Selmecbányán. Ha valamely tanulónak a kocsmáros vagy kávés nem hitelez, az mindjárt „casus belli”, s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten, s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a „gyakornokok” azt mondják, hogy „abzug”, az meg van halva örökre. Feje az eredeti societásnak az, aki a legtöbb sört bírja meginni egy ültő helyében, és ezen címet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok, a „fuchsok”, az elsőévesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be, s vak engedelmességgel tartoznak ki-ki a maga „veterán”-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagy tekintélyű negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénnyel nem törődik, ki csak egyetlenegy szót respektál még minden földi hatalomtól.

Ez az egyetlen szó a „tempus”.

Ha a selmeci bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy „tempus”, és aztán eldobná az utcán, talán napokig se venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: „Ne nyúlj hozzá!” s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzányúl. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: „tempus a fuchsomnak”, attól a perctől kezdve valóságos szent és sérthetetlen személlyé válik; – ha a kabátbélésre fel van tintával írva a „tempus”, még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a „tempus”, az „res nullius”: ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.

De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a gyűrűn a „tempus” szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.

Délután jött oda, és egyedül találta Krisztinát. Halványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arcán, más szóval érdekesebbé tették.

– Búcsúzni jöttem, Krisztina.

Krisztina letette kezeiből a vizeskannát, melyből virágait öntözgette, és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.

– Hová megy ön? – kérdé lassan.

– Kaliforniába, San Franciscóba, vagy mit tudom én, hova… Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek…

– Ne bolondozzon!

– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hány…

– Hogy hány fontot nyomok, ugye? – mondá Krisztina mosolyogva, de mosolya erőltetett volt és színtelen.

– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte Miklós komolyan.

– Nyolcvanegy font vagyok… A múlt héten ültem a mázsán a sánta mészároséknál.

– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett Krisztinához, megfogta kis kezét, és hozzátette előbbi szavaihoz: – de mindegy… Egy-két font ide-oda.

Majd egy ezüstkarikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga gravírozta be az éjjel a „tempus” szót, és a leány ujjára húzta.

– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a célnak. Ön az én jegyesem e perctől. Igaz, úgy van-e?

A leány csendesen bólintott igent szép fejével.

– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha hírem sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert, ha nem, akkor… akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt.

Krisztina, ahelyett hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz, és megcsókolta.

– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, most már célt érek. Ennek a percnek emléke el fog kísérni, velem lesz mindig, és segíteni fog. Avagy megszűnt volna már csodákat művelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem, isten veled édes… édes Krisztina!

– Nem, nem Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.

Miklós a fejét rázta.

– Ösmerem édesapját, Krisztina, őhozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az a kis karikagyűrű…

A leányka önkéntelenül megragadta a Miklós karját, és nem ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez tán illetlen is, és elpirulva rebegé:

– Ó, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig, és várni fogom örökké… Isten a tanúm rá…

Miklós szemébe könnycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arcát, és egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta korallpiros ajkát, és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.

Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét, s úgy érzé, hogy hangja eláll, s életereje rohamosan fogy, mint a lehelet a kés pengéjén.

– Elment… – gondolá inkább, mint mondá, és kis szíve elfacsarodott – … elment, elment! – kiáltá aztán hangosan.

Zokogva rogyott le egy székre.

– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a regények hősei…