Kitabı oku: «Tot atyafiak», sayfa 3

Befejezés

Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmecen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe hajtotta szenvedélye? Él-e, hal-e?

Végre aztán egy levél érkezett San Franciscó-i postabélyeggel Krisztinához: ez volt szóról szóra a tartalma:

„Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyam van, már csak hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá tesz. Válaszát intézze San Franciscóba, az »Aranyásók szállodájába«. Ott fogom keresni, Miklós.”

Krisztina rögtön válaszolt:

„Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jólesik önért koplalni! Ma megmérettem magam, s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozná. Krisztina.”

Körülbelül tíz év múlt el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt, s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengeren ássa a homokból jegyese az aranyat, és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is így örökítette meg:

Ássa az aranyat

Hej, minek is ássa!…

Csemez Tini arcán

Mindenik fövényszem

Egy rózsa hullása.

Mindössze egy, az óperenciáról hazakerült csavargó hozott némi értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Brazíliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt, és már akkor egy fél mázsa aranya volt.

Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő maga jöjjön, sebesen repüljön.

Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyik sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy „Tempus a menyasszonyomra!”

Akire ki van mondva, hogy „tempus”, azt nem meri többé az életben nőül kérni senki. Krisztina majd tűnő, majd éledő reménnyel várt egyik napról a másikra.

A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.

Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét jelentheti, ha az olló kiesik kezéből, s hegyével a padlóba fúródik, kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás úrral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, „Istenem, hátha csakugyan itt terem…”

Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint, és így szól:

– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg… elmennék, Krisztina… igen, elmennék, s fülön fogva hoznám őt ide. Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán.

Lehajtja fejét, és elgyöngült szemeiből a könnyeket törülgeti.

– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a fiúkat… a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek rajtam.

Az a fekete folt

Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol… Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot, s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a „bacsa” lakik egy fedél alatt a juhaival.

Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint „méretlen húst” főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a „Kopanyica” völgyig az egyedüli úr. – Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:

Olej juhainak

Selyem legelője,

Ezüst a nyakszíja,

Arany a csengője.

És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a nagy kilenc vezérkos legelöl, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársonygyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt van az egész nyáj, és a Merkuj kutya vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély gyönyörűségtől, mint egy uralkodóé, ha hadiszemlét tart.

Cifra halinás bojtár kíséri a nyáj egyik oldalát, míg a bal szárnyon maga a „bacsa” baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvencein, miket egytől egyig színről színre ismer. Még a történetét is tudja valamennyinek.

… Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – ember.

Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó bal lába. Az akolajtóba szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté, s addig-addig orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a parancsolat.

Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt fűben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény hideg éjjel ellett és idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt, s nem melengethette párájával: költözőben volt már az akkor… Olej megfogta az idétlen báránykát, és bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát kísérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg a farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édesanyja.

Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a „mórest”.

Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem lehet belekötni, kinek szabad a keze, és beéri az egész világot, úgy üt vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az orvossága.

Urának tiszteli Olej még a talári herceg őkegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még azon túl is, merre a szem lát. A talári herceg hatalmas, nagy ember, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán áll őkelme. Meg nem bánt senkit, őt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy hibaszámba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivéve a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.

Sokszor támadt hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többi fölé. No de nem nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig telik Olejtől a szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.

Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna meg ő érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó minden.

De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmíveletlenebb szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az ő arca felé fordítsa néha-néha.

Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvenc bárányát, de azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé, és fölnevelte. Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos levest meg a „demikatot”, maga szabja, varrja Olej fehérneműit meg a bojtárét.

… Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.

Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt, Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsúztató versekkel. Az emberek, azok, akik odaát a faluban élnek, és civakodnak egymással, és akik részt vettek a temetésen, szemére vetik, hogy az „erdők vadállatja” még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könnyét sem látták.

Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki. Mit tudta ő, hogy az így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái nem tanították meg őt hazudni.

Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán, fedetlen fővel kísérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot, s megindult a veres fedelű akolba.

Ugyan miről gondolkozhatott az úton?

A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelőtt, szemben a bércek, alant a selyemrét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi… Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.

A tündér Brezina ki van cserélve – egy sokkal szomorúbbal!

Vajon tudta-e, miért?

És még most, tizenhat év múlva is, míg az Anika ábrándos dalait kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó, titokzatos hang rezeg végig a lég miriád atomjain:

„Tamás!…”

Az erdő fái közül jön, és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek tőle, a füveken végighullámzik, s mélységes csend ereszkedik utána a Brezinára.

A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer az a „Tamás” szó amaz ismerős, régi hangon, melyet talán tizenhat év előtt kapott el a visszhang azokról a szép piros ajkakról, amiket már azóta hamuszínű porrá őröltek a férgek odalenn a fekete földben.

És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot, erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe…

Vagy talán nem úgy volna?

A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a hang, s mostan szárnya támadt?

A bacsa felugrik, és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, mellyel térdig érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre, s a haj végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a cifra tüsző rézcsatja alá.

Olej nem veszi észre. Feszülten figyel, és fürkészőleg néz szét a tájon.

Ó, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, a felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad!

Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt… Hiszen az ő hangja volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli ökleit.

Ki merte ezt a hangot utánozni?

És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része aláfordítja a kékeset.

Senkit sem lát, semmit sem hall.

A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.

Ki szólította meg hát Olejt?

Ki tudja?

Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg titokzatos, méla harmóniában.

Ha meg tudná mondani valaki, miről döngnek a méhek a brezinai völgyben!

Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig itt fenn bolyonganak, mikor már porrá lettek?

A bacsa újra visszadől félkönyökére, és elgondolkozik, különös gondolatok azok!

Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.

Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arcán honol, betölti még azt a vad lelket is, és beszél hozzá, az meg felelget neki.

Ne higgyétek, hogy Olej nem gondolkozik.

Gondolkozik, és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.

Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.

Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú néha.

Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe a felesége, s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe, és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilenc vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavasszal, a patak vize fölenged meg befagy, új báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerős bokrokat – csak ő nem lesz itt soha többé.

Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika nótái, szinte jólesik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz valami folytatása.

– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel, s szilajon vágja botját a nyáj közé, melytől az szaggatott csoportokká riad.

Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli velök.

És ezalatt lenn az akolnál új meg új dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón…

Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,

Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,

Bíróék Gyurija lovát kantározza.

Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harcok tépő emlékét és reményeit? A levegő hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott vendég. Ma Anika dalolja. Erdő madarai hallgatják. Holnap már a rigó is utánafütyüli.

Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy „háború” zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt… vagy most is az még, mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv kezek által haltak meg Vadkerten, midőn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan.

Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország…

… Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérnek!

Órákig eltűnődik ezen – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj pihenője megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy jóllakott, s most már csak kérődzni akar.

A bojtár reggel óta először meri megszólítani a bacsát.

– Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron!

– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, aztán megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.

Még egyszer végignéz birkáin, ha vajon jól van-e lakva valamennyi, vajon nincs-e híjuk?

Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a kilencszázkilencvenkilencben legott észrevenné az apadást.

Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szűrt, aztán lassan leereszkednek a völgybe.

A kilenc vezérkos csengettyűje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája is megszólal, Anika messziről hallhatja, hogy a nyáj hazatért, s a tűzre teheti a finom „demikát”-ot, a juhászok címeres eledelét, hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor hazaérnek.

A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek, és kémlelő szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a sudár délceg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei előtt van – még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a lehetetlenséget.

Anika már künn várja őket, ami jólesik Matyinak. Pedig hát ki tudja, miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.

Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsú termete meghajolva, szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettől puha kis keze aláeresztve, hogy odaszaladhasson, s elérhesse az ismerős öreg birka, ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetből nyalja-e meg vagy megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, vagy arra, hogy ez a sósbödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen jóízű.

Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen?

– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy mulattál azóta?

– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek hogyan dicsérik meg a napjukat?

– Megvolnánk, kis fecském – mondá a bacsa, halináját levetve —, kérdés, ha te megvagy-e a vacsorával?

– Már párolog a pörkölt, édesapám.

A bacsa arca kiderült a pörkölt szóra, ünnepi eledele ez neki.

– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert én babonás vagyok az ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz is csinál benne valamit.

– Azt sem tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a szakácsmesterséghez.

– Ne okoskodj, kópé, ha mondom… hát nem a tűzhelyen öntöttétek együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizionómiád öntődött ki a lányom jövendőbelijének?

– Nem egészen… – mondta Matyi elpirultan – … csak egy ólomfigura volt az, dudával a vállán…

– Nem is duda volt – ellenveté Anika —, hanem…

– Hanem? – hörgé Matyi.

– Puska, ha éppen tudni akarja kend.

Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.

Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig? Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!…

Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.

Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el sem távoztak tőle.

– Pörkölt lesz? No, ez derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, vendég van a háznál.

– Amint van is. Mindjárt itt lesz.

– Kicsoda?

– Hát bizony az egy nagyon különös ember – felelt Anika.

– Ösmerősöm?

– Nem, nem. Egy úr, valami vadász… Sohasem láttam.

– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő. Hogy csak nem lehet az ember soha békén!

– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ő ahhoz. Olyan az arca, mint a patyolat, tán még szél sem érte.

– Van-e puskája? – kérdé a bacsa.

– De még milyen!

Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére, s a nagy jegenyefának támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint a mélységes pokol: jaj, mindjárt elszédül.

– Bátor fickó lehet – dünnyögi Olej Tamás —, hogy mer jönni vadászni a herceg erdeibe. Ha nem volna vendégnek ígérkezve, leakasztanám a puskáját.

– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika tovább. – Képzelhetik kendtek, mennyire megijedtem tőle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.

– Minek fogadtad el? – méltatlankodik Olej.

– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek elég, de csak itt felejtette az asztal csücskén.

– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ a brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérőnek a tejet is.

Azzal a kezébe vette a pénzt, és ámulva kiáltott föl:

– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit gondolok? – tette hozzá suttogva – ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt… ezer mennydörgős mennykő, Matyej, ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj fickó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt. Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.

Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig odavolt a lelkesüléstől.

– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megőrzöm, mintha a saját édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezéből ki nem veszi ezer zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.

Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.

– Váltig mondom kendnek, édesapám, hogy az egy fiatal ember, aki annyi sok mindenféle bolondot összefecsegett.

– Mit bírnád te azt megítélni, tacskó!

– Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.

– Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.

– De Záhonynak, apám, már idősebb embernek kell lennie.

– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy „gaukler”, ki tetszés szerint változtatja a fizionómiáját. Ma nyolcvanéves aggastyán, hosszú, ősz szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedző állú siheder. Éppen arról ösmerek rá.

– De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.

– No, bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegőrontás, aki hiszi, annak szentírás.

Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a deli ifjú.

– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok, és erőnek erejével meg akart csókolni.

Matyi önkéntelenül fölemelte az öklét.

– Igazán? – hörgé tompán.

– Mellém ült a pitvarküszöbre, s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem egyszer, egyetlenegyszer csak átkarolni a derekamat, mert megőrül, ha nem hagyom.

– Hát hagytad, ugye? – szisszent föl Matyi.

– Mikor olyan igazán mondta, hogy ő akkor megbolondul.

– Szakasztott Záhony! – rikkantott föl kedvteléssel az öreg.

– Midőn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos kezemet a képéhez, hogy finom arcán, tudom, ott maradt a nyoma.

– Ó, ó! – nevetett a bacsa. – Nem haragudott meg?

– A másik arcát nyújtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta, nagyon jólesett neki, és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje. Nyájasan búcsúzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!

Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú vadász lépegetett le a domboldalon, zöld hajtókás szürke zubbonyban, térdig érő csizmában, úrias vadászszerelvénnyel.

– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba lépett. – Nos, kész-e a vacsora, galambom?

– Fogadj Isten – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a vendég, másrészt bosszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ő neve, hogy fölötte áll a juhászhivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején, hogy legyen mit megemelni, mikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtől.

– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika, s befutott a szobába.

A bacsa közel lépett a vendéghez, s odanyújtotta kérges, nagy tenyerét.

– Kerüljünk beljebb.

A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben, néhány pad, egy szék meg egy csinos abrosszal megterített asztal képezték bútorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: Szent Vendelnek arcképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melyből finom paprikás pörkölt mosolygott eléjök.

– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa vendégét, a legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég lesz.

– Négyen vagyunk hozzá.

– A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.

A vadász mohón nekiesett az ételnek, s váltig dicsérgette:

– Még ilyet nem ettem.

– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári hercegnél sem főznek, mint a brezinai bacsánál.

A vendég mosolygott.

– Bárcsak mindennap ehetném.

A bacsának erre azt illett mondani:

– Jól van, azt eszünk hát holnap is.

– Köszönöm meghívásodat, eljövök.

A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégiscsak sok. Ilyen siheder szólítja „te”-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor őt már a nótárius is megkendezte.

Hej, ne volna csak vendég!

– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz.

– Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.

– Tán a környékről való az úrfi? Ha meg nem sérteném a kérdezősködéssel.

– Innen a közelből.

– Bajjal talál ide a kocsi.

– Dehogy. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugye, Olejnek?

– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelemből kijött gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája, és hozzátehetném: ura.

A vendég nevetett.

– Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem?

A bacsa sértődve nagy szemeket meresztett a nevetőre, s önkéntelenül is kifakadt belőle a kevély kérdés:

– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint szoktuk egymást tisztelni, mi, gyarló emberek.

– Én Taláry Pál herceg vagyok.

Olej kezéből kiesett a villa, ijedten ugrott fel, és elsápadt. Nagy szó volt az neki. A fiatal herceg ült vele szemben, akinél a király is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.

– Ó, kegyelmes uram… ó, kegyelmes herceg – dadogta félénken —, ki tudhatta azt!

– Nincs semmi baj, öreg – szólt a herceg vidáman —, ha nem is a tied a Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép Anika.

Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herceg mellett, jéggé fagyott minden csepp vér, nem bírt volna megmozdulni, vagy egyetlen szót kiejteni, ha fejét veszik sem.

– Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.

E percben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan pajkossággal töltött az ifjúnak poharába, s azt mondta neki:

– Aztán csínján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét.

– Eléggé megzavartad már te.

– Mikor már tán azelőtt is zavaros volt – felelt a leány naiv pillantással, amitől a selymes szobák hősének melegen kezdett a szíve dobogni.

– Ó, te boldogtalan! – förmedt rá az apja. – Miként merészelsz? Ó, ó!…

– No, bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs cukorból, se nem vicispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd kibékül a maga kenyerén.

A herceg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.

– Csitt, leány! Tanuld meg, vakmerő, kivel beszélsz. Őkegyelmessége a fiatal herceg, a mi urunk.

Anika felkacagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündércsengettyű.

– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herceg nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában lakik a színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy ő maga csatangoljon nyúl után a Brezinán. De meg kell is annak az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel. Aztán olyan is a herceg, mint a többi ember! Mintha nem tudnám! Nem azért herceg, hogy olyan legyen.

– Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek, kegyelmes uram.

A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával versenyt kacagni, amire Anika azon hitben, hogy őt neveti, egyszerre duzzogó, haragos arcot vágott (illett neki), mire durcásan kifordult az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, őt ne tegyék bolonddá.

De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a herceg. Hátha eljött Bécsből. Azt Anika is hallotta a csősztől, Lapaj Istóktól, hogy azelőtt egy öreg herceg volt az urok, s most halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy herceg: mikor olyan módos lenne parasztlegénynek is.

Egészen elszomorodva futott föl a létrán, az akol padlására, hogy onnan lenézzen a szürkülő tájra.

Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herceg. A talári várkastélyon, melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól hallotta, hogy a herceg jelenlétét ez tudatja a környékkel.

… Könyörülő Isten; ő arcul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtőm, tán fejét is veszik.

Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hová bújjék szégyenletében, és valljuk meg, félelmében is a herceg elől – midőn fényes hintó állott meg a ház előtt, és mire Anika az utolsó fölhágó pálcáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herceg is az udvaron állt. Ó, csak meg ne látná.

De bizony azért is meglátja, s valóság-e vagy káprázat, ő maga ugrik a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet a földre emelje, amitől Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom, gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.

– Mármost elhiszed, ugye, hogy én vagyok a herceg?

Azzal a délceg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsút int kezével az öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behízelgő hangon:

– De ne legyek én előtted soha herceg, Anika. Te pedig hercegnő leszesz előttem mindig… mindig…

A hintó elrobog, de a búcsúszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égő tűzből vannak szőve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a szívnek, amik úgy égetik, úgy megdobogtatják azt, mintha vesztét akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja folytonosan, és utána egyik estétől a másikig ismétli minden, minden… Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag bércék hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a felforrt demikát is erről zúg a pattogó tűzhelyen.

„Te pedig hercegnő leszesz előttem… mindig… mindig…”

És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amiről minden beszél.

Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdő jött helyette…

A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herceg, mikor olyan szép az, hogy a gerlicemadár nem mondhatja párjának: különb madár vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az, hogy a gerlicemadár mind egyforma madár.

A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a Szent András napján ólomöntelékben elővarázsolt jövendőbeli vállain…