Kitabı oku: «Átváltozva », sayfa 3
Csak bámult az üres, fém öltözőszekrényre. Az ajtó belseje össze volt firkálva, egyébként teljesen csupasz volt belül. Nyomasztó. Visszagondolt minden iskolájára, ahogy mindig igyekezett megtalálni az öltözőszekrényét, kinyitni, megjegyezni a kombinációt, és később teleragasztani az ajtót a magazinokból kivágott fiúk képeivel. Ez volt az ő módszere, hogy egy kicsit felszabaduljon és otthonosan érezze magát, hogy valami meghittet hozzon létre maga körül. És persze igyekezett, hogy megtalálja helyét az iskolában.
De valahol az iskolák sorában, még jó néhány iskolával ezelőtt, egyre jobban a kedvét vesztette. Kezdte felismerni, hol van az a pont, amikor már csak idő kérdése volt, hogy mikor kell megint a családnak költöznie. Így alakult ki szép lassan, hogy egyre kevésbé díszítette a szekrényét.
Ezúttal őt már semmi sem zavarta. Nagy csattanással zárta be az ajtót.
“Caitlin?”
Nagyot ugrott.
Mellette, csak egy lépésnyire, ott állt Jonah.
Egy hatalmas napszemüveget viselt. Caitlin látta, hogy az arca – a napszemüveg alatt – be van dagadva.
Nagyon megdöbbent, amikor meglátta a fiút ott állni mellette. De felvillanyozódott az örömtől. Valójában ő maga is meglepődött, hogy mennyire izgatott volt. Egy meleg, ideges érzés összpontosult a gyomrában. Érezte, hogy a torka kiszáradt.
Annyi minden volt, amit kérdezni akart tőle: vajon RENDBEN hazaért-e, látta-e újra azokat a verekedőket, esetleg látta-e őt magát ott… De valahogy, a szavak nem jöttek önmaguktól a nyelvére.
“Szia,” ez volt minden, amit ki tudott nyögni.
A fiú is egy kicsit dermedten állt ott. Bizonytalannak látszott, hol is kezdje.
“Hiányoltalak ma az osztályból,” mondta a lány, és rögtön megbánta a szóválasztását.
Hülye. Azt is mondhattad volna, hogy “Nem láttalak az osztályban.” A “Hiányzol” eléggé kétségbeesettnek hangzik.
“Későn jöttem,” mondta a fiú.
“Én is,” mondta a lány.
A fiú megmozdult, mint aki kényelmetlenül érzi magát. A lány észrevette, hogy a brácsája nem volt az oldalán. Szóval minden igaz volt. És nemcsak egy rossz álom.
“Rendben vagy?” Kérdezte.
Caitlin, Jonah napszemüvege felé intett.
A fiú odanyúlt és lassan levette.
Az arca lila volt és duzzadt. Vágások és kötések voltak a homlokán és a szeme mellett.
“Jobban vagyok,” mondta. Úgy tűnt, zavarban van.
“Ó, Istenem!” Mondta a lány, szörnyülködve a látványtól. Tudta, hogy jobban kellene éreznie magát attól, hogy segített a fiún, megkímélve attól, hogy jobban megsérüljön. De, ehelyett rosszul érezte magát, hogy nem volt ott korábban és, hogy nem ment vissza hozzá. De azután,… hogy az megtörtént, minden ködös lett a számára. Tényleg nem tudott visszaemlékezni, még arra sem, hogy hogyan ért haza. “Annyira sajnálom.”
“Hallottad, hogy történt?” Kérdezte a fiú.
Elszántan nézett rá a fényes zöld szemeivel, és a lány úgy érezte, hogy a fiú teszteli őt. Mintha azt próbálná kiszedni belőle, hogy ott járt.
Vajon látta őt? Nem tehette. Nem volt magánál. Vagy mégis? Vajon látta, mi történt azután? Be kellene, hogy vallja neki, hogy ott volt?
Egyrészt, majd meg halt, hogy elmondja, hogy ő segített neki, hogy elnyerje a rokonszenvét és a háláját. Másrészt, nem volt módja rá, hogy elmagyarázza mit tett, anélkül, hogy hazugnak vagy valamilyen szörnyszülöttnek tűnjön.
Nem, vonta le a következtetést magában. Nem mondhatod el neki. Nem teheted.
“Nem” hazudta a lány. “Én nem igazán ismerek itt senkit sem, emlékszel?”
A fiú hallgatott.
“Megvertek,” mondta. “Hazafelé az iskolából.”
“Annyira sajnálom,” mondta a lány újra. Bután hangzott, hogy ugyanazt az ostoba kifejezést használja, de semmi olyat nem akart mondani, ami túl sokat elárul.
“Igen, az apám elég dühös volt.” folytatta. “Elszedték a brácsámat.”
“Ez szívás,” mondta a lány. “Fogsz majd kapni egy másikat?”
Jonah lassan megrázta a fejét. “Azt mondta, nem. Nem engedheti meg magának. És, hogy nekem kellett volna sokkal jobban vigyázni rá.”
Aggodalom villant át Caitlin arcán. “Az gondoltam, hogy azt mondod neki, hogy ez az esélyed kitörni innen.”
A fiú megvonta a vállát.
“Mit fogsz csinálni?” Kérdezte a lány.
“Nem tudom.”
“Lehet, hogy a rendőrök megtalálják.” A lány persze emlékezett, hogy a hangszer összetört, de úgy vélte, hogyha így mondja, az segít bebizonyítani, hogy nem tudott róla.
A fiú figyelmesen megnézte őt, mintha meg akarná ítélni, hogy hazudik-e. Végül azt mondta, “Összetörték.” Kis szünetet tartott. “Vannak, akik csak szükségét érzik, hogy elpusztítsák más holmiját, azt hiszem.”
“Ó, Istenem.” válaszolta a lány. Igyekezett, nehogy eláruljon valamit. “Ez borzasztó.”
“Az apám dühös rám, hogy nem küzdöttem. De én nem vagyok olyan.”
“Micsoda seggfej. Talán a rendőrök elkapják őket.” mondta a lány.
Egy kis vigyor jelent meg a Jonah arcán. “Ez a hátborzongató benne. Már megkapták a magukét.”
“Hogy érted ezt?” Kérdezte a lány, s igyekezett meggyőző lenni.
“Megtaláltam azokat a fiúkat később, lent a sikátorban. Megverték őket, jobban, mint ők engem. Még mozogni sem tudtak.” A vigyora elkerekedett. “Valaki elkapta őket. Azt hiszem, van Isten.”
“Ez olyan furcsa,” mondta a lány.
“Talán van egy őrangyalom,” mondta a fiú közelebb hajolva.
“Talán,” válaszolta a lány.
A fiú sokáig meredt rá, mintha arra várna, hogy a lány önként elárul valamit, vagy célzást tesz valamire. De nem tette.
“És volt valami még furcsább mindebben, mint ez,” mondta a fiú végül.
Lehajolt és előhúzott valamit a hátizsákjából és átnyújtotta.
“Ezt találtam.”
A lány mereven nézett a döbbenettől. A naplója volt az.
Érezte, hogy az arca elvörösödik, ahogy átvette. Örült, hogy visszakapta, de megrémült, hogy a fiúnak bizonyítéka van arról, hogy ő is ott járt. A fiúnak biztosan tudja már, hogy hazudott.
“Benne van a neved. Ez a tied, ugye?”
A lány bólintott és végig tekintett rajta. A naplónak mindene megvolt. Meg is feledkezett róla.
“Volt néhány kihullott lap. Összeszedtem mindet és betettem őket vissza. Remélem, hogy megtaláltam mindet,” mondta.
“Aha, megtaláltad mind,” mondta a lány lágyan, meghatottan és zavarba hozva.
“Követtem az oldalak nyomát, és a vicces dolog az, hogy…levezettek engem a sikátorba.
A lány továbbra is lenézett a könyvre, nem volt hajlandó felvenni a szemkontaktust.
“Mi a magyarázatod arra, hogy a te naplódat találtam ott?” Kérdezte a fiú.
A lány a szemébe nézett, igyekezett őszinte arcot vágni.
“Mentem haza a múlt este és valahol elvesztettem. Lehet, hogy ők találták meg.”
A fiú az arcát tanulmányozta.
Végül azt mondta, “Talán.”
Csak álltak ott némán.
“A legfurcsább az egészben,” folytatta, “hogy mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszméletemet, megesküdtem volna, hogy téged láttalak ott kiabálni azokra a fiúkra, hogy hagyjanak engem békén…Hát nem őrület?”
A fiú ránézett és ő visszanézett, egyenest a szemébe.
“Elég őrült kellett volna legyek, hogy ilyet tegyek,” mondta a lány. Akarata ellenére egy kis mosoly jelent meg a szája sarkában.
A fiú hallgatott, majd széles vigyorban tört ki.
“Igen,” válaszolta ő. “Annak kellett volna lenned.”
Negyedik fejezet
Caitlin a mennyországban érezte magát, ahogy naplóját szorongatva sétált haza az iskolából. Nem tudta mióta nem volt ilyen boldogságban része. Jonah szavai játszódtad vissza a fejében.
“Van ez a koncert ma este. A Carnegie Hallban. Kaptam két ingyenjegyet. A legrosszabb helyek a házban, de az énekes állítólag csodálatos.”
“Meghívsz engem?” Kérdezte mosolyogva a lány.
A fiú visszamosolygott.
“Ha nem bánod ezeket a duzzadt zúzódásokat?” Mondta visszamosolyogva. “Elvégre péntek este van.”
Gyakorlatilag kimarad ma estére otthonról, képtelen volt visszafogni az izgatottságát. Nem tudott semmit a klasszikus zenéről, – soha még nem is hallgatott ilyet korábban – de nem érdekelte. Bárhova elment volna vele.
Carnegie Hall. A fiú azt mondta, hogy a ruhája legyen divatos. Mit vehetne fel? Megnézte az óráját. Nem lesz sok ideje az öltözködésre, ha a fiúval még a koncert előtt találkozik a kávézóban. Megduplázta a lépteit.
Mielőtt észbe kapott volna, már otthon volt, és még az épület sivársága sem vette el a kedvét. Felszökellt az ötemeletnyi lépcsősoron, és alig érezte meg a fáradtságot, amikor felért a lakásba.
Az anyja rögtön felsikoltott: “Te büdös kurva!”
Caitlin épp időben bukott le, mert az anyja egy könyvet akart a fejéhez vágni. De a könyv elrepült mellette, és nekicsapódott a falnak.
Mielőtt Caitlin megszólalhatott volna, az anyja újra támadt – ezúttal körmökkel vette az arcát célba.
Caitlin lehajolt és elkapta az anyja csuklóját, épp időben. Összeborultak, dőltek jobbra-balra.
Caitlin érezte, hogy újdonsült ereje hullámzik az ereiben, és úgy érezte, át tudná dobni az anyját a szobán, anélkül, hogy megpróbálta volna. De kényszerítette magát, hogy irányítsa az erejét. Meglökte, de csak annyira, hogy hátraessen a kanapéra.
Az anyja az esés után hirtelen könnyekben tört ki. Ott ült és zokogott.
“Ez a te hibád!” Sikoltotta zokogásai közepette.
“Mi bajod van?” Kiáltott vissza Caitlin teljesen felkészületlenül, mint akinek fogalma sem volt arról mi folyik itt. Még az anyja részéről is őrült volt ez a viselkedés.
“Sam.”
Az anyja átnyújtott egy darab cetlit.
Caitlin szíve hevesen vert amint átvette, és a félelem érzése vonult át rajta. Bármi is volt, tudta, hogy ez nem lehet jó.
“Elment!”
Caitlin beleolvasott a kézzel írt feljegyzésbe. Nem tudott igazán koncentrálni, és ahogy elolvasta, csak töredékeket emelt ki magának – elmenekülök ... nem akarok itt lenni ... vissza a barátaimhoz... ne próbálj engem megkeresni.
A keze remegett. Sam megtette. Tényleg elment. És még csak meg sem várta. Meg sem várta, hogy elbúcsúzzon.
“Ez miattad van,” köpte ki az anyja.
Caitlin egy része fel sem fogta mi történt. Keresztülrohant a lakáson és benyitott Sam ajtaján, félig számítva rá, hogy ott találja.
De a szoba üres volt. Kifogástalanul tiszta állapotban. Semmit sem hagyott. Sosem tartotta a szobáját ilyen rendben. Igaz volt. Valóban elment.
Caitlin érezte a keserűséget a torkában. Nem tudta elviselni, hogy ezúttal az anyjának volt igaza, hogy valóban az ő hibája volt. Sam megkérdezte őt. És ő azt mondta neki; “Csak menj!”
Csak menj. Miért kellett, hogy ezt mondja? Bocsánatot akart kérni tőle másnap reggel, de a fiú már elment mire ő felkelt. Ma akart beszélni vele mikor hazajön. De most már túl késő.
Tudta, hogy hol kellett most legyen fiú. Csak egy hely volt ahova mehetett; abba városba, ahol legutoljára laktak.
JÓL kell lennie. Talán jobban is, mint itt volt. Ott voltak a barátai. Minél inkább elmerült a témában, annál kevésbé aggódott felőle. Valójában örült neki. Hiszen végül is sikeresen kivitelezte a dolgot. És Caitlin tudta hogyan menjen utána.
De ezzel később kell foglalkoznia. Az órájára pillantott és rájött, hogy elkésett. Berohant a szobájába és gyorsan megragadta a legszebb ruháját és a cipőjét, ami volt és bedobta a sporttáskájába. Smink nélkül kellett, hogy elinduljon. Otthon egyszerűen nem volt ideje rá.
“Miért kell mindent tönkretenned, amihez csak hozzáérsz?” Sikoltozott az anyja mögötte. “Soha nem kellett volna téged magamhoz vennem!”
Caitlin megdöbbenve bámult rá.
“Miről beszélsz?”
“Ez így van,” folytatta az anyja. “Magamhoz vettelek téged. Te nem vagy az enyém. Soha nem is voltál. Az övé voltál. Nem vagy az igazi lányom. Hallasz engem? Szégyellném magam, ha ilyen lányom lenne, mint te.”
Caitlin látta a haragot fekete szemekben. Soha nem látta az anyját ilyen mélységesen dühösnek. Ölni tudott volna a szemeivel.
“Miért kellett elűznöd az egyetlen dolgot, ami jó volt az életemben?” Kiabálta az anyja.
Ezúttal az anyja a két kezét kinyújtva esett Caitlin nyakának, hogy megfojtsa. Mielőtt Caitlin reagált volna, már keményen szorongatta a nyakát.
Caitlin a levegőért küzdött. De az anyjának erős volt a marka, mint a vas. Tényleg meg akarta fojtani.
A düh elöntötte Caitlint és ezúttal nem tudta megállítani. Érezte az ismerős érzést, a bizsergető lázat, ami elindult a lábujjától és ment végig a testén keresztül a karjába és a vállába. Hagyta, hogy átjárja őt ez az erő. Az izmok megdagadtak a nyakán, és anélkül, hogy bármit is tett volna, az anyja szorítása lazult.
Az anyjának látnia kellett, amikor ez az átalakulás elkezdődött, mert hirtelen riadt arcot vágott. Caitlin hátravetette a fejét és ordított. Valami félelmetessé változott át. Anyja engedett a szorításból és tátott szájjal hátrálni kezdett.
Caitlin előrenyúlt, és egy kézzel úgy meglökte hátrafelé, hogy anyja átrepült a falon – egy csattanással összezúzva azt – és átrepült a másik szobán is, áttörve egy másik falat is, majd összeroskadt és elájult.
Caitlin nehezen lélegzett, próbált összpontosítani. Végigtekintett a lakáson, hogy van-e valami, amit elvinne innen magával. Tudta, hogy van, de nem tudott józanul gondolkodni. Felkapta a sporttáskányi ruháját és kisétált a szobájából, át romok közt az anyja mellett.
Az anyja ott feküdt nyögve, és már próbált felállni.
Caitlin csak ment tovább, egyenesen ki a lakásból.
Megfogadta, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy itt járt.
Ötödik fejezet
Caitlin lesietett az utcára a hideg márciusi estén, a szíve még hevesen lüktetett az anyjával történt események után. A hideg levegő csípte az arcát, de az érzés jó volt. Nyugtató. Mélyet lélegzett, szabadnak érezte magát. Soha nem menne vissza újra abba a lakásba, nem menne végig azokon a mocskos lépcsőkön. Soha többé nem kell látnia ezt a környéket. És soha nem kell betennie a lábát abba az iskolába. Fogalma sem volt, hogy merre megy, de legalább messze lesz innen.
Elért a sugárúthoz és felnézett, keresve egy szabad taxit. Nagyjából egy perc várakozás után rájött, hogy nem is tudna taxival menni. A metró volt az egyetlen választása.
Caitlin a 135. utcai állomás felé ment. Korábban még soha nem utazott a New York-i metróval. Nem igazán tudta, hogy melyik vonalat válassza vagy, hogy hol szálljon le, és kísérletezni nem ez volt a legjobb alkalom.
Félt, mivel is találkozhat lent az állomáson, ezen a hideg estén – különösen ezen a környéken.
Lement a graffitivel szegélyezett lépcsőkön és odament a jegypénztárhoz. Szerencsére nyitva volt.
“Szeretnék eljutni a Columbus Circle-hez,” mondta Caitlin.
A túlsúlyos jegyárus a plexi mögött ügyet sem vetett rá.
“Elnézést,” mondta Caitlin, “de szeretnék…”
“Mondtam, hogy menjen le a vágányokhoz!” Csattan fel a nő.
“Nem mondta,” felelte Caitlin. “Semmit sem mondott!”
Az árus továbbra sem vett tudomást róla.
“Mennyibe kerül?”
“ Kettő ötven,” mondta a jegyárus.
Caitlin mélyen a zsebébe nyúlt és kivett három gyűrött egydolláros bankjegyet. Átcsúsztatta őket az üveg alatt.
Az árus, még mindig nem figyelve rá, visszacsúsztatott egy Metrókártyát.
Caitlin elhúzta a kártyát a terminálon és lement az állomásra.
A metróállomás gyengén megvilágított, és majdnem kihalt volt. Két hajléktalan ember foglalta el a padot, betakarózva. Az egyik aludt, a másik pedig akkor nézett fel, amikor Caitlin elhaladt előtte. Valamit motyogott. Caitlin megszaporázta lépteit.
Odament a vágány szélére és kihajolt, keresve a vonatot. Semmi.
Gyerünk. Gyerünk.
Ismét az órájára pillantott. Már öt percet késett. Azon tűnődött, hogy mennyi idő lesz az út. Lehet, hogy Jonah elmegy. Nem is hibáztatná érte.
A szeme sarkából észrevett egy gyorsan mozgó árnyat. Megfordult. De semmi.
Ahogy alaposan szemügyre vette, azt gondolta, hogy látja, ahogy egy árnyék kúszik végig a fehér csempés linóleum falon, majd lecsúszik a sínekre. Úgy érezte, hogy figyelik.
De amikor jobban megnézte, semmit sem látott.
Kellet, hogy lássak dolgokat.
Caitlin odasétált a nagy metrótérképhez. Karcos volt és szakadt. Össze volt firkálva, de még ki tudta venni a metróvonalat. Legalább jó helyen volt. Ez kellene, hogy vigye őt egyenest a Columbus Circle-hez. Egy kicsit jobban érezte magát.
“Eltévedtél, kislány?”
Megfordult és látta, hogy egy nagy, fekete férfi állt felette. Borotválatlan volt, és amikor vigyorgott, Caitlin észrevette hiányos fogsorát. Túl közel hajolt hozzá, mert érezte a szörnyű leheletét. Részeg.
A lány ellépett előle, és elindult tőle pár méterre.
“Hé, te ribanc, hozzád beszélek!”
Caitlin ment tovább.
A férfi magasnak tűnt, tántorgott és imbolygott, ahogy lassan haladt a lány után. De Caitlin sokkal gyorsabban ment, és ez egy hosszú állomás volt, így még volt távolság kettejük között. Igazán el akart kerülni egy másik összeütközést. Nem itt. Nem most.
Közelebb ért. Azon töprengett, vajon meddig fog ez tartani, míg nincs más választása, mint hogy szembeszáll vele. Kérlek, Isten, juttass ki innen.
Ék akkor fülsiketítő zaj töltötte meg az állomást és a vonat hirtelen megérkezett. Hála Istennek.
Felszállt, és elégedetten figyelte, ahogy az ajtó becsukódott a férfi előtt. A részeg átkozódott, és rácsapott a fém burkolatra.
A vonat elindult, és csavargó pillanatok alatt nem volt több, mint egy elmosódott emlék. A lány úton volt kifelé ebből a környékből. Úton volt egy új élet felé.
*
Caitlin kiszáll a Columbus Circle-nél és gyors ütemben elindult a találkozóhely felé. Megint megnézte az óráját. 20 perc késésben volt. Nagyot nyelt.
Kérlek, legyél ott. Kérlek, ne menj el. Kérlek.
Ahogy arrébb sétált néhány háztömbbel, hirtelen egy nyilallást érzett a gyomrában. Megállt, meghökkentette az erős fájdalom.
Lehajolt és a gyomrát szorongatta, képtelen volt mozogni. Kíváncsi lett volna, hogy az emberek bámulják-e őt, de a fájdalma túl nagy volt, hogy ez komolyan érdekelje. Korábban soha nem tapasztalt ilyen fájdalmat. Küzdött, hogy lélegezni tudjon.
Az emberek gyorsan haladtak el mellette mindkét oldalt, de senki sem állt meg, hogy megnézzék jól van-e. Végül, körülbelül egy perc múlva lassan felegyenesedett. A fájdalom kezdett alábbhagyni.
Mély levegőt vett, azon tűnődött, mi lehetett ez.
Ismét elindult, tartva az irány a kávézó felé. Most úgy érezte, teljesen összezavarodott. És érzett még valamit…Éhséget. Ez nem volt egy normális éhség, hanem egy mély, olthatatlan szomjúság. Amikor egy nő elhaladt mellette a kutyáját sétáltatva, Caitlin észrevette magán, hogy bámulva megfordult az állat után. Azon kapta magát, hogy nyakát nyújtva bámult az elsétáló kutya nyakára.
Meglepetésére, egészen jól látta az ereket a kutya bőre alatt, ahogy a vér csörgedezik át rajtuk. Nézte a szívverést a vérén keresztül és érzett egy tompa, zsibbasztó érzést a saját fogaiban. A kutya vérét akarta.
Mintha a kutya megérezte volna a tekintetét, mert megfordult, és félve bámult fel Caitlinre. A kutya rámordult és elügetett. A kutya gazdája megfordult és értetlenkedve nézett Caitlinre.
Caitlin csak ment tovább. Nem tudta megérteni, mi történik vele. Szerette a kutyákat. Soha nem akart volna bántani egy állatot sem, még egy legyet sem. Mi történik vele? Az éhségérzet olyan gyorsan el is tűnt, ahogy jött, és Caitlin érezte, hogy újra minden visszatér a normális kerékvágásba. Ahogy befordult a sarkon, előtűnt a kávézó és a lány megszaporázta a lépteit. Egy mélyet lélegzett és szinte újra önmaga volt. Megnézte az óráját. Már 30 percet késett. Imádkozott, hogy a fiú ott legyen.
Kinyitotta az ajtót. A szíve dobogott, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől, hogy Jonah már elment.
Caitlin sietve végignézett a helyen. Gyorsan sétált, majd’ kifulladt, és már érezte, milyen feltűnő lehet a viselkedése. Érezte, hogy minden szempár rá szegeződik, ezért gyorsan szemügyre vette a vacsorázók sorát tőle balra és aztán jobbra. De semmi jel nem utalt Jonah-ra. Szomorú volt. A fiú biztos már elment.
“Caitlin?”
Caitlin megpördült. Ott állt Jonah, vigyorogva. A lány szíve repesett az örömtől.
“Annyira sajnálom,” mondta Caitlin sietve. “Én általában soha nem kések. Én csak…ez csak…”
“OKÉ, nem baj,” mondta a fiú és gyengéden a lány vállára tette a kezét. “Igazán ne aggódj emiatt. Én csak örülök, hogy jól vagy,” tette hozzá.
A lány felnézett a fiú mosolygós, még zúzódásokkal és feldagadt arccal keretezett zöld szemeire, és először azon a napon, békében érezte magát. Úgy érezte, hogy mostantól minden rendben lesz.
“Az egyetlen dolog, hogy nincs sok időnk, ha oda akarunk érni,” mondta. “Csak öt percünk van. Szóval azt hiszem, kénytelenek leszünk egy másik alkalommal kávézni.”
“Rendben van,” mondta a lány. “Én csak olyan boldog vagyok, hogy nem hagytuk ki a koncertet teljesen. Úgy érzem magam, mint egy…”
Caitlin hirtelen lenézett, és elszörnyedve vette észre, hogy még mindig utcai ruhában van. Még mindig szorítja azt a sporttáskát, amelyben a szép ruháját és cipőjét tartotta. A lány azt tervezte, hogy korán ér a kávézóba és elvonul a mosdóba, hogy felvegye a szép ruhát és készen álljon a találkozóra Jonah-val. És most ott állt vele szemben, felöltözve, mint egy trehány, sporttáskát szorongatva. Az arca elvörösödött. Nem tudta, mit is mondhatna.
“Jonah, nagyon sajnálom, hogy így vagyok öltözve,” mondta. “Úgy akartam, hogy átöltözöm, mielőtt jövök, de…Azt mondtad, hogy van öt percünk?”
A fiú ránézett az órájára és egy villanásnyi aggodalom futott keresztül az arcán.
“Igen, de…”
“Azonnal visszajövök,” mondta, és mielőtt a fiú válaszolhatott volna, átfutott az éttermen a mosdó felé.
Caitlin berontott a mosdóba és bezárta az ajtót maga mögött. Feltépte a sporttáskáját és kirángatta az összes szép – most egyébként gyűrött – ruháját. Lerántotta a ruháit és a cipőit, és gyorsan felvett egy fekete bársonyszoknyát és egy fehér selyemblúzt. Szintén elővette a hamis gyémánt fülbevalóit és feltette őket. Olcsók voltak, de beváltak. A felöltözést egy fekete, magas sarkú cipővel zárta.
Megnézte magát a tükörben. Egy kicsit gyűrött volt, de nem olyan rossz, mint gondolta volna. A kissé nyitott blúz megjelenítette a kis ezüst keresztet, amit még mindig viselt a nyaka körül. A sminkre nem volt ugyan ideje, de legalább fel volt öltözve. Gyorsan bevizezte a kezét és megnedvesítette a haját, ami által helyrerakott néhány szálat. A ruházatát kiegészítette egy fekete, bőr neszesszerrel.
Már majdnem kirohant, amikor észrevette a halom régi ruháját és cipőjét. A lány habozott, hogy mit tegyen velük. Tényleg nem akarta cipelni ezeket a ruhákat az éjszaka többi részében. Az is tény, hogy ő soha többé nem akarta újra felvenni ezeket a ruhákat.
Megfogta mindet egy csomóba, és nagy megelégedéssel zsúfolta őket a szoba sarkában lévő kukába. A lány most a viselte egyetlen megmaradt ruháját a világon.
Jól érezte magát, mint aki besétál egy új életbe, szépen felöltözve.
Jonah kívül várta őt a kávézón, az órájára pillantgatva toporgott. Amikor a lány kinyitotta az ajtót, a fiú megperdült, és amikor meglátta a lányt így felöltözve, megdermedt. Csak meredt rá, szótlanul.
Caitlin még soha nem látott srácot így rápillantani korábban. Igazából, soha nem gondolta magát ilyen vonzónak. Az, ahogy Jonah ránézett,…igazán…különlegesnek érezte magát. Úgy érezte magát – első alkalommal az életében – mint egy nő.
“Te…gyönyörűen nézel ki,” mondta halkan a fiú.
“Köszönöm,” mondta a lány. Akárcsak te, akarta válaszolni, de visszafogta magát.
Caitlin újdonsült önbizalmával odament hozzá, becsúsztatta a kezét a fiú karjába, és gyengéden vezette a Carnegie Hall felé. A fiú egyre gyorsuló ütemben sétált vele, a szabad kezét a lány kezére tette.
Jó érzés volt lennie egy fiú karjaiban. Annyi minden ellenére, ami azon a napon történt, és az azelőtti napon, Caitlin most úgy érezte, mintha levegőben sétálna.
