Kitabı oku: «Átváltozva », sayfa 4
Hatodik fejezet
A Carnegie Hall teljesen megtelt. Jonah mutatta az utat azzal, ahogy átküzdöttek a széles tömegen a Will Call felé. Nem volt könnyű bejutni oda. Ez egy igényes, gazdag közönség és mindenki úgy nézett ki, mintha a koncertre sietne. A lány még soha nem látott ennyi jól öltözött embert egy helyen. A legtöbb férfi fekete nyakkendőben volt és a nők hosszú estélyi ruhát viseltek. Ékszerek tündököltek mindenütt. Minden olyan izgalmas volt a számára.
Jonah megkapta a jegyeket és felvezette a lányt a lépcsőkön. Átadta a jegyeket a jegyszedőnek, aki eltépte és visszaadta a csonkokat.
“Megtarthatok egyet?” Kérdezte Caitlin, amikor Jonah a zsebébe akarta tenni a két jegyet.
“Természetesen,” felelte és átnyújtott egyet a lánynak.
A lány megdörzsölte a jegy darabját a hüvelykujjával.
“Szeretek ragaszkodni az ilyen dolgokhoz, mint ez,” tette hozzá elpirulva. “Szentimentális dolog, azt hiszem.”
Jonah mosolygott, ahogy a lány bedugta a jegyet az első zsebébe.
A jegyszedő végigvezette őket egy vastag, vörös szőnyeges luxus folyosón. A falakon művészek és énekesek bekeretezett képei sorakoztak.
“Szóval hogy sikerült ingyen jegyet szerezned?” Kérdezte Caitlin.
“A brácsa tanáromtól,” felelte. “Neki bérlete van ide. Ő nem tudott eljönni ma este, szóval ideadta nekem őket. Remélem, ez nem vesz el semmit az egészből, hogy nem magam fizettem érte,” tette hozzá.
A lány zavartan nézett a fiúra.
“A mi randevúnkból,” mondta Jonah.
“Természetesen nem,” mondta a lány. “Te engem hoztál el ide. Ez minden, ami számít. És ez csodálatos.”
Egy másik jegyszedő egy kicsi ajtóhoz irányította Caitlint és Jonah-t, ami egyenest a hangversenyterembe nyílt.
Fent voltak a magasban, talán 15 méter magasan, és az ő kis páholyukban körülbelül 10-15 szék volt. Az ülésük épp az erkély szélén, a korlátnál volt.
Jonah lenyitotta neki a vastag plüss széket és a lány lelátott a hatalmas tömegre és az előadókra. Ez volt a legelőkelőbb hely ahol valaha ült. Lenézett a tengernyi ősz hajra és úgy érezte, hogy még 50 évesen is túl fiatal lenne ide. De az izgalom ugyanaz volt.
Ahogy Jonah leült, a könyökük összeért, és a lány izgult, ahogy maga mellet érezte a fiú testének melegét.
Miközben várakozva ültek, a lány át akart nyúlni és megfogni a fiú kezét. De nem akarta megkockáztatni, hogy túl merésznek tűnjön. Így hát ott ült reménykedve, hogy a fiú nyúl át hozzá és fogja meg az ő kezét. De a fiú nem tett lépést ez irányba. Talán még túl korai volt. És talán túl szégyenlős.
Ehelyett mutatott valamit áthajolva a korlát felett.
“A legjobb hegedűsök ülnek legközelebb a színpad pereméhez,” mondta a fiú lemutatva. “Az a nő ott, az egyik legjobb a világon.”
“Játszottál itt valaha?” Kérdezte a lány.
Johan nevetett. “Bárcsak,” mondta. “Ez a terem csak 50 háztömbnyire van tőlünk, de akár egy planétányira is lehetne, ha a tehetség szempontjából nézzük. Talán egy nap,” tette hozzá.
A lány lenézett a színpadra, ahol több száz előadó hangolta a hangszereit. Mindannyian fekete nyakkendőt viseltek, és mindannyian olyan komolynak tűntek, annyira koncentráltak az előadásukra. Szemben, a hátsó falnál egy hatalmas kórus állt.
Hirtelen egy fiatalember, talán 20 éves, dús, hosszú fekete hajú, szmokingba öltözött, peckesen és büszkén ment fel a színpadra. Átvágott egyenesen az előadók folyosója közt, egyenesen középre. Közben az egész közönség talpra állt és tapsolt.
“Ki ő?” Kérdezte Caitlin.
A férfi középre ért és mosolyogva többször is meghajolt. Caitlin még innen fentről is látta, hogy milyen megdöbbentően vonzó.
“Szergei Rakov,” válaszolt Jonah. “Ő az egyik legjobb énekes a világon.”
“De ő annyira fiatalnak tűnik.”
“Ez nem az életkorról, hanem a tehetségről szól,” válaszolt Jonah. “Van az adottság, és aztán van a tehetség. Egy ilyenfajta adottsággal születni kell – és igazán szükséges gyakorolni. Nem napi négy órát, hanem napi nyolc órát. Minden nap. Én megtenném, ha tehetném, de az apám nem engedi.”
“Miért nem?”
“Nem akarja, hogy a brácsa legyen az egyetlen dolog az életemben.”
A lány hallotta a csalódottságot a fiú hangjában.
Végül a taps kezdett alábbhagyni.
“Beethoven IX. szimfóniáját játsszák ma este,” mondta Jonah. “Ez talán a leghíresebb darabja. Halottad ezelőtt?”
Caitlin megrázta a fejét és ostobán érezte magát. Volt klasszikus zenei osztályban még a kilencedik évfolyamban, de a lány alig hallgatott a szóra, amit tanár mondott. Nem igazán értette, és ők épp akkor költöztek, és az agya valahol máshol járt. Most azt kívánta, bárcsak meghallgatta volna.
“Ez hatalmas zenekart kíván,” mondta, “és egy hatalmas kórust. Valószínűleg több előadót követel a színpadon, mint bármilyen más zenemű. Ezt nagyon izgalmas nézni. Ezért van ez a hely ennyire tele.”
A lány körülnézett a teremben. Több ezer ember volt ott. És nem volt egy üres szék sem.
“Ez volt Beethoven utolsó szimfóniája. Haldoklott, és ezt tudta ő is. Beletette a zenébe. A halál eljövetelének a hangja.” A fiú Caitlinhez fordult és bocsánatkérően elvigyorodott. „Sajnálom, hogy ilyen rémisztő vagyok.”
“Nem, ez RENDBEN van,” mondta, és komolyan is gondolta. Szerette hallani őt beszélni. Szerette a hangját. Szerette, amit tudott. Minden barátja egészen komolytalan beszélgetést folytatott, és ő valami többet akart. Úgy érezte szerencsés, hogy vele lehet.
Annyi minden volt, amit mondani akart Jonah-nak, és olyan sok kérdést akart feltenni, de a fények hirtelen elhalványodtak és csend lett úrrá a közönségen. Várni kellett. Hátradőlt és elhelyezkedett.
Lenézett, és a legnagyobb meglepetésére ott volt Jonah keze. A kettejük között levő karfán volt a keze, tenyérrel felfelé, az övét hívogatva. Odanyúlt lassan, hogy ne tűnjön túl kétségbeesettnek, és beletette a kezét az a fiú tenyerébe. A fiú keze puha és meleg volt. Érezte, hogy a keze szinte beleolvad.
Amikor a zenekar rákezdett, és az első hangjegyek elhangzottak – lágy, nyugtató, dallamos hangjegyek – a lány érezte, hogy egy boldogság hullám szaladt át rajta, és rájött, hogy ő még soha nem volt ilyen boldog. Elfelejtett mindent az előző napok eseményeiből. Ha ez volt a halál hangja, akkor többet akarta hallani.
*
Miközben Caitlin ott ült elveszve a zenében, és azon tűnődött miért nem hallotta ezt ezelőtt, és vajon meddig fog tartani a randevúzgatás Jonah-val, megint megtörtént. A fájdalom hirtelen csapott le rá. A zsigereiben kezdődött – mint ahogy az utcán is történt – és összeszedte minden akaraterejét nehogy térdre rogyjon Jonah szeme láttára. Fogait némán összeszorította, és nehezen kapott levegőt. Érezte, ahogy homlokát kiveri a veríték.
Egy másik nyilallás.
Ezúttal felsikkantott a fájdalomtól, csak egy kicsit, de ez elég volt, hogy halványan hallani lehetett a zenétől, amely éppen elérte a crescendót. Jonah biztosan meghallotta, mert odafordult és aggódva nézett rá. Gyengéden a lány vállára tette a kezét.
“JÓL vagy?” Kérdezte.
Nem volt jól. A fájdalom teljesen elborította. És még valami: az éhség. Érezte, hogy teljesen ki van éhezve. Még soha életében nem volt ennyire letaglózva egy ilyen érzéstől.
Rápillantott Jonah-ra, és a szemét egyenesen a nyakára meresztette. Figyelte az ér lüktetését, követte az eret, ahogy vonult le a fülétől a torka felé. Nézte a lüktetést. Számolta a szívdobbanásokat.
“Caitlin?” Kérdezte újra.
A vágy elsöprő volt. Tudta, hogyha még egy másodperccel tovább marad, nem lesz képes irányítani magát, és akkor minden bizonnyal Jonah nyakába süllyeszti a fogait.
Utolsó csepp akaratával, Caitlin hirtelen kibontakozott a székéből, gyorsan átmászott Jonah-on, és felrobogott a lépcsőn az ajtó felé.
Ugyanebben a pillanatban, a fények a teremben hirtelen felgyúltak, amint a zenekar az utolsó hangjegyeket is eljátszotta. Felvonásközi szünet. Az egész közönség talpra ugrott és hangosan tapsolt.
Caitlin elérte a kijárati ajtót még néhány másodperccel azelőtt, hogy a tömegek ki tudtak volna jutni a helyükről.
“Caitlin!?” Kiáltott Jonah valahonnan a háta mögül. Biztosan kijött a helyéről és őt követte.
Nem hagyhatta, hogy a fiú így lássa. Ennél is fontosabb volt, hogy nem engedhette őt a maga közelébe. Úgy érezte magát, mint egy állat. A Carnegie Hall üres folyosóin kószált, ment mind gyorsabban és gyorsabban, a végén szinte már rohant.
Mielőtt észbe kapott, már olyan elképesztő sebességgel futott, hogy egy szemvillantás alatt átszáguldott a szőnyeggel borított folyosón. Úgy érezte magát, mint egy vadászó állat. Szüksége volt élelemre. De tudta, hogy távol kell tartania magát a tömegtől. Gyorsan.
Talált egy kijárati ajtót, és megnyomta a vállával. Az ajtó zárva volt, de ő olyan erővel hajolt neki, hogy letörtek a zsanérok.
Egy látogatóktól elzárt lépcsőházban találta magát. Leszaladt a lépcsőn, hármasával véve a lépcsőfokokat, amíg egy másik ajtóhoz érkezett. Nekivetette a vállát ennek is, és egy újabb folyosón találta magát.
Ez a folyosó még exkluzívabb, de ugyanolyan üres volt, mint a többi. Még ilyen zavarodottan is meg tudta ítélni, hogy valahol a színfalak mögött lehet. Ahogy ment a folyosón, egyszer csak fájdalmasan összegörnyedt az éhségtől, de tudta, hogy egy másodpercet sem veszíthet.
Felemelte a tenyerét, és belökte az első ajtót, amit talált. Az ajtó már az első csapásra kinyílt. Egy művészöltöző volt.
A tükör előtt ült Szergei, az énekes, és önmagát bámulta. A lány valahogy épp az ő privát öltözőjébe tévedt.
Sergei bosszúsan felállt a székéből.
“Sajnálom, de most nincs autogramosztás.” pattant fel a székéből. “A biztonsági őrök meg kellett volna, hogy mondják neked. Ez az én privát időm. És most, ha megbocsátasz, készülődnöm kell.”
Egy torokhangú ordítással, Caitlin egyesen a torkának ugrott, fogait mélyen belesüllyesztve.
A férfi felüvöltött, de már késő volt.
A lány fogai mélyre süllyedtek az ereiben. Ivott. Érezte, ahogy a férfi vére áttolul az ereibe, és érezte, hogy a sóvárgása lassan elégedettségbe csap át. Pontosan erre volt szüksége. És egy másodperccel sem tudott volna többet várni.
Szergei öntudatlanul rogyott a székébe. Caitlin hátradőlt, arcát vér borította, és elmosolyodott. Felfedezett egy új ízt. És semmi nem állhat többé ennek az útjába.
Hetedik fejezet
A New York-i gyilkossági nyomozónő, Grace O'Reilly nyitott be a Carnegie Hall bejárati ajtaján és tudta rögtön, hogy ez most valami rossz lesz. Látta a sajtót a bejáratnál, de ilyen izgatottságot még soha nem látott. A riporterek legalább 10 sorban álltak egymás mögött, és szokatlanul agresszívek voltak.
„Nyomozó!”
A riporterek többször is ráordítottak, mióta belépett az előtérbe a vakuk villogása közepette.
Ahogy Grace és a nyomozói átvágtak az előcsarnokon, a riporterek alig akartak nekik utat engedni. Grace, a nyomozónő – egy 40-es, sportos testalkatú, rövid fekete hajú és fekete szemű – szívós volt, és már megszokta, hogy utat kell, hogy törjön önmagának. De ez most nem volt könnyű. A riporterek tudták, hogy ez egy hatalmas sztori, és nem fogják feladni. Ez tette az életét sokkal nehezebbé.
Egy fiatal, nemzetközi sztárt gyilkoltak meg a hírnevének és erejének csúcsán. Épp a Carnegie Hall kellős közepén, az amerikai bemutatkozásán. A sajtó ettől függetlenül már itt volt, készen arra, hogy felfedezze a bemutatkozó énekest. Az előadásának híre a legkisebb bökkenő nélkül jelent meg az újságoldalakon, a világ minden országában. Ha ő csak megbotlott, elesett, vagy kificamította volna bokáját, a történet a címoldalon köt ki.
És most itt van ez. Meggyilkolták. Az istenverte előadásának közepén. Pár perccel ezelőtt mér a concertteremben énekelt. Ez már túl sok volt. A sajtó a torkánál ragadta meg a sztorit és nem a világért sem engedte volna el.
Néhány riporter az arcába tolta a mikrofont.
“Grant nyomozó!” Néhány tudósító azt állítja, hogy Sergeit egy vadállat ölte meg. Igaz ez?”
A nő nem vett tudomást róluk és tovább könyökölt előre.
“Miért nem volt jobb a biztonsági rendszer a Carnegie Hallban, nyomozó?” Kérdezte egy másik riporter.
Egy másik riporter azt kiáltotta, “Vannak olyan beszámolók, hogy ez egy sorozatgyilkos volt. Úgy is nevezik, hogy ’Beethoven mészárosa’. “Van valami megjegyzése hozzá?”
Ahogy elért a terem végébe, szembe fordult velük.
A tömeg elcsendesedett.
“Beethoven mészárosa?” Ismételte. “Nem tudnak valami jobbat, mint ez?”
Mielőtt egy másik kérdést tettek volna fel, a nyomozó hirtelen elhagyta a termet.
Grace fölfelé kanyargott a Carnegie Hall hátsó lépcsőjén, kétoldalt a nyomozóival, akik információval látták el útközben. Az igazság az volt, hogy alig figyelt rájuk. Fáradt volt. Épp a múlt héten töltötte be a 40-et és tudta, hogy nem kellene ilyen fáradt legyen. De kijutott neki a hosszú márciusi éjszakákból, és egy kis pihenésre volt szüksége. Ez volt a harmadik gyilkosság ebben a hónapban, nem számítva az öngyilkosságokat. Egy kis meleg időt akart, kevéske zöldet, és némi puha homokot lába alatt. Egy helyet akart ahol senki nem gyilkol meg senkit, ahol még az öngyilkosságra sem gondolnak. Másféle életet akart.
Megnézte az óráját, amikor belépett színfalak mögé vezető folyosóra. Éjjel 01:00 óra. Anélkül, hogy megvizsgálta volna, már meg tudta mondani, hogy a tetthelyet már összejárták. Miért nem hívták ide őt korábban?
Férjhez kellett volna mennie – ahogy az anyja mondta neki – amikor 30 éves volt. Volt valakije, aki nem volt tökéletes, de megtette volna. De a karrierjével törődött, mint az apja. Azt gondolta, ez volt az, amit az apja is megkívánt tőle. De már az apja halott, és soha többé ki nem derül, hogy mit akart vele az apja. Most már belefáradt a munkába. És még egyedülálló is volt.
“Nincsenek szemtanúk,” mondta az egyik nyomozó mellette sétálva. “A törvényszékiek azt mondják, hogy az eset valamikor 10:15 és 10:28 között történt. Nincs túl sok nyoma küzdelemnek.”
Gracenek nem tetszett ez a helyszín. Már túl sok ember bonyolódott bele az ügybe és túl sok ember járt itt előtte. Minden mozdulata közszemlére volt téve. És nem számít, hogy milyen nagyszerű nyomozati munkát csinál, az elismerést végül úgyis valaki más nyúlja le. Túl sok ügyosztály volt érdekelt, ami túl sok politikát is jelentett.
Végül elsuhant a többi riporter mellett, és belépett a szalaggal lezárt területre, amit a magas rangú tiszteknek foglaltak le. Ahogy elindult a következő folyosón, a dolgok végül elcsendesedtek. Újra tudott gondolkodni.
Az énekes öltözőjének ajtaja résnyire nyitva állt. Felemelte a kezét és felvette a latex kesztyű, majd óvatosan megbökte az ajtót, hogy beláthasson az öltözőbe.
Látott már mindent az elmúlt 20 évnyi rendőrségi szolgálat alatt. Látott már csaknem minden lehetséges módon meggyilkolt embereket, amelyek még a legrosszabb rémálmaival sem értek fel. De ilyet még soha nem látott.
Nem azért, mert különösebben véres volt. Nem azért, mert ez egy rémisztő erőszak színhelye volt. Ez valami más volt. Valami szürreális. Túl csendes volt. Minden tökéletes helyen volt, kivéve természetesen holttest számára. Hátrazuhanva ült a székében, a nyaka szabadon. És ott, a fény alatt két tökéletes lyuk volt, közvetlenül a nyaki érben.
Nincs vér. Nincs jele küzdelemnek. Nincs szakadt ruhadarab. Semmi más nem odaillő. Olyan volt, mintha egy denevér ereszkedett volna le, teljesen kiszívta a vérét, majd elrepült, anélkül, hogy máshoz is hozzáért volna. Ez hátborzongató volt. És egyenesen ijesztő. Ha a bőre nem változik teljesen fehérré, azt gondolta volna, hogy még mindig életben van, csak elszundikált. Még kísértést is érzett, hogy odamenjen hozzá, hogy érezze a pulzusát. De tudta, hogy ez ostobaság lenne.
Sergei Rakov. Fiatal volt. És abból, amit hallott, egy arrogáns pöcs. Lehettek már ellenségei?
Mi a fene tudta ezt csinálni? Csodálkozott. Egy állat? Egy személy? Egy újfajta fegyver? Vagy saját magának csinálta?
“A támadás szöge kizárja az öngyilkosságot,” mondta Ramos nyomozó miközben ott állt a jegyzetfüzetével mellette, és mint mindig, olvasott a gondolatában.
“Mindent akarok, ami csak megvan róla,” mondta a nő. “Tudni akarom, kinek adott kölcsönt. Tudni akarom, kik voltak az ellenségei – tudni akarok a volt barátnőiről és a jövőbeli feleségeiről. Mindet akarom. Talán rossz emberekkel kezdett ki.”
“Igen, hölgyen,” mondta és kisietett a szobából.
Miért választották volna épp ezt az időpontot, hogy megöljék őt? Miért az előadás szünetében? Valakik ezzel üzentek?
A nő lassan körözött a nehéz szőnyeggel borított szobában, figyelve a testet minden lehetséges szögből. Hosszú, fekete, hullámos haj, feltűnően vonzó, még halálában is. Micsoda veszteség.
Abban a pillanatban egy hirtelen zaj töltötte meg a szobát. Minden tiszt egyszerre fordult meg a zaj irányába. Egy kis tévé villant fel a sarokban, ami az éjszakai előadásról játszott felvételeket. Beethoven IX. szimfóniája megtöltötte a szobát.
Az egyik nyomozó a tévéhez ment, hogy kikapcsolja.
“Ne,” mondta a nő.
A nyomozó megállt középen.
“Hallani akarom.”
Grace Sergei-t bámulta, ahogy a hangja megtöltötte a koncerttermet. A hangot, ami élő volt még pár órával ezelőtt. Kísérteties volt.
Grace még egyszer körbejárta a szobát. Ezúttal le is térdelt.
“Mi már átnéztük a szobát, nyomozó,” mondta az FBI-os ügynök türelmetlenül.
A nő meglátott valamit a szeme sarkából. Lenyúlt az egyik fotel mélyére. Kinyújtotta a nyakát, kicsavarta a karját, mígnem leért egészen az aljáig.
Végül megtalálta, amit keresett. Vörös arccal felállt, és feltartott egy kis papírdarabot.
Mindegyik nyomozó ránézett.
“Egy csonka jegy,” mondta vizsgálgatva papírt a kesztyűs kezével. “Félemelet, jobb oldal, 3-as számú ülés. A mai esti koncertről.”
Szigorúan nézett fel nézett minden nyomozójára, akik üres tekintetekkel bámultak vissza.
“Gondolja, hogy a gyilkoshoz tartozik?” Kérdezte az egyik.
“Nos, egy dolgot tudok,” mondta, egy utolsót pillantva a halott, orosz operasztárra. “Ez nem hozzá tartozik.”
*
Kyle végigsétált a vörös szőnyeges folyosókon, peckesen vágott át a széles tömegen. Bosszús volt, mint általában. Gyűlölte a tömeget és gyűlölte a Carnegie Hallt. Volt itt egy koncerten még az 1890-es évek közepe táján és nem sikerült valami jól. Azóta sem szabadult a nehezteléstől könnyedén.
Ahogy végigment a folyosón, a fekete tunikájának magas gallérja eltakarta a nyakát és keretbe foglalta az arcát, és az emberek utat engedtek neki. A tisztek, a biztonsági őrök, a sajtó munkatársai – az egész tömeg szétvált.
Az embereket túl könnyű irányítani, gondolta. A legcsekélyebb elme trükk, és ők úgy félreállnak az útból, mint a birkák.
A Blacktide Klán vámpírja, Kyle már mindent látott az ő 3.000 plusz egynéhány éve alatt. Ott volt, amikor Krisztust megölték. Tanúja volt a francia forradalomnak. Látta a himlő elterjedését az egész Európában, és még segített is terjeszteni. Nem volt semmi hátra, ami meg tudta lepni.
De ez az éjszaka meglepte. És nagyon nem tetszett neki, hogy meglepték.
Általában csak hagyta, hogy a megszokott, impozáns jelenléte magáért beszéljen, és utat törjön a tömegen keresztül. Az évei ellenére fiatal és jóképű volt, és az emberek általában utat engedtek neki. De most erre nem volt türelme, különösen, ha figyelembe vesszük a körülményeket. Az égető kérdései megválaszolatlanul maradnak.
Miféle elfajzott vámpír lenne olyan merész, hogy nyíltan megöljön egy embert? Vajon választana egy ilyen nyilvános módot, ha nincs más lehetősége, de lehet, hogy a testet megtalálják? Ez ellentétes volt fajának minden szabályával. Akár a jó vagy akár a rossz oldalán álltál a fajnak, ez volt a határ, amit nem léphettél át. Senki sem akarta, hogy fajra bármi is felhívja a figyelmet. Ez a hitvallás megszegése volt, ami csak egyfajta büntetést garantált: a halált. Egy hosszú, gyötrelmes halált.
Ki lenne olyan vakmerő, hogy megkíséreljen egy ilyen tettet? Felhívni az annyira nem kívánt figyelmet a sajtó, a politikusok, és a rendőrség részéről? És ami még rosszabb, hogy ezt az ő klánjának területén tegyék? Ez rossz fényt vet a klánra – több mint rosszat. Ez kiszolgáltatottnak láttatja őket. Az egész vámpír faj össze lesz hívva és őket felelősségre vonják. És ha nem találja meg ezt a bajkeverőt, az nyílt háborút jelenthet. Háború abban az időben, amikor nem engedhetik meg maguknak, épp abban a pillanatban, amikor végre akarták hajtani mesteri tervüket.
Kyle épp egy nyomozónő mellett sétált el és a nő egész keményen nekiütközött. Mindezek tetejében megfordult és ránézett. A férfi meglepődött. Semelyik embernek ebben a tömegben nem volt akaratereje még felfigyelni sem rá. Ez a nő erősebb kell, hogy legyen, mint a többi. Vagy ez, vagy ő kezdett hanyag lenni.
Megduplázta az elméje erejét, és egyenesen a nőre irányította. A nő végül megrázta a fejét, megfordult és továbbment. Meg kellett volna jegyeznie őt. Lenézett és meglátta a névcímkéjét. Grace Grant nyomozó. Lehet, hogy a végén még problémát jelent.
Kyle folytatta az utat a folyosón, elsuhant több riporter és végül egy új csapat FBI ügynök mellett. Odament a félig nyitott ajtóhoz és benézett. A szoba tele volt még több FBI ügynökkel. Volt ott egy férfi is, egy drága öltönyben. A kapkodó, ambiciózus szemekből ítélve, Kyle politikusnak tippelte.
“Az Orosz Nagykövetség nincs elragadtatva,” emelte fel a hangját a politikus a felelős FBI ügynöknek. “Észreveheti, hogy ez nem csak a New York-i rendőrség vagy csak az amerikai kormány ügye. Sergei egy sztár volt a mi nemzeti énekeseink között. A meggyilkolását úgy kell értelmeznünk, mint egy rajtaütést az országunkon…”
Kyle feltartotta a tenyerét és az akaraterejét használva becsukta a politikus száját. Gyűlölte hallgatni a politikusok beszédét, és többet hallott, mint eleget ettől az egytől. Az oroszokat is utálta. Tulajdonképpen a legtöbb dolgot utálta. De ma este a gyűlölete egy új szintre emelkedett. Türelmetlensége a nem legjobbat hozta ki belőle.
Senkin nem látszott úgy, hogy észrevette volna, ahogy Kyle becsukta a politikus száját, még maga a politikus sem. Vagy talán csak hálásak voltak. Mindenesetre, Kyle oldalra lépett és az elméje erejét használva javasolta, hogy mindenki hagyja el a szobát.
“Azt mondom, hogy mindnyájan tartsunk egy kávészünetet néhány percig,” mondta a hirtelen a felelős FBI ügynök. “Tisztítsuk ki a fejünket egy kicsit.”
A tömeg egyetértően bólintott és gyorsan kirohantak a szobából, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Mint utolsó lépést, Kyle elrendelte nekik, hogy csukják be az ajtók maguk mögött. Utálta az emberi hangokat, és most különösen nem akarta hallani őket.
Kyle nagy levegőt vett. Végre egyedül volt és hagyta, hogy gondolatai teljesen ráhangolódjanak erre az emberi lényre. Közelebb ment és felhúzta Sergei gallérját, hogy felfedje a harapásnyomokat. Kyle odanyúlt és ráhelyezte két sápadt, hideg ujját. Azután feltartotta őket és tudomásul vette a távolságot közöttük.
Ez egy kisebb harapástávolság, mint gondolta volna. Ez egy nő. A bajkeverő vámpír egy nő. És fiatal. A fogak nem voltak túl mélyen.
Visszahelyezte az ujjait a harapás fölé és becsukta a szemeit. Próbálta megérezni a vér jellegét és a vámpír természetét, aki elkövette a harapást. Végül tágra nyitotta szemét a döbbenettől. Gyorsan visszahúzta az ujjait. Nem tetszett neki, amit érzett. Nem tudta felismerni. Minden bizonnyal egy portyázó vámpír. Nem az ő klánjából vagy bármelyikből, amit ismert. Sokkal aggasztóbb volt, hogy nem tudta felismerni milyen fajta a vámpír egyáltalán. Az ő 3000 éve alatt ez sosem történt meg vele.
Felemelte az ujjait és megkóstolta őket. A lány illata elárasztotta. Rendszerint ez elég volna – tudná, hogy pontosan hol keresse őt. De még mindig vesztésre állt. Valami elhomályosította a látását.
A homlokát ráncolta. Ebben az esetben nem lenne választásuk. Rá kellene bízniuk az emberi rendőrségre, hogy megtalálják őt. A felettesei nem örülnének.
Kyle még bosszúsabb volt, mint korábban, ha ez lehetséges. Rábámult Sergei-re és azon tűnődött, hogy mit csináljon vele. Néhány óra múlva felébredne, és még egy másik klán nélküli vámpír lenne szabadon. Meg tudná őt ölni most rögtön, és örökre túlesne rajta. Tulajdonképpen egészen élvezné a dolgot. A vámpírfajnak aligha van szüksége egy újabbra.
Ez Sergei-nek egy nagy ajándék volna. Nem kellene szenvednie a hallhatatlanságtól, elszenvedni több ezer év túlélést és kétségbeesést. A végtelen éjszakákat. Nem, ez túl kedves volna. Ehelyett miért ne szenvedjen Sergei vele együtt?
Elgondolkodott. Egy operaénekes. Igen. A klánja egészen élvezné a dolgot. Ez a kicsi, orosz fiú elszórakoztatná őket, amikor csak kedvük van. Visszahozná őt. Átváltoztatná. És máris egy új szolga állna a rendelkezésére.
Plusz, Sergei segíthetne nekik megtalálni a lányt. Az ő illata most az ő vérében van. Hozzá tudná vezetni őket. És akkor lány megszenvedné, amit tett.
