Kitabı oku: «Átváltozva », sayfa 5
Nyolcadik fejezet
Caitlin égő fájdalomra ébredt. A bőre szinte lángolt, és amikor megpróbálta kinyitni a szemét, egy szúró fájdalom kényszerítette őket újra becsukni. A fájdalom berobban a koponyájába.
Csukva tartotta a szemét, és inkább a kezét használta, hogy érezze, mi van körülötte. Valaminek a tetején feküdt. Valami puha volt, de mégis kemény. Egyenetlen. Ez nem lehetett matrac. Végigfuttatta az ujját rajta. Úgy érezte, hogy műanyag.
Caitlin kinyitotta a szemét, ezúttal sokkal lassabban, és lepillantott a kezére. Műanyag. Fekete műanyag. És ez a szag. Mi volt ez? Egy kicsit elfordította a fejét, és még jobban kinyitotta a szemét, és akkor rájött. Egy nagy halom szemetes zsákon feküdt, a hátán elterülve. A nyakát nyújtogatta. Egy kuka belsejében volt.
Egyből felült. A fájdalom majd szétrobbantotta, a nyakát és a fejét fájdalom hasogatta. A bűz elviselhetetlen volt. Körülnézett – immáron nyitott szemmel – és elszörnyedt. Hogy a fenébe került ide?
Megdörzsölte a homlokát és megpróbálta összerakni az eseményeket, ami ide jutatta őt. A feje kissé zavaros volt. Megpróbált emlékezni a tegnap estére. Minden akaraterejét összeszedte, hogy fel tudta idézni. Lassan-lassan előjöttek az emlékek...
A küzdelme az anyjával. A metró. Találkozó Jonah-val. Carnegie Hall. A koncert. Aztán…akkor.....
Az éhség. A sóvárgás. Igen, a sóvárgás. Otthagyta Jonah-t. Kirohant. Bolyongás a folyosókon. Aztán... Üresség. Semmi.
Vajon hova ment? Mit tett? És, hogy az istenbe került végül ide? Jonah bedrogozta őt? Megtette vele ezt az utat azért, hogy itt lerakja?
A lány nem így gondolta. El sem tudta képzelni, hogy Jonah ez a típus lenne. Az utolsó emlékeiben, mikor a folyosókon kószált, akkor egyedül volt. Őt messze elhagyta maga mögött. Nem. Nem lehetett vele.
Akkor meg mi történt?
Caitlin lassan feltérdelt a szemétre, de az egyik lába becsúszott két zsák közé, ahogy tovább süllyedt a tárolóba. Gyorsan kirángatta a lábát és talált egy kis szilárd talajt, a műanyag palackok hangosan ropogtak a súlya alatt.
Felnézett és látta, hogy a fém tartályfedél nyitva van. Vajon ő nyitotta ki tegnap este, és bemászott ide? Miért tehette ezt? Felemelte a kezét és épphogy, de megragadta a fémrudat a tetején. Aggódott, hogy nem lesz elég erős ahhoz, hogy felhúzza magát, és kijusson.
De megpróbálta és meglepődött, hogy milyen könnyedén felhúzta magát; egy kecses mozdulat, és átlendítette a lábát az oldalán, és leugrott a 2 méter magasból a betonra. Meglepetésére olyan ruganyosan érkezett le, hogy a rázkódás egyáltalán nem okozott neki fájdalmat. Mi történik vele?
Épp egy jólöltözött pár ment el a konténernél amikor Caitlin mellettük landolt a New York-i járdán. Megriasztotta őket. Megfordultak és rémülten néztek rá, mintha nem értenék, hogy hirtelen miért ugrik ki egy tizenéves lány egy hatalmas szemetes kukából. Hamar megszaporázták lépteiket, hogy minél távolabb kerüljenek tőle.
Caitlin nem hibáztatta őket. Talán ő is ugyanezt tette volna. Lenézett önmagára; még mindig a koktélruhájába volt öltözve a múlt éjszakáról, a ruhája bekoszolódott és szemét borította. Bűzlött. Félrevonult a sikátorba. Mindent megpróbált, hogy letakarítsa magát.
Kezeit átfutatta a testén és a zsebeken. Nincs nála a telefonja. Az agyában egymást kergették a gondolatok, miközben megpróbált emlékezni, hogy elhozta-e a telefont a lakásból.
Nem. Otthagyta a lakásban, az asztal sarkán a fürdőszobájában. El akarta hozni, de annyira ideges volt az anyja miatt, hogy ott felejtette. A francba. A naplóját szintén otthagyta. Mindkettőre szüksége volt. És szüksége volt még zuhanyra valamint egy váltás ruhára.
Caitlin lenézett a csuklójára, de az órájára eltűnt. Biztos elveszett valahol az éjszaka folyamán. Kilépett a sötét sikátorból a forgalmas járdára, és a napfény közvetlenül az arcába vágott. Fájdalom sugárzott keresztül a homlokán.
Gyorsan visszalépett az árnyékba. Nem értette, mi történik. Szerencsére, késő délután volt már. Remélte, hogy ez a másnaposság, vagy akármi is volt, gyorsan elvonul.
Megpróbált gondolkodni. Hova mehetne? Jonah-t akarta hívni. Őrület volt, mert alig ismerte őt. És a tegnap este után, bármit is csinált, biztos volt benne, hogy soha nem akarja őt újra látni. De még mindig ő volt az első, aki az eszébe jutott. Hallani akarta a hangját, vele akart lenni. Ha másra nem is, de szüksége volt rá, hogy kitöltse az űrt az elméjében, hogy megtudja mi történt. Kétségbeesetten szeretett volna beszélni vele. Szüksége volt a telefonjára.
Még egyszer utoljára haza kell, hogy menjen, azért hogy magához vegye a telefonját és a naplóját, és eljöjjön. Imádkozott, hogy az anyja ne legyen otthon. Talán, csak most az egyszer, a szerencse az ő oldalán lehetne.
*
Caitlin kint állt az házuk előtt és aggódva nézett fel. Most naplemente volt, és a fény már nem annyira zavarta őt. Sőt, amint az éjszaka közeledett, minden órával egyre erősebbnek érezte magát.
Olyan fénysebesen szökellt fel az ötödik emeletre, hogy maga is elcsodálkozott rajta. Hármasával vette a lépcsőfokokat és a lába még csak el sem fáradt. Nem tudta felfogni, mi történik a testével. Bármi is volt, tetszett neki.
A jó kedve elhalványult, ahogy közeledett a lakásajtóhoz. A szíve egyre hangosabban dobogott amint azon tűnődött, vajon az anyja otthon van-e. Hogy fog reagálni?
De amikor elérte az ajtógombot, meglepetten látta, hogy az ajtó már résnyire nyitva van. A balsejtelme erősödött. Miért lenne az ajtó nyitva?
Caitlin bátortalanul lépett be a lakásba, a fa recsegett a lába alatt. Lassan átlépdelt az előszobán és belépett a nappaliba.
Mikor belépett és elfordította a fejét, a kezét hirtelen a szájához emelte a döbbenettől. Hányinger lett rajta úrrá. Elfordult, és hányt.
Az anyja volt. Ott feküdt a padlón nyitott szemekkel. Holtan. Az anyja. Halott. De hogyan?
Vér szivárgott a nyakából és egy kis tócsában gyűlt össze a padlón. Sehogy sem tudta volna ezt magával tenni. Megölték. Meggyilkolták. De hogyan? Kicsoda? Bármennyire is gyűlölte az anyját, soha nem akarta volna, hogy így végezze.
A vér még friss volt és Caitlin hirtelen rájött, hogy bizonyára minden csak épp most történt. A résnyire nyitott ajtó. Betört valaki?
Hirtelen megtorpant és körülnézett, a rémülettől még a szőr is felállt a hátán. Van valaki más is a lakásban?
Abban a pillanatban mintha az ő néma kérdésére válaszolnának, három, tetőtől talpig feketébe öltözött ember tűnt fel a másik szobából. Közömbösen elindultak a nappaliba, egyenesen Caitlin felé. Három férfi. Nehéz volt megmondani, hogy hány évesek voltak – kortalannak néztek ki – talán a 20-as éveik vége felé jártak. Mindnyájan jól felépítésű, izmos férfiak voltak. Nem volt egy deka zsír sem rajtuk. Jól ápoltak voltak. És nagyon - nagyon sápadtak.
Egyikük előrelépett.
Caitlin egy lépést hátrált ijedtében. Egy új érzés kerítette hatalmába, a rettegés érzése. Nem értette hogyan, de ő érezte ennek az embernek az energiáit. És ez nagyon- nagyon rossz volt.
“Szóval,” mondta a vezetőjük sötét, baljós hangon. “A bárány mindig visszatér az akolba.”
“Ki vagy te?” Kérdezett vissza Caitlin. Végignézett a szobán valamiféle fegyver után kutatva. Talán egy cső, vagy egy sodrófa is megteszi. Elkezdte keresni a menekülési pontot. Az ablak mögött. Vajon egy tűzlépcsőhöz vezet?
“Pontosan ez az a kérdés, amit tőled akartunk megkérdezni,” a mondta a vezetőjük. “Az emberi barátodnak nem volt válasza,” mondta, és rámutatott az anyja holttestére. “Remélhetőleg te megmondod.”
Emberi? Miről beszél ez az egyén?
Caitlin még néhány lépést ment hátrább. De más nem maradt túl sok helye, hogy hátráljon. Majdnem egészen a falnál volt. Most már emlékezett; az ablak mögötte tényleg egy tűzlépcsőhöz vezet. Eszébe jutott, hogy még az első nap ült rajta mikor ideköltöztek. Rozsdás. És rozoga. De úgy tűnt, hogy működik.
“Szép kis lakoma volt a Carnegie Hallban,” mondta. Mindhárman lassan közeledtek felé, úgy, hogy egy lépést tettek előre. “Nagyon drámai.”
Caitlin kétségbeesetten kutatott az emlékeiben.
Lakoma? Gondolkodott, ahogy csak bírt, de fogalma sem volt arról, hogy miről beszél.
“Miért pont a szünetben?” Kérdezte. “Mit akartál ezzel üzenni?”
A lány már a falnál volt és nem tudott tovább hátrálni. Egy lépéssel megint közelebb jöttek. Biztosra vette, hogy megölik, ha nem mondja el nekik, amit akartak.
Olyan erősen gondolkodott, ahogy csak tudott. Üzenni? A szünetben? Felidézte a bolyongást a termek közt, a szőnyeggel borított folyosón, ahogy ment szobáról szobára. Keresgélés. Igen, beugrott neki. Volt egy nyitott ajtó. Egy öltöző. Bent egy ember. A férfi ránézett. Ott volt az a félelem volt a szemében. És akkor…
“Te, a mi területünkön voltál,” mondta, “és tudod a szabályokat. Ezért felelni fogsz.”
Még egy lépéssel közelebb jöttek.
Egy nagy csattanás.
Épp abban a pillanatban a lakás bejárati ajtaja betört és néhány egyenruhás rendőr rohant be pisztollyal.
“Ne mozdulj, szarházi!” Ordított egy rendőr.
Mindhárman megfordultak és rábámultak a rendőrökre.
Aztán lassan feléjük sétáltak, minden félelem nélkül.
“Azt mondtam NE MOZDULJ!”
A vezető csak ment és a rendőr tüzelt. A zaj fülsiketítő volt.
De meglepő módon a vezetőjük még csak meg sem állt. Még szélesebben mosolygott, csak egyszerűen kinyújtotta a kezét és elkapta a golyót a levegőben. Caitlin megdöbbenve látta, hogy megállította a golyót a levegőben, a puszta tenyerével. Aztán felemelte a kezét, lassan ökölbe szorította és összemorzsolta a lövedéket. Majd kinyitotta a kezét, és a port lassan a padlóra szórta.
A rendőrök is meg voltak döbbenve, és tátott szájjal néztek rá.
A vezető még szélesebben vigyorgott, majd előrenyúlt és megragadta a rendőr lőfegyverét. Elrántotta tőle, felemelte, majd arcon vágta vele a rendőrt. A rendőr hátrarepült, közbe fellökte néhány emberét.
Caitlin eleget látott.
Habozás nélkül megfordult, kinyitotta az ablakot és átmászott rajta. Ráugrott a tűzlépcsőre és rohant lefelé a rozoga, rozsdás lépcsőfokokon.
Futott, ahogy csak bírt, kanyargott. Valószínűleg évek óta nem használták a régi tűzlépcsőt, és ahogy befordult egy sarkon, az egyik lépcsőfok letört. Megcsúszott és üvöltött, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. Az egész tűzlépcső remegett és ingott, de nem vészesen.
Leereszkedett három emeletet, amikor meghallotta a zajt. Felnézett és látta, hogy mindhárman átugrottak a tűzlépcsőre. Hihetetlenül gyorsan ereszkedtek le rajta. Sokkal gyorsabban, mint ő. Növelte a tempót.
Leért az első emeletre és már nem volt hová menni; a lépcső vége csaknem 5 méterre volt a járda felett. Hátrafordult, látta, hogy a nyomában vannak. Vissza lenézett. Nincs más választása. Leugrott.
Caitlin felkészült a becsapódásra és azt várta, hogy rosszul sikerül az ugrás. De meglepetésére, ő olyan ruganyosan érkezett a lábára, mint egy macska, és alig fájdult meg valamije. Elkezdett rohanni, hogy magabiztosan hagyja le üldözőit messze maga mögött, bárkik is voltak.
Ahogy a háztömb végéhez ért – ámulva a saját elképesztő sebességén – hátranézett, arra számítva, hogy messze távol látja majd őket a láthatáron.
De döbbenve látta, hogy ők csak egy pár lépéssel vannak lemaradva mögötte. Hogy volt ez lehetséges?
Mielőtt befejezhette volna a gondolatot, érezte, hogy testek zuhannak rá. És már le is teperték a földre.
Caitlin megpróbálta felidézni minden újdonsült erejét, hogy megküzdjön a támadóival. Egyiket lekönyökölte és kellemesen meglepődött mikor látta őt néhány méter távolságra repülni. Ezen felbátorodva megperdült és lekönyökölt egy másik támadót is, és ismét boldogan meglepődött, ahogy az elrepült a másik irányba.
A vezetőjük egyenesen a fejére esett és elkezdte fojtogatni a lányt. Ő erősebb volt, mint a többiek. A lány felnézett a nagy, szénfekete szemeire, és olyan volt, mintha egy cápa szemébe bámult volna. Lélektelen. A halál tekintete volt.
Caitlin minden erejét bevetette, és minden csepp kitartását mire sikerült megfordulnia és ledobta őt magáról. Lábra pattant és ismét elkezdett rohanni.
De nem jutott messzire, mert a vezetőjük ismét leteperte őt. Hogy lehetett ilyen gyors? Épp csak most dobta át őt a sikátoron.
Ezúttal, mielőtt vissza tudott volna ütni, már érezte az ujjperceket az arcán és rájött, hogy visszakézből megütötték. Keményen. Csillagokat látott. De gyorsan magához tért és készült visszaütni, amikor hirtelen a két másik mellé térdelt és leszorították őt a földre. A vezető kivett egy rongyot a zsebéből.
Mielőtt bármit is tehetett volna, a ruhával befogták a száját és az orrát.
Egy utolsó, mély lélegzetet vett, és a világ megpördült majd elsötétült.
Mielőtt a világ teljes sötétségbe borult, megesküdött volna, hogy egy sötét hang azt súgja a fülébe: “Te most már a miénk vagy.”
Kilencedik fejezet
Teljes sötétségben ébredt fel Caitlin. Érezte a hideg fémet a csuklóján és a bokáján, és a végtagjai is fájtak. Rájött, hogy le van láncolva. Állva. A karjai oldalt voltak kinyújtva. Próbálta megmozgatni a karjait, de azok nem mozdultak. A lábai sem. Hallotta a csörgést, amikor megpróbálta, és érezte, hogy a hideg, kemény fém még mélyebbre ássa magát csuklójába és a bokájába. Hol a fenében volt?
Caitlin ijedtében még szélesebbre nyitotta a szemét, hogy körülnézzen. De csak hidegséget érzett. Még fel volt öltözve, de mezítláb volt, érezte a hideg követ a lába alatt. A háta mentén is köveket érzett. Egy falnál volt. Oda volt láncolva egy falhoz.
Erőltette a szemét, hogy valamit kivegyen a szobából. De teljes volt a sötétség. Fázott. És szomjas volt. Nagyot nyelt, a torka száraz volt.
Összeszedte minden újdonsült erejét, hogy nekifeszüljön a láncoknak, de azok nem engedtek. Szorosan ki volt láncolva.
Caitlin kinyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson. Az első kísérlet nem sikerült. A szája túl száraz volt. Nyelt egyet, hogy megnedvesítse.
“Segítség!” Sikoltott reszelős hangon. “Segítség!” Kiáltott újra, és ezúttal rendes hangerővel.
Semmi. Erősen fülelt. Hallott egy halk, susogó hangot valahol a távolban. De honnan?
Megpróbált visszaemlékezni. Hol volt utoljára?
Emlékezett, hogy hazamegy. A lakásába. A homlokát ráncolta, amikor visszaemlékezett az anyjára. Halott. Mély sajnálatot érzett, mintha valahogy az ő hibája lett volna. És lelkiismeret-furdalást is érzett. Azt kívánta, bárcsak jobb lánya lett volna, még akkor is, ha nem ő volt a legjobb anya. Még akkor is, ha az anyja csak a minap bökte ki, hogy ő nem is az igazi lánya. Vajon tényleg komolyan gondolta? Vagy csak mérgében mondta ezt?
Aztán…az a három ember. Feketébe öltözve. Olyan sápadtak. Közelednek felé. Aztán... A rendőrség. A golyó. Hogy tudták megállítani a lövedéket? Mik voltak ezek az emberek? Miért használták az „emberi” szót? Azt gondolta volna, hogy ezek csak kényszerképzetek, ha nem látja a saját szemével, ahogy azok megállítják a golyót a levegőben.
Aztán…a sikátorban. A hajsza.
És aztán…Feketeség.
Caitlin hirtelen meghallotta a fém ajtó nyikorgását. Hunyorgott, ahogy egy fény jelent meg a távolban. Egy fáklya fénye volt. Valaki jött feléje, kezében egy fáklyával.
Ahogy közelebb ért, a szoba kivilágosodott. Egy nagy, barlanghatású szobában volt, ami teljesen kőből volt kifaragva. Ősréginek nézett ki.
Ahogy a férfi közelebb ért, Caitlin látta a vonásait. Feltartotta a fáklyát az arcához. Úgy meredt a lányra, mintha a lány egy bogár lenne.
Ez az ember groteszk volt. Az arca eltorzult volt és úgy nézett ki, mint egy régi, megviselt boszorkány. Elmosolyodott és felfedett egy sor, kis narancssárga fogat. A lélegzete bűzlött. Közel jött egy centire és rábámult Caitlinre. Felemelte a kezét a lány arcához, és lány látta a hosszú, görbe, sárga körmeit. Mint a karmok. Lassan végighúzta őket a lány arcán, de nem annyira, hogy vérezzen, csak annyira, hogy irtózzon tőle. Erre még szélesebben vigyorgott.
“Ki vagy te?” Kérdezte Caitlin rémülten. “Hol vagyok?”
Az ember csak vigyorgott rá tovább, mintha a zsákmányát vizsgálgatná. A lány torkára bámult és megnyalta az ajkát.
Caitlin éppen akkor hallotta meg egy másik fémajtó nyíló hangját, és néhány fáklyát látott közeledni.
“Hagyd!” Kiáltotta egy hang a távolból. A Caitlin előtt álló férfi gyorsan eliszkolt, néhány lépést hátrálva, lehajtott fejjel, megdorgáltan.
Egy egész csoport fáklya közeledett, és ahogy közelebb értek, már látszódott a vezetőjük. A férfi volt, aki a sikátorban üldözte.
Jeges tekintettel meredt a lányra. Gyönyörű volt ez az ember, kortalan, de félelmetes. Gonosz. A nagy, szénfekete szemek a lányra bámultak.
Öt másik férfi állt mellette talpig feketében, de egyik sem volt olyan nagy, vagy olyan szép, mint ő. Két nő is volt a csoportban, akik egyformán hidegen meredtek vissza rá.
“Bocsáss meg a mi szolgánknak,” mondta a férfi, az ő mély, hideg, és tárgyilagos hangján.
“Ki vagy te?” Kérdezte Caitlin. “Miért vagyok itt?”
“Nézd el nekünk ezt a zord szálláshelyet,” mondta a férfi, miközben végigfuttatta a kezét a vastag fémláncon, ami a falhoz láncolta a lányt. “Örömmel elengednénk,” mondta, “ha válaszolnál néhány kérdésünkre.”
Caitlin ránézett, nem tudta mit feleljen.
“Akkor kezdem én. A nevem Kyle. Én vagyok a Blacktide Klán helyettes vezetője” elhallgatott. “Most te jössz.”
“Nem tudom, mit akar tőlem,” válaszolt Caitlin.
“Kezdd a klánoddal. Kihez tartozol?”
Caitlin törte a fejét, hogy vajon az eszét vesztette-e. Vajon mindezt csak képzeli? Azt gondolta, hogy valami beteges álom fogságába esett. De úgy érezte, nagyon is valóságos hideg acél a csuklóján és a bokáján, és tudta, hogy nem. Fogalma sem volt, mit mondjon ennek az embernek. Miről beszél ez? Klán? Mint a…vámpíroknál?
“Én nem tartozom senkihez,” mondta.
Kyle nézte egy darabig, aztán lassan megrázta a fejét.
”Ahogy akarod. Elbántunk már ilyen portyázó vámpírokkal ezelőtt is. Mindig ugyanaz történik; jönnek és próbára tesznek minket. Hogy milyen biztonságos a mi területünk. Ezt követően még több jön. Így kezdődik el a területszerzés.
De ahogy látod, soha nem ússzák meg. A miénk a legrégebbi és legerősebb klán ezen a földön. Senki nem ússza meg, aki itt gyilkol.
Tehát megint kérdezem: ki küldött? Mikorra tervezik a támadást?”
Terület? Támadás? Caitlin nem értette meg, hogy nem álmodik. Talán valamilyen drog hatása alatt áll. Esetleg Jonah adott be neki valamit. De ő nem iszik. És soha nem is drogozott. De nem álmodott. Minden túl igazi volt. Túl szörnyű és hihetetlenül valóságos.
Nem tudta már csak úgy elutasítani őket, mint egy teljesen őrült embercsoportot, vagy mint valami furcsa kultuszt, vagy egy társadalmat, amely teljesen zavarodott. De annyi minden után, ami az elmúlt 48 órában történt, már mindent kétszer is meg kell gondolnia. A saját erejét. A saját viselkedését. Az, ahogy érezte a teste változását. Lehet, hogy a vámpíroknak igaza van? Vajon ő egy közülük? Vajon belecsöppent valamiféle vámpírháború közepébe? Ez lenne csak az ő szerencséje.
Caitlin gondolkodva nézett rá. Vajon tényleg megölt valakit? Kit? Nem emlékezett, de az volt a szörnyű érzése, hogy amit mondott, az igaz volt. Hogy ő ölt meg valakit. Ez mindennél jobban megrémítette. Érezte, hogy a sajnálat és a szánalom nyomasztó érzése elönti őt. Ha ez igaz, akkor ő egy gyilkos. Soha nem tudna ezzel a tudattal együtt élni.
“Engem senki sem küldött.” mondta végül. “Nem emlékszem pontosan, hogy mit csináltam. De bármit is csináltam, magam tettem. Nem igazán tudom, hogy miért. Nagyon sajnálom, bármit is csináltam,” mondta. “Én nem akartam ezt.”
Kyle megfordult és a többiekre nézett. Ők pedig visszanéztek rá. Megrázta a fejét, és visszafordult a lány felé. A szeme ragyogása hideg volt és rideg.
“Bolondnak nézel, úgy látom. Nem bölcs dolog.”
Kyle intett a segítőinek, akik odasiettek és leakasztották a falról a bilincsét. Érezte, ahogy a karja leesik, és megkönnyebbült, hogy a vér visszaáramlik a csuklójába. Ezután a lábán lévő bilincset is kioldották. Négyen – ketten-ketten mindkét oldalt – szorosan megfogták a karját és a vállát.
“Ha nem válaszolsz nekem,” mondta Kyle, “akkor a Közgyűlés előtt fogsz felelni. Csak emlékezz arra, hogy magad választottad ezt. Ők nem fognak könyörületet mutatni, mint ahogy én tettem volna.”
Ahogy elvezették, Kyle hozzátette; “Félreértés ne essék, mindenképpen meghalsz. De az én módszerem gyors lett volna és fájdalommentes. Most majd meglátod, hogy mi a szenvedés.”
Caitlin megpróbált ellenállni, ahogy húzta előre. De hiábavaló volt. Elvezették valahova, és nem tudott mit tenni, mint elfogadni a sorsát.
És imádkozni.
*
Amikor kinyitották a tölgyfaajtót, Caitlin nem hitt a szemének. A terem hatalmas volt. Egy nagy kör alakú terem, körben harminc méter magas gazdagon díszített kőoszlopok voltak. A másfél méterenként elhelyezett fáklyák, kitűnően megvilágították az egész szobát. Úgy nézett ki, mint a Pantheon. Mint egy ókori építmény.
Ahogy bevezették, a következő dolog, amit észrevette, az a zaj volt. Egy hatalmas tömeg zaja. Körülnézett és több száz – ha nem ezer – feketébe öltözött férfi és nő mozgott gyorsan az egész teremben. Volt egy furcsaság abban, ahogy hogyan mozogtak, olyan gyorsak voltak, és olyan véletlenszerűek, olyan…nem emberiek.
Hallotta a suhogó zajt és felnézett; több tucat ilyen ember ugrott vagy repült át a szobán, a padlótól a mennyezetig, a mennyezettől az erkélyig, az oszloptól párkányig. Ez volt az a susogó zajt, amit hallott. Olyan volt, mintha egy denevérekkel teli barlangba lépett volna be.
Mindent egybevetve, ez teljesen és végképpen megdöbbentette. A vámpírok tényleg léteznek. Vajon ő egy közülük?
A terem közepéhez vezették, a láncok csörögtek a meztelen lábán és a hideg a kövön. Egy nagy, csempével mintázott körbe állították a terem közepére.
Amikor középre ért, a zaj fokozatosan elült. A mozgás lelassult. Több száz vámpír foglalta el a helyét előtte, egy hatalmas kő amfiteátrumban. Úgy nézett ki, mint egy politikai gyűlés, mint amiket a képeken látott az államok helyzetét értékelő beszédekről, leszámítva, hogy több száz politikus helyett itt akár ezer vámpír is foglalhatott helyet, és mind őt bámulta. A rend és a fegyelem lenyűgöző volt. Másodperceken belül mindnyájan tökéletesen elhelyezkedtek, csendesen, amennyire csak lehetett. A terem elnémult.
Ahogy ott állt az a szoba közepén a kísérőktől lefogva, Kyle kilépett oldalra, összekulcsolta a kezét, és tisztelettel fejet hajtott.
A közgyűlés előtt egy hatalmas kőszék helyezkedett el. Olyan volt, mint egy trón. Caitlin felnézett és látta, hogy egy vámpír ül benne, aki idősebbnek nézett ki, mint a többi. Teljesen ősinek tűnt. Volt valami a hideg, kék szemekben. Mintha már 10000 évet is megéltek volna. A lány gyűlölte azt az érzést, ahogy azok a szemek őt nézték. Ők voltak maga a gonosz.
“Szóval,” mondta halk, morajló hangon. “Ez az, aki megsértette a területünket,” mondta. A reszelős hangja visszhangzott a hatalmas csarnokban, és semmi melegség nem volt venne.
“Ki a klánod vezetője?” Kérdezte.
Caitlin ránézett, habozott, hogy hogyan feleljen. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon.
“Nekem nincs vezetőm,” mondta. “És nem tartozom semmilyen klánhoz. Magamtól vagyok itt.”
“Tudod a büntetést a birtokháborításért,” mondta, és egy mosoly jelent meg a szája sarkában. “Ha van valami, ami rosszabb, mint a halhatatlanság,” folytatta, ”az a fájdalmas halhatatlanság.”
Rámeredt.
“Ez az utolsó esélyed,” mondta.
Caitlin csak nézett rá, fogalma sem volt, hogy mit mondjon. A szeme sarkából körülnézett a kijárat felé kutatva, hátha van valami kiút. Nem látott egyet sem.
“Ahogy kívánod,” mondta, és alig észrevehetően bólintott.
Egy oldalajtó kinyílt és két kísérő húzott be láncon egy vámpírt. Odahúzták középre, csak pár méterre onnan, ahol Caitlin állt. Félelemmel nézte, nem volt benne biztos, hogy mi fog történni.
“Ez a vámpír megszegte a párosodás szabályát” mondta a vezér. “Nem olyan súlyos szabálysértés, mint a tiéd. De mégis, az egyik, amit büntetni kell.”
A vezető ismét bólintott, és egy kísérő előrelépett egy kis üvegcse folyadékkal. Felemelte a fiolát, és ráfröcskölte a tartalmát a leláncolt vámpírra.
A vámpír sikoltozni kezdett. Caitlin figyelte, ahogy a bőre felhólyagzik, és azonnal hurkák jelentek meg a karján, mintha megégett volna. A sikolya borzalmas volt.
“Ez nem csak egy szentvíz,” mondta a vezető Caitlinre lenézve… de különlegesen feltöltött víz. A Vatikánból. Biztosíthatlak, hogy átégeti a bőrt, és a fájdalom borzalmas lesz. Rosszabb, mint a sav.”
Hosszan és határozottam nézte Caitlint. A szoba teljesen csendes volt.
“Mondd meg honnan jöttél, és akkor megkímélünk e szörnyű haláltól.”
Caitlin nagyot nyelt, mert nem akarta azt a vizet a bőrén érezni. Elég borzalmasnak nézett ki. Aztán meg, ha ő nem igazán vámpír, akkor nem árt neki. De ezzel nem akart kísérletezni.
Meghúzta a láncait, de azok nem engedtek.
Érezte, hogy egyre erősebben ver a szíve, és verejték jelent meg a homlokán. Mit mondhatna esetleg neki?
A vámpír rámeredt, mintha megítélné őt.
“Bátor vagy. Csodálom a hűségedet a klánod iránt. De az időd lejárt.”
Bólintott, és a lány hallotta a láncok hangját. Felnézett és látta, hogy két szolgáló felvon egy hatalmas üstöt. Minden egyes húzással, egy méterrel feljebb emelték a levegőbe. Amikor magasan volt – körülbelül 15 méterrel a padló felett, akkor annyira belendítették, hogy az közvetlen Caitlin feje fölé került.
“Alig néhány csepp szentelt víz érte azt a vámpírt,” mondta a vámpírok vezetője. “de feletted jó néhány liternyi van. Amikor elborítja a tested, az elképzelhető legborzalmasabb fájdalmat fogod átélni. És ez a fájdalom örökké fog tartani. De életben maradsz, mozdulatlan és magatehetetlen leszel. Ne feledd, te választottad ezt.”
A férfi bólintott, és Caitlin szíve tízszeres sebességgel lüktetett. A kísérők az oldalán lekötötték a padlóhoz a láncait, és elfutottak, hogy minél távolabb kerüljenek tőle.
Caitlin felnézett, és látta, ahogy az üst megdől és a folyadék ömleni kezd. Lenézett és lehunyta a szemét.
Kérlek Isten. Segíts!
“Ne!” Sikított, és a sikolya visszhangzott a csarnokban.
És akkor a víz elöltötte őt.
