Kitabı oku: «Átváltozva », sayfa 6
Tizedik fejezet
A víz az egész testét beborította, alig tudott levegőt venni és nem tudta kinyitni szemeit. Nagyjából tíz másodperc után egész teste, haja és ruhája átázott. Caitlin összeszorította a szemét, felkészült a fájdalomra.
De a fájdalom nem jött.
Caitlin pislogott, majd felnézett az üstre, hogy vajon teljesen kiürült-e. Üres volt. Végignézett magán és látta, hogy mennyire átázott. De teljesen jól volt. Nem volt egy csepp fájdalma sem.
A vezetőnek leesett az álla, amikor látta, hogy mi történik, és hirtelen felállt a székében. A látvány egyértelműen sokkolta.
Kyle szintén megfordult és tátott szájjal nézte. Az egész közgyűlés, vámpírok százai mind felálltak és mindenkinek elakadt a lélegzete az egész teremben.
Caitlin látta, hogy nem erre a hatásra számítottak. Mindannyian el voltak képedve.
Valahogy az ő vizük nem hatott rá. Talán mégsem volt vámpír mindezek után?
Caitlin meglátta az esélyét a szökésre.
Amíg mindannyian ott álltak és nem tudtak reagálni a döbbenettől, a lány megidézte minden erejét és egy mozdulattal elszakította a láncait.
Azután elkezdett rohanni kifelé a gyűlésteremből az oldalajtó felé. Imádkozott, hogy az kivezesse valahová.
Már félúton volt a teremben, mire bárki felfigyelt volna a döbbenettől.
“Kapjátok el!” Hallotta a lány a vezető ordítását.
És akkor testek százainak hangja susogott feléje. A hangok visszaverődtek a falakról, és mindenhonnan jöttek utána. Már nemcsak rohantak, hanem leugráltak a mennyezetről, az erkélyekről, és széttárt szárnyakkal repültek feléje. Úgy csaptak feléje, mint egy keselyű csap a zsákmánya után. A lány megkétszerezte a sebességét és futott, ahogy csak bírt és beugrott az oldalajtón.
A sötét folyosón csak a fáklyák fényei vezették, és amikor befordult egy kanyarban, a sötétben kellett tapogatóznia, mire meglátott a távolban egy ajtót. Nyitva volt, mert fény jött ki mögüle. Tényleg egy kijárat volt és tökéletes is lett volna. Kivéve azt az egy, utolsó vámpírt előtte.
Az ajtó előtt állt egy nagy, teljesen feketébe öltözött vámpír és elzárta a lány útját. Fiatalabbnak nézett ki, mint a többiek, talán 20 éves volt, cizellált vonásokkal. Még a nagy sietségben, mikor még az élete is nagy veszélyben volt, Caitlin nem tudta megállni, hogy észre ne vegye, hogy milyen feltűnően vonzó volt az a vámpír. És még mindig, elállta az egyetlen kiutat.
Le tudta futni a többieket, de nem tudott volna átjutni ezen az emberen anélkül, hogy egyenesen neki ne menjen. A férfi még szélesebbre nyitotta ki az ajtót, mintha utat csinálna neki, hogy átférjen rajta. Talán csak be akarta csapni őt? Akkor látta meg, hogy a férfi egy hosszú lándzsát tartott a kezében.
Amikor közelebb ért, a férfi feltartotta a lándzsát és célzott. A lány már csak egy méterre volt az ajtótól és nem tudott megállni. A nyomában voltak, és ha lelassul, akkor neki vége. Tehát inkább csak nekiiramodott, becsukta a szemét és felkészült a lándzsa elkerülhetetlen becsapódására, ahogy áthatol a testén. Az legalább gyors lenne.
Amikor kinyitotta a szemét és meglátta, hogy a férfi elengedte a lándzsát, akkor reflexszerűen lebukott.
De a férfi magasra célzott. Túl magasra. A lány hátrafordult és látta, hogy a férfi végül nem őrá célzott, hanem egy vámpírra, aki éppen le akart csapni a lányra. Az ezüst hegyű dárda átszúrta a vámpír torkát, és egy szörnyű sikoly töltötte be a helyet, amint a lény a földre esett.
Caitlin csodálkozva meredt rá erre az új vámpírra. Épp most mentette meg. De miért?
“Menj!” Üvöltötte.
A lány gyorsított a tempón és átrohant a nyitott ajtón.
Ahogy a lány megfordult, ő is megfordult és teljes erőből berántotta az ajtót és jól bezárta maguk mögött. Gyorsan felnyúlt, és keresztbefordította a vastag fémnyelet az ajtón, hogy minél nehezebb legyen áthatolni rajta. Majd néhány lépést hátrált, megállt a lány mellett és az ajtót bámulta.
Caitlin nem tudta megállni, hogy ne nézzen rá újra és újra, hogy ne tanulmányozza az álla vonalát, a barna haját és a barna szemeit. Ő mentette meg. Vajon miért?
De a férfi nem nézett rá. Még mindig félelemmel telve figyelte az ajtót. Jó okkal. Egy másodperccel az után, hogy eltorlaszolta, egy test vetődött az ajtónak a másik oldalon. Az ajtó nem volt vastagabb, mint 30 cm vastag tiszta acél, és a rácsok még vastagabbak voltak. De ez sem állhatott ellent sokáig. Testek csapódtak neki másik oldalon, és az ajtó pedig már szinte teljesen behorpadt. Már csak másodpercek kellenek, hogy áttörjenek rajta.
“Mozgás!” Kiáltotta, és mielőtt a lány reagálhatott volna, megragadta a karját és elhúzta onnan. Rángatta, hogy még gyorsabban fusson, mint valaha, gyorsabban, mint ahogy tudta, hogy tud, és pillanatokon belül egy folyosón voltak, majd egy másikon, majd egy harmadikon, kanyarogtak mindenfelé, amerre az út vezetett. Az egyetlen dolog, amit követniük kellett, azok a fáklyák fényei voltak.
“Mi történik itt?” Próbálta megkérdezni Caitlin, miközben kifulladva rohantak. “Hol vagyunk…”
“Erre!” Kiáltotta a férfi, és hirtelen elrántotta a lány egy másik irányba.
Caitlin egy törés hangját hallotta mögöttük, melyet annak a bandának a hangja követett, amelyik üldözte őket.
Elértek egy kör alakú, kőlépcsőházhoz, amely felfele kanyargott a fal mentén. A férfi teljes sebességgel rohant a lépcső felé, magával rántva a lányt, és mielőtt észbe kapott volna, már felfelé száguldottak a lépcsőkön, fordultak a kanyarokban, hármasával-négyesével véve a lépcsőfokokat. Nagyon gyorsan haladtak felfelé.
Ahogy a tetejére értek, úgy tűnt, hogy falba ütköznek. Egy kőmennyezet volt felettük, és úgy látszott, hogy nincs más kiút. Ez egy zsákutca. Hova vezette a férfi őt?
Ő is meg volt zavarodva. És dühös is volt. De elszántnak tűnt. Tett néhány lépést hátra, és ahogy egy magasugró elstartol, nekiiramodott a mennyezetnek. Hihetetlen volt. Ezzel az emberfeletti erővel, egy lyukat tört a kőmennyezetbe. Néhány kő összetörve hullott alá a mélységbe, a lyukon keresztül pedig fény áradt be. Igazi, villanyfény. Hol voltak?
“Gyerünk!” Kiáltotta.
Lehajolt és megragadta a lány karját, fel- és kirántva őt mennyezeten keresztül egy jól megvilágított szobába.
A lány körülnézett. Úgy nézett ki, mintha egy bíróságon lennének. Vagy egy múzeumban. Nagy és gyönyörű építmény. A kör alakú padló márványból volt, a szoba csupa kő és körben tele oszlopok helyezkedtek el. Mint egy kormányzati épület.
“Hol vagyunk?” Kérdezte a lány.
A férfi megragadta a kezét és villámgyorsan áthúzta a lányt szobán. Megálltak egy hatalmas, duplaszárnyas acél ajtónál. Elengedte a lány csuklóját, és egyenesen az ajtónak rontott a vállával. Az ajtók nagy csattanással kivágódtak.
A lány ezúttal nem várt, szorosan a férfi nyomában volt. Hallotta a márványkövek kopogó hangját a háta mögött és tudta, hogy a vámpírnépség közel van.
Végre kint voltak és a hideg éjszakai levegő belecsapott a lány arcába. Annyira örült, hogy kiszabadult a föld alól.
Megpróbált tájékozódni. Minden bizonnyal New Yorkban voltak. De hol? A környezet halványan ismerősnek tűnt. Látott egy városi utcát és egy elhaladó taxit. Megfordult, hogy visszapillantson, és látta az épületet ahonnan az imént távoztak. A Városháza. A klán a Városháza alatt volt.
Rohantak lefelé a lépcsőkön, át az udvaron, az utca felé véve az irányt. Nem jutottak még messzire, amikor a nyíló ajtók zaja jött mögöttük, és a csapat vámpír.
Egyenesen egy nagy vaskapu felé tartottak. Amikor közelebb értek, két biztonsági tiszt fordult meg utánuk, akik látták őket a kapu irányába futni. A szemük tágra nyílt a döbbenettől és a fegyverük után nyúltak.
“Ne mozdulj!” Kiabálták.
Mielőtt Caitlin bármit tehetett, a férfi szorosan megragadta őt, és három hosszút szökellt, majd akkorát ugrott, amekkorát csak bírt. A lány érezte, ahogy repültek a levegőbe, 3 méter, 6 méter, majd át a fém kapu felett és kecsesen leszálltak a másik oldalon.
Futva értek földet. A lány megdöbbenten nézett védelmezőjére, vajon mi a határa a férfi erejének. Vajon miért törődik vele. És vajon miért érezte magát olyan jól mellette.
Mielőtt sokkal hosszabban gondolkodhatott volna, meghallotta fém ropogását és a lövéseket. A többi vámpír elsodorta a rendőrtiszteket és áttörtek a kapun. Már szorosan a nyomukban voltak.
Ők csak futott és futottak, de hiába. A banda gyorsan közeledett feléjük.
A férfi hirtelen megragadta Caitlin karját és befordult vele a sarkon egy mellékutcába, ami egy falban végződött.
“Ez egy zsákutca!” Kiáltotta a lány. De a fiú csak futott tovább, húzva a lányt magával.
Mikor odaértek a sikátor végéhez, a férfi letérdelt és egy ujjával felrántott egy nagy, vas csatornafedelet.
A lány látta a nagy csoport vámpírt, akik nem több mint 6 méterre egyenesen feléjük tartottak.
“Menj!” Kiáltotta a férfi és mielőtt bármit tehetett volna, megragadta őt és belökte a lyukba.
A lány megkapaszkodott a létrában és felnézett. Látta, hogy a férfi is térdre ereszkedik és felkészül. Felemelte a csatornafedelet, mint egy pajzsot. A vámpírsereg rávetette magát. Vadul belengette a nehéz vasat, ás a lány hallotta a vámpírok becsapódásait, egyiket a másik után. A férfi megpróbált csatlakozni hozzá és beugrani a lyukba, de nem tudott. Körülvették.
A lány fel akart mászni, hogy segítsen neki, amikor egy vámpír leszakadt a csapatból és belecsúszott a lyukba. Ahogy észrevette Caitlint, sziszegett, és rátámadt.
A lány lemászott a létrán, két fokot egyszerre, de nem volt elég gyors. A vámpír ráesett a lányra és mindketten zuhanni kezdtek.
Caitlin felkészült a becsapódásra, de szerencsére vízbe esett.
Amikor felállt, látta, hogy a derekáig ér a mocskos víz.
Alig volt ideje feleszmélni, amikor a vámpír nagy csobbanással esett mellé. A vámpír egy mozdulattal úgy arcon csapta, hogy a lány néhány métert szállt hátra.
Háttal esett a vízbe és még látta, hogy vámpír újra lecsapni készül, egyenest a torkára. Még idejében félregördült az útjából és talpa állt. A vámpír gyors volt, de a lány még gyorsabb.
A vámpír a lendülettől alaposan az arcára esett. Mikor feltápászkodott, megpördült és dühös lett. Most a karmaival támadt a lány arcának. A lány kitért előle, így a keze nem találta el, és a karma épp az arca előtt ment el. Viszont a vámpír beleütötte kezét a falba úgy, hogy az beszorult a kövek közé.
Most már Caitlin is tombolt. Érezte, hogy az izzó düh lüktet az ereiben. Odament a beszorult vámpírhoz, és behajlított lábbal és erősen gyomron rúgta. A vámpír térdre rogyott.
A lány ekkor hátulról megragadta és nekidobta egyenest a falnak, fejjel előre. A vámpír feje hangosan koppant a kemény kövön. A lány büszke volt magára, és úgy számolt, hogy sikerült végleg elintéznie.
De sokkolta a hirtelen fájdalom az arcán, mert újra kapott egy ütést visszakézből. A vámpír ugyanis gyorsan magához tért – sokkal gyorsabban, mint lány lehetségesnek gondolta. De mielőtt erre rájött, a vámpír már megint ráugrott. Nagy csattanással esett a lányra, és a földre teperte a lendületével. Caitlin alábecsülte őt.
A vámpír keze a torkán volt. A lány erős volt, de amaz még erősebb volt. Valamilyen ősi erő volt a testében. A keze hideg volt és nyirkos. A lány próbált ellenállni, de ez már neki is sok volt. Féltérdre ereszkedett. A lény szorongatta, miközben nyakát a víz felé fordította. Az utolsó pillanatban még sikerült egyet kiáltania; “Segítség!”
Egy másodperccel később a feje elmerült a vízben.
*
Caitlin érezte a rohanó hullámokat a zavaros vízben és tudta, hogy valaki más és landolt a csatornában. Hamar elfogyott a levegője a víz alatt és nem tudott már harcolni.
Röviddel ez után Caitlin érezte, hogy erős karok húzzák fel a vízből.
A pániktól először elakadt a lélegzete, aztán hirtelen levegő után kapkodott, és erőltetve lélegzett, zilált.
“Jól vagy?” Kérdezte az, aki fogta a vállát.
Bólintott. Ez volt minden, csak tenni tudott. Látta, hogy a támadója ott feküdt, lebegett a vízben a hátára fordulva. Vér szivárgott a nyakából. Halott volt.
A lány felnézett a barna szemekre. Ő mentette meg. Újra.
“Haladnunk kell,” mondta, majd megragadta a karját és vezette őt a lötyögő, derékig érő vízben. “Az a csatornafedél nem fog sokáig kitartani.”
Mintegy végszóra, az aknafedelet hirtelen kitépték felettük.
Futottak alagútból alagútba, miközben hallották a hullámzó víz csobogását mögöttük, ahogy haladtak előre a csatornában.
Tettek egy éles kanyart, és felmásztak egy másik alagútba, ahol már csak bokáig ért a víz. Itt már rendes sebességgel tudtak futni.
Elértek egy újabb alagúthoz, és egy jelentősebb New York-i közüzemi elosztóban találták magukat. Voltak itt hatalmas gőzcsövek melyek körül hatalmas gőzfelhők gomolyogtak. A hőség elviselhetetlen volt.
A férfi felkapta a lányt a hátára, aki átölelte a mellkasát, majd felmásztak egy létrán, három létrafokot lépve egyszerre. Gyorsan emelkedtek, és ahogy felértek, a férfi beleütött egy aknafedélbe, ami kirepült a fejük fölül.
Felmásztak a felszínre, és New York City egyik utcáján találták magukat. Hogy hol, arról a lánynak fogalma sem volt.
“Kapaszkodj szorosan,” mondta a férfi, és a lány még szorosabban fogta át a mellkasát, két kezét összekulcsolva. Futottak és rohantak, olyan sebesen amilyet a lány még soha nem tapasztalt. Volt egy emléke egy évvel korábbról, amikor egy motor hátsó ülésén ülve a menetszél 100 kilométeres sebességgel csapkodott a hajába. Ez most hasonló volt. Csak sokkal gyorsabb.
Először 120 kilométeres óránkénti sebességgel mentek, majd 160, aztán 190 kilométerrel. És csak tovább gyorsultak. Az épületek, az emberek, az autók mind elmosódtak körülöttük.
Majd elrugaszkodtak a földtől és felrepültek a levegőbe. A férfi kinyitotta a hatalmas fekete szárnyait, és lassan csapkodott a lány mellett.
Felette voltak kocsiknak, embereknek. A lány lenézett és látta, hogy átrepülnek a 14. utca felett. Aztán néhány másodperc múlva már a 34. utca felett voltak. Pár másodperc elteltével pedig a Central Park felett repültek. A lánynak elállt a lélegzete a látványtól.
A férfi hátranézett a válla felett, ahogy a lány is. Caitlin alig látott, mert a szél a szemébe fújt, de eleget látott ahhoz, hogy tudja; senki, egy lény sem követi őket.
Lassítottak egy kicsit és lejjebb ereszkedtek. Most csak a fák magasságában repültek. Gyönyörű volt. A lány még soha nem látta így a Central Parkot, a sétányok kivilágítva, a fák teteje pedig épphogy csak alattuk. Akár meg is érinthetné a fák tetejét, ha kinyújtaná a kezét. Úgy érezte, soha nem látja többé ilyen szépnek, mint amilyen most volt.
Szorosabbra fűzte a kezét a férfi mellkasa körül, érezte a melegségét. Biztonságban érezte magát. Amennyire szürreális volt minden korábban, most a dolgok kezdtek visszatérni a normális kerékvágásba a karjaiban. Örökké így akart szállni. Ahogy lehunyta a szemét, és érezte amint a hűs szellő simogatja az arcát, imádkozott, hogy soha ne érjen véget ez az éjszaka.
Tizenegyedik fejezet
Caitlin érezte, hogy lassulnak, és kezdenek leereszkedni. Kinyitotta a szemét. Nem ismert fel egy épületet sem alattuk. A felsőváros felé tartottak, esetleg Bronx felett repültek valahol.
Ahogy leszálltak, átrepültek egy kis parkon, és a távolban látni vélt egy kastélyt. Ahogy közelebb értek, rájött, hogy az valóban egy kastély. Mit keres egy kastély itt, New Yorkban?
Törte a fejét és rájött, hogy látta már ezt kastély ezelőtt. Egy képeslapon valahol…Igen. Valamilyen múzeum volt. Ahogy átszálltak egy kis domb és a kis, középkori falak felett, hirtelen rájött, hogy mi az. A Cloisters. Egy kis múzeum. Európából hozták át, darabonként. Néhány száz éves. Miért hozza el őt ide?
Lágyan ereszkedtek le a falon túl egy nagy kőteraszra, kilátással a Hudson-folyóra. Noha sötétségben szálltak le, a férfi lába puhán érkezett le a kőre, és gyengéden szállította le a lányt.
Ott álltak egymással szemben. Caitlin megnézte közelebbről a férfit, abban a reményben, hogy ő még mindig valóságos, és bízott benne, hogy nem repül el. És remélte, hogy éppoly gyönyörű, mint ahogy az első alkalommal látta.
Az volt. Ha lehet fokozni, akkor még inkább. Csak bámult le rá a nagy, barna szemeivel, és a lány abban a pillanatban érezte, hogy elveszett.
Annyi mindent akart tőle kérdezni, de azt sem tudta hol kezdje. Kicsoda ő? Hogyan volt képes repülni? Vajon ő is vámpír? Miért kockáztatta érte az életét? Miért hozta őt ide? És ami a legfontosabb; minden, amit látott csak egy őrült látomás? Vagy a vámpírok tényleg léteznek, és éppen itt, New York Cityben? És ő is közéjük tartozik?
Mikor kinyitotta a száját, csak annyit sikerült mondania: “Miért vagyunk itt?”
Tudta, hogy ez egy hülye kérdés volt abban a pillanatban, és utálta magát, hogy nem kérdezett valami sokkal fontosabbat. De ahogy ott állt zsibbadt arccal a hideg márciusi éjszakában, csak ez jutott az eszébe.
A férfi csak bámult vissza rá. Pillantása úgy tűnt, mintha belelátna a veséjébe, mintha átlátna rajta. Mintha azon tanakodna, hogy vajon mennyit mondhat el neki.
Végül, egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után kinyitotta a száját.
“Caleb!” Kiáltotta egy hang, és mindketten fordultak.
Egy csoport feketébe öltözött férfi – talán vámpírok? – vonult egyenest eléjük. Caleb feléjük fordult. Caleb. Caitlinnak tetszett ez a név.
“Nincs tudomásunk az érkezéséről,” mondta halálosan komolyan az ember középen.
“Nincs bejelentve,” válaszolt Caleb határozottan.
“Akkor őrizetbe kell vennünk,” mondta bólintva az embereinek, akik lassan köröztek körülöttük. “A szabályok.”
Caleb higgadtan bólintott. Az ember, aki középen volt, most egyenesen Caitlinra nézett. A lány látta a rosszallást a szemében.
“Tudod, hogy nem engedhetjük be,” mondta a férfi Calebnek.
“De be fogod,” jelentette ki Caleb. Határozottan nézett a férfi szemébe, mindkettő eltökélt volt. Farkasszemet néztek.
A férfi csak állt, és úgy tűnt, hogy már nem biztos a dolgában. Hosszú, feszült csend következett.
“Nagyon jó,” mondta, majd hirtelen hátat fordított és mutatta az utat. “Ez lesz a te temetésed.”
Caleb követte, és Caitlin mellette lépdelt, nem tudta, mi mást tehetne.
A férfi kinyitotta a hatalmas középkori ajtót, megragadva az ajtó kerek, sárgaréz gyűrűjét. Aztán félreállt, és intett Calebnek, hogy beléphet. Az ajtónál két, feketébe öltözött ember állt vigyázzállásban.
Caleb megfogta Caitlin kezét és átvezette az ajtón. Ahogy lány áthaladt a hatalmas kő boltív alatt, úgy érezte magát, mintha belépne egy másik századba.
“Gondolom, nem kell belépődíjat fizetni.” mondta Caitlin mosolyogva Calebnek.
Caleb hunyorogva nézett rá. Egy másodpercbe is beletelt, míg rájött, hogy ez vicc volt. Végül elmosolyodott.
Szép mosolya volt.
Eszébe juttatta Jonah-t. Összezavarodott. Nem volt rá jellemző, hogy erős érzelmeket érezzen bármilyen fiú vagy férfi iránt, legkevésbé kettő miatt, ráadásul ugyanazon a napon. Még mindig érzett valamit Jonah iránt. De Caleb más volt. Jonah egy fiú volt. Caleb, bár fiatalnak nézett ki, de férfi volt. Vagy ő…valami más volt? Volt benne valami, amit nem tudott megmagyarázni, valami, amitől képtelen volt levenni róla a szemét. Valami, amitől nem akarta elmenni mellőle. Kedvelte Jonah-t. De szüksége volt Calebre. A közelében lenni mindent magába foglaló volt.
Caleb mosolya olyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent. Egyértelműen zavart volt.
“Attól tartok, sokkal magasabb árat fogunk fizetünk a belépőért,” mondta, “ha ez a találkozó nem úgy menne, mint ahogy azt remélem.”
Átvezette őt egy másik kőboltív alatt, és egy kis, középkori udvarba jutottak. A tökéletesen szimmetrikus, négy oldalról oszlopokkal és boltívekkel szegélyezett udvar, a Hold által megvilágítva nagyon gyönyörű volt. Nem tudta felfogni, hogy még mindig New York Cityben voltak. Lehettek volna egy európai vidéken is.
Átmentek az udvaron, majd egy hosszú kőfolyosón, ahol a lépéseik hangja visszhangzott. Néhány őr követte őket. Vámpírok? Azon töprengett, hogyha igen, akkor miért voltak olyan udvariasak? Miért nem támadták meg Calebet, vagy őt?
Végigmentek egy másik kőfolyosón, majd átmentek egy másik középkori ajtón. És akkor hirtelen megálltak.
Egy férfi állt ott, egy fekete ruhás, aki nagyon hasonlított Calebre. Egy nagy piros köpenyt viselt a vállán, kétoldalt néhány kísérő állt mellette. Úgy tűnt, hogy tekintélyes pozíciót tölt be.
“Caleb,” mondta megdöbbent hangon, de halkan.
Caleb nyugodtan állt előtte.
“Samuel,” válaszolta Caleb, határozottan.
A férfi csodálkozva állt ott, kicsit megrázta a fejét.
“Meg sem öleled rég nem látott testvérbátyádat?” Kérdezte Caleb.
“Tudod, ez nagyon komoly,” válaszolta Samuel. “Sok törvényt megsértettél azáltal, hogy idejöttél ma este. Különösen azzal, hogy elhoztad őt ide.”
A férfi magát nem is zavartatva nézte Caitlint. A lány sértve érezte magát.
“De nem volt más választásom,” mondta Caleb. “Elérkezett a nap. A háború itt van.”
Egy halk morajlás futott végig a vámpírok között, akik Samuel mögött álltak, és az egyre nagyobb vámpírcsoport alakult ki távolabb is, akik őket bámulták. Caitlin megfordult és látta, hogy több mint egy tucat közülük most keríti be őket. Kezdett bezártság érzése lenni. Ők sokkal nagyobb túlerőben voltak, és nem volt kiút. Fogalma sem volt, hogy mit Caleb tett, de bármi is volt az, remélte, hogy ki tudja magát beszéli belőle.
Samuel felemelte a kezét, és a morajlás elhalt.
“Mi több,” folytatta Caleb, “ez a nő itt,” mondta bólintva Caitlin felé, “ő az Egyetlen.”
Nő. Caitlint még soha nem nevezték így ezelőtt. Tetszett neki. De nem értette. Az Egyetlen? Olyan vicces hangsúllyal mondta ezt a kifejezést, mintha a Messiásról beszélne, vagy valami hasonlóról. Azon morfondírozott, hogy vajon mindannyian őrültek-e.
Egy másik moraj támadt, és minden fej bámulva fordult feléje.
“Látnom kell a Tanácsot,” mondta Caleb, “És muszáj őt is magammal vinnem.”
Samuel megrázta a fejét.
“Tudod, hogy én nem állítanálak meg. Csak tanácsot adhatok. És én azt tanácsolom, hogy most menj, térj vissza a posztodra, és várd a Tanács hívását.”
Caleb ránézett. “Attól tartok, hogy ez nem lehetséges,” mondta.
“Mindig is azt csináltad, amit akartál,” mondta Samuel.
Samuel félreállt, és intett a kezével, hogy szabadon elmehet.
“A feleséged nem fog örülni,” mondta Samuel.
Feleség? Gondolta Caitlin, és érezte, hogy hideg borzongás fut végig a gerincén. Miért érzi úgy hirtelen, hogy őrülten féltékeny? Hogy fejlődhettek ki érzései ilyen gyorsan Caleb iránt? Milyen jogon érzi úgy, hogy birtokolja őt?
Érezte, hogy az arca elpirul. Tényleg érdekelte. Nincs semmi jelentősége, de őt igenis érdekelte. Miért nem mondta el nekem…
“Ne hívd így őt,” válaszolta Caleb, elpirulva. “Tudod, hogy…”
“Tudod, hogy mi!?” Jött egy női sikoly.
Mindannyian odafordultak, hogy lássák a nőt, aki feléjük vonult a folyosón. Ő is feketébe volt öltözve, jött, hosszú, vállra omló vörös hajjal, és nagy, fényes zöld szemekkel. Magas volt, kortalan, és feltűnően szép.
Caitlin megalázva érezte magát az ő jelenlétében, mintha csak összezsugorodott volna. Ez volt a nő. Vagy egy… vámpír? Bármi is volt, de olyan lényt volt akivel Caitlin soha tudott volna versenyezni. Úgy érezte összeomlott, és készen állt Calebet átengedni neki, akárki is volt ő.
“Tudod, hogy mi!?” Ismételte meg a nő néhány méter távolságból, és szigorúan meredt Calebre, ahogy ment feléje. Rápillantott Caitlinre, és a szája vicsorgásra szélesedett ki. Caitlin még soha nem látott senkit, aki ennyi gyűlölettel nézte volna őt.
“Sera,” mondta Caleb halkan, “700 éve nem vagyunk házasok.”
“A te szemedben, talán,” csattant fel a hangja.
Sera, elkezdett járkálni körülöttük. Úgy nézett végig Caitlinen, mintha egy féreg lenne.
“Hogy mered idehozni őt” köpte ki. “Igazán. Te tudod a legjobban.”
“Ő az Egyetlen.” mondta Caleb határozottan.
A többiekkel ellentétben, ez a nő nem tűnt meglepettnek. Ehelyett csak elengedett egy rövid, gúnyos nevetést.
“Ez nevetséges.” válaszolta a nő. “Háborút hoztál ránk,” folytatta, “és mindezt egy ember miatt. Egy egyszerű fellángolás,” mondta felmérgelődve. Minden mondatával nőtt az egybehangzó harag mögötte, s lassan kialakult egy dühös tömeg.
“Tény,” folytatta Sera, “hogy jogunk van őt darabokra tépni.”
A háta mögött a tömeg zúgolódva hagyta jóvá a kijelentést.
Harag villant át Caleb arcán.
“Akkor rajtam kell kezdened,” válaszolt vissza Caleb ugyanazzal az eltökéltséggel.
Caitlin érezte, hogy egy melegség fut rajta át. Caleb a halált is választaná érte. Újra. Talán a férfit tényleg érdekelte ő.
Samuel előrelépett közéjük és kinyújtotta a kezét. A tömeg elcsendesedett.
“Caleb meghallgatást kért a Tanácsnál,” mondta. “Legalább ezzel tartozunk neki. Hagyjuk, hogy előadja az esetet. Hadd döntsön a Tanács.”
“Miért kellene nekünk is ezt tenni?” Tette fel a kérdést Sera.
“Azért mert azt mondtam,” válaszolta Samuel acélos határozottsággal a hangjában. “És itt én parancsolok Sera, nem te,” meredt Samuel hosszan és szigorúan a nőre, aki végül visszahúzódott.
Samuel félreállt és intett a kőlépcső felé.
Caleb megfogta Caitlin kezét és előrevezette őt. Lefelé lépdeltek a széles kőlépcsőkön, és lassan leereszkedtek a sötétségbe.
Caitlin egy éles nevetést hallott mögöttük, ami átvágott az éjszakán.
“Jó, hogy megszabadultunk tőle.”